A VÁSÁROK KIALAKULÁSA, 11–15. SZÁZAD
A VÁSÁROK KIALAKULÁSA, 11–15. SZÁZAD
A következőkben vásáraink történetének felvázolásával igyekszünk bemutatni, hogy a javak cseréje, az árucsere szabályai hogyan bontakoztak ki, milyen változásokon mentek át, milyen jellemző sajátságokat fejlesztettek ki vásárainkhoz kötötten társadalmunkban. Minthogy a vásártartás engedélyezése 1010-től 1848-ig a magyar királyok, illetve az erdélyi fejedelmek, majd pedig 1848–1945 között a magyar kereskedelemügyi miniszterek hatáskörébe tartozott, úgy véljük, hogy mindazokat a vásárokat, amelyeket a magyar királyok vagy az erdélyi fejedelmek, illetőleg a magyar kereskedelemügyi miniszterek engedélyeztek – vásárprivilégiumok, vásárszabadalmak révén –, magyar vásároknak kell tartanunk. Tekintet nélkül arra, hogy hol voltak, hogy akár az árusok, akár a vevők vagy az áruk magyarok vagy nem magyarok voltak-e. A magyar vásárok történetének bemutatását másként, mint ilyen széles körű definícióval, nem is kezdhetnénk el, hiszen Árpád-házi királyaink, elsősorban I. István, de minden más uralkodónk, illetve kereskedelemügyi miniszterünk is az ún. történeti Magyarország egész területére adtak ki vásárszabadalmakat, olyan helységeknek is, amelyek ma nem tartoznak Magyarországhoz, és a vásáraikon megjelent árusok és vevők, valamint a vásárra felvitt áruk több-kevesebb hányada nem volt magyar.
A magyarság a honfoglalást megelőzően, vándorlásai alatt is tartott vásárokat. E cserevásárokról nemcsak Gardizi emlékezett meg, hanem mindmáig tanúskodik róluk vásár szavunk. A vásár szó iráni eredetű, valószínűleg Onoguriában, a Kaukázus északi lejtőin, az Azovi-tenger mellékén ismerhettük meg és vehettük át a velünk kereskedő perzsáktól. Kezdettől fogva több ember között, meghatározott helyen lebonyolodó árucserét jelentett. Vándorló őseink bizonyára tartottak mozgó vásárokat is, amikor nem egy hagyományosan kialakult vásárhelyen, hanem „menetközben”, a törzsfő által meghatározott helyen csaptak vásárt. Ezek nagyrészt törzsön belüli, eléggé szűk körű vásárok voltak, de voltak olyan mozgó vásárok is, amelyre a vásárt tartó törzs meghívta a szomszédos törzset vagy törzseket. Ezek nagyobb szabású árucserealkalmak voltak. Ilyen vásárokat tartottak akkor is, ha kereskedők ejtették őket útba: prémeket, nemes bőröket, rabszolgákat, lovat, szarvasmarhát adtak cserébe fegyverekért, finom textíliákért, bőrökért és ékszerekért. Már a honfoglalást megelőzően ismerünk a törzsszövetségben ún. kereskedőtörzseket, akik a vándorlás alatt, de még a honfoglalás után is sokáig lebonyolították a kereskedést, fenntartották a vásár intézményét. Köréjük tartoztak a kalizok és a kabarok. A kereskedőtörzsek mohamedánok, illetve zsidók voltak. Minderről – mint vásáraink előtörténetéről – történetíróink hol rövidebben, hol hosszabban rendre megemlékeztek 653(Paulinyi é. n.; Nagy T. 1973; Györffy Gy. 1977: 15–24, 30–39). László Gyula pedig a honfoglaló, a Kárpát-medencében letelepülő magyarság körében utalt vissza ezekre a vásárokra, s felvázolta azt az átmeneti állapotot, amiben vásáraink, a vásárokhoz kötődő kereskedelmünk a honfoglalástól I. István „vásártörvényéig” élt (László Gy. 1944: 117–124; 362–365). A honfoglalást megelőzően is ismertük a pénzt, de igen kismértékben éltünk vele, az arab eredetű dirhemeket inkább ékszerekként kezeltük. A honfoglalást követő évszázadban, a kalandozások korában egyrészt továbbéltek a vásárhagyományaink, másrészt hatni kezdtek néhány korábbi kárpátmedencei vásárhely hagyományai is, de a legjelentősebbek a német-, cseh-, franciaországi és itáliai kalandozások hatásai voltak (Györffy Gy. 1977: 40–53).
