RÉSZESEK (SZAKMÁNYOSOK, ÁTALJÁSOK) ÉS NAPSZÁMOSOK
RÉSZESEK (SZAKMÁNYOSOK, ÁTALJÁSOK) ÉS NAPSZÁMOSOK
A mezőgazdasági munkacsúcsokra (például aratásra-cséplésre) és a különféle alkalmi tömegmunkákra (például kapálásra) úgynevezett szabad mezei bérmunkások szerződtek. Táboruk sokkal népesebb volt, mint például a cselédeké és a summásoké, létük viszont sokkal bizonytalanabb. Sokféle munkát vállaltak, ennek megfelelően bérezésük is eléggé eltérő lehetett, ám a bérformák szerinti elnevezések voltaképp 192ugyanazokat a zselléreket és utódaikat jelölik. A változatos bérformákat és a nekik megfelelő munkáskategóriákat két fő és egy ritkább átmeneti csoportba lehet osztani: teljesítménybéres (részes, szakmányos), időbéres (napszámos) és az átmeneti, köztes, átaljás típusba; ezeket még a szakirodalom sem különbözteti meg mindig pontosan. A részesség aratásnál-cséplésnél volt a leggyakoribb, amikor a kapott terményhányadot (például egytizedét) előre kikötötték, de mennyisége (súlya) már a betakarított termés össz-súlyától függött. Szakmány (akkord) esetén is az összteljesítmény, illetve termék után kapták az előre kialkudott bért vagy terményhányadot, de a bérezés alapja sokféle lehetett, például darabszám (juhnyírás), súly (lemorzsolt kukorica), megtisztított terület (felszedett répa), köbtartalom (kubik) stb. Részért és szakmányban körülbelül egyharmaddal többet, illetve gyorsabban teljesítettek, mint napszámban, és különösebb ellenőrzésre sem volt szükség. A napszám a legtisztább időbér, kiszámítása is a legkönnyebb: a munkában töltött időt veszik alapul; de a többinél jóval fokozottabb ellenőrzést kíván, mert a munkások elemi érdeke az erőkímélés és az időhúzás. Olyankor veszik igénybe, amikor más számításmódot nem lehet alkalmazni, például kapálás, permetezés stb. esetén. Míg a részes és a szakmányos munkák bérhányadosa (például tizedrésze) időben kevéssé ingadozik, a napszám épp ellenkezőleg: a hőmérő higanyszálának pontosságával mutatja a kínálat-kereslet változásait, illetve pillanatnyi állását. Átaljás (átalány-) munkára csak kivételesen, például szélsőséges időjárás, bizonytalan terméskilátás stb. esetén került sor: egy teljes munkafolyamatot (például aratást) előre meghatározott, kerek összegért vagy részért vállaltak, bármennyi időbe került is elvégzése, és a termés vagy teljesítmény végső eredményének sem volt visszamenőleges hatálya; az átaljások így próbálták a kereseti minimumot, a kedvezőtlen helyzetbe került munkaadók pedig az elegendő munkáskezet biztosítani.
Mindezeket módosíthatta a munkavállalók nem és kor szerinti bérezése, a munka idejére biztosított élelmezés és szállás; főként pedig a munkaadók részéről kikényszerített munkakapcsolás (robot, ingyenmunka, ledolgozás), melynek fajtái sokfélék (például a kukorica és a burgonya harmados művelése, utólagos, ingyenes ráadásmunkák stb.), esetenként valóságos sorozatot képeznek, mely hasonlít ugyan a summásságra, de nem volt teljesen folyamatos. A kikényszerített (harmados) részesbérleteket gyakran összetévesztik a szabadon vállalt részes kishaszonbérletekkel, holott az első esetben nincstelen munkavállalókról, az utóbbinál pedig rendszerint kisföldű vállalkozókról van szó. Hasonló a helyzet a (részes) kézi cséplők és a lovas nyomtatók úgynevezett villás munkásai esetében: a cséphadaróval és a villával dolgozók voltaképp részes bérmunkások, a lovasgazdák pedig paraszti kisvállalkozók. Értelemszerűen alább csak a különféle munkáskategóriákkal foglalkozunk.
