GYERMEKEK
GYERMEKEK
A nemzetközi társadalomtörténeti kutatás eredményei szerint (Pollock, L. 1983) a szülői gondviselésben, gyermeknevelésben és általában a gyermekek helyzetében viszonylag kevés változás történt a 16. és 19. század között. Ami mégis bekövetkezett, az nem annyira a család belső viszonyaira, mint inkább a család és ezen belül a gyermek társadalmi helyzetére, munkamegosztásban játszott szerepére vonatkozott. A magyar néprajzi kutatás legfontosabb megállapításai az alábbi tézisekben foglalhatók össze a hagyományos paraszti társadalom gyermekéletével kapcsolatban (Kresz M. 1949; Ruitz I. 1965–1966; Györgyi, E. 1979; Csilléry K. 1981; Tárkány Szücs E. 1981; Fügedi M. 1988. alapján):
a) a gyermek a hagyományos paraszti társadalomban, mely tagjait a munkateljesítmény alapján rangsorolja, eredendően alárendelt helyzetben van: személye, halála, temetése csekélyebb figyelmet kap, mint a felnőtteké;
b) ezt az alárendelt helyzetet mind a szokásjog, mind a tételes jog alátámasztja, ugyanis a gyermek nagykorúságának eléréséig (a fiú általában 24 éves korig, a lány férjhezmeneteléig) atyai hatalom alatt áll;
c) alvás, étkezés, tartózkodás szempontjából a gyermek nem rendelkezik állandó és önálló helyekkel;
d) a gyermek nevelése-képzése alapjában és elsősorban családi körben zajlik le, az iskola nevelő-ismeretátadó szerepe minimális;
e) a gyermek élete során a játék és a munka nem válik el élesen egymástól, a munkafogásokat éppúgy, mint a nemek közötti munkamegosztási szerepeket utánzással, mintegy játszva tanulja meg;
f) a hagyományos társadalom gyermekéletét nem lehet egységesnek tekinteni tértől, időtől, társadalmi rétegtől függetlenül, időbeli változásokkal, lényeges táji/regionális és társadalmi rétegenkénti eltérésekkel kell számolnunk.
A felsoroltak közül a gyermekkor esetében a munkába állás–munkára nevelés, továbbá az iskoláztatás kérdése az, ahol a különböző megközelítések szembeállítása, illetve egymással történő kiegészítése igazán eredményt ígér. Az átolvasott feldolgozások azt mutatják, hogy a régebbi néprajzi irodalom a 19. század utolsó harmadában élő sokgyermekes birtokos parasztcsalád gyermekéletét tekintette tipikusnak, 402ezt idézte úgy, mint „a” hagyományos magyar paraszti gyermekéletet. Nyilvánvaló azonban, hogy a birtokos és a földdel nem rendelkező családba születő gyermek sorsa kezdettől fogva sok tekintetben eltér egymástól. Ugyanígy lényeges lehetett a különbség aszerint, hogy a gyermek testvérek csoportjában vagy magányosan nőtt-e fel. És itt nemcsak az egykés, valamint a többgyermekes családba születettek sorsa, gondozása, lehetőségei közötti különbségről van szó (Gönczi F. 1925; Kovács Erzsébet 1942), hanem arról az egyszerű tényről, hogy például a századfordulón, amikor a családok a mai átlagnál még sokkal több gyermekkel bírtak, a nők számottevő része már akkor is gyermektelen volt vagy csak egyetlen gyermeke született (1913–1915 átlagában 16,4, illetve 10,8 százaléknak – Acsádi Gy.–Klinger A. 1965: 35). Ez pedig csak részben írható az egyke rovására, részben egész egyszerűen a mindig bekövetkezhető fizikai-biológiai okokra (meddőségre), továbbá a hagyományos társadalom magasabb halandóságából következő, a mainál sokkal nagyobb arányú megözvegyülésre vezethető vissza.
