A VÁSÁROK BELSŐ ÉLETE
A VÁSÁROK BELSŐ ÉLETE
Piacolni, vásározni akár eladóként, akár vevőként csak alapos tájékozódás után volt érdemes. Ez a tájékozódás, tájékozottság nemcsak az árakra vonatkozott, hanem kiterjedt a vásárok pontos idejére, a közlekedés lehetőségeire, a kínálat mennyiségére. minőségére, a speciális árukra és nem utolsósorban a vásár más vásárokkal, piacokkal való kapcsolataira, a vásártartó hely gazdasági, társadalmi és kulturális viszonyaira. A vásározók zöme ugyan a hagyományokat jól ismerte és tiszteletben tartotta, de azért a magyar vásárok virágkorában mindennapos vásáridőpont-változások, új és új vásárok belépése miatt is elsőrendű fontosságú volt a vásárok meghirdetése. Attól eltekintve, hogy a következő vásárt az előző vásáron kihirdették, szükségesnek látszott, hogy a vásárok időpontját időről időre hírül adják. Ez helyben, dobszóval történt, illetve a vasárnapi publikációk során. A múlt század nyolcvanas éveitől kezdődően egyre több vásártartó helység éves, illetve csak egy-egy alkalomra szóló nyomtatott plakátokkal hirdette meg vásárait (Dankó 1972a; 1972b). A vásárhirdetések a vásár dátumán kívül más tudnivalókat is közöltek. Különösen fontosak voltak azok a tájékoztatások, amelyek a többnapos vásárok esetében a különböző vásárok sorrendjéről adtak felvilágosítást, valamint arról is tájékoztatták a vásározókat, hogy milyen igazolásokat, okmányokat hozzanak magukkal, amelyek alapján kipakolhatnak, árulhatnak a vásáron (állatvásároknál a passzusok, a kirakodóvásároknál az iparengedélyek, hatósági igazolások arról, hogy nem ragályos betegségekkel terhelt. fertőzött, hanem „vészmentes” helyekről jöttek stb.). Abból pedig, hogy e vásárhirdetéseket hova, mely helyekre küldték ki az elöljáróságoknak azzal a kéréssel, hogy a „szokásos módon”, azaz dobszóval kihirdessék, a vásár-piac vonzáskörzetére lehetett következtetni. Ezeken a hirdetési módokon kívül jelentősek voltak még a kalendáriumok évente megjelenő vásárhirdetései és a múlt század hatvanas éveitől kezdődően az országos jelentőségű vásárok esetében az országos napi- és hetilapok közleményei. A kisebb jelentőségű vásárok esetében pedig a helyi sajtóban közreadott előzetes hirdetések, illetve a vásár után megjelentetett árlisták és vásárjelentések. A vásárokra nemcsak az árusok és a vevők látogattak el, hanem nagyszámú érdeklődő is. A vásározók jó szívvel fogadták az érdeklődőket, mert mindegyikükben esetleges vevőt láttak. A helybeliek számára nem jelentett különösebb problémát a vásárok, piacok felkeresése, annál inkább gondot jelentett és körültekintő előkészületeket kívánt a vidékiektől. A vásározók lakóhelyének a vásárhelytől való távolsága szabta meg, hogy mivel, hogyan keressék fel a vásárt, hogyan utazzanak oda és jöjjenek vissza. A közeli vásárokat szinte a legutóbbi időkig leginkább gyalog szerették felkeresni. Általában nem egyedül, hanem társakkal, barátokkal, ismerősökkel, szomszédokkal együtt. Nagyobb távolságra rendszerint kocsival mentek, de általában nem saját fogattal és nem is egyedül. Ha saját fogattal mentek, az családi vásározás volt; a kocsira több ülést szereltek, és így egy-egy család négy-öt tagja is kényelmesen utazhatott. Minden faluban akadt olyan fuvaros, aki leginkább személyfuvarozással foglalkozott. Igen sokan az efféle utazási lehetőséget vették igénybe. Ilyenkor a kocsi hosszában elhelyezett két padon ültek a vásározók. Jellegzetes vásározó kocsi volt az ekhós kocsi vagy szekér. Az ekhó mind az erős napsütéstől, mind pedig a megázástól 673védte a vásározókat. Hajóval, vonattal csak a nagyobb távolságra élők jöttek. A vásárhelyre megérkező vásározóknak legfőbb feladata volt, hogy a vásáron elhelyezkedjenek. Egyáltalán nem volt mindegy, hogy hol, milyen távol a vásárok közepétől, különleges értékekkel bíró részeitől – mint amilyenek például a szögletek, sarkok is voltak – foglaltak helyet, maguknak, az áruiknak, hol üthették fel a sátort. Csak a vásárhelyen való elhelyezkedés után került sor szálláskeresésre, abban az esetben, ha nem előző nap érkeztek. Jelentősebb vásárhelyeinken régtől fogva kialakult a beszállások rendje. Vásározóink gyakran nem szálltak be semmiféle beszállóhelyre, hanem az éjszakát kocsijukban töltötték valamelyik vendégfogadó állása alatt. A legtöbb vásározó nemcsak adni-venni jött el a vásárra, hanem mindenféle ügyes-bajos dolgainak elintézésére is. Ekkor bonyolították le leginkább a családi látogatásokat, intézték el ügyeiket a különböző hivatalokban, keresték fel a kórházban ápoltakat, az ott katonáskodó rokonságot vagy éppen a bentlakós diákokat. A vásározók rendszerint sok megbízatást is teljesítettek, leveleket, pénzt, üzeneteket, csomagokat hoztak-vittek.