A „szabad” mezei munkásokról arányuknak és jelentőségüknek megfelelően bővebb szakirodalommal rendelkezünk, mint a cselédekről és a summásokról, és gyakran együtt is írnak róluk. Bizonytalanabb sorsukat szociálpolitikai művek (Milhoffer S. 1898; Czettler J. 1914; Ecseri L. 1909, 1912, 1930; Eörsy B. 1938; Ferge Zs. 1986 és még sokan mások) taglalják, többnyire megoldást sürgetve és ajánlva. Történeti múltjukat nagy vonalakban Takács Lajos (1991), az egyes korszakokat teljes részletességgel Sápi Vilmos (1967), Balassa Iván (1985) és Lencsés Ferenc (1982) tárta fel. Társadalmi helyzetüket, a főbb foglalkozások jellemzőit Erdei Ferenc (é. n., új kiad. 1931973, 1989) állapította meg. A bérformákat és a munkaszervezeteket jogi szempontból Tárkány Szücs Ernő (1987), a néprajz szemszögéből pedig Katona Imre (1961a) rendszerezte. A napszámos típusát legrészletesebben Kiss Lajos (1981: I. 187–221) mutatta be. Az egyes munkafajtákról és munkástípusokról, illetve foglalkozási csoportokról temérdek közlés szól, néhány néprajzi szempontú tanulmányt külön is meg kell említeni: a szénamunkát Paládi-Kovács Attila (1979: 370–398), az aratást többek közt Selmeczi Kovács Attila (1976), a cséplést pedig Bárth János (1976: 182–192) írta le. Talán még ennél is több a magánparaszti gazdaságokban végzett munkák ismertetése, de ezek általában nem munkásokról szólanak; a népi írók művei viszont inkább irodalmi, mint dokumentatív jellegűek. Feltűnően kevesen írtak az erdélyi részesekről és napszámosokról, holott az ő munkaviszonyaik és életkörülményeik régiesebbek az anyaországiakénál.
A gépesítetlen mezőgazdaságban minden kézi és igaerővel végzett munka időigényes volt, és mivel a különféle tömegmunkák egy gazdasági éven belül nem oszlottak el egyenletesen, a mezei munkások létszámhullámzása, vándorlása és munkaváltása is állandósult. Idők folyamán változott a technika, a termesztett növények köre és vetésterülete. Mindez hatással volt a bérformákra, munkaszervezetekre stb., s természetesen a munkák időtartamára is, például a századfordulón az aratás általában 12–15, a cséplés 18–20, a répakapálás 30, a szénakaszálás pedig 40–50 napot vett igénybe, a rövidebb ideig tartó kapás és egyéb munkákat külön nem említve. A lassan változó, de egy éven belül azért eléggé változatos, sőt változékony munkákhoz a dolgozók folytonosan alkalmazkodni voltak kénytelenek. A teljes skála részletezésére itt nincs helyünk, a főbb munka-, illetve munkástípusokat és bérformákat bemutatjuk, de már az eszközhasználatra, a munkaszervezetekre és egyéb járulékos kérdésekre nem térhetünk ki; a fókuszban mindig a társadalom egy-egy szeletének kell maradnia.
