URADALMI ÉS GAZDACSELÉDEK (BÉRESEK ÉS SZOLGÁK)
URADALMI ÉS GAZDACSELÉDEK (BÉRESEK ÉS SZOLGÁK)
A mezőgazdaság legújabb kori gépesítése előtt a nagyobb és a belterjesebben művelt birtokokon nem volt elegendő a tulajdonosok és a bérlők családi munkaereje, ezért a folyamatos (például állattartási) tennivalókra állandó, az időszakos (például aratási, cséplési) munkacsúcsokra pedig ideiglenes alkalmazottakat fogadtak. E meglehetősen tagolt mezei munkásságon belül az egyes foglalkozások és munkakörök között soha nem volt merev a határ. Az önmagában szintén összetett cselédségen belül például részben a munkahelyül szolgáló birtok nagysága (uradalmi, gazdacseléd), részben pedig a munka jellege (mezőgazdasági, háztartási cseléd) szerint lehet megkülönböztetni őket. Alábbi szemlénk során értelemszerűen először a kötöttebb életű cselédeket és summásokat, majd a viszonylag szabadabb részesmunkásokat és napszámosokat mutatjuk be. A vonatkozó bőséges szakirodalom múltjuk és egész életük majdnem minden fontos részletét feltárta, talán csak a háztartási (házi) cselédekről tudunk a kelleténél kevesebbet.
A mezei munkásság 1848-ig megtett feudalizmus kori történelmi útját Sápi Vilmos monográfiája (1967) követi végig, külön figyelemmel az agrárszegénység gerincének tartott cselédségre. A tőkés korszakbeli összegezések főként szociálpolitikai (Czettler J. 1914), közgazdasági (Reichenbach B. 1930) vagy szociográfiai (Eörsy B. 1938) nézőpontból íródtak. Társadalmi szempontból Erdei Ferenc korszakalkotó munkái (é. n. 1973; 1980) a legátfogóbbak, melyekben meghatározza a cselédségnek az egész agrárnépességen belüli helyzetét, sorra veszi belső tagolódását is. Az uradalmi cselédek életét Illyés Gyula (1974) 1935-ben írt irodalmi szociográfiája mutatta be először teljes részletességgel, s ezzel követendő modellt alkotott. A kortárs Kovács Imre 1935-ös tanulmánya (lásd Tóth P. P. 1984: 400–415) a cselédek kereseti és megélhetési viszonyaival foglalkozik, külön figyelve a nagyobb tájak közötti különbségekre. A két világháború közötti úgynevezett népi írók majd mindegyike szól a cselédekről is, de az említett szerzőkhöz képest kevesebb újat mondanak. A néprajz klasszikus művének számít viszont a szintén kortárs Kiss Lajosnak a vásárhelyi szegény emberekről írt kétkötetes (1981) monográfiája, mely a házi és a gazdacselédek, továbbá a részesek és napszámosok egyes típusait mutatja be; máig hézagpótló mű.
1945 után megsokasodtak a cselédekkel foglalkozó írások, ezek révén eltünedeztek a táji „fehér foltok”; előtérbe került a néprajz. A jelesebb munkák részben a korábbi modelleket követik, és szólnak a cselédélet teljes átalakulásáról is. Elsőnek Sándor András irodalmi szociográfiája (1948) von párhuzamot a cselédek régi és gyökeresen megváltozott új, valamint a helybeliek és a telepesek élete között. Kardos László minden lényeges kérdésre kiterjedő, néprajzi módszerű cselédmonográfiája (1955) bízvást Illyés Gyuláé mellé állítható; egyébként mindhárom említett mű a Dunántúlhoz kötődik. Márta Mihály sajnálatosan kéziratban maradt dél-alföldi cselédmonográfiája (1955) is az említett modelleket követi. Szintén a teljesség igényével lépnek fel a néprajzi szemléletet érvényesítő táji cselédmonográfiák: Felső–Tisza-vidék (Papp Z. S. 1975; Hadházy P. 1986), Felföld (Zólyomi J. 1977; 1978), Békés (Pusztainé Madar I. 1982) és Dunántúl (Sipos Gy. 1977; Gaál K. 1985). Más 175tudományágak lanyhuló érdeklődését általános összegezések (Vági G. 1981) és szociográfiai riportok (Mátyus A.–Tausz K. 1984) jelzik.
