A VÁSÁROZÁS ALAKULÁSA A 19. SZÁZAD KÖZEPÉTŐL
A VÁSÁROZÁS ALAKULÁSA A 19. SZÁZAD KÖZEPÉTŐL
Vásáraink virágkorát az is jellemzi, hogy a századvégen egy sereg feltörekvő település, melyeknek nem volt vásártartási szabadalmuk, legfeljebb csak hetivásáraik voltak, országos, nagyvásár tartására kértek engedélyt, amit a legtöbb esetben meg is kaptak. A régi vásártartó helyek pedig arra törekedtek, hogy meglévő vásáraik számát gyarapítsák. Ennek negatív hatásai is voltak: a sok, gyakran egymás közelében lévő vásár erőteljesen megosztotta és ezáltal csökkentette a vásárok forgalmát. Az sem szolgálta a forgalom növelését, hogy éppen a sok új vásárra tekintettel, de helyenként más és más okok következtében is, nagyarányú vásáridőpont-változtatásokba kezdtek. A vásári forgalom csökkenéséhez különben az is nagymértékben hozzájárult, hogy az iparcikk-kereskedők egyre kevésbé a vásárokon árusítottak, hanem bolti árusításba kezdtek. A bolti árusítást részesítették előnyben a helyi iparosok is, és bár nagy részük még hosszú időn át következetesen kipakolt a heti- és 666országos vásárokon, forgalma nagyobb részét boltjában (legtöbbször műhelyboltjában) bonyolította le. A mesterek egyre kevésbé voltak vásározó iparosok, közülük sokan nem is saját termékeiket vagy nemcsak saját készítésű termékeket, hanem a nagykerekedőktől beszerzett árukat árusították. A legnépesebb kisvárosi, falusi iparág, a csizmadiák pedig önálló ipartársulatokat alapítva a nevesebb vásárhelyeken saját csizmadiaszíneket építettek és azokban árusították termékeiket. Vásárainknak e kiteljesedési korszakában ment végbe szinte minden vásárhelyünkön a vásárok differenciálódása (kirakodóvásár–állatvásár–terményvásár), és ezzel párhuzamosan az egységes vásárterek, vásárállások felhagyása. Nemcsak a vásárok differenciálódása következtében, hanem településfejlesztési, egészségügyi és esztétikai követelmények miatt is a helyigényes vásárrészek kiköltöztek a központi vásárterekről (belső vásártér). Az állatvásárok, a szekeres terményvásárok helyét a településekbe bevezető főútvonalak mellett, de a belterületen kívül jelölték ki. Lehetőleg nagy, tágas területeket választottak, hogy az oda kitelepülő és ott tovább differenciálódó vásároknak megfelelő hely álljon rendelkezésre [lóvásár–marhavásár–sertésvásár–szénavásár (szénatér)–gabonavásár (búzatér)–favásár (fapiac)–bőr- és gyapjúvásár stb.]. A múlt század hetvenes-kilencvenes éveiben kitelepülő vásárrészek elhelyezésére kijelölt területeket vásártartás céljára előkészítették. Mindenekelőtt egy vagy két kutat ástak, esetleg fúrtak, elsősorban az állatok itatása céljára. A vásárteret felkerítették, kapukkal látták el, vagy legalábbis körülárkolták. A közelben mázsaházat építettek – és cédulaházat is, amelyben vásárokkor folyt a járlatkezelés. Ezek az új vásárterek vonzották a korcsmákat és a kerékgyártó-kocsikészítő iparosokat, valamint a kovácsokat. A századfordulóra minden, ún. külső vásártér megmaradt – legalábbis egy ideig – a kirakodó- vagy iparcikkvásárok, illetve az élelmiszert árusító mindennapos piacok helyének. A belső vásártér köré, a feudalizmus idejéből származó boltok – nagyvendéglő, mészárszék stb. – mellé települtek a boltok (zömükben műhelyboltok: szabók, cipészek, csizmadiák, lakatosok, kalaposok, kötélgyártók, illetve rőfösök, szatócsok stb.), és ott is maradtak az állat- és terményvásárok kiköltözése után is. A belső vásártereket körülvevő boltok alkották azt a „kisvárosi