A takarmánynövények nagyobb arányú termesztése előtt az évenként többszöri szénamunka vetekedett az aratással. Korán megjelent a vándormunka, melynek időszakonkénti és övezeti tagolódása hasonló volt az aratáséhoz, de ezt harmados vagy feles szénarészért végezték. A kaszások 6–30 fős csapatokban dolgoztak, a 12-es létszám volt a legkedvezőbb, mert ennél nem telt el annyi idő a táblába való beállással és az egymásra várással. Maga a fűkaszálás és a végső boglyázás férfimunka, a néhány naponkénti forgatás és gyűjtés inkább a nők dolga volt. A kaszások csapata az aratórészesekéhez hasonlóan működött, de a fűvágás egyszerűbb munka lévén, a munkamegosztás sem volt annyira tagolt: a kaszások felnőtt férfiak voltak, akik kor szerinti sorrendben álltak fel, azonos évjáratbelieknél még a hónapokat is figyelembe vették. Már a feudalizmus idején kialakult az a gyakorlat, hogy a munkaadók az aratást az előzetes első szénakaszálás elvégzésével kötötték össze; ez azonban Erdélyben ismeretlen maradt, a Tiszántúlon és a Dél-Alföldön ritkán fordult elő, másutt viszont eléggé általánossá vált. A szénamunka egybe is eshetett az aratással, így például Északkelet-Magyarországon a szlovák és a ruszin aratórészesek a gabonát vágták, azalatt viszont a munkaadójuk a szénamunkát végezte; másutt fordított sorrendre is van példa.
A gabona aratása, főként pedig a cséplése idők folyamán minden más mezei tömegmunkánál többet változott, de a régiesebb eszközök és munkamódok is elég 194szívósan éltek tovább. Az ősrégi sarló hazánkban is félezer éven át szinte kizárólagos aratóeszköz volt, de a jóval haladósabb kasza használata után is megmaradt a kisföldű parasztok kezén, meredek domb- és hegyoldalon arattak vele. Sarlóval többnyire nők, esetleg serdülők, idősebb férfiak arattak, a kévekötözést viszont felnőtt férfi végezte, aki ezért az aratóknál is több részt kapott. A sarlós aratók is részesmunkások voltak, de a kereseti terméshányad ingadozóbb volt, mint kaszás aratásnál: a hatodrésztől a tizedig terjedhetett; és már feltűnt a korai vándormunka is.
A kaszás aratás a 16. század végétől hódított teret, és a 18–19. századra uralkodó munkamóddá vált; mivel nálunk aratógépek nem dolgozhattak, e munkaeszköz használatban maradt az 1950-es évekig. A kaszás aratás nehezebb és gyorsabb, mint a sarlós, csak férfi arathatott, a női kettőző (marokszedő, marokverő) pedig kaszás párjával párhuzamosan kötözött kévébe. A népesebb csapatok aratógazdája nemcsak előmunkás, hanem szervező is volt egyszersmind, aki a szerződés értelmében vagyonával is felelt társaiért. E munka a legteljesebb együttműködést kívánta, abbahagyni vagy lemaradni nem lehetett, mindenkinek egyszerre suhintott a kaszája. 10–12–14 nap alatt végezni kellett a munkával. Az aratás félmilliónál is több munkáskezet igényelt, és mivel az évi gabonaadag megszerzésének ez volt a legfőbb alkalma, a korábban érő alföldi gabonatáblák aratására akár 100–200 km távolságból is érkeztek vándormunkások, akik dolguk végeztével nem feltétlenül tértek haza, hanem tovább mentek később beérő helyekre, esetleg valahol cséplést is vállaltak. Már a feudalizmus vége felé, főként pedig a 19. század második felétől, az átmeneti gabonakonjunktúra idején valóságos zónarendszer alakult ki: például a mai Szlovákiából az Alföldre és Észak-Dunántúlra, Kárpátaljáról Északkelet-Magyarországra, Erdélyből