A HATALOM KÉNYSZERÍTŐ ESZKÖZEI
A HATALOM KÉNYSZERÍTŐ ESZKÖZEI
A csendőr erőfitogtató brutalitásának vég nélkül idézhető példái olykor nehezen függetleníthetők az osztályharcos öntudatú agrárproletárok, szegényparasztok politikusi (vagy a politika felerősítette ösztönös) indulatától. A falusi csendőrök és a parasztok – legalábbis az „urak” elleni lázongás jogosságát a sajátjává lényegítő paraszti réteg – viszonyára ennek ellenére is jellemzőek az alábbi, szépírói eszközökkel megrajzolt esetek. Sinka István hetesként munkát vállaló novellahőse szóváltás után összeverekedett az intézővel, s a „tekintetes asszony” által a helyszínre hívott csendőr, mielőtt valamit is kérdezett volna, verni kezdte: „a pusztákon a kicsi ügyeknél ilyen a törvény. Másként az emberek agyonpofoznák egymást.” Amikor pedig a csendőrrel is ölre ment a verekedő napszámos, járőrtársa átdöfte a szuronyával: „A pusztán kinn néha ilyen is a törvény” (Sinka I. 1941: 57–61). A Tímár Máté felidézte század eleji aratósztrájk-kezdemény endrődi (Békés m.) résztvevőit, miután alaposan megverték, így oktatták a csendőrőrsön: „Tudd meg, kutya, hogy a csendőr maga a törvény, a törvény maga őfelsége. Aki a csendőrre kezet emel, a törvényt sérti, őfelségét üti arcul.” S amikor két hét után hazaengedték őket, így folytatódott a lecke: „Még az asszony háta megett is rajtatok lesz a szemünk, mert mink mindenütt jelen vagyunk, mindent látunk, mindent hallunk, mindent tudunk, mint az isten. Még jobban, mert ő civil” (Tímár M. 1958: 354–355).
A kétely persze megfogalmazható: vajon nem túlhangsúlyozott-e az írói mondandó szolgálatába állított egyszeri erőszak? A csendőrség szervezeti szabályzata szerint „egyéni túlkapásnak” minősült az önvédelemnek álcázott önkényeskedés és az 740„istenkáromló” csendőrgőg, nem általában jellemezte tehát a testületet (a csendőrségről lásd Szakály S. 1991: 325–330). Ez azonban alig módosít példáink bizonyító erején. A falvak népét ugyanis a legszélsőségesebb csendőrönkény továbbgyűrűző híre is befolyásolta. Akár számolt vele a hatalom, akár nem, a hatalmaskodást, a testi erő és a fegyver fitogtatását részletező „igaz történetek” a megfélemlítés eltökélt szándékának részei lettek. Ugyanúgy, mint a csendőrjárőr szimbólumokkal hangsúlyozott megjelenése, melynek „tekintélyt parancsolónak” kellett lennie. A „tekintély” olyan értelmű falusi jelenlétét valósította meg a hatalom, amilyennek a két világháború közötti Dombiratosra (Csanád m.) emlékező író stilizálta – nyilván némi túlzással – a szomszéd faluból érkezett csendőrjárőrt: „Kilométeres távolságból föl lehetett őket ismerni. Jöttek, mint a félelem. Jöttek, mint a végzet. Ha beléptek a kocsmába, ott a legbüntetlenebb ember kezében is megállt a pohár, megfagyott benne a bor, a pálinka. Tudták ők maguk is. Talán éppen ezt akarták elérni” (Tóth B. 1988: 148).
Ez a csendőri tekintély ugyanannak a közösségi alapmagatartásnak a kifejezője, mint a polgári korszak bíróságával szemben táplált bizalmatlanság és félelem fentebb idézett példái. Annak tehát, hogy a „parasztok” és az „urak” feudális eredetű elkülönülése, ellenérdekeltsége, szembenállása igen lassan oldódott: a magyar parasztokra a 20. században sem volt jellemző az állampolgári öntudat. A jogrenden őrködőkhöz és jogszolgáltatókhoz fűződő viszonyból is az a következtetés vonható tehát le, hogy a magyar társadalom – változatlanul/alig változóan – a rendiség választóvonala mentén két nagy tömbre szakadt. Hadd tegyük hozzá: nemcsak azért, mert a volt jobbágyok közösségi tudatában mélyen benne gyökerezett, életszabályozó elvvé kristályosodott a „mi” és az „ők” határának átjárhatatlansága. Azért is, mert azok, akik a parasztok szemszögéből „úrnak” minősültek, lévén törvényt szabó s azt megtartó/megtartató hatalmi pozíciók birtoklói, valóban a rendiség számos elemének átmentésével kapcsolták össze a polgári államnak és jogrendszerének kiépítését.