)
A vásárokon való árusítás többféle formában történt. Az állatárusok nem sok lehetőség között választhattak. Egyedül az volt a fontos, hogy az eladni szándékozott állat, legyen az bármi is, megjelenjék, ott legyen a vásáron. Nagyobb gondot okozott ez a kérdés a kirakodóvásároknál. A gyakori torzsalkodás tárgya az volt, hogy a vásártereknek voltak előnytelen helyei is (például a sorok vége), ahová senki sem szeretett kerülni. A sátras eladóknak általában előre lefoglalt, mondhatni bérelt helyeik voltak (különösen az állandó sátrakkal rendelkezőknek). A szerényebb vásározók nem állítottak sátrat, hanem a földön árusítottak. Portékájukat a földre terített ponyvákra rakták ki. Rudas árusok is voltak, ezek rudakra húzott pereceket és rudakra aggatott csizmákat árusítottak. Jellegzetes mozgóárusok voltak. Számukat gyarapították a vásárokon véletlenül vagy éppen tervszerűen feltűnő különböző vándorárusok is (Béres 1965a; F. Fail K. 1982; Gunda 1954, 1988). A vándorárusok sajátos csoportját alkották a szlovák üvegesek, vásznasok, gyolcsosok. Külön gondot okozott a vásározók ellátása a vásár ideje alatt. A beszálló vendégként érkezők legtöbbje hozott magával elegendő élelmiszert, sőt még ajándékba is jutott belőle a beszálló vendéglátóinak, a meglátogatott rokonoknak, katonáknak, diákoknak (Vasas S. 1980). Az állatoknak is hoztak egy-egy saroglya szénát, tarisznya abrakot, de ezek rendszerint nem voltak elegendőek a vásár tartamára. Igen fontos intézmények voltak a vásározók élelmezését megoldó vásári korcsmák, lacikonyhák, a legkülönfélébb ételárusok – a sütögetőktől (hal, hurka, kolbász, hús, fánk, csőrege, lángos) kezdve a kávésokon keresztül a vízárusokon át a (zug) pálinkamérőkig (Dankó 197la). A korcsmasátrak jellegzetes cégére volt a rúdra kötött fenyőfaforgács. Ezek egyikét-másikát azok a vásározók is meglátogatták, akik különben kellő mennyiségű ételt hoztak magukkal az útra. Ugyanis az a vélemény alakult ki, hogy ezeket az ízeket, ezeket a jófajta ételeket senki más nem képes előállítani, csak ezek a vásári konyhák, lacikonyhák. A századfordulóra a vásározó zsidóság igényeinek megfelelően több nagyobb vásárunkon külön kóser vásári konyhákat létesítettek, a szombati vásározást, különösen pedig a szombati hetivásártartást megszüntették.