Kelet- és Dél-Alföldre, Szlovéniából, Horvátországból és Stájerországból pedig a Dél-Dunántúlra érkeztek aratók. E vándormozgalom már a 17. században megkezdődött, a 18. században felerősödött, a 19. században pedig általánossá vált. Az aratórészesek a kereslet-kínálat állásától, valamint a terméstől függően is általában tizedért dolgoztak, ez azonban egy-két résszel le- és fel ingadozhatott; ha pedig élelmezést is igényeltek, egynegyedével vagy egyötödével kaptak kevesebbet. (Szállásigényről – nyár lévén – nincs adatunk.) A távolabbról érkezett aratók a szállítási nehézségek miatt gyakran váltották pénzre keresményüket. A heterogén összetételű aratócsapatok az összkeresményen teljesen szokásjogi alapon osztoztak: a férfiak teljes részt, a nők 3/4, 2/3 vagy 1/2 részt kaptak a munkában töltött napok száma szerint. Az átaljás (átalány-) munka főként az aratásra volt jellemző, már a 18. századtól kimutatható, a 19. században valamelyest gyakoribbá vált, de a századfordulóra a cséplőgép beiktatása e bérformát majdnem teljesen kiszorította. Említettük, hogy bizonytalansági tényezők miatt előre alkudtak meg kerek átaljában, vagyis pontosan megszabott mennyiségért, például holdanként 70 kg gabonát és 1 kocsi szalmát kértek. (Az átaljások saját koszton dolgoztak.) A cséplőgép terjedése nemcsak az átaljás munkát szüntette meg, hanem például átmenetileg a különben a cséplésnél alkalmazott százalékos kulcsot az aratásra is vonatkoztatták: mindkét esetben az összmennyiség 2–3–4%-át kapták az aratómunkások. Ez a százalékos számítás főként akkor volt érvényben, amikor ugyanazok arattak és csépeltek, de nem bizonyult maradandónak. A szakmány- (akkord-) munka legkevésbé az aratásra volt jellemző, ez esetben a munkások nem a betakarított termék összmennyisége, 195hanem a learatott terület nagysága szerint kapták előre kialkudott részüket, illetve bérüket (pénzüket). E számításmód is köztes jellegű. Napszámban vajmi ritkán arattak, mert akkor állandóan ott kellett lennie a munkaadónak vagy a megbízottjának és lehetőleg együtt is dolgozott embereivel, hogy a tempót diktálhassa. Szórványosan arra is van adatunk, hogy az óvatos aratók egyszerre kétféle (részes és szakmányos) szerződést is kötöttek, és csak a betakarítás végeztével választották a nekik kedvezőbb bérformát. A részesek, átaljások és szakmányosok egyaránt kihasználták munkaidejüket, a napszámosok kevésbé; a részesek az úgynevezett szemül (kicsépelve) vagy gazul (kévékben) való részesedés esetén jobban vigyáztak a minőségre, mint a másik három bérforma munkásai.
A szemnyerés (cséplés) módjai kezdetektől változatosabbak voltak, mint az aratáséi, ezek kevesebb munkáskezet is igényeltek ugyan, mint a betakarítás, de a cséplőgép megjelenéséig tovább is tartottak. A hagyományos cséplésmódok jelentős részben vándormunkán alapultak, a géphez viszont lehetőleg helybeli munkásokat fogadtak. E technikai és ezt követő munkaszervezeti változások a bérmunkákat csak kevéssé érintették, akár részért, akár százalékért dolgoztattak, a hányad nagyjából maradt, sőt rendszerint hozzávetőleg azonos is volt az aratórésszel. (Élelmet és ősszel szállást is a cséplőmunkások jóval gyakrabban igényeltek, mint az aratók.) A cséplésben jelen vannak a (kis-) vállalkozók is: a lovas nyomtatók már századok óta, a cséplőgépesek csak bő egy évszázada.