Igazi vásártörténetünk I. István állam- és egyházszervező munkájával kezdődik. István király a vásár-, kereskedelemügy rendezését az állam- és egyházszervezés szerves részének tartotta, és az 1007–1015 között kiadott, de csak másolatokból és későbbi utalásokból ismert „vásártörvénye” a vásártartás királyi monopóliumát biztosította a templomos (egyházas) helyeken, a templom mellett létesített vasárnapi vásárokon. Az általa kijelölt vásárnap elnevezése lett a vasárnap. E vasárnapi vásárokat hetivásároknak is tekinthetnénk, bár ekkor még ez az elnevezés, illetve meghatározás nem terjedt el. I. István vasárnapi vásárait vásárvámok szedésével tette jövedelmezővé a maga számára. A vásárok hasznát növelték István király pénzei is, bármennyire kismértékben terjedtek csak el. A vásárokon nagyobbrészt csere, illetve olyan értékközvetítővel történő adás-vevés folyt, ahol a csereérték továbbra is – mindinkább csökkenő mértékben – a prém, illetve egyre jobban növekvő mértékben a szarvasmarha volt (a vagyon nagysága a marha számától függött). Hosszú ideig a különféle váltságdíjakat, büntetéseket szintén marhákban állapították meg és fizették ki. De más területeken is pénzként használták a szarvasmarhát, különösen a tinót. István király vásárainak biztonságát a várszervezet és a fegyveres várjobbágyság biztosította. Az ispánok, a várjobbágyság a vásárvám egyharmadát kapták meg, kétharmad rész a királyé maradt. I. István vásármonopóliuma 1156-ig sértetlenül fennmaradt. Ekkortól fogva adományoztak királyaink a királyi, kivételesen vegyes alapítású monostoroknak egy-egy vásár vámjából harmadrészt. A feudalizálódás előrehaladtával fokozódott a vásárvámok harmadának eladományozása különféle kolostoroknak, majd pedig II. Géza uralkodása alatt magánszemélyeknek is. A vásárvámharmad magánszemélyeknek való eladományozása III. Béla uralkodása alatt vált általánossá. Ez változást hozott a korábbi vasárnapi vásártartási rendbe. Elterjedtek a szombati vásárok, majd pedig II. Géza vásárjog-adományozásai nyomán a hét bármely napján tartható vásárok. A vásárjog széles körű adományozása révén alakultak ki a 13. század folyamán a vámmentes vásárok és 1239-ben, IV. Béla rendelkezésére, elsőként Esztergomra vonatkozóan, az országos vámmentességet élvező vásárok és az első napi vagy napos piacok (Püspöki Nagy 1988). Piac szavunk olasz eredetű, minden bizonnyal azoktól a hospesektől származott, akik Itáliából jöttek hozzánk a 11–13. század folyamán. A szó eredeti jelentése ’tér, térség, valaminek a közepe, központja’. A templomok, településközpontok körül létesült tereket, kiszélesedő utcarészeket jelölte, melyeken eredetileg a vasárnapi és később a szombati vásárokat tartották. A piac szó elterjedése során, a 15–17. században ’központi hely, térség’ jelentésben is használták, amikor is a „vár piacá”-ról, „a templom piacá”-ról volt szó. A települések növekedésével, a vonzáskörzetek kialakulásával és terjeszkedésével ezeken a tereken – piactereken – mindennapos, főleg élelmiszereket árusító piacok keletkeztek. A voltaképpeni vásár pedig, főleg a kereskedelem erőteljes fellendülése következtében, a 14–16. század folyamán, kiszorult ezekről a terekről, és csak 654a mindennapos piac, illetve a vásárok élelmiszert árusító részei maradtak ott. Az állatés terményvásár kijjebb költözött; egyelőre még a városok falain, árkain belüli széles utcákra, vásártartásra alkalmas területekre. Mai szóhasználatunkban már merőben különböző tartalmú a piactér és a vásártér szavunk, a vásár és a piac közti különbségnek megfelelően. Vásár, vásártér szavunk erőteljes jelentésváltozáson ment át a századok folyamán: az eredetileg hetente egyszer tartott egységes vásárok ma hetivásároknak tudhatók be, bár vásáron kizárólag országos vagy nagyvásárt (vagy még magasabb szervezésű vásárt: árumintavásárt, nemzetközi vásárt) értünk. A piac viszont főleg élelmiszer és háztartási cikkek árusítására szolgáló, akár mindennapos adás-vevési alkalmat jelent. A piacot nem szabad összetéveszteni a vásárral, akkor sem, ha – sok helyen még napjainkban is – a hagyományos vásártéren, azaz a települések központjaiban, a templom, a középületek szomszédságában tartják őket. Különösen könnyű a piacot a hetivásárral összetéveszteni, illetve a hetivásárt a piaccal azonosítani. Márcsak azért is, mert a hetivásárt rendszerint – legalább részben – a piactéren bonyolítják le, és általában a többi mindennapos piacnál nagyobb szabású piacnak tartják. Különösen nagy az eshetőség erre a tévedésre olyan települések esetében, ahol nincsen mindennapos piac, hanem a piac funkcióit is a hetente egyszer – vagy nagyobb helyeken kétszer – tartott hetivásár teljesíti.
