A BÍRÓSÁG MEGTÉVESZTÉSE: A HAMIS TANÚ
A BÍRÓSÁG MEGTÉVESZTÉSE: A HAMIS TANÚ
Az „igazság” őszinte feltárásának kellemetlen következményétől való ösztönös félelmen túl az is bizalmatlanná tehette a perrendtartást nem ismerő laikust, hogy az ügyvéd a maga taktikája értelmében vagy a „megbánást tanúsító vádlott”, vagy a „mentőtanú” szerepének hibátlan eljátszására szokta volt biztatni a klienseit. Könnyen kialakulhatott tehát olyan vélekedés, hogy célravezetőbb az elvárt szerepnek megfelelni, mint az „igazság” kiderítésében közreműködni. Figyelembe kell ugyanis vennünk, hogy a bíróságon szerzett személyes tapasztalatot rendszerint megelőzték, előkészítették a viselkedési normát magukban foglaló, mulatságos elbeszélésekké formáló híresztelések: a folklorizáció törvényszerűségei szerint megszületett, a közösségben újra meg újra mesélgetett „igaz történetek”. Ezek egyik jellegzetes, bár hiteles folklórgyűjtésekkel kevéssé igazolható csoportja a bíróság előtti ravaszkodás, az igazságba-féligazságba rejtett hazugság – a hamis tanúskodás – „bocsánatos bűn” felfogását közvetítette. Nagy Janka Teodóra azt állapította meg a bölcskeiekről (Tolna m.), a maga friss gyűjtésű adatait 1888-ban és 1942-ben megfogalmazott, hasonló tartalmú vélekedésekkel is erősítvén, hogy a hamis tanúzásra rábírhatóságuk, mely helyi anekdotákban is kifejeződött, kivételes volt: a tágabb környezet éppen emiatt keltette a falunak rossz hírét (Nagy J. T. 1994a: 266). A megyei bírósági székhelyeken (például Gyulán, Szekszárdon) egy-egy tréfásan-ironikusan „a hamis tanúhoz” címzett bíróságközeli kocsmára vonatkoztatva elég sok mulatságos „esetet” – afféle apokrif „bírósági hírt” – hallottunk ahhoz, hogy óvatosan bár, de általánosítsunk. Bizonyosan nemcsak egyetlen falura lehetett/lehet jellemző a bíróságot olykor sikeresen, olykor sikertelenül rászedni akaró „hamis tanú” nevetésre ingerlő cselvetéseinek folklorizálódása. A folklórkutatás persze nem tekinti a maga ravaszságának köszönhetően apró diadalokat arató „furfangos kópé”-szerű folklórhősök önállósult típusának a „hamis tanút”. Néhány mulattató „igaz történet” is segítette azonban a „jó” és a „rossz” erkölcsi dilemmáját feloldani nem tudó, és a bíróságot amúgy is az „urak világával” azonosító parasztembert abban, hogy felmentést találjon a maga számára, amiért nem akar és nem tud együttműködni az igazságszolgáltatással.
Amit az eddigiekben a paraszti vádlottnak vagy tanúnak a bíróságtól félő, az igazmondást, hazugságot pedig erkölcsi dilemmaként megélő alapmagatartásaként mutattunk be, a másik oldalt, a büntető hatalmat képviselők szemszögéből a legnagyobb nehézséget szokta volt jelenteni. Függetlenül attól, hogy a feudalizmus kori bírósági szervezet milyen is volt, s ehhez képest mennyire törekedett a polgári állam jogrendje a feudális rendiséggel összefonódott igazságszolgáltatást modernizálni 739(lásd erről: Csizmadia A.–Kovács K.–Asztalos L. 1972: 531–550; Bónis Gy.–Degré A.–Varga E. 1961), egyiknek is, másiknak is valamilyen eszközzel ki kellett kényszerítenie az „igazmondást”. Abból az előfeltevésből indult s indul ki minden jogrendszer, hogy a peres ügyek szereplői csak korlátozott mértékben, érdekeiktől meghatározottan hajlandók a bírósággal az együttműködésre – vagyis a feltétlen igazmondásra. Ezért szokott beépülni a modern perrendtartásba is a lelkiismeretre hivatkozó bírói figyelmeztetés a tanú „igaz” vallomásának szimbolikus kényszereszközeként. (Egyes jogrendszerekben ezen túl a túlvilági büntetéssel fenyegető eskü, mely a feudalizmus kori bírói gyakorlat jellemzője volt, szintén átmentődött.) És ugyanezért volt – az egykorú felfogás szerint – „jogszerű” tartozéka az úriszéki büntető pereknek a vádlott „igaz”, gyakorlatilag persze a vád ténybeli állításával, olykor irracionalizmusokkal átszőtt előfeltevésével egyező vallomását bármilyen áron kicsikarni akaró fizikai kényszerítés megannyi eszköze és módszere (a verés, a tortúra stb.). A bíróság előtti ravaszkodás és a hamis tanúzás „megengedése” mint erkölcsi norma aligha lenne értelmezhető, ha nem tartanánk számon a fizikai kényszerítésnek ezeket a feudalizmus kori előzményeit. Azért is számon kell tartanunk, mert ha a polgári bíróságok eszköztárából el is tűnt a fizikai kényszer, a magyarországi (általánosabban: a kelet-európai) bűnüldözés olykor legális, olykor féllegális módszereként a 20. században még meghatározóan tovább élt a hatalom képviselte „igazság” veréssel, sőt kínzással való elismertetése.