A vonatkozó szakirodalom tanúsága szerint a mezei munkásság társadalmi jelenléte már a 13–14. századtól kimutatható, de a szorosabb értelemben vett cselédekről csak a 15–16. századtól beszélhetünk. A középkor derekától a 19. század közepéig megállíthatatlanul fokozódó zselléresedés a jobbágyság jelentős tömegeit, a feudalizmus utolsó szakaszában pedig a többségét terelte kényszerpályákra. A házas zsellérek jobbágyparaszti és úri birtokokon egyaránt vállalhattak alkalmi munkákat, illetve bérleteket; az idők folyamán úgynevezett telepítvényes zsellérfalvakba tömörültek, ahol robotkötelezettségük továbbra is megmaradt. A házatlan zsellérek többnyire telkes jobbágyok portáin húzódtak meg; ők voltak a későbbi „mindenes” gazdacselédek közvetlen elődei. A nagybirtok a robotról mindinkább a bérmunkára tért át, a házatlan zsellérek ott is kereshették megélhetésüket; így a 19–20. századra az uradalmi cselédek számbeli többségbe kerültek a gazdacselédekkel szemben: e két csoport létszáma családtagokkal együtt megközelítette az 1 millió főt. E nincstelen tömeg művelte az ország szántóterületének 30–40%-át, vagyis létszámán és erején felül dolgozott, a termelt javakból viszont nekik jutott a legkevesebb. Még kiáltóbb ellentmondás, hogy bár a nagybirtok 20%-kal termelt többet a paraszti birtoknál, az uradalmi cselédek élete mégsem volt ilyen arányban könnyebb a gazdacselédekénél, legfeljebb a biztonságérzetük lehetett szilárdabb a szegénység átlagánál.
A cselédek leggyakoribb elnevezései eredetükre, társadalmi helyzetükre utalnak: a cseléd a patriarchális (nagy-) családra, a szolga a köz- és magánjogi függőségre, a béres pedig az újabb kori bérmunkára; e viszonyok idők folyamán más-más módon és arányban motiválták a cselédek életét. Szokásjogon alapuló munkaviszonyaik és életkörülményeik a meglehetősen nagy időközökben megjelent törvények és rendeletek (1723, 1775, 1856, 1867, 1876, 1896, 1898, 1907) révén egyre szabályozottabbakká váltak. Az 1856-os pátens kötelezővé tette a cselédkönyvet, más kategóriáknak munkakönyvük volt; 1876-tól pedig az írásbeli szerződést, az oly sokat emlegetett konvenciót – „kommenciót”, mely a bérezés módozatait és a munka feltételeit rögzítette. E hatósági intézkedések elsősorban a munkavállalók kötelességeit és a munkaadók jogait biztosították, utóbbiak esetében a házi fegyelmezést is, mely egy ideig fennmaradt. Az 1898. évi 2. tc. súlyosabb sérelem esetén a cseléd részéről is lehetővé teszi a szerződés felbontását. Ugyanakkor a cselédek többségének nem volt szavazati joga, nem kaphattak kivándorlási engedélyt, még pénzért sem végeztethették el mással saját munkájukat, sőt idegen látogatónak szállást sem adhattak stb. Vitás esetekben a hatóságok rendszerint a munkaadónak adtak igazat.
Az egységesülő, ám mindvégig hézagosnak maradt joggyakorlatot színezhette a szokásjog, valamint az uradalmi és a gazdacselédek élet- és munkaviszonyai közötti különbségek is. Míg például az uradalmak szívesebben szerződtettek házas, mint nőtlen (régi nevükön „betyár”) embereket, a parasztgazdák épp fordítva voltak ezzel. A majorságiak szerződése a bért, az ellátmányt, az illetményföldet és a lakást biztosította, a gazdacselédek viszont úgynevezett bennkosztosok voltak, a legények rendszerint az istállóban, a lányok pedig a konyhában aludtak. Az uradalmi béresek életkoruk és munkakörük szerint rangsorolódtak, a gazdacselédek viszont amolyan mindenesek voltak, csak ha többen szolgáltak egy gazdánál, alakult ki rangsor. Akik 176kitanulták a gazdálkodás minden csínját-bínját, lehetőség szerint önállóságra törekedtek, a családosok az Alföldön gazdahelyettes tanyásbéresek, illetve gondnokféle tanyai-városi mindenesek lehettek; az uradalmi cselédeskedés azonban egy egész életre szólt, kivételesen szabadulhattak csak tőle. Míg a majorságiakat egész gépezet irányította és felügyelte, a paraszti szolgákat maga a gazda vagy asszonya; míg az előzők esetében nem lehetett szó személyes kapcsolatokról, az utóbbiaknál igen. Az egyénileg elszigetelt gazdacselédek jobban benne éltek a táji színképekre bontható paraszti hagyományokban, mint az uradalmiak, e cselédekéi legalább annyira voltak országosak, mint helyi jellegűek. Nem társadalmon kívül, hanem a társadalom alatt éltek, ennek megfelelően szegényedett és konzerválódott körükben a paraszti hagyomány. Körülményeik alig változtak; saját történelmüket és sorsukat nem alakították, csak elszenvedték. Vizsgálatuk is különleges néprajzi módszert kíván, és annak beható elemzését, hogy életvitelük mennyiben volt egy sajátos szubkultúra bázisa.