Visszatérve még vásár szavunkhoz, meg kell állapítanunk, hogy ezt az iráni eredetű szót hosszú vándorlásunk alatt, majd letelepedve, a középkoron át, teljesen sajátunkká formáltuk. Ennek tanúbizonysága számos, művelődéstörténeti vonatkozásokban gazdag származéka. (Meg kell jegyeznünk, hogy a később átvett piac szavunknak lényegesen kevesebb származéka alakult ki.) Ezek közül talán legfontosabbak a vásár helyére és egyéb körülményeire utaló szóösszetételek. Ilyeneket már a 11. századtól kezdve ismerünk: vásárhely (1093), vásárút (1262), vásárosfalu (1274), vásármező (1379) stb. Itt kell szólnunk azokról a helynevekről is, amelyek arra a napra utalnak, amelyen a vásárokat tartották: Szerdahely, Csíkszereda, Csütörtökhely, Szombathely stb. Meg kell említenünk azokat a vásárhelyeket, amelyek nevének utótagjaként a vásár napja, előtagjaként valamilyen fölrajzi tényező szerepel: Rimaszombat, Dunaszerdahely, Szepesszombat, Bodrogszerdahely, Muraszombat, Nyárádszereda stb., vagy azokat a helységneveket, amelyek -vásárhely összetételűek, és előtagként a kérdéses helység valamilyen jellegzetessége, földrajzi adottságaiból következő sajátossága áll: Hódmezővásárhely, Kézdivásárhely, Marosvásárhely, Somlóvásárhely, Fugyivásárhely stb. A vásártulajdonos személyére is több helységnevünk utal. A vásárt tartó tulajdonos neve után általában a birtokos raggal ellátott vásár, tehát vására szavunk áll: Tasvására, Pétervására, Asszonyvására, Szoboszlóvására.
Vásárainknak volt egy másik, a 15. század dereka óta használatos neve is, a sokadalom. Jelentéstanilag nyilvánvalóan arra a következtetésre juthatunk, hogy minden nagyobb létszámú gyülekezet körében árucsere is folyt. A búcsúkkal kapcsolatos sokadalmak voltak az ún. búcsúvásárok (Barna 1986). A legtöbb búcsúvásár a kérdéses templom védőszentjével, illetve a védőszent ünnepével kapcsolatos, ekkor szokták általában megtartani a templom búcsúját.
Középkori kereskedelmünk első helyén a korán monopolizált sókereskedés állt. A sókereskedelem, jobban mondva sóelosztás átvette és a maga számára biztosította az elsőrendű utakat, vagy ha ilyenek nem voltak, akkor kialakította őket. A sóutak hangsúlyos helyein sólerakatokat, sóházakat létesítettek (Takáts 1899a). A marhakereskedelmet minden bizonnyal magunkkal hoztuk vándorlásunk különböző helyeiről. Új körülményeink között csak továbbfejlesztettük és erőteljesen a Nyugat ellátása szolgálatába állítottuk. Jelentős volt a lókereskedelem is, de mennyiségileg kisebb, 655mint a 14–16. század folyamán egyre inkább kifejlődő és ránk jellemzővé váló szarvasmarha-kereskedelem (Takáts 1906). A 14–16. századi kereskedelmünkkel foglalkozó történészek borkereskedelmünket ugyancsak fontosnak és középkori gazdasági életünkre jellemzőnek mondják (Bácskai 1964, 1965; Székely 1961). Számottevő volt gabonakereskedelmünk is. Középkori vásáraink kereskedője a kalmár volt (Bogdán 1973: 223–232). A névhez kezdettől fogva bizonyos lenéző, pejoratív hangulat járult. E jelentésárnyalat még inkább jellemző egy másik, a 16. század elejéről ismert, középkori kereskedőelnevezésünkre, a kufárra. A velük szembeni idegenkedés azonban a kereskedelem, főleg a szarvasmarha-kereskedelem fellendülésével alábbhagyott, és a 16. század derekára kialakuló gazdag tőzsér réteg, illetve a szarvasmarhakereskedelembe erőteljesen bekapcsolódó főurak, főúri családok, külföldi bankárok mit sem törődtek vele (Takáts 1899b, 1899c, 1900; Balanyi 1968).
