VÁSÁRRA TERMELÉS
VÁSÁRRA TERMELÉS
Az alábbiakban részletezően tekintjük át a vásári árucsere anyagi és szellemi kultúránkban megmutatkozó hatásait. Ezek a hatások mindjárt a vásárra való termelés különböző folyamataiban megmutatkoznak. Mind az élelmiszer-termelő parasztság, mind pedig az iparosok termelői tevékenységében érvényesülnek a vevő igényei és a vásár hagyományai. A piacoló-vásározó parasztok, kézművesek nagyon jól tudták, hogy melyik vásáron kik a vevők, milyen árukat keresnek, mikor milyen árura van szükségük. Nagyon jól ismerték az árképzés szabályainak is minősíthető árképzési 671hagyományokat. Ezek szerint a piac-vásár kezdetekor, a vásár első óráiban kell leginkább kitartani az árakat, mert az ekkor vásárlók általában sietnek, gyorsan be akarnak vásárolni és azt is gondolják, hogy a vásár elején nagyobb választékból válogathatnak, jobb minőségű áruhoz juthatnak, mint a vásár későbbi szakaszán, amikor már kiválogatták az árut. A kitartott áraknak azonban nem szabad irreálisaknak lenniük. Alkalmazkodniuk kell a vásáron éppen akkor aktuális árakhoz. Előfordult az is, hogy az árus, sietős dolga lévén, hamar meg akart szabadulni az árujától, ezért árait a vásár-piac kezdetekor a kelleténél jobban leszállította, feltűnően olcsón árusított. De az olcsóságra is vigyázni kell. Egyrészt ezen a téren is alkalmazkodni kell az éppen érvényes árakhoz, másrészt nem szabad gyanút kelteni az alacsony árakkal az áruk minőségét, igaz eredetét illetően. Az árképzést döntően befolyásolta, hogy az árusok milyen állapotban állították ki áruikat, ezért roppant fontos volt a vásárra-piacra való áruszállítás jó megoldása. A terményeknek nem volt szabad megsérülniük, szennyeződniük szállítás közben. Az állatokat sem volt ajánlatos mégoly hosszú hajtás után sem leromolva, elcsigázottan, rossz bőrben kiállítani a vásártéren. A rendszeresen piacolók-vásározók ezért sorra megalkották sajátos, árucikkeiknek leginkább megfelelő tartó-tároló, de egyben szállítóeszközeiket, amelyekben biztonságosan, károsodás nélkül lehetett az árut a vásárra vinni. Gabona, főleg liszt szállítására különlegesen sűrű szövésű zsákokat használtak, s hogy útközben egy esetleges eső se tehessen kárt, a szekérre helyezett zsákokat ponyvával takarták le. A gyümölcsöt nagyméretű vesszőkosarakba lazán rakták, hogy rázkódáskor meg ne sértsék, nyomják egymást. Ha ömlesztve szállítottak gyümölcsöt, a szekérkasba szénát vagy szalmát szórtak. A törékeny iparcikkeket – cserépedényt, üvegárut, zománcos edényt – mindig szalmába ágyazottan vitték a piacra, sőt az is előfordult, hogy az árut kádakban lévő szemesgabonába dugták. Általános volt, hogy a messziről hajtott állatokat, mielőtt a vásárba értek volna, valamilyen közeli helyen, legtöbbször csárdánál, pihentették, jól megetették, rendbe szedték, hogy a vásáron minél jobb formában jelenhessenek meg. Az aprójószág – baromfi – szállítására mindenütt fedeles vesszőkasokat, a két világháború között pedig lécvázas, drótszövettel borított ketreceket használtak. Választási malacok vásárra hordására a kocsikat, szekereket léc- vagy hasítványfedéllel látták el, hogy a malacok el ne szökjenek. A legtöbb helyen a szállítást megelőzően gondosan átválogatták az árut. A sérült, romlófélben lévő, minőségileg kifogásolható árut elkülönítették a jó minőségűtől, és vagy még otthon felhasználták, vagy pedig, ha piacra-vásárra vitték, olcsóbban árusították.