A nincstelen és családos uradalmi cselédeknek a konvenció éppoly létfontosságú volt, mint a részeseknek, napszámosoknak az alkalmi kereset; közvetlenül jelölte ki az üzemszervezeten belüli munkakört, helyet és rangot, közvetve pedig még a párválasztásba is beleszólhatott. Minden gondosan kiszámított konvenció biztosította a létminimumot, és ez a biztonságérzet láncolta huzamos időre az uradalomhoz a cselédeket. Ám a másutt tapasztalható legkisebb kedvezés is vándorlásra késztethette őket, különösen ha valahol rossz bánásmódban volt részük. Az egykeresős bérescsalád nem nélkülözhette egyetlen tagjának alkalmi munkáját és különkeresetét sem, e családtípus azonban olyan vérségi-rokonsági alapon nyugvó lakóközösség és munkaszervezet volt, mely idegenben lakott és másoknak dolgozott. Hiába szorgoskodtak a családtagok, és adták haza keresetüket, az alapvető dilemma állandósult: jól táplálkozni vagy szépen öltözködni.
A lehető legnagyobb gondossággal kiszámított és időben-térben csak kevéssé változó cselédkonvenció meglehetősen összetett volt. Az évi összkeresetnek kb. negyed-harmadrésze lehetett negyedévenként fizetett készpénz, mely cselédkategóriák szerint eléggé tág, a munkaadók és munkahelyek szerint viszont jóval szűkebb határok között ingadozott: az 1930-as években 40–60, majd 100–200, illetve 300–700 pengő. A természetbeni ellátmány és az illetményföld nagysága sem különbözött ennyire: átlagosan mindenkinek járt 16–18 mázsa kenyérgabona, 1 kis- vagy nagyhold (kukorica-) föld, 2–300 négyszögöles (veteményes-) kert, 1 tehéntartás vagy napi 1–2 liter tej, 1–2 anyakoca malacaival, 20–30 tyúk, 10–15 kacsa (a libát és a pulykát legtöbb helyen nem engedélyezték), 24 kg só; erdőközelben tűzifa és gally, másutt kukoricaszár és szalma, helyenként 5 kg szalonna, a kenyérgabona mellett esetleg némi takarmány (például 2 mázsa árpa) is. A béresgazda fizetsége kétszerese, az iparosoké három-négyszerese is lehetett a „közönséges” cselédekének; az utóbbiak esetében a szolgáltatások egy része valamelyest munkakörük szerint különbözhetett, például a tehenes nem 1, hanem 2 liter tejet kapott naponta, a kocsis összesen 20 pengővel többet, a kerülő több tüzelőt és így tovább. A gyermek csak fél-, a serdülő pedig háromnegyed konvenciót kaphatott; az öreg cseléd is előbb háromnegyed, majd félkonvenciós, végül kegydíjas lett. (Míg a summásoknál az egész- és félkezesség nem matematikai kategória, itt teljes pontossággal kiszámították.) A fizetés negyedévenként, illetve év végén rangsor szerinti sorrendben történt. Néprajzi 177szempontból nem is annyira a mennyiségi, mint a táji-tartalmi eltérések a legjellemzőbbek. Így a készpénz általában a Dunántúlon volt a legtöbb, az Alföldön a legkevesebb, ahol viszont a gabonatöbblet pótolta; a Dunántúlon és a Felföldön fele-fele vagy háromnegyed-egynegyed arányban adtak búzát és rozsot, az Alföldön csak tiszta búzát mértek; tejet főként a Dunántúlon és helyenként a Felföldön is juttattak, az Alföldön többnyire csak tehéntartás volt, és a jószág az uraság legelőjére volt kicsapva; az Alföldön rendszeres volt a szalonnajárandóság, a Dunántúlon és a Felföldön viszont csak ritkán fordult elő.