A vásárokon a vásározók-piacolók különleges magatartást vettek fel, aminek alapmotivációja a minél jobb vásár biztosítása volt. A vásári magatartásformák legtöbbje bizalmatlanságra épül; a vevő irányába úgy, hogy az eladó attól fél, hogy rájön az áru rejtett hibáira, rossz minőségére és ezek következtében a vétellel megkárosítására törekszik; olcsón, áron alul vásárol, kifosztja az eladót. Az eladó részéről viszont a vevő feltételezi: az árusnak az áruját valamilyen ok következtében mindenképpen 674el kell adnia. Tehát olcsón juthat hozzá. A vevő, hogy lelkiismeretét megnyugtassa – nem az eladó szorult helyzetét használja ki –, feltételezi, hogy az áru minőségileg kifogásolható, hogy több-kevesebb rejtett hibája is lehet, hogy talán baj van az áru származása körül is; tehát mindenképpen méltányos, ha olcsón jut hozzá, esetleg áron alul. A kölcsönös bizalmatlanságon alapuló vásári szerepvállalás, magatartásforma legbeszédesebben az alkuban mutatkozik meg, valamint azokban az információkban, amelyeket a vásározók egymásnak adnak az áruk minősége, ára, saját vásárlásaik vagy eladásaik körülményei felöl (Dankó 1980). De lépten-nyomon előbukkan vásári közmondásainkban, anekdotáinkban is. Vásári anekdotáink állandó alakja a szívós, furfangos örmény kereskedő, a rászedett fuvaros, a rafinált boltos-kereskedő zsidó, a mindenfélével vásározó székely, a vándorárus tót, a csaló kupec, a cigány lókupec, a hírt hordó-vivő vásári koldus, a vásár adottságait kihasználó szemfüles diák, szabadságos katona, vándor mesterlegény, az ingyenélő vásári fogdmeg, a piaci légy, a mulatós, virtuskodó pásztor, hajcsár (Katona I. 1976). Ezt a bizalmatlanságot fejezi ki a vásári pénzkezelés, pénztartás sokféle módja is (Dankó 1978). Általában dugták a pénzt, akár hozták, akár vitték. A közbiztonság a múlt század derekán nem volt valami jó, korábban még annyira sem. Tehát nagyon vigyázni kellett a pénzre, jobban mondva minden, értékkel bíró tárgyra, eszközre, mert hamar prédává lehetett. Igen sojc vásári kocsin az aljadeszkához lesrófolt, erős faláda, a pénzesláda úgy-ahogy megoldotta a kérdést. A láda kulcsát a nyakukban hordták. A kocsit sem éjjel, sem nappal el nem hagyták. Éjszakázáskor a szekérállásokban vagy akár a szabad ég alatt a szekereken aludtak, sőt, ha többen voltak, még felváltva őrködtek is. Nem minden pénzt, értéket tartottak pénzesládában, hanem különböző módokon elrejtették. Általános volt, hogy a keszkenőbe bekötött pénzt a nyakukba kötötték, a mellükre szorították. Nyakba akasztható bőrerszényről, pénzeszacskóról is tudunk. A kofák jellegzetes pénztartó eszköze a kötőpénztartó volt. Két fajtája ismert: az egyik önmaga volt a kötő és két, ritkán három zsebe volt. A másik fajta nem volt ilyen egyszerű. A kötőpénztartó elé egy másik, közönséges kötőt is kötöttek, ami teljesen elfedte a kötőpénztartót, a zsebeket. A magukban járó vásározók bevarrták a pénzüket a kabátjukba, szűrükbe, vagy eltették a csizmaszárba, a csizmába, elrejtették a kalapba, süvegkarimába stb. A lóháton jövők pedig a nyeregkápában, a lovon hordott pokrócban stb. rejtették el pénzüket, értékeiket. Bármily óvatosak voltak is azonban, minden vásárban esett lopás, sőt a sokadalmak lazább viszonyai gyakran adtak alkalmat bűntettek elkövetésére is. Nemcsak a lopásoktól és a még ennél is komolyabb bűntettektől kellett tartaniuk a vásározóknak, hanem a sokkal általánosabb vásári csalásoktól is. A tapasztalt vásározó számolt ezzel, s ha valaki mégis pórul járt, nemigen sajnálkoztak rajta, mert hiszen „szemesnek áll a világ” – mondták. Vásári csalásokra mindenütt sor került, mindenütt kínálkozott alkalom, a leggyakoribb mégis az állatvásáron volt. Az állatvásári csalások ellen is csak széles körű tájékozottsággal: jó ember- és áru-, ebben az esetben állatismerettel lehetett védekezni. Ismerni kellett például a csalárd kupecfogásokat (Nemes–Nyéki 1937). Minthogy a sikerült, bevált csalást a vásári közvélemény nem nagyon ítélte el, hanem inkább bravúrosnak tartotta, a károsultak nemigen beszéltek róla. A becsapottakat – különösen, ha nem voltak valami nagyon rokonszenvesek – kicsúfolták. Eseteik vásári anekdotáink gyakori tárgya lett.