A cséplők saját munkaeszközzel dolgoztak. A birtok nagysága, a gabona mennyisége és a rendelkezésre álló idő szerint átlagosan 2–4–6 fő dolgozott együtt, esetenként 8–10, és a páros-páratlan (5–7–9) létszámú csoport egyaránt össze tudott dolgozni. Népesebb bandának ugyanúgy volt gazdája, mint az aratóknak, ha pedig több cséplőbanda dolgozott egyidejűleg egy birtokon, a vezetőnek helyettesei is voltak, például a tréfásan szolgabírónak nevezett személy, aki ellentétek esetén igazságot szolgáltatott. A kézi cséplőbanda tagjai felnőtt férfiak voltak, ők dolgoztak a hadaróval, a nők legfeljebb a tisztogatásba (szelelésbe) kapcsolódtak be alkalmilag. A munka sokkal egysíkúbb volt, mint az aratás. A kisvállalkozó, vándor lovas nyomtatók három bérben fogadott villása is férfi volt, ők munkamegosztásos alapon dolgoztak: szóráskor (szeleléskor) egyikük volt a szóró (lapátos), a másik a fölöző (tisztogató), a harmadik pedig az aljhajtó (vagy összegyűjtő). A nyomtatás az Alföld eldugott tanyáin a századfordulóig fennmaradt, főként ahol a nem kévés aratás volt gyakorlatban.
A cséplőgép 19. századi találmány, a kézi, lovas, majd a gőzcséplőgép a századfordulóra szinte teljesen kiszorította a hagyományos szemnyerési módokat; a munka hallatlanul felgyorsult, gépiessé vált. A cséplőgép előbb az uradalmakban terjedt, de hamarosan magánvállalkozók is bekapcsolódtak, a kisvállalkozók is mind több bércséplést vállaltak. A tulajdonos(ok) alkalmaztá(k) a gépészt, aki rendszerint a munkások toborzását is vállalta. A fejlettebb géptípushoz 18–24 főnyi munkáscsapat kellett, mely munkamegosztásos alapon, üzemszerűen működött: a nehezebb munkákat (mázsálás, zsákhordás, kévehányás, etetés, szalmahordás stb.) felnőtt férfiak, a „könnyebbeket” (a kévekötél elvágása, a kéve adogatása, törekhordás stb.) pedig nők vagy serdülők végezték; az utóbbiak ugyanúgy nem kaphattak teljes részt, mint az aratási marokszedők. (A zsákolók és a szalmahordók szabályos időközönként váltották egymást, de erre az elevátor megjelenése után többé már nem volt szükség.) 196Egy perc megállásuk nem volt, hajnaltól késő estig csépeltek, csak étkezések idejére álltak le. A cséplőmunkások szállást nem, de kosztot igényeltek; a gépészt és a mázsamestert a háziak asztalhoz ültették, a munkásoknak szalmával hintett földre terítettek. A cséplőrészt a munka végeztével mérték ki, de nem annyira terméshányadot, mint inkább 3–4%-ot kaptak összesen, és ezen az aratóknál említett kulcs szerint osztoztak. A tulajdonos, a gépész és a mázsamester százalékos haszna nagyjából azonos volt a munkásokéval, de ők kevesebben voltak és más kulcs szerint is osztoztak.
Részért, átalányban és főként szakmányban nemcsak aratást és cséplést végeztek, hanem sokféle más, valamilyen mérték szerint elszámolható munkát is. Részesmunka lehetett például az említett fűkaszálás, a gyékény- és a vesszővágás (úgynevezett botolás), a kukoricatörés és még több más is. Szakmányban végezhették a répaszedést, kukoricatörést, szárvágást stb., de elsősorban és a legrégibb idők óta a szőlőmunka jelentette az „igazi” szakmányt. A 16. század óta több módját is megfigyelhetjük, és ezeknek csaknem mindegyike maradandónak bizonyult: robotos szakmány esetén nem a munkában töltött napokat számították, hanem egy egész munkaszakasz ingyenes elvégzését rótták ki; mindig is gyakoribb volt azonban a fizetett, úgynevezett pénzes szakmány, amikor egy-egy megszabott munkaszakaszt fizettek; volt napszámos szakmány is, ez esetben meghatározták, hogy egy-egy nap alatt mennyi munkát kell elvégezni. Végső soron a summások is szakmányban végezték a kukoricatörést, szárvágást és répaszedést, de őket másféle munkák is szorongatták, és ha kifutottak az időből, e szakmányban dolgozó summások rövidebb időre idegen (bandán kívüli) szakmányost fogadtak.