A cselédek szolgálati ideje néhány század alatt egy évre hosszabbodott. Sokáig Szent György napján (április 24-én), majd január elsején fogadták fel őket. Míg az uradalmiakat egyszerűen csak szólították, a cselédeikkel elégedett gazdák a szolgálat vége felé igyekeztek kedvükben járni; ezt az időszakot hívták tréfásan öcsémhétnek; az újonnan fogadottakat néhol szertartásosan körülvezették a birtokon, illetve bent a házban. Általános volt a szolgák év végi bálja.
A mezei munkákon a régtől fogva hagyományosan napkeltétől napnyugtáig tartó munkaidő a cselédekre nem vonatkozott, külső-belső munkákon tavasszal-ősszel hajnali 3, esti 8, nyáron 2 és 9, télen pedig 4 és 7 óra között voltak talpon. Az ünnepeket megtarthatták, de az állatokat akkor is gondozniuk kellett, mint mondták: első volt az ökör, azután a mise. A gazdacselédeknek is ritkán adódott hosszabb pihenő, ahogy egy szegedi szólás mondja: hetes eső, hármas ünnep: béresdallás, gazdamorgás. A cselédéletben nem volt sem évi szabadság és eltávozás, sem pedig téli pihenő, még az esküvők és a lakodalmak is lehetőleg szombaton és vasárnap zajlottak. Rendkívüli helyzetekben mindezt fel is függeszthették.
A termelésben érdekelt paraszti kistulajdonos, a teljesítménybérben dolgozó kubikos egyaránt feszített munkatempóban dolgozott, a cseléd viszont lehetőleg takarékoskodott egyetlen vagyonával, munkaerejével. Tartották magukat közismert szólásukhoz: ha megteheted, állj meg, ha állhatsz, ülj le, ha ülhetsz, feküdj is le! A nem mindig megfelelően táplálkozó cseléd mai fogalmaink szerint állandóan két műszakban dolgozott, többletmunkáját viszont nem fizették meg. A munkaadó közvetlenül vagy közvetve, állandó felügyeletet gyakorolt; szinte megszokottá vált a káromkodás és az ordítozás, sőt sor kerülhetett a megalázó pofonra és ütlegelésre is; az utóbbiakat csak az idősebb cselédek vették igazán zokon.
A korai majorságok még nem voltak egyebek, mint felnagyított jobbágyparaszti gazdaságok csupán, idővel azonban szervezett és tervszerűen irányított mezőgazdasági nagyüzemekké váltak. Már a 18. század végére kialakult a felső vezetés; a birtok nagysága és termelési profilja szerint volt több-kevesebb, szakképzettség és hatáskör szerint rangsorolt és változatos neveken emlegetett gazdatiszt: jószágkormányzó, intéző, tiszttartó, segédtiszt, ispán, kasznár stb. A közvetlen felügyeletet azonban inkább a közbülső hajcsárok: hajdúk, pallérok, illetve utóbb a cselédek soraiból kiemelt első- vagy öregbéresek, béresgazdák, számadók és mások gyakorolták. Ez utóbbiak nem az ipari üzemvezetők megfelelői, hanem inkább felügyeletet is gyakorló előmunkások. Míg a kubikosok bandagazdája mindig társaival volt szolidáris, a summásgazda esetleg ingadozhatott, a cselédek felügyelői mindig a (jelen sem lévő) munkaadók érdekeit képviselték. Valóságos kaszárnyai rend uralkodott: esténként volt az eligazítás (parancskiadás), másnap a kora reggeli ébresztő után parancs szerint 178folyt a munka. Bár elvben és gyakorlatban is bárkit bármely munkára beoszthattak, az ismétlődő napi feladatokat ki-ki kora és munkaköre szerint végezte; ezek is rangsorolódtak, és országos viszonylatban több volt közöttük a hasonlóság, mint az uradalmak szerinti különbség. A részfeladatok végzése az uradalmi cselédeket egyoldalúságra kényszerítette, a gazdacselédek viszont általánosabb tapasztalatokra tettek szert. Az uraságiak pályája meglehetősen sablonos is volt, és alig nyílt lehetőségük a kiemelkedésre; életkor és munkakör szerint ívelhetett kissé feljebb, s végül lehanyatlott: kisbéres, béres, elsőbéres, béresgazda, öregbéres stb., illetve munkakörök szerint pontosítva: gyalogbéres, igás-, szekeres vagy ökrösbéres, tehenes, igás- és parádés kocsis, bojtár és számadó stb. Az első- vagy öregbéres és a béresgazda rendszerint előmunkás is volt, de minden idősebb és „rangosabb” cseléd jogot formált arra, hogy – a hajcsárok távollétében – társainak parancsoljon. „Cinkos” összejátszás legfeljebb homogén csoportokban fordult elő.
