A cinkotai kántor
A cinkotai kántor
„Mátyás kimënt eccé Cinkotára, mëghallotta, hogy a pap, a katolikus pap duplán szedi a béröket, a lukmát, felhívatta a Mátyás király az udvarába, halálbüntetés mellett, hogy rëggel jelenkezzön. A cinkotai kántor mëghallotta, hogy a plébánosának föl kell mënni a Mátyás király udvarába. Asz mondta neki, hogy adjon neki egy őtözet ruhát a plébános úr.
– Én mögyök föl a plébános úr helött Mátyás király udvarába. Én maj mögfelelëk a királynak.
Mátyás, mikó fölérkezött a pap ruhába őtözött cinkotai kántor, asz kérdezi tüle, hogy mëgjütté, pap?
– Mëgjöttem.
Az első kérdés az, hogy hol kél fel a nap. Asz mondja, hogy kegyelmednek Budán, neköm pedig Cinkotán.
A másik kérdés, hogy mit ér a király.
– Hát hogyha Jézus Krisztus őfelsége harminc ezüst dénárt ért, akkó a mi Mátyás királyunk is mëgér huszonkilencet.
– Jó van, plébános, mëgfelelté! Hanem mos mondd mëg, hogy mit gondol a király!
– A király őfelsége azt gondolja, hogy a cinkotai pap áll előtte, pejig a cinkotai kántor áll előtte.
– Ez is jó van, hanem most, cinkotai kántor, mit kérsz, amiér mëgfeleltél a papod helyett?
Asz kérëm, hogy Cinkotán még eccé nagyobb legyen az icce, (nagyon szerette a sört) mint másik helyiségökbe.
– Mëgadom nekëd!
Csak ěfelejtette a kántor kérni a Mátyás királytul, hogy ugyanaz az ára legyen annak a nagy iccének is, mint a másik községekben a kicsinek” (Penavin Olga gyűjtése. Elmondta: Baka János. Kopács, Baranya-Drávaszög, 1960-as évek; Penavin 1971: 162–163).
53A csodás elem majdnem teljes hiánya (ördög azért szerepel számos idetartozó mesében) miatt reális vagy realisztikus mesének nevezik a következőkben tárgyalandó – több mesecsoportot magába foglaló – mesei alműfajt; de a hazai és nemzetközi szakirodalomban – alapvető tartalmi jellegzetességei alapján – tréfás meseként is szokták emlegetni. Egyébként is ez a terminus látszik a legelfogadhatóbbnak e mesei alműfaj megnevezésére.
A komikum jellege, illetve a benne szereplő személyek alapján több, pontosan körülhatárolható csoportot különböztethetünk meg a tréfás mesék alműfaján belül.
Az ostoba ördögről szóló mesecsoport egyik szereplője mindig az ördög, a másik szereplő a furfangos (szegény) ember. Középkori irodalmi előzményeken (Salamon és Markalf) alapuló, 18–19. századi ponyvakiadványok hatására az idetartozó meséink egy részében az ördög ellenfeleként szereplő szegény ember neve Markalf. Ez a név a szájhagyományban élő mesékben (mint az alábbiakban közölt változatban is) Markóf formában szerepel.
A furfangos szegény ember és az erős, robosztus, kegyetlen ördög közötti párviadal azért végződik mindig a szegény ember győzelmével, mert az az eszét, furfangját használja fel az ördöggel megvívandó, nagyon is egyoldalúnak ígérkező küzdelemben.
Nem lehet elutasítani azt a gondolatot, hogy ebben a tréfás hangvételű mesefajtában ne a természet hatalmas, vak, az emberrel ellenségesen szemben álló erői és az évezredes tapasztalatokra támaszkodó, a természet átalakítására is vállalkozó ember közötti küzdelemnek a tükröződését lássuk. A népi hiedelemvilág számos bajelhárító eljárásával (a ráolvasástól kezdve a zajütéssel, szúrós, csípős növényekkel, a névváltoztatáson alapuló félrevezetéssel való védekezésig) tart rokonságot ez a mindenkor a megelégedettség derűjét is sugárzó mesei műfajvariáns.
Bemutatott példánk befejező része önmagában is utal a hiedelemvilággal és az eredetmagyarázó hiedelemmondákkal való kapcsolatra.
