A LOPÁS MINT PÁSZTORVIRTUS
A LOPÁS MINT PÁSZTORVIRTUS
A cselédek, a napszámosok uraságot károsító lopásainak az igazságtalanságot helyreigazító „jogos szerzés” magyarázata a parasztok közösségeitől foglalkozási csoportként elkülönülő, a falvaktól, városoktól távol élő pásztorságra nem egészen 751érvényes. Lopásaikról, csalásaikról: a gondjaikra bízott nyájak megtizedeléséről, illetve a tilosban legeltetésről, más vetésének, rétjének, legelőjének prédálásáról különösen sok adatot kínál a néprajzi irodalom. És nemcsak a külterjes állattartás 19–20. századi reliktum területeinek – a Hortobágynak, a Duna–Tisza közének – pásztoréletét, ezt a megváltozott körülmények ellenére megmaradt „öntörvényű világot” kissé romantikusan idézgető, a jelen és a félmúlt gyűjtői tapasztalatait a távoli múltra vonatkoztathatóság kedvéért szelektíven közvetítő leírások emlegetik a pásztorok csalafintaságait (lásd pl. a Kiskunságról Nagy Czirok L. 1954–1955; 1959). A 18–19. század mezővárosi iratanyagának néprajzi célú szemlézése szintén azt igazolta, hogy a helyi tanácsok feltűnően gyakran hoztak pásztorokat korlátozó rendszabályokat, és marasztaltak el vétkes vagy gondatlan károkozás miatt egy-egy pásztort (lásd pl. Kiskunság – Tálasi I. 1936: 58–80; Hajdúböszörmény – Bencsik J. 1971: 26–38; Békés m. – Implom J. 1971: 294–297; Nagykunság – Bellon T. 1996: 246–248). Befolyásolta persze ezeknek a városi, megyei, kerületi intézkedéseknek a szigorúságát és következetességét, hogy az államigazgatás betyárokkal rokonszenvező lehetséges bűnelkövetőként kezelte az esztendőn át a pusztán élőket, ezért a vármegyei hivataloknál nyilvántartásukat, folyamatos ellenőrzésüket és lehetőségeik korlátozását szorgalmazta. (Összefoglalóan: Balogh I. 1987: 89–96; Pest megye pásztorokat korlátozó szabályrendelete: Madarassy L. 1928b: 185–187; a kormányzati instrukciókkal összefüggő pásztorösszeírás: Balogh I. 1959: 291–307; Csongrád megyének az 1806. évi királyi parancsolatra hivatkozó közrendészeti szabályzata: Szabó F. 1964: 153–172.)
Abban az értelemben valóban a cselédekéhez hasonló indítékúak voltak a pásztori lopások és csalások, hogy az egyéni tulajdonú, gyakrabban viszont a falusi, a mezővárosi gazdaközösségek állataiból megszervezett s a tanács által ellenőrzött nyájak számadói is, ezek bojtárjai is fizetett alkalmazottak – ebben az értelemben „szolgák” – voltak. A legelők 20. századra bekövetkezett összeszűkülése: a tarlón, elkerülhetetlenül a „tilosban” legeltetés kényszerűsége pedig, melynek mindenképpen a pásztor lett a kárvallottja, hovatovább ugyanolyan kiszolgáltatott helyzetű „bérmunkássá” alacsonyította a szabadság szép illúzióját dédelgető pásztornépet, mint a tanyák, a majorok legelesettebb szegényeit. A juhászkodás minden formáját végigszenvedő Sinka István önéletírása legalábbis ezt a véglegesen szolgai sorba süllyedést sugalmazza (Sinka I. 1987: 105, 107, 171). Okkal-joggal arra következtethetünk tehát, hogy az elveszettnek, elhullottnak, vadak által elpusztítottnak hazudott jószágok leölését-elfogyasztását a pásztorok is – ahogy más, magukat rosszul fizetettnek tartó szolgák – a körülmények kikényszerítette „bérkiegészítésnek” magyarázták.
Csakhogy a virtigli pásztorokat – ez a történeti forrásokból is, a recens gyűjtésekből is egyértelmű – nem lehet cseléd lelkületűnek jellemezni! Minden gesztusukkal, szimbolikus eszközökkel is a parasztoktól való elkülönülésüket, s amennyire éppen lehetséges volt, „törvényen kívüliségüket” hangsúlyozták. Így lopásaik, csalásaik sem csupán „tulajdon elleni vétségek” – a férfias virtus már-már ritualizált kinyilvánításának eszközei is egyszersmind. Akár gazdáikat akarták megtéveszteni az elhullást, az elveszést véletlen balesetnek, természeti csapásnak álcázó praktikáikkal, akár a maguk nyájának hiányát igyekeztek kipótolni, ravasz cselvetést vagy kegyetlen tréfát 752eszelvén ki – a másik pásztor rovására – az idegen nyáj megvadítására-széjjelkergetésére, máskor egy-egy állat eltulajdonítására, módszereikben egyszerre volt jelen az ellenérdekeltek ádáz küzdelme, a személyes képességeik fitogtatása, de az azonos foglalkozásúak szolidaritását kifejező gavalléria is. Olyan tartalmak tehát, melyek a mulattató tréfának vagy durva bosszúnak, bűnös törvényszegésnek vagy kikényszerített válaszlépésnek tűnő csínyeket e foglalkozási csoport rituális szertartásaivá lényegítette át. Főképp az élményelbeszélések megőrizte „esetek” igazolják, hogy egy-egy állatlopás tulajdonképpen szimbolikus gesztus – „üzenet” – volt. A képességeire különösen büszke, rátarti pásztortársat leckéztették meg oly módon, hogy a tőle ellopott birkából megvendégelték (Kádár L. 1959: 45–46). A fiatal bojtár kellő kurázsija bizonyításaként, felnőtté, „igazi pásztorrá” avatása feltételeként ment el birkát lopni, majd meghívta vacsorára a környéken legeltető juhászokat, közöttük a kárvallottat is (Barna G. 1979: 206). Az ilyen „esetek” híresztelése természetesen jelentősen felerősítette az így kinyilvánítani akart virtusosságot. A félig tréfásan, félig komolyan rivalizáló és hadakozó pásztorok azonban éppen ezzel számoltak: a személyes kurázsi szétáradó híre tekintélynövelő volt. Ebből viszont az is következhet, hogy nem kell tényszerűen is „igaznak” elfogadnunk a pásztori lopásokról, csalásokról szóló, a pásztortársadalmat jellemző „néprajzi adatokká” egyszerűsödött, pedig sokkal inkább a „pásztorfolklórhoz” tartozó egykori híreszteléseket. Hiszen a folklorizáció erősítette fel az eleve szimbolikusnak szánt egyszeri eseteket: az alkalmi bűnözést!