üzletnegyedet”, amit vásártartó mezővárosaink esetében Mendöl Tibor (1963) oly jellemző települési tényezőnek állít. Az ilyeténképpen megszaporodott és többszörösen tagolódott vásároknak új vásárszabályzatokra volt szükségük. A múlt század utolsó negyedében sorra születtek új vásárszabályzataink, amelyek zömükben a vásárok időpontjáról, helyéről, a vásárokon megjelenő árusokkal szemben támasztott követelményekről, a vásárokon való elhelyezkedés rendjéről, a vásárok esetleges betiltásáról (természeti csapások, járványok esetén), pótvásárok tartásáról, az elővásárlásról stb. rendelkeztek, az új helyzetnek megfelelően. Vásáraink lassan áttekinthetetlenné váltak. Az időről időre meginduló új vásárokat nagyon nehezen lehetett számon tartani. A kalendáriumokban évente közreadott vásárjegyzékek nem voltak, nem is lehettek pontosak. Ezen a helyzeten igyekezett segíteni a kereskedelemügyi minisztérium, amikor 1892-ben (és más években is) megjelentette a hivatalos vásár- és hetivásárjegyzéket, elsősorban a kalendáriumkészítők részére, hogy vásárhirdetéseikben minél pontosabbak lehessenek (A Magyarországon tartani szokott országos (kirakodó s marha) és hetivásárok jegyzéke. A kereskedelemügyi m. k. ministeriumban létező hivatalos kimutatások alapján betűrendben összeállítva). Ez a vásárjegyzék nem kommentál, nem rangsorol, csupán felsorolja vásárainkat és hetivásárainkat a vásáridőpontok pontos, olykor nem is könnyű megjelölésével. Amennyiben összevetjük a Bácskai Vera és Nagy Lajos által értékelt 1828. évi vásáradatokkal, azt láthatjuk az első pillantásra is, hogy itt, ebben a vásárjegyzékben lényegesen több vásárról, hetivásárról van szó, mint az 1828. 667évi országos összeírás elemzésében (Bácskai–Nagy 1984). A sok-sok vásár, hetivásár élénk árucseréről árulkodik, s eléggé plasztikusan elkülöníti a nagy hagyományokkal bíró, igazán jelentős vásárokat az újabb és kisebb jelentőségűektől. Megmutatja, hogy vásáraink és hetivásáraink eléggé egyenletesen oszlottak meg az ország területén, hogy a legtöbb vásárt ősszel tartják, s hogy a parasztság számára az állat- és terményvásárok fontosabbak, mint a kirakodóvásárok. Ezért is tartják többnapos vásárok esetén az állatvásárokat az első napon. Vásártartó helyeink ezekkel az új szabályrendeletekkel is a vásárok további fejlődését kívánták elősegíteni, illetve meg akarták akadályozni vásáraik hanyatlását. A századfordulóra ugyanis a hanyatlás mindenki számára láthatóvá vált. E folyamatot nehéz volt megállítani, a kirakodó-, iparcikkvásárok esetében nem is sikerült. Viszonylag jobban tartották magukat az állatvásárok, bár ezek is a korábbi nagyarányú felvásárlás szintjéről a saját, helyi igényeket kielégítő belső vásárok színvonalára süllyedtek. A terményvásárok pedig majd teljes egészükben átmentek a kisebb-nagyobb terménykereskedők kezébe. Minden vásártartó helyen megalakultak a különböző terménykereskedések (takarmány-, gabona, fa-, bőr-, toll-, gyapjúkereskedések), és az árut az eladók egyenesen odavitték, nem pedig a vásárra álltak ki velük árulni. A terménykereskedések egyike-másika monopolizálódott, vagy ha nem, akkor erőteljesen koncentrálódott. A dohánykereskedés például monopolizálódott, és a felvásárlás a különböző helyeken felállított dohánybeváltó hivatalokon keresztül történt. A gyapjúkereskedés pedig az ország néhány nagy vásárhelyére koncentrálódott, például Nagyszombatba, Miskolcra, és a gyapjút e gyapjúvásárokra horták nagybani eladásra.