A vásári csalások sajátos csoportját alkották a szerencsejátékok, jobban mondva a csaláson alapuló szerencsejátékok. Legtöbbjük egyfajta kártyajáték volt. A vásárrendtartások mindegyike tiltotta ezeket, de majdnem eredménytelenül. A tiltott szerencsejátékosok hol itt, hol ott ütötték föl a vásárterek szélein, szegletein sátrukat, s 675ha jött a rendőr, vagy mindent összecsapva továbbálltak, vagy gyorsan átalakultak békés, jámbor kártyázókká.
A sokféle vásári csalás ellenébe kívántak hatni a vásári rendtartásokon kívül a céhek, majd az ipartársulatok és ipartestületek vásári szabályzatai is. A vásározók részéről pedig a kommendálás, az ajánlás mutatkozott a legjobb módszernek a csalás ellen. Azzal, hogy a vásározó iparosok kirekesztették maguk közül a kontárokat, a közismerten rossz, gyenge mestereket, a csalókat, hogy eleve tartózkodóak voltak az idegen, nem ismert mesterekkel szemben – azt is elősegítették, hogy több vevő hosszú-hosszú időn át ugyanattól a mestertől vásárolt; szinte állandósult árus-vevő párok alakultak ki. Az állatvásároknál ezt a csalást kivédő funkciót töltötték be a szenzálok és egyéb közvetítők is, akik ismerve minden eladót, minden eladásra szánt jószágot, állatot vagy másféle árucikket, de vevőkörüket is, sok csalást kikerültek, lehetetlenné tettek. A vevők teljes bizalmát kellett élveznie azoknak, akik mintából árusítottak. Mintából való árusítással főleg nagy mennyiségű terményeket (kenyérgabona, csöves és morzsolt kukorica, bor stb.) adtak-vettek (Dankó 1977b).
A vásárokon nem sok reklámot használtak. Az eladó szekerek-kocsik rúdjára széna- vagy szalmacsóvát kötöttek, a kirakodóvásárokon pedig az egyes mesterek kirakták a cégtáblákat helyettesítő silteket.
Mint tudjuk, a vásárok legfontosabb, eredeti kezdőnapja a vasárnap volt. Az egyház kezdettől fogva ellenezte a vasárnapi vásártartást, és az így általában el is maradt. Helyébe legnépszerűbb vásárnappá a hétfő lépett elő. A legtöbb vásártartó helynek évi négy vására volt, a négy évszaknak megfelelően, és egy-egy vásár leggyakrabban két napon át tartott. Mégpedig úgy, hogy az állatvásárt követte a kirakodóvásár. Ennek a rendnek igen kézenfekvő gyakorlati oka volt. Az tudniillik, hogy a parasztok az állat- és terményvásárokon eladva különböző áruikat, pénzhez jutottak, amivel aztán a kirakodóvásárban iparcikkeket, eszközöket, szerszámokat, háztartási tárgyakat, ruházati cikkeket stb. vásárolhattak. Nagyobb vásárhelyek esetében szó lehetett a vásárok számának emeléséről és a vásárok időtartamának két-három vagy még több napra való meghosszabbításáról is. Kivételes eset, hogy az év minden hónapjában, tehát évente tizenkétszer tartsanak vásárt, mint ahogy ez Csengerben kialakult. Sőt, tekintettel a késő őszi, a téli és a kora tavaszi vásárok bizonytalanságára, a tizenkét vásárt még egy biztonsági vásárral is megtoldották, úgyhogy Csengerben évi tizenhárom vásárt tartottak.