A mezőgazdasági nagyüzemekben a szerződéses felnőtt férfiak munkája sokkal határozottabban különült el az asszonyokétól és a fiatalokétól, mint a paraszti birtokokon. A cselédfeleségek főként gyermekeiket gondozták, a háztartást vezették, háziállataik körül és kertjükben foglalatoskodtak. Alkalmi munkáikat (takarítás, zsákfoltozás, gyomirtás, kapálás, vetőmagtisztítás és hasonlók) külön fizették; leányaik gyakran ki voltak téve szexuális zaklatásoknak. A fiúk otthon is segítettek ugyan, de iskoláskor után kinn a mezőn irtották a gazt, ostorosgyerekként vagy bojtárként az állatok körül foglalatoskodtak. A 10–14 éves „mindenes” kisbéres fél, a serdülő háromnegyed konvenciót kapott, és aki elbírta a zsákot, teljes bérű és „jogú” cseléddé „lépett elő”.
Az úgynevezett melléküzemágakban dolgozó iparosok, vincellérek, kertészek és mások, valamint a belső személyzet is cselédnek számított ugyan, de közvetlenül a munkaadó vagy helyettese alá tartozott, bérezése, lakása kedvezőbb volt a többiénél; az inasok és a parádés kocsisok külön „egyenruhát” is kaptak; státusuk bizalmas jellegű volt.
A cselédség fokozatos társadalmi elkülönülése idővel eléggé általános belházasodást eredményezett; társadalmi értelemben vett vegyes házasság legfeljebb cseléd és summás, cseléd és napszámos viszonylatban fordult elő. Hiába volt azonban mégoly kiterjedt is a cselédrokonság, vagyoni és települési feltételek híján elvétve (főként a magánélet fordulóin) működött intézményként. A család szilárd alapsejt maradt ugyan, de nem minden fontos szerepét tudta maradéktalanul betölteni, például a gyermeknevelés csaknem középkorias szintre süllyedt vissza, a gyermek idő előtt látott és hallott mindent; az iskolának, a továbbtanulásnak sem különösebb értéke, sem pedig esélye nem volt. Majdnem mindenki egy meg nem változtatható világba nevelődött bele, ahol minden a nyilvánosság előtt zajlott.
Már a 19. század elejétől épültek ugyan közös uradalmi cselédházak és lakások, de a gyakran hivalkodó kastélyokkal szemben lerítt róluk az ideiglenesség, és feltűnően szűkösek voltak. Legelőször csak 1910-ben hoztak cselédlakással kapcsolatos rendeletet, az is meglehetősen sokára érvényesült. A méretek továbbra is szűkösek maradtak: eléggé általános volt a 4 és a 8 portás cselédház; 2 vagy 4 lakásnak volt közös bejárata, illetve konyhája; a szobák mérete 3 × 4, 3,5 × 4,5, 4 × 5, legfeljebb 5 × 5 m között változott, az átlagos magasság ritkán haladta meg a 2,5 m-t; kicsiny 179ablakok, szőnyegtelen földes padló, rajta olcsó, díszítetlen asztalosbútorok (sublót vagy szekrény, ágy, asztal, szék stb.) sorakoztak; virág vagy szentkép kevés helyen díszítette a szobát; cselédművészetről – a faragóbéresek 19. századi eltűnése után – sem beszélhetünk. Igaz, hogy az olcsó asztalosbútorokra hamarabb kaptak rá a cselédek, mint a parasztok, de olyan görcsösen őrizgették, hogy a polgárosodás ismét elment mellettük. A 2 vagy elvétve 4, illetve egy lakáshoz tartozó konyha méretei éppoly változóak voltak, mint a szobákéi, általában feleakkorák voltak, rendszerint 2 szobánként volt 1 kamra és 4 lakásonként 1 vécé. Általános volt a zsúfoltság, amit legfeljebb némileg enyhített, hogy a kicsinyek úgynevezett toliágyban, a legények pedig az istállóban aludtak. A közös konyhákban az asszonyok között állandó volt a súrlódás.
A cselédek a konvencióban kapott és a megtermelt nyersanyagokból főztek, legfeljebb fűszereket vettek a boltban