PÁRBESZÉDES ELŐADÁS
PÁRBESZÉDES ELŐADÁS
Az első személyes fogalmazás mellett a „személytelen” is erről a közösségi, bárki által vállalható jellegről tanúskodik. Ami pedig a párbeszédes formákat illeti, az voltaképpen stilizálás, semmi esetre sem igazi drámaiság. A nép konkrét helyzetekben tud csak elképzelni valamit, s ezért ha harmadik személyként szemlélőnek érzi magát, helyzetet, jelenetet akar ábrázolni, akkor a személyeket megszólaltatja. Legvilágosabb ez a párosítóban: ha tulajdonképpen a közösség nevében akarja kijelenteni, hogy egy lány és egy legény között szerelem van, akkor az illetők szájára adja jellegzetes párbeszéd formájában. Például:
302. 1. A Vargáék ablakjuk
Rózsábul van kirakva, kirakva,
Kirakva, kirakva, de kirakva.
2. Azér van az kirakva,
Garzó Péter jár ide, jár oda …
3. Hej te Julcsa, gyere ki,
Vár már Péter ide ki ide ki …
4. Tudnám én azt, ha várna,
Mert a szivem dibegne-dobogna …
(Pt 474)
Rózsábul van kirakva, kirakva,
Kirakva, kirakva, de kirakva.
2. Azér van az kirakva,
Garzó Péter jár ide, jár oda …
3. Hej te Julcsa, gyere ki,
Vár már Péter ide ki ide ki …
4. Tudnám én azt, ha várna,
Mert a szivem dibegne-dobogna …
(Pt 474)
De még a legszubjektívebb vágy is áttehető ál-drámai formába. Például egy általánosan ismert új dalban:
514303. 2. Barna kislány ablakába jó estét, jó estét!
Szálást kérnék, kisangyalom, ha beeresztenél.
Mindenféle csavargónak szállást nem adhatok,
Nincs itthon az édesanyám, csak egyedül vagyok.
3. De azér a szép szavadér mégis beengedlek.
Rugonyos kis diványomra szépen lefektetlek.
Csipkés szélü paplanyommal szépen betakarlak,
Két karommal átölellek, reggelig csókollak.
(0378)
Szálást kérnék, kisangyalom, ha beeresztenél.
Mindenféle csavargónak szállást nem adhatok,
Nincs itthon az édesanyám, csak egyedül vagyok.
3. De azér a szép szavadér mégis beengedlek.
Rugonyos kis diványomra szépen lefektetlek.
Csipkés szélü paplanyommal szépen betakarlak,
Két karommal átölellek, reggelig csókollak.
(0378)
Nyilvánvaló, hogy itt a drámai forma látszólagos, és egy lírai „elképzelés” van párbeszédekbe fogalmazva. Máskor a helyzetdal – egy életkép – van párbeszédes jelenet formájában elmondva. Nagyon elterjedt pásztordal a következő:
304. 1. Már két hete vagy már három,
Hogy a számadómat várom.
Amoda gyün, amint látom,
Fecskehasú szamárháton.
2. Jónapot, édes bojtárom,
Van-e hibám, vagy sok károm?
Nincsen hibád, de nem is lesz,
Még a nyáj az karomon lesz.
3. Még azt mondod, nincsen hiba?
Hát a vezérürüm hunn van?
Maj megkerül kikeletkor,
Mikor a juh legel, akkor.
(Pt 179)
Hogy a számadómat várom.
Amoda gyün, amint látom,
Fecskehasú szamárháton.
2. Jónapot, édes bojtárom,
Van-e hibám, vagy sok károm?
Nincsen hibád, de nem is lesz,
Még a nyáj az karomon lesz.
3. Még azt mondod, nincsen hiba?
Hát a vezérürüm hunn van?
Maj megkerül kikeletkor,
Mikor a juh legel, akkor.
(Pt 179)
Az első versszakot, a tulajdonképpeni „epikumot” a bojtár szájára adják, azután megjelenik a számadó, és egy-két versszakban lepereg a rövid párbeszéd, hogy egy jellegzetes pásztori életkép jelenjék meg előttünk. Különben az ilyenféle helyzetdalban aránylag még a legerősebb a realitás, és a legkevesebb az áttétel a népköltészet egészét tekintve. De maga a párbeszédbe stilizált fogalmazás, a látszólagos drámaiság mégis csak eltolja a költészet síkjára, amit különben a jelenet bizonyára sosem egészen „reális” volta is elárul.
