HÓDMEZŐVÁSÁRHELY
HÓDMEZŐVÁSÁRHELY
Hódmezővásárhely híres vásárairól Kiss Lajos nagyszerű, irodalmi igényességgel megírt vásárleírásából (1956) és Tárkány Szűcs Ernő adalékaiból (1958) jól tájékozottak vagyunk. Hogy mégis szólunk róla, az indokolja, hogy a vásárhelyi árucsere-alkalmakat a mezővárosi fejlődés alapjának tekintjük és egyben ezen fejlődés kifejezőjének is. Hódmezővásárhely számos neves, jobb földrajzi adottságokkal rendelkező vásárhely (Makó, Szeged, Csongrád, Szentes, Orosháza, Nagylak, Szegvár, Apátfalva stb.) szomszédságában nagy, országosan számottevő vásárhellyé tudott fejlődni. Már a Hódmezővásárhely név is igazolja, hogy a település életében mily fontos esemény, a fejlődés alapját jelentő intézmény volt a vásár. A város vonzáskörzete nem túljelentős, nem nagy kiterjedésű, s még ezen is több vásárhellyel osztozott. Fejlődését talán azzal magyarázhatnánk, hogy a Tisza bal oldalán, Szeged ellenpárjaként települt és növekedett. Már 1266-ban Vásárhely néven említették, jelezve ezzel is, hogy a település létét és további fejlődését vásárhely mivoltának köszönheti. A legnagyobb határú településeink közé tartozik, lakói szinte kizárólagosan mezőgazdaságból éltek, a határ víz nem járta, kiváló talajú részein főleg gabonát termesztettek. A nagy kiterjedésű réteken, legelőkön pedig sok állatot, főleg szarvasmarhát tartottak. A mezőváros kézművessége is a mezőgazdaságból fejlődött ki, arra épült. Malom-, bőr-, takács-, kovács- és bognáripara fejlődött ki jelentékenyebben, a fazekasságot nem számítva. A város és nagy kiterjedésű határa a változatos birtoklástörténet utolsó fázisában – a csongrádi uradalommal együtt – a Károlyi család tulajdonába került (1722). A Károlyiak mezővárosaként a 18. század folyamán erőteljes fejlődésnek indult, a lakosság létszámának gyarapodása révén. A középkori Vásárhely ugyanis, a mai Hódmezővásárhely határában létezett közel 20 községgel együtt, a 16-17. század háborús viszonyai között majdnem teljesen megsemmisült. A mai Hódmezővásárhelyet a megmaradt lakók és a 18 megsemmisült szomszédos falu szétszóródott lakói népesítették be. Fokozatosan vették újból művelés alá a határbeli kiváló termőföldeket, míg állataik legeltetésére a szomszédos pusztákat kellett megszerezniük. A nagy határ művelés alá fogásával a zárt település felbomlott, és kialakult a vásárhelyi tanyavilág (Tálasi 1983). A vásárhelyi vásárok legfontosabb vonzáskörzete saját tanyavilága lett, hasonlóan a kecskemétihez. A vásárhelyi mindennapos piacokon élelmiszer-árusítás folyt, a hetivásárokon ugyancsak, azzal a különbséggel, hogy a mind nagyobb mennyiségben felhozott baromfit, tojást, zöldség- és gyümölcsféléket a kereskedők, kofák felvásárolták és legtöbbször Szegedre szállították. A hetivásárokon jelentős terményforgalom is kialakult, a helyi kézművesmesterek (szabók, csizmadiák stb.) is kipakoltak. Bármily jelentősek voltak azonban a piacok és a belőlük kialakult keddi és pénteki hetivásárok (ez utóbbiak nagy állatfelhajtással) Hódmezővásárhely életében, az igazi, a város települési, termelési sajátosságait legjobban kifejező árucsere-alkalmak a vásárok voltak. Hódmezővásárhely vásárai a múlt század végén érték el tetőfokukat. Ekkor voltak a legnagyobbak, a város életét leginkább meghatározók.
Az a vásárszabadalom, amely magába olvasztva minden korábbi privilégiumot és hagyományt, a virágkorukat élő vásárhelyi vásárok rendjét megszabta, 1804-ből való. Az év első vására a Jézus körülmetéltetése napját (Circumcisio Domini, január 1.) megelőző vasárnap és hétfőn volt. A második vásárt a József-napot (március 19.) megelőző vasárnap és hétfőn tartották. Ez volt a tavaszi vásár, nagy állatforgalommal. A harmadik vásár megrendezésére az úrnapját megelőző vasárnap és hétfőn került sor (úrnapja a pünkösd utáni első vasárnapot, a Szentháromság-vasárnapot követő csötörtökön van). Ez általában májusi vásár volt, ezért nyárelői vásárnak is nevezték. Ezen volt a legnagyobb a mezőgazdasági eszközök kínálata. A negyedik vásárra júliusban került sor, mégpedig az Apostolok oszlását (Festum divisionis Apostolorum, július 15.) megelőző vasárnap és hétfőn. Az ötödik vásár októberi vásár volt, mert a Gál 694napját (október 16.) megelőző vasárnap és szombaton tartották. A vásárhelyi vásárok azonban nem két-, hanem háromnaposak voltak, mert a kijelölt vásárnapok a kirakodóvásárok napjai voltak, az állatvásárokat az ezeket megelőző napon, szombatonként tartották. Ha hozzávesszük ehhez azt is, hogy a pénteki hetivásárok hangsúlyosan állatvásárok is voltak, és hogy a hetivásárok nem különültek el a vásároktól, különösen nem az állatvásárok, akkor tulajdonképpen a vásárhelyi vásárok négynaposak voltak.
A vásárhelyi vásárok érdekessége az volt, hogy – néhány kivételtől eltekintve –, idáig hozták áruikat a Bihar-hegységből induló oláh dézsások, faeszközkészítők, fazekasok (oláh edény), abroncsosok, boronások, kosarasok, teknővájók. Ezek a jobbára román árusok abban különböztek a Felvidékről jövő, főleg szlovák fa-, üveg-, vászon-, csipke-, sáfrány-, gyógyszer-, olaj- (olejkárok), vasárusoktól, hogy azok északról, a Tisza vonalát követve jöttek, és nem tartották Vásárhelyt végcéljuknak. Vásárhelytől távol fekvő helységeket, vásárokat is felkerestek minden irányban. A helyi fazekastermékek jelentősen háttérbe szorították ugyan az idegen kerámiát, az oláh edényt éppúgy, mint a tót edényt, de azért mégis jöttek, árultak; a gömöri és a révi edények eljutottak ide is. A tót és oláh edények igénytelenebb kivitelezésű, zömükben mázatlan, azaz vászonedények voltak, míg a vásárhelyi fazekaskészítmények mázasak, gazdagon díszítettek. Kiss Lajos a vásárhelyi híres vásárokról elmondva mindent, a vásárszínhelyekről is szólt, sőt térképvázlatot is közölt róluk. Kitűnt, hogy a város települése erőteljesen alkalmazkodott a vásár igényeihez. Bőségesen írt a vásárhelyi vásárok kulturális vonatkozásairól, folklórjáról is. Munkája első lévén vásárismertetőink között, nagy hatást váltott ki. Utána sorra jelentkeztek a részben önálló, részben pedig egy-egy monográfiába bedolgozott vásár-, árucsere-történeti, néprajzi féldolgozások.