A különféle részes és szakmánymunkákon sem közvetlen ellenőrzésre, sem pedig versenyeztetésre nem volt szükség, ezek a teljesítménybérben végzett munkák nemcsak szabadabbak, hanem jövedelmezőbbek is voltak, mint például az időbéres kapálás. Más volt azonban a csoporton belüli munkamegosztás, rugalmasan érvényesültek a nem és kor szerinti különbségek, esetenként az egyéni eltérések is. Alapvető követelmény volt a maximális erőkifejtés és a folyamatos munkavégzés.
A mezőgazdasági, továbbá a kerti és a szőlőmunkák jelentős részét, főként a kapálást és a permetezést nem lehetett mennyiségi mutatók szerint végeztetni, a munkaadók ilyenkor fordultak az időbéres napszámhoz; de hacsak lehetett, elkerülték, mert ennél állandó biztatásra és ellenőrzésre volt szükség. Az időbéres napszám a kapitalizálódással párhuzamosan mind szélesebb körben terjedt, s a napszámosok létszáma és aránya minden más kategóriáét felülmúlta, még abban az esetben is, ha soraikból az arató- és cséplőrészesek tömegét leszámítjuk. A napszámosok nagyobb részének nem volt folyamatos munkája, mint például a cselédnek vagy a summásnak, hanem csak alkalmilag dolgozott, és ezek az alkalmak kényszerű szünetekkel váltakoztak. A két világháború között az évi napszámban teljesített napok száma átlagban kb. 200 volt, a nőké és a serdülőké ennek alig több mint a fele. A napszámos munkája és léte volt tehát a legbizonytalanabb, és a legtöbb esetben épp ők kapták a legkevesebb bért. Hiába volt tehát a napszámos a legszabadabb, ennek nagyon nagy ára volt! Mindenesetre a napszámosok sokkal szívesebben elkerülték a személyesebb munkaadói kapcsolatokat, mint például a cselédek vagy a summások. Többségük nem válogatott, minden mezőgazdasági, ipari, sőt üzemi munkát is elvállalt, de voltaképpeni szakmájuk nem volt, mindeneseknek tekinthetők ők is; egy részük kubikossá, 197üzemi munkássá vált. Ám a kert- és a szőlőmunkások állandóbb rétege már szakmunkásnak vehető, ezek is napszámban dolgoztak ugyan, de nem alkalmanként, hanem huzamosabb időre kaptak munkát. Ők voltak a napszámosok „arisztokratái”, akik előbb-utóbb önállósították magukat: tartós bérletet vállaltak vagy földet szereztek, s azon gazdálkodtak. A történelmi borvidékek (Tokaj-Hegyalja, Badacsony) biztosították az egész évi foglalkoztatást, ugyanakkor alkalmi munkákat is „kínáltak”.
Az időbéres napszám többségét főként a takarmány- és ipari növények kapálása tette ki, e munkákat az uradalmak saját cselédeikkel és summásaikkal végeztették, a kisebb gazdaságok viszont kezdettől fogva több napszámost foglalkoztattak, mint a nagyobb mezőgazdasági üzemek. Erdélyben például sok esetben még a kaszálást és a kukoricakapálást is inkább napszámossal végeztették, mint részessel: s innen van viszonylagosan több adatunk a napszámban való aratásra is. Az erdélyi napszámosok zöme nem helybeli volt, ezért itt napi egyszeri meleg ételt kaphattak (kenyeret azonban nem!), más tájakon rövidebb időre és koszt nélkül vállaltak munkát. A Felföldön kevesebb volt a napszámosmunka, mint általában, az említett „törzsgárda” a szőlőkapásoké volt, de ez kivételnek számított. A napszámosság a rövid idejű munkaalkalmak miatt soha nem vált olyan széles körű vándormunkává, mint az aratás, például a cukorrépakapálás idején is, mely egy-két hétig elhúzódott, legfeljebb 20–30 km-es körzetből érkeztek napszámosok. A nagyobb mezővárosokban már a 18. századtól megjelentek a kínálati emberpiacok. Először még helyhatósági rendeletekkel ösztönözték a munkásokat munkaerejük nyilvános áruba bocsátására, de a kapásnövények vetésterületének említett megtöbbszöröződése után erre már nem volt többé szükség. Az embervásárok telítettsége hű fokmérője volt a foglalkoztatás állásának.
