VÁSÁRAINK VILÁGA
669VÁSÁRAINK VILÁGA
Vásáraink néprajzáról a századfordulóra, tehát vásáraink virágkorára vontakozóan emelünk ki néhány, fontosnak tűnő tényezőt, szorosan kapcsolódva a vásáraink történetéről elmondottakhoz (Dankó 1975).
Mintegy bevezetésként elmondhatjuk, hogy az árucsere néprajzi vizsgálata az anyagi kultúra területéhez kapcsolódóan nyújt felvilágosítást. Közelebbről az erdőélés, az erdőgazdálkodás (Petercsák 1986), a földművelés (Novák L. 1988), a kertgazdálkodás és szőlőművelés (Páll 1986), a nád-, gyékény-, kender- és len-, a napraforgó-, a burgonyatermesztés és a termények értékesítésének-felhasználásának munkamenetéről, a velük kapcsolatos munkálatok munkaszervezetéről, eszközkészletéről, a különféle mezőgazdasági termékekkel szemben támasztott igényekről; a tartósítás, konzerválás, tárolás, a szállítás módozatairól; a teherhordásról, a közlekedésről, az áruszállításról (Paládi-Kovács 1988b). Ugyanígy az állattartás árucsere-vonatkozásai is, a domesztikáció kérdéseitől az állati termékek felhasználásáig számtalan tényezőt érintően (a tenyésztési gyakorlat, a pásztorkodás, az etetés, a szoktatás, például az igábatörés kérdései és gyakorlata; az állati erő felhasználása, eszközei, az állatok haszonvételei: a hús, csont, szaru, bőr, gyapjú, toll, illetőleg a tej, tejtermékek, tojás és mindezek szállításának és árusításának eszközkészlete, módszere) adnak felvilágosítást a népi kultúráról. Minderre szépen rávilágítottak azok az újabb kori helytörténeti mongoráfiák is, amelyek jeles, az állatok és állati termékek árusítása terén kitűnt vásárhelyeinkről szólnak (Bencsik 1986; Viga 1984a). Ugyanez a helyzet a kézművesség, az ipar vonatkozásában is. A vásári árucserében oldódott meg a legtöbb mesterség, műhely anyagellátása. A kézművesek, iparosok tekintélyes hányada pedig egyenesen vásárra dolgozó, ún. vásározó mester volt. A vásározó iparosok kétféle körutat tettek meg, bár voltak olyan mesterek és mesterségek is, akik nem vásároztak, hanem, mint a debreceni fazekasok is, beérték portékáik helybeli értékesítésével. Főleg az út közben nem sérülő, kevésbé érzékeny árut előállító iparosok vásároztak távoli vidékeken, ún. hosszú járatokkal, míg a kényes árut előállítók, például a fazekasok, rövidebb távolságokra mentek csak el. Ilyenek voltak például a dunántúli fazekasok (Fatuska 1988; Gráfik 1988b; Sergő 1988), míg a gömöri és a révi fazekasság messze vidékeket árasztott el edényeivel. Legtöbbször nem is vásárokhoz kötötten, hanem vándorárusításban (Bodó 1986). A vásározó iparosság termelési kultúrája, áruik számtalan formája, változatossága, eszközeik különbözősége, szállítási módjaik sajátossága, áralakításuk, díszítőtevékenységük stb. mind-mind az árucseréhez, közelebbről a vásárhoz kötötten integrálódott egyfajta kulturális jelenséggé. E jelenségeknek a kutatása a szellemi néprajz, a folklór keretébe tartozik (Katona I. 1976). Elmondhatjuk, 670hogy a puszta árucsere maga is annyi és oly sokféle kulturális tényezőt ölel fel, hogy azok rendszerbe foglalásából megismerhető az adott közösség teljes anyagi és szellemi kultúrája (Csoma 1988; Andrásfalvy 1982).
Az árucsere-folyamatok közül, mint a kulturális integráció szempontjából is leglényegesebbet, az árucsere-migrációt kell megemlítenünk. Itt most úgy is, hogy az árucsere-migráció terjeszti el az innovációkat, a vásárokon bemutatott újdonságokat. Ebből a szempontból fontosak a századfordulón, vásáraink hanyatlásának idején rendezett árumintavásárok, vásári kiállítások, árubemutatók. Különben ez az egész folyamat a vásárok hírközlő, hírterjesztő funkciójába tartozik. Az újdonságokat vásáraink nagyrészt szájhagyományozódás révén terjesztették el, bár jelentősek voltak ebből a szempontból a különböző vásári kiadványok, olvasmányok is. De a vásárok ún. komédiás fertályai, a maguk számtalan ismeretszerző, továbbadó funkciójával sem álltak egyedül egy-egy vásáron belül. A vásárokon nyelvi érintkezések révén bontakozik ki leginkább az átadás-átvétel ténye. De vannak árucsere-alkalmainknak konkrét, a kultúrát első kézből gazdagítani, változatossá tenni akaró részei is, mint amilyen például a vásári könyvárusítás vagy a képmutogatás, a históriás énekmondás, bábjátszás stb. (Takács L. 1976; Tátrai 1988; Ujváry 1986).
A leggyakoribb vásári könyv a kalendárium és a ponyva volt (Pogány 1959). A ponyvák egy része hírvers, és a hírek terjedését szolgálta. A vásár-piac mindig is egyfajta gyűlés is, a közélet színhelye volt. A vásárok népe jól értesült. Ismereteit szívesen adta át, mondta el árucserepartnerének. Nem csoda, ha a vásárokat-piacokat alkotó közösség többször a vásárokon nyilatkozott meg. Mint például a 16. században a beregi mezővárosok vásározó népe, amely nemcsak befogadta, hanem terjesztette is a vásárokhoz kapcsolódó migráció révén a reformációt. Ilyen szempontból jellemző, hogy Melius Juhász Péter is egyik alapvető munkáját „A magyarországi kereskedő és áros népeknek” ajánlotta, „mert a széllyel való járásban ti vöttétek és hallottátok előbb egyebeknél és ti dicsértétek s beszéltettétek egyebeknek az Isten kegyelméről való tudománt…” (Melius Juhász 1561).
Az ún. hegyaljai felkelés előkészítéséhez, kirobbantásához is a hegyaljai vásárokat használták fel, különösen a sátoraljaújhelyit 1697. június 30-án. Mint ahogy arról se feledkezzünk meg, hogy március 15-én, 1848-ban, a Nemzeti Múzeumhoz közeli Széna-téren (a mai Kálvin tér) éppen hetivásár volt, és a vásárosok nagyon is aktívan bekapcsolódtak az eseményekbe. Olyanformán is, hogy a hazamenő vásárosok vitték szét elsőnek a nagy nap eseményeinek hírét, szinte az egész országba. De legújabb kori történetünkből is említhetünk példát ilyesmire. A nincstelen munkások-parasztok nem egy esetben a hetivásárt, a vásárt választották elégedetlenségük kinyilvánítására, követeléseik népszerűsítésére. Mint például 1932-ben is, a híres pacsai véres vásáron, ahol a tüntetők közé lőve, két munkáshalál esett, február 18-án.