A gyermekkorral kapcsolatban az elmúlt 150 esztendőben két olyan óriási változás is lezajlott, amely alighanem gyökeresen átformálta azt. Az első a halálozási viszonyok alapvető átalakulása volt. A hagyományos világ gyermekéletét ugyanis nemcsak a maihoz képest sok gyermek jellemezte egészen a múlt század utolsó harmadában kezdődő demográfiai átmenetig, hanem a halállal való gyakori találkozás is. Szinte nem volt olyan család, ahol a felnövekvő gyermek – már amennyiben megérte a felnőttkort – ne vesztette volna el néhány testvérét, egyik szülőjét vagy a vele együttélő valamilyen más rokonát élete első két évtizedében. Nincs ugyan rá közvetlen forrásunk, de látatlanban is biztosak lehetünk abban, hogy a fenti eseményeket végigélt gyermek viszonya élethez, halálhoz, szülőhöz, testvérhez, rokonhoz biztosan más volt, mint mai utódjaié (Stone, L. 1981: 219–220). A másik változás, amely a gyermekéletet az elmúlt öt-hat generációnyi szakaszban átalakította, az iskoláztatással kapcsolatos. A „régi világra” vonatkozó források szinte egyhangúlag azt állítják, hogy a falusi gyermek csak télidőben, ősztől tavaszig járt iskolába, akkor is csak igen rövid ideig: a fiúk 3–4 évig, a lányok gyakorta nem több, mint egy esztendeig. Sokan egyáltalán nem látogatták az iskolát, mert az pénzbe és időbe került, ugyanakkor viszont elkerülése a család, a szülők számára egészen a 19. század közepéig nem járt komolyabb következménnyel. Csak 1845-ben helyezett a Helytartótanács egy rendelete pénzbüntetést kilátásba abban az esetben, ha a szülő az elemi iskola alsó két (!) osztályát nem végezteti el gyermekével (Horváth Márton [szerk.] 1988: 290). Az iskoláztatást nagymértékben kibővítette és továbbfejlesztette Eötvös, majd Apponyi népoktatási törvénye (1868, illetve 1908), aminek eredményeképpen a falusi gyermekek iskolalátogatása egyre rendszeresebb, egyre általánosabb és egyre hosszabb ideig tartó lett. Míg az ország össznépességében a 6–15 éves iskolaköteles korosztályból az iskolát rendszeresen látogatók arányát a 19. század közepén még legfeljebb csak 10–20 százalékra becsülhetjük, addig az 1870-es években ez az arány már elérte a korcsoport felét, a századfordulón pedig a 80 százalékát (Magyar statisztikai évkönyv 1899: 314). Közben a iskolában töltött évek száma is nőtt, s az iskolai szünet fokozatosan a nyári hónapokra húzódott össze, ami átformálta mind a gyermekek időbeosztását, mind munkához való kapcsolatukat. És, ami nagyon lényeges: az iskola rendszeres látogatása a nevelés folyamatát a korábbi egyoldalú otthoni-családi 403központúságból duálissá formálta – megnövelte az iskola szerepét, és a napi életben való tájékozódás, az ismeretek-készségek elsajátításának a családdal, a környezettel párhuzamos, azzal versenyző másik forrásává tette.
Mindeme változások dacára azonban azt kell mondanunk, hogy legalábbis a 20. század közepéig még a család és háztartás volt a gyermeknevelés szempontjából a meghatározó. A hagyományos társadalom értékeit képviselő család nevelési céljai elsősorban nem a gyermek képességeinek sokoldalú kibontakoztatására, hanem a fegyelemre és a munkavégzésre való maximális alkalmassá tételre, nem az egyéniség minél teljesebb kifejlesztésére, hanem a közösséghez való minél nagyobb mértékű alkalmazkodásra irányultak (Kresz M. 1949: 64). Bár e korban a jó és tiszta erkölcs fontosságát állandóan hangsúlyozták, a gyermek nem elsősorban erkölcsi alapelveket tanult meg, hanem a gyakorlatban élő, a közösség által elvárt normákat és szerepeket sajátított el (Jávor K. 1989). Kezdeményezőkészség helyett azonban inkább engedelmes és alkalmazkodó lett, amire a 19. század végéig egyértelműen jogilag bebiztosított függő helyzete is rászorította. A gyermek ugyanis a régi magyar jog szerint nagykorúságának eléréséig a rendszeres testi fenyítést is magában foglaló „házi fegyelem” alatt állt, atyja „testi és lelki erejének megfelelő” munkára szoríthatta és keresményét tetszése szerint felhasználhatta saját, illetve a család érdekében (Hermann K. 1885).
A munkára nevelés üteme és intenzitása, illetve ennek érdekében gyermekek munkára fogása azonban nem volt egyértelműen azonos mértékű a különböző időszakokban. Régebbi forrásokból, illetve Morvay Judit (1956) 19. század közepére vonatkozó megállapításaiból arra következtethetünk, hogy a magyarországi paraszti társadalomban ez akkor még inkább a tizenéves kor közepén következett be. Az újabb kutatások, amelyek inkább a századfordulóra, a huszadik század elejére vonatkoznak, viszont a 10–12 éves korban történő munkakezdést hangsúlyozták. Az ellentét egyrészt alighanem azzal oldható fel, ha tekintetbe vesszük azt, hogy – amire még a későbbiekben kitérünk – a 19. század végétől kezdődően a család- és háztartásszerkezet az ország nagy részén átalakult, leegyszerűsödött. Ugyanakkor a hagyományos paraszti gazdálkodás jobbágyfelszabadítást, nagybirtoktól való elkülönülést és tagosítást követő átalakulásával, intenzívebbé válásával a családi gazdaság csökkenő munkaerőalapjával növekvő méretű munkaerőigény került szembe, melyet a mezőgazdasági technológia javulása a huszadik század közepéig csak részben tudott ellensúlyozni. Vagyis a 19. század második felétől nyilvánvalóan a család minden tagjának – így a gyermekeknek is – egyre többet kellett dolgoznia, miközben az iskolai oktatás időigénye is fokozatosan növekedni kezdett. Az ellentét feloldásának másik módja, hogy aláhúzzuk azt a tényt, miszerint a paraszti munka megtanulása olyan hosszú folyamat volt, amely sok esetben játékos formában már 4–5 éves korban elkezdődhetett, s a szükségletektől és lehetőségektől függően változó ütemben, változó komolysággal és változó intenzitással egészen a felserdülésig tartott.