Az évenként többször ismétlődő kapálásra mozgósították a legtöbb helyi munkáskezet. A szőlőkapálást kivéve, minden más növény ápolását főként női munkának tartották, de mindkét nembeli majdnem minden korosztály részt vett benne. A csapatok kora hajnalban verődtek össze, napkeltekor kezdték a munkát. Szervezetten dolgoztak ugyan, de nem bandában, hanem a munkaadó vagy megbízottja közvetlen irányításával, és hogy az időt ne pazarolhassák, a kapáló sorok élén egy-egy előmunkás haladt, aki az ütemet diktálta; néha az egyes helységbelieket versenyeztették is egymással. A munkások saját kapával dolgoztak és kosztolták is magukat, de ivóvízről mindig a munkaadó volt köteles gondoskodni, aki a legjobb munkásokat rendszerint megfigyelte, később nekik külön megbízásokat, munkaalkalmakat is adott, egyébként napszámosai többségét azonnal szélnek eresztette, mihelyt nem volt több munka. A nagyobb csapatokon belül csak néha volt szükség munkamegosztásra, például domboldali permetezéskor a lányok hordták fel vödörben a levet, a legények szórták szét a szőlőre, illetve a fákra. Szüretkor a leányok szedték le a tőkékről a fürtöket, és a legények vitték puttonyban a kádakhoz a szőlőt. (Alkalmanként más megoldások is előfordultak.) A napszámot időarányosan egyénenként kapták kézhez a rövidebb alkalmak végén, egyébként hetenként vagy naponként, de a napszám tekintetében a nemek és a korcsoportok között nem volt akkora bérezési különbség, ha ugyan egyáltalán volt, mint például az aratórésznél.
A részesek, átaljások, szakmányosok és főként a napszámosok jogviszonyai még a cselédekénél és a summásokénál is rendezetlenebbek voltak, egyáltalán nem véletlen, hogy az agrármozgalmak bázisait ezek a tömegek jelentették. Nincs terünk az 198aratósztrájkok és a különféle érdekvédelmi-politikai szervezetek, szervezkedések bemutatására, a mezei munkások ingatag jogi helyzetére legyen elegendő egyetlen példa: 1938-ban a korabeli hatályos jogszabályok és rendelkezések oldaláról 200 aratószerződést vizsgáltak meg, és ezekben 743 jogellenes kikötést találtak (Lencsés F. 1982: 72).
1945 után a helyzet minden szempontból gyökeresen megváltozott, a felsorolt teljesítmény- és időbéres munkák alkalmait olyan munkajogi szabályok bástyázták körül, a feltételek és viszonyok olyannyira megváltoztak, hogy e „csökevényeket” önmagukban már nem, legfeljebb általános összefüggések keretében lehetne vizsgálni. Bár a teljesítmény- és időbér a tsz-ekben is megmaradt, a bérformák napjainkban már nem fednek életformákat, sem pedig foglalkozásokat, és nem is biztosítják az egyének vagy a családok egyedüli létfenntartását. A többiekkel egyetemben átmenetileg e munkáskategóriák is megszűntek, illetve gyökeresen átalakultak, esetleg 1989 óta terjednek újra, jelentős részben illegálisan és külföldi munkaerő igénybevételével.
