A RITUÁLIS TÁNCOK ELEMI FORMÁI
A RITUÁLIS TÁNCOK ELEMI FORMÁI
A táncetnológiai kutatás egyik alapvető megállapítása, hogy az európai népek folklórtáncaiban egy korábbi, kereszténység előtti tánchagyomány él tovább, s jelentésüket, jellemző vonásaikat csak e korábbi történelmi szakaszból érthetjük meg igazán. Például a kalendáriumi ünnepek felvonulásaiban, a résztvevők magasra szökdeléseiben, az egyes személyeket magasra emelő mozdulatokban, a szent helyeken való táncolásban bizonyára termékenységvarázsló táncok maradványait sejthetjük (Sachs 1933; Dömötör T. 1964). A magyar néptánc- és népszokáskutatás is számos példával szolgálhat e témával kapcsolatban. A Somogy megyei Erdőcsokonyán például századunk elején az asszonyok húshagyókor a kocsmába mentek el táncolni, s aki tánc közben a legmagasabbra ugrott, annak nőtt meg a kendere a legmagasabbra a hiedelem szerint (Pittner 1914). Baranyában Berze Nagy János gyűjtése szerint húshagyókedden este a férfiak nem lányokkal, hanem menyecskékkel táncoltak, hogy a kender nagyra nőjön (Berze Nagy 1940). A dunántúli pünkösdi királynéjárás szokásos mozzanata volt a kis királyné magasra emelése e szavak kíséretében: „Ekkorára nőjön a kendtek kendere!” (MNT II. 195–250). A Baranya megyei Ocsárdon a század elején az asszonyok kukoricát szórtak a farsangot köszöntő, táncoló pásztorgyerekek vagy pásztoremberek lába alá, hogy minél több csirkéjük keljen, mint ahogy a letaposott kukorica is kikel (Berze Nagy 1940).
Az olyan mágikus szertartások és analógiás varázslások, amelyekben a mozdulat a legfőbb elem, szintén rejtenek magukban rituális táncokhoz hasonló vonásokat. A Torontál megyei Rábén Bálint Sándor jegyezte fel a Szegedről kirajzott magyarok között, hogy a karácsonyi vacsora után a gazdasszony leguggolt, és kezét csípőre téve háromszor körülszökdelte az asztalt, miközben ismételte: „koty, koty, koty”. Ezt azért cselekedte, hogy korán legyen kotlója (Bálint 1938). Hasonló célt szolgált a dunántúli palázoló gyerekek ülő testtartása a kotyoló mondókák előadása közben (MNT II.). Bizonyos dolgok rituális körüljárása, különösen a sírkerülés szokása olyan szertartásnak tekinthető, amelyben – az etnológiai szakirodalom feltételezése szerint – korábbi rituális táncok csökevényeit, leegyszerűsödött formáit sejthetjük (Sachs 1933). A nyugat-erdélyi Várfalván Jankó János például így jegyezte föl e szokást: „Ha fiatal lány vagy legény hal meg, hat leány és hat legény muzsikaszó mellett kiviszik a temetőbe, ott a földbeeresztik, s mikor ráhúzták a földet, a kapákat keresztbe teszik, s ekkor a legények és leányok muzsikaszó mellett háromszor körüljárják a sírt némán, szótlanul” (Jankó 1893: 218).
Az európai táncetnológia szerint a táncolás rituális szerepére utal az a tény is, hogy a táncos szokások többsége a téli–tavaszi–nyári időszakra s a napfordulók idejére esik, amely egyben a gabona növekedésének s a háziállatok szaporodásának időszaka is. E táncok célja egykor a növényvilág növekedésének segítése s az égitestek mozgásának 254serkentése volt (Sachs 1933). E régi hagyományból táplálkozik az az Európa-szerte ismert szokás, hogy a tél végén az „alvó” gyümölcsfákat muzsikaszóval, ritkán tánccal ébresztgetik. Turán (Pest m.) például még a két világháború között is szokás volt, hogy a férfiak farsangkor kimentek a szőlőbe, hogy körültáncolják a gyümölcsfákat. Ez azért történt, hogy a kicsattant rügyek le ne fagyjanak, vagyis bő legyen a termés (Galambos 1946). E gondolatkörhöz kapcsolódik részben az a hiedelem is, hogy ha a böjtben táncolnak a fiatalok, lehull a szilva, rossz lesz az az évi gyümölcstermés.
Igen régi hagyományt őriznek az európai népszokások ember és állat formájú alakoskodóinak pantomimikus játékai és táncai. Vitatott kérdés, hogy mozgáshagyományuk kutatása és értelmezése a tánc- vagy a színjátékkutatás feladata-e. Tény azonban, hogy mindkét terület hasznot húzhatna kutatásuk eredményeiből. A magyar szokáshagyomány számos területén, főleg a lakodalomban, a disznótorban s a téli-tavaszi ünnepkörben fordulnak elő maszkos alakoskodók táncai. Legfeltűnőbb példái: a moldvai csángók húshagyókeddi matahalája, a Maros-Torda megyei székelyek gircsózása, a bukovinai, csíki és gyimesi betlehemes játékok, az alföldi disznótori kántálás, a szatmári farsangi játékok és ezek maszkos táncjelenetei (Domokos P. P. 1958; Ferenczi–Ujváry 1962, 1966; Ujváry 1983).
A temetőben, templomban, tehát beszentelt helyeken való tánc legkorábbi emlékét az 1279. évi budai zsinat tiltó rendelkezéseiben találhatjuk, mely szerint: ,,… a papság ne türje, hogy a nép a temetőkertben vagy magában a templomban táncra kerekedjék…” (idézi Pesovár E. 1972: 25). Az egyház tiltó, táncellenes magatartását egészen a 20. századig nyomon követhetjük.
