A TULAJDON ELLENI VÉTSÉGEK
747A TULAJDON ELLENI VÉTSÉGEK
Ez a meghatározottság a tulajdon elleni vétségek paraszti megítélésének kétarcúságában ragadható meg leginkább. Az erkölcsi alapelvet természetesen senki sem vitatja, s a források segítségével belátható történeti korban sohasem vitatta: bármelyik rendhez tartozott, elvárta, megkövetelte a mindenkori hatalomtól, hogy a jogrendszert ennek az alapelvnek a szolgálatára rendelje. „Benne van a Tízparancsolatban, hogy ne lopj!” – szoktak megfellebbezhetetlen érvként hivatkozni az emberi együttélés Istentől rendelt erkölcsi garanciájára.
Azok hivatkoznak rá, akik a folklórművészetben megfogalmazódó lopásokkal, a lopás bármilyen erőszakos vagy cseles formájával fenntartás nélkül azonosulnak: sikeres és diadalmas hősöknek tekintik a bűnelkövetőket. Nagy Olga a paraszti erkölcsről szólva azt hangsúlyozza, hogy a tündérmesékben „a lopás ügyesség és rátermettség dolga”, ha a mesehős – mások érdekében – a sárkánytól lopja el a lovat, a zsoltáréneklő madarat, az élet vizét vagy a forrasztófüvet (Nagy O. 1989: 236). Nemcsak a tündérmeséknek, a 20. században sokkal népszerűbb műfajoknak: a tréfás elbeszéléseknek, „igaz” történeteknek, anekdotáknak is gyakori témája, hogy a vagyontárgyaira különösen vigyázó személytől ravaszsággal, furfanggal bármit el lehet tulajdonítani (lásd pl. a Vöő G. 1981: 291–301, 364–366. közölte erdélyi tréfás elbeszéléseket; Tőke I. 1983: 81–82, 88–89. Zenta-vidéki anekdotáit; Sinka I. 1961: 128–132. folklórelbeszélést idéző novelláját).
Még inkább sokatmondó a lopást, sőt, a rablógyilkosságot foglalkozásszerűen űző, a 19. század bűnüldözőivel afféle gerillaháborút folytató betyárok gáláns parasztlovagokká, igazságosztó szegénylegényekké stilizálása a legkülönbözőbb folklórműfajokban: dalban, balladában, mondában, ábrázolóművészetben. (Összefoglalóan: Küllős I. 1988. Lásd még a szövegközléseket: Bálint S. 1961; Szabó F. 1964; Nagy Czirok L. 1965; Szűcs S. 1969; Veszelkáné Gémes E. 1981.) A társadalmon kívüliség létállapotának folklórrá alakulásába persze sajátosan belekeveredtek az öntörvényű deviancia iránti elemi kíváncsiság s a vele járó borzongó félelem, ámuldozó hitetlenkedés hangulatai is. Hiszen a betyármondák és elbeszélések nem elhallgatják-takargatják, inkább felerősítik, eltúlozzák a valóságos rémtetteket! A betyár alakja azonban, s néhány elhíresült betyár különösen, mindeme rémtettek ellenére igazi népi hőssé: a hatalmasságok elleni lázadásvágy kifejezőjévé, megformálójává magasztosult. Azt sugalmazván a folklór közönségének, hogy a legsúlyosabb bűn is lehet „bocsánatos”, ha az anyagi javak eredendően igazságtalan elosztását igazítja helyre: elvesz a „gazdagoktól”, de pártfogolja a „szegény népet”. Egy „becsületes csősszé” érdemesült, az 1860-as években neves futóbetyár szerint a felmentés indoklása így hangzik: „Azt mondom én kéröm, a zsiványba is jobb vót a régi, mint a mai újfajta […] A hajdani betyár oda mönt, ahun jutott is, maradt is. Aztán magyar vót, vitéz vót az ebadta, nem tagadta mög a mestörségit, mint a mai betyár, akirül mindönt gondol az embör, csak azt nem, hogy rossz szándékú […] Se bátorság, se őszinteség nincs benne, de levönné a feszületrűl is a tarisznyát, a szögény embör tányérjábúl mög a kenyérhajat is kimarkolná” (Cserzy M. 1907: 118).
Egy volt betyárnak – pontosabban az őt megidéző szegedi borbélymester-novellistának – a folklorisztikus betyárábrázolások érvrendszerét szemléltető és történeti 748korszakhoz kötő múlt-jelen hasonlítgatása persze nem tényszerűen „igaz”. A Szeged-alsótanyai nép bűnről alkotott felfogását a közelmúltban is a kapcabetyárok (azaz: a „közönséges tolvajok, csavargók”, például a házásók) és a betyárok közötti határozott különbségtétellel jellemezte ugyan a néprajzi gyűjtő (Sörcsök V. 1968: 134). A 19. századi betyárvilág legfőbb veszélyeztetettjei, a szegedi tanyák népe azonban annak idején inkább rettegésként élte meg ezeknek a „népi hősöknek” a grasszálását (vö. Veszelkáné Gémes E. 1981: 7). A „szegedi gazdálkodó nép” végül is megmentőjeként ünnepelte Ráday Gedeont, az 1868-ban kinevezett s inkvizíciós módszereivel a betyárságot véglegesen felszámoló teljhatalmú kormánybiztost (vö. Tömörkény I. 1963: 428), miközben másutt – sajnálkozván a gáláns betyárokat sújtó kegyetlenkedései miatt – átokdalokba foglalták a nevét (Küllős I. 1988: 20)!
Ez a folklórban tükröződő azonosulás a „bűnnel” nem értelmezhetetlen képtelenség. Hiszen a maguk és közvetlen környezetük tulajdon elleni vétségeit szintén az „attól függ, kitől és mennyit” megfontolása után vagy a legfőbb bűnök egyikének, vagy kényszer szülte, ám szégyellni való tettnek vagy büszkén vállalható hősi cselekedetnek értelmezték a 19. században s a közelmúltban is a parasztok. Vagyis nemcsak a társadalmon kívüli létállapot igazságosztó erejét eszményítő vágykép, a mindennapi viselkedés s annak közösségi normává fogalmazása is kiáltó ellentétben lehetett és lehet a „Ne lopj!” amúgy fenntartás nélkül elfogadott erkölcsi parancsával.