Az első világháború hadigazdálkodását, többszörösen kötött és erősen korlátozott árucseréjét, a mindezek velejárójaként fellépő vészes áruhiány nehéz körülményeit, ha erőteljesen megtépázva is, de vásáraink zöme túlélte. Mint minden árucsere-korlátozás, áruhiány esetén, az első világháború alatt és a háborút követő forradalmak idején is felvirágzott a zugpiac, a csere, az ócskavásár, legfőbb helyet biztosítva az áruforgalomban az élelmiszereknek. A két világháború közt vásáraink nagyon nehezen – állandó áru-, anyag- és pénzhiánnyal küzdve – tudtak csak úgy-ahogy helyreállni. De csak rövid időre, mert a második világháborút előkészítő hadigazdálkodás, a különböző diszkriminációs rendelkezések hamar végét szabták vásáraink viszonylagos helyreállásának. Egyébként ez volt az az időszak, amikor a különféle korlátozó rendelkezések nélkül is folytatódott vásáraink hanyatlása. A vásári árucsere korszerűtlenségét hangoztatták. A második világháború és az azt követő rendkívüli áruhiány, infláció ugyanazokat a vásárformákat élesztette újra, amilyenekről az első világháborúval kapcsolatosan szóltunk. Amikor pedig a közvetlen áruhiányon túltettük valamelyest magunkat, a tulajdonviszonyokat megváltoztató, a magántermelést, -kereskedést tiltó gazdaságpolitika még a maradék, igazán csak csökevényeiben élő vásárainkat-piacainkat is tönkretette. Csak jóval a központi ellátást követelő politika kudarcának nyilvánvalóvá válása után jelentkeztek ismét vásáraink, először élelmiszerpiacok formájában. A szabad árucserét tilalmazó időkben a kormányzat végül is belátta, hogy a központi ellátású, szűkös bolthálózaton keresztül nem tudja a lakosság (főleg iparcikkel való) ellátását biztosítani, ezért ún. vidám vásárok rendezésébe fogtak. Ezeket rendszerint ősszel tartották, fesztivál jellegük volt, nagymértékben a politikai tájékoztatást szolgálták, és csak kis részben voltak igazi árucsere-alkalmak, iparcikkvásárok. A vidám vásárokon a kötelezően kipakolt állami vállalatok, áruházak árusítottak. Legkeresettebb árucikk a ruhaanyag, a készruha, a cipő volt. Annak dacára, hogy a vidám vásárokra nagy mennyiségű árut koncentráltak, ezek a vásárok is áruhiánnyal küzdöttek, hogy a rendkívül szerény választékról ne is beszéljünk. Így 668aztán érthető, hogy a tilalmak, a gazdaságpolitika legkisebb enyhítésére hihetetlen gyorsan igyekeztek különböző vásárformáink újraéledni. Elsőnek ezúttal is az élelmiszerpiacok támadtak fel, majd az iparcikkvásárok következtek igazán szerény, szűkös körülmények között, illetőleg az új viszonyoknak megfelelő formákban, mint például a használtautó-vásár. A termelésben szükségszerűen bekövetkezett változások eredményezték azt a hatvanas években, hogy a hetivásárok, vásárok komolyabb előrelépést tettek. Természetesen nem a termény- és állatvásárok terén. Mindenesetre a gazdasági irányítás belátta a helyzet tarthatatlanságát, az élelmiszerpiacok, az iparcikkek piaci-vásári árusításának szükségességét, s ezért a hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején egy sereg helyen új, a piaci-vásári árucserét támogató piaci-vásári rendtartásokat adtak ki. Piacaink-vásáraink azonban nem ezeknek az új rendtartásoknak köszönhetően fejlődtek nagyot az utóbbi évtizedben, mert ezek a rendtartások, minden jóakaratuk ellenére is, oly aggályoskodók, oly sok területen továbbra is korlátozó jellegűek és oly mértékben bürokratikusak voltak, hogy semmiképpen sem lehettek ösztönzőek, kezdeményezőek, komolyabb fejlődést-fejlesztést elősegítőek.