Megjegyzendő, hogy a folyamat ütemezését, hosszát tekintve nem teljesen egyforma volt a fiúk és a lányok esetében. Amíg a kisgyermekek között a tevékenységek nemek és kor szerinti elkülönítése nem játszott szerepet, addig a későbbi korcsoportok esetében már igen. A munkára nevelés folyamata ugyanakkor a lányok esetében 404általában rövidebb, intenzívebb volt, összefüggésben a biológiai érés, valamint a házasságkötés időben korábbi bekövetkeztével.
Ha modellszerűen kíséreljük meg megfogalmazni a gyermekélet típusait a hagyományos társadalomban, akkor röviden az alábbiakat lehet mondani: a hagyományos parasztság gyermekéletének jellemzője a családcentrikus lét, az iskolai oktatás általában pontosan, kötelezően meg nem határozott, de majdnem mindig rövid, egy–három éves időszakot tesz ki és viszonylag kevés hatást gyakorol a személyiség fejlődésére. A gyermek mindennapi élete során a munka és a játék nem válik el élesen egymástól, komolyabb méretű munkára fogásuk későn, csak tizenéves koruk közepén következik be (minden valószínűség szerint összefüggésben a biológiai érettség mainál későbbi elérésével). Ezzel szemben a 20. századi modellben az iskola domináns szerepet tölt be, az iskoláskor 8–12 évig is eltart, a játék és a munka elválik egymástól, utóbbi szerepe és intenzitása rohamosan csökken, az iskolába járással nem fér meg. E két sarkított, ellentétes modell között széles a változatok száma. Egyrészt a kettő közé beékelődik időben egy, a századfordulóra jellemző átmeneti modell, ahol mind a munkaterhelés, mind az oktatási terhelés megnő. E folyamattal párhuzamosan egyrészt a biológiai érés kezd felgyorsulni, másrészt a „gyermekkor” határa időben kitolódik, mintegy alkalmazkodva a megnövekedett terheléshez. A változatok másik feltételezhető csoportja – mely eddig kevésbé feltárt – regionális lehet. Nyilvánvaló, hogy azokon a területeken (Dunántúl, Kisalföld, Felföld), ahol az írástudás szintje magasabb volt már a 19. század közepén, ott minden valószínűség szerint a rendszeres iskoláztatás megindulása korábbi, gyakorlata intenzívebb, hosszabb lehetett. Ugyanígy feltételezhető, hogy a gyorsabban fejlődő, gyorsabban polgárosodó, az intenzívebb gazdálkodást hamarább kezdő területeken korábbi, illetve szélesebb körű lehetett a gyermek munkába állítása, és kiterjedtebb az iskoláztatása, mint a lassabban mozgó, lemaradó peremterületeken. Végezetül biztos, hogy számolnunk kell a gyermekéletben is a társadalmi rétegváltozatokkal akár a kiváltságokkal rendelkező–jobbágyi sorban élő, akár a birtokos–birtoktalan, akár az egykéző–sokgyermekes csoportokat állítjuk szembe egymással. A kiváltságolt rétegek, a birtokosok, illetve egykézők esetében a gyermek iskoláztatása valószínűleg gondosabb, megbecsülése nagyobb, munkára fogása kevésbé intenzív, míg a függő helyzetben élők, birtoktalanok, sokgyermekesek esetében ennek ellentettje feltételezhető. Ugyancsak eltérőek lehetnek az egyes társadalmi rétegekbe tartozó gyermekek játékai, a különböző családok által a gyermek számára nyújtott juttatások, illetve a vele szemben állított követelmények.
E különbségek a 19–20. század folyamán nagymértékben csökkentek – az iskoláztatás fejlődése, illetve meghatározott szintig/életkorig való kötelezővé tétele nyilván az egységesülés irányába hatott –, de teljesen nem szűntek meg. A megélhetés kényszere, illetve a családi gazdálkodás munkaerőigénye egyes rétegekben a régi „gyermekélet” modell lehetőség szerinti megőrzése, míg a tanulás/képzés társadalmi előrejutást könnyítő szerepét felismerő középrétegek esetében inkább a régi modellel történő szakítás irányába hatott a századfordulótól kezdve.