A vásárok megtartása, időpontjai követték a vonzáskörzet természeti viszonyait, termelési ciklusait, a növény- és állatvilág biológiai periodizációját. De tekintettel voltak a környék vásárhelyeinek vásártartási időpontjaira is. Az ütközéseket kerülték, sőt arra törekedtek, hogy az egyik vásárról kényelmesen el lehessen érni a másikat. Ezt a nevekben is nyomon követhetjük. Nemcsak téli, tavaszi, nyári és őszi vásárról, hanem szánkás vásárról, olvadási vásárról, szüreti vásárról, meggyérési, dióverési, szántási, takarási, cséplési, vízfakadási, hordási stb. vásárról is tudunk. Ennek megfelelően alakult az áruk rendje is a vásárokon, különösen az állat- és terményvásáron. Téli vásárokon kész disznót, azaz levágásra szánt sertést árusítottak leginkább. Legtöbbször nem a vásártérről, hanem otthonról, mert a hízott sertést nem lehetett törni a felhajtással, különösen nem a szekerezéssel. Jószágot nem nagyon vettek, mert a téli tartást nemigen vállalták. A tavaszi vásáron viszont sok választási malac, borjú, csikó cserélt gazdát. De nagy volt az érdeklődés a tavaszi vetésekhez szükséges vetőmag iránt is. Bortermelő vidékeken a tavaszi vásárokon kezdték meg árusítani az új bort. A kirakodóvásárokon ilyenkor fogyott a legtöbb mezőgazdasági eszköz, szerszám, cserépedény. A nyári vásárokat futó vásároknak is hívták, mert 676mindenki, az eladó is, a vevő is sietett haza a dolgát végezni. A nyári vásárokon az őszi-téli szükségletek beszerzésének előkészítése folyt. Ilyenkor olcsóbban lehetett kapni általában mindent, mint az őszi vagy téli vásárokon. Ennek ellenére az őszi vásárok voltak a legkeresettebbek. Különösen jelentősek voltak a terményvásárok, sokan azonnal értékesítették az új termést, mások pedig felvásárolták esetleg azzal a céllal, hogy eltartják addig, amíg jobb pénzért el tudják adni, télen vagy tavasszal (pl. kukoricát).
Az őszi vásárokon kelt el a legtöbb csizma, ruhanemű, tartó-tároló eszköz, edény, tüzelőfa stb. Az őszi vásár teljes egészében a félve várt télre való felkészülést szolgálta. Ilyenkor fogyott a legtöbb ruhaféle; suba, bunda, guba, csizma is. A téli vásárok forgalmát nagyban befolyásolta az időjárás alakulása. Nagy hidegben nem lehetett jelentős vásárt tartani, mert el se indultak a vásárra. Ha pedig sok volt a hó vagy éppen olvadt, az utak járhatatlansága miatt csökkent a forgalom. A téli vásárokon – ahogy a közvélemény tartotta – különben is csak a lusták, az időben semmiről sem gondoskodók vásároltak, vagy a szegények, akik tartalékaikból kifogytak. A téli vásároknak általában kicsi volt a felhozataluk, ebből következően a téli vásárok voltak a legdrágábbak. A tavaszi vásárok jelentőségét is nagyban befolyásolta az időjárás, különösen a vizek áradása, az olvadás, a sár; a közlekedés, szállítás nehézségei. Mégis biztatóbban nyilatkoztak róla a vásározók, mert mint mondták, „nem befele, hanem kifele mentek” vele a bajból. A tavaszi vásárokon az új gazdasági év indítása nyilatkozott meg. Ekkor, a tavaszi vásárokra készülőben ürítették ki a vermeket, hombárokat, magtárakat és egyéb tárolóhelyeket, -alkalmatosságokat (például górékat is), és félretéve az „újig” még szükséges terményeket, a felesleget vásárra vitték. A gabonának, kukoricának ilyenkor volt a legjobb ára.
A tavaszi vásárokon válogatták és vásárolták össze a továbbtartásra és tenyésztésre alkalmas, kiszemelt fiatal állatokat, és ilyenkor volt a legnagyobb vására a mezőgazdasági eszközöknek, faeszközöknek. Ekkor vitték vásárra a legtöbb (sózott, füstölt) szalonnát, a téli disznóvágásoknál félretett, eladásra előkészített nem kis mennyiséget. Korábban, a böjtre készülve, egyes helyekről hordószámra vitték el a halat (hasított, sózott, szárított, esetleg füstölt állapotban), a csíkot, az olajat, savanyú káposztát, az új bort, a pálinkát a rutének, románok.
