AZ ÚR–PARASZT SZEMBENÁLLÁS
AZ ÚR–PARASZT SZEMBENÁLLÁS
Ennek a mind anakronisztikusabb ellenséges viszonynak a mélyén az is meghúzódik, hogy a 19. század második felében születő polgári jogállam csak az egyén jogegyenlősége értelmében fogalmazta meg az állampolgári jogokat. A parasztok viszont nem tudtak s nem akartak állampolgárként betagolódni a társadalomba: a hagyományos paraszti kultúrát a faluközösséghez, mezővárosi közösséghez tartozás feltétel nélküli elfogadása éltette. Az egyén jogi felszabadulása és közösségébe zárkózása a paraszti létforma legszembetűnőbb paradoxona. Mindenki, aki a rendi örökség okán parasztnak minősült, természetesen elvárta, öntudatosan követelte is az államtól egyéni tulajdona – földbirtoka – elismerését, védelmét. Személyiségének a polgári tulajdonlásból következő teljes körű egyenjogúsodására azonban nem tartott igényt. A tulajdonnal rendelkező állampolgár korlátlan cselekvőképességének lehetőségével való egyéni élni tudás és ezzel egyidejűleg a közösséghez tartozás ugyanis folyamatos feszültségeket gerjeszt. Aki a maga közösségének erkölcsi és jogi normái ellenében állampolgári jogaira hivatkozik, a paraszti léttel, így a faluközösséggel mint eszményi 741életkerettel való elégedetlenségét is kifejezi. A legmódosabb parasztok valóban kifejezték: birtokuk alapján „úrnak” szerették volna tudni magukat, tehát hozzájuk igazodtak, hasonultak, kifejlesztvén a parasztgőgöt. Az agrárszegénység pedig, bár tudomásul vette munkás voltát és teljes vagy részleges kívülrekedését a parasztok közösségén, a birtokossá, azaz paraszttá válás vágyából formálta meg eszményeit: a paraszti léttől remélte önállósodását. „Munkás” létformáját, a vele járó, a politikai mozgalmak vonzásában kiharcolható munkásjogokkal együtt a paraszttá emelkedést segítő eszközként tudomásul vette, de a parasztokhoz igazodás, hasonulás gesztusaival a helyzete átmenetiségét hangsúlyozta.
Az elmondottakból az következnék, hogy a tulajdonossá lett, s ezzel egyidejűleg rétegekre szakadt parasztság azért nem tudott/nem akart azonosulni az egyént felszabadító polgárias eszményekkel, mert a faluközösség hathatósabb védelmet kínált a számára, mint az amúgy is átláthatatlan és az „urak találmánya” jogrendszer. S valóban: ki-ki a maga közösségében könnyen fel tudta oldani az erkölcsösség–erkölcstelenség örök emberi dilemmáit, hiszen szocializációja során megismerte a normákat és a szabályokat. A folyton alakuló, változó jogrendszert viszont „tanulniuk” kellett azoknak is, akik – fizetség ellenében – eligazodni segítettek benne. Csak akkor lehetne azonban helytálló az ilyen következtetés, ha a faluközösségi szabályrendszert olyan erőtérként határoznánk meg, mely intézményesített jogszolgáltatás nélkül is fel tudta oldani a személyiségjegyekből adódó egyéni és csoportellentéteket, s gátat szabott a köznyugalmat veszélyeztető bármilyen rendellenességnek. Forrásaink azonban a konfliktusokkal terhelt, a közösségellenes magatartás megnyilvánulásaival, a bűnnel már-már reménytelenül hadakozó faluközösségekről tudósítanak! És arról is, hogy a parasztok, bármennyire ellenséges volt a viszonyuk az intézményes igazságszolgáltatással, nem csupán elfogadták az együttélés biztosítékaként, hanem igényelték, sőt kikényszerítették elöljáróiktól a legcsekélyebb normaszegés, különösen az eltökélt normatagadás megbüntetését, valamint a közösségen belüli személyes konfliktusok hatalmi szóval történő feloldását.
