SZEGED
692SZEGED
Szeged hazánk mindig kiemelkedő települése, az árucsere vonatkozásában is a legnagyobb jelentőségűek közé tartozó városa volt (Reizner 1894). Nagy vásárhellyé fejlődését kiváló fekvése indolkolja. A Marosnak a Tiszába ömlésénél, a Tisza partján, fontos átkelőhelynél, jelentős szárazföldi utak találkozásánál, illetőleg ezek védelmére épített erődnél, várnál létesült. A középkori Szeged két részből állt. A város magját a vár képezte, de a Felsőváros külön vásárral rendelkezett (a Szent György-templom mellett), és az Alsóváros is (a Szent Demeter-templomnál). IV. Bélától, Zsigmondtól, Mátyástól, II. Lajostól és más uralkodóinktól a város számos kiváltságot kapott, melyek mindegyike a vásártartásra nézve is rendelkezett. Szeged 1498-ban szabad királyi város lett, elérte a magyar városfejlődés legmagasabb fokát. Ettől kezdve folyamatosan az ország második városának tartották. Mint szabad királyi város, erődített hely, számos országos jelentőségű eseménynek volt a színhelye. Jelentőségét azonban mégsem ezeknek köszönheti, hanem mezőgazdasági és ipari termelőmunkájának, messze kiterjedő vonzáskörzete áruinak, értékesítésének, megszervezésének, egyszóval fejlett árucseréjének. Az árucsere fejlődése szempontjából igen fontos tényező volt, hogy Szegeden rendezkedett be az ország egyik legnagyobb sótára, ami a várost már a középkorban nagy területek kereskedelmi központjává, sóelosztó helyévé tette. A másik lényeges tényező volt a marosi és a tiszai vízi út, különösképpen pedig a mindkét folyón való faúsztatás Erdélyből, illetve Máramarosból. A faúsztatás Szegedet az ország egyik legnagyobb, ugyancsak hatalmas területeket ellátó faelosztó helyévé fejlesztette (Juhász 1962).
A Maros és különösen a Tisza más vonatkozásban is alapját képezte a szegedi árucserének, a piacok, hetivásárok, vásárok szinte példátlan kifejlődésének. A szegedi vásárokkal, árucserével is sokat foglalkozó Bálint Sándor a halászatban és a vízi közlekedésben, szállításban jelölte meg azokat a tényezőket, amelyek Szeged árucseréjét naggyá tették (Bálint 1968: 18–42). A halászat ún. nagyhalászat volt már a középkortól fogva, és szinte az egész Tiszára kiterjedt. A szegedi gyalmos halászok Tokaj, sőt Csap vidékéig is eljártak. A szegedi halpiac, amelyen állandóan folyt az árusítás, méghozzá nemcsak kicsiben, hanem nagyban is, az országhatáron túl is ismert volt. A sózott, szárított halat a szigorú böjtöt tartó ortodox szerbek és románok főleg Szegeden szerezték be nagy tételekben. A vízi közlekedés biztosította a nagyarányú termékcserét, és hozzájárult bizonyos szakmák erőteljes kifejlődéséhez. Például a faúsztatás, a Szegeden kialakult óriás fapiac jelentősen elősegítette az ács-, de különösen az asztalosipar és a hajókészítés létrejöttét. A hajókon történő gabonaszállítás révén pedig nemcsak jelentős gabona- és egyéb terményvásárok alakultak itt ki, hanem fontos malom- és pékipar is.
A középkori vásárszabadalmakról nem szólva, a legutóbbi időkig fennálló szegedi vásárrend alapjául szolgáló, 1720-ban kapott vásárszabadalmat és az azt teljesebbé tevő 1747. évi vásárkiváltságot említjük csak meg. Ezek alapján a múlt század végére Szegeden öt nagyvásárt tartottak. Az év első vására a Donát-napi vagy donáti vásár volt (február 17.). Ezt a Donát-napot magában foglaló héten, vasárnaptól vasárnapig tartották. A második vásár a május 5-ét, a harmadik a július 31-ét, a negyedik az október 10-ét, az ötödik pedig a november 30-át magában foglaló héten került megtartásra, ugyancsak vasárnaptól vasárnapig, de úgy, hogy a vásárkezdő vasárnapot megelőző pénteken és szombaton már külön sertésvásárokat tartottak. A voltaképpen kilenc napig tartó vásárok, amelyek évente negyvenöt napot tettek ki, igen jól mutatják a szegedi vásárok nagyságát, a város életében betöltött jelentőségüket. Különösen jól látszik ez akkor, ha számításba vesszük a hetivásárokat is, amelyeket szerdán és szombaton tartottak, és szinte semmiben sem különböztek a nagyvásároktól. Talán csak a nagykereskedők hiányoztak innét, egyébként az árukínálat, a vevők érdeklődése ugyanolyan nagy volt. Különben a mindennapos piacok is nagyok, forgalmasak voltak, és az élelmiszerek bőségét kínálták. Szegeden ezeken a mindennapi piacokon is részt vett a környék (Tápé, Algyő, Szőreg, Kiskundorozsma, Hódmezővásárhely, Makó stb.) és a hatalmas tanyavilág lakossága.
Fényes Elek írta (1851), hogy a szegedi búzapiac több sor házat foglalt magába, a nagyvásár a vár és a város között lévő térségen volt, a baromvásárt pedig a Rókusvárosban tartották; kiemelte, hogy sok kézműves tette színessé, forgalmassá a szegedi vásárt, hogy sok kereskedő élt a városban, és sok idegen kereskedő is látogatta a vásárokat, hogy a hajózás és a fuvarozás nagyon fontos és fejlett volt, és megemlítette az egyik sajátos terméket, a híres szegedi szappant is. Bálint Sándor (1959) szerint a szegedi piacokra, hetivásárokra jellemző sajátos két árucikk a paprika (ezt régebben a Széchenyi téren árusították) és a kenyér (ezt viszont a Klauzál téren árusították a kenyérsütő asszonyok). A szegedi vásár forgalma 693kihatással volt a Tisza partján, tőle délre települt mezővárosok, a Tisza-Maros-szög településeinek és a két legközelebb eső, ugyancsak fontos vásárhely, Szabadka és Hódmezővásárhely árucseréjére, vásáraira. Úgy is, hogy a szegedi kézművesek, kereskedők, kupecek, kofák mindennaposak voltak ezeken a vásárokon, hetivásárokon, és közreműködésükkel nemcsak az ottani vásárok forgalmát, jelentőségét növelték, hanem a szegedi kereskedelmi kultúrát is terjesztették. A szegedi hetivásárokon, piacokon, vásárokon a helyi és környékbeli magyarságon kívül rendszeresen megjelentek a helyi és környékbeli, de távolabbi vidékre való szerbek, Arad környéki, bihari és Temes vidéki románok, dél-alföldi svábok, szabadkai bunyevácok, sőt a torontáli bolgárok is. A szegedi árucsere-alkalmak is számos és jelentős interetnikus kapcsolat kialakulására adtak lehetőséget (Bálint 1968).