Azok a vásározók, akik nem voltak tisztában ezekkel a legalapvetőbb vásári árucsere-ismeretekkel és természetesen még sok mással se, könnyen válhattak csalások áldozataivá.
Végezetül még arról kell szólnunk, hogy e vásári árucseréhez kötődő vagy éppen a vásárok által kitermelt gazdasági, társadalmi és kulturális körülmények – ahogy már volt is róla szó – gazdag, változatos folklórvilágot hoztak létre. Vásáraink jeles figurái, az egyes nevezetes vásári események, gyakran csalások, bűntettek, a vásárokat ünnepnek érző és tudó emberek igényei, elvárásai, a vásárok kiváltotta érzelmi kötődések megannyi közmondásban nyertek kifejezést. Vásári közmondásaink gyakran valamely jellemző gazdasági és társadalmi kérdést fejeztek ki, mint ez az erdélyi közmondás is: „Az örménynek rőf, a zsidónak üveg az ekéje”, azaz az egyik vászon-, szövet-, zsinórkereskedésből él, a másik pedig pálinkamérésből tartja fönn magát. De említhetünk egy másikat, amiben végtelen életbölcsesség nyilvánul meg: „Vásár után mindig okosabb az ember, mint vásár előtt”, azaz utólag jobban látjuk, hogyan kellett volna cselekednünk – szoktak rápirítani vele az okoskodó, de kockázatot nem vállaló emberre, pedig tudhatná, hogy „aki vásárra viszi a bőrét, arra rá is teríthetik”, azaz a kockázatot vállalni kell. Márcsak azért is, mert „minden vásár eljön a maga napjára”, azaz mindennek eljön egyszer az ideje. A vásári anekdotákról is szóltunk 677már. Legtöbbjük a jellegzetes vásári alakokhoz fűződik. Meg kell azonban emlékeznünk arról is, hogy a vásárokra való oda- és visszautazás, várakozás az átkelőhelyeknél, az éjszakai szállásokon, pihenőhelyeken, de magán a vásárokon is, a legjobb és a legszélesebb körben ismert mesélő alkalmak közé tartoztak. A vásári mesék legtöbbje vásári anekdotából terebélyesedett mesévé, és sokban nyomon követhetjük régmúlt idők vásárleírásainak közhelyekké vált részleteit (Voigt 1988). A vásár, a vásári figurák úgy is alkotó tagjai a népköltészetnek, hogy megjelennek a népi játékokban, sőt az irodalom nem egy kiváló alkotásában (Ujváry 1969; 1986). Népköltészetünk is bővelkedik vásármotívumokkal. Különösen a szerelmi lírában és a betyárdalokban, balladákban találkozhatunk velük gyakran. A vásárfia, a vásári ajándék legtöbbször szerelmi ajándék, ami mellé egy sereg verses mondóka, vers, rigmus is társul. Vásári árukínáló kikiáltásaink, rigmusaink külön műfajt képeznek (Kalapis 1980; Katona I. 1976). Számos szokásunk a jó vásárt kívánja elősegíteni, meg kíván óvni a vásározással gyakran együtt járó bajtól, veszélytől, háborúságtól. Több babonás előjel szól arról, hogy a vásározás nem lesz szerencsés, hogyha a vásározót baj éri az úton. Viszont mások az ellenkezőjéről szólnak, jó vásárt, szerencsés utat, békés visszatérést ígérnek. Vásáraink folklórvilágában nagy szerepe van a jóslásnak, a csíziótól a tenyérjóslásig, sőt a mindenféle „keleti mágus” jóslatokig. Leggyakoribb azonban még napjainkban is a kártyavetés, mégpedig a cigányasszonyok kártyavetése. Vásáraink színes, festői világa nemcsak az írókat ihlette meg, hanem a képzőművészeket, közelebbről a festőket és a grafikusokat is. A legtöbb vásárt, vásárjelenetet vagy éppen jellegzetes vásári figurát ábrázoló festmény vagy grafika nemcsak művészi értékkel bír, hanem hitelessége miatt néprajzi illusztrációként is felhasználható (Barabás Miklós, Pettenkofen August, Edvi Illés Aladár, Pataki László, Aba Novák Vilmos). Különösen figyelemreméltók ilyen szempontból a századvég különböző képes hetilapjaiban megjelent rajzok. Ezeket az ábrázolásokat ma már kivétel nélkül értékes vásári illusztrációkként, forrásokként használjuk.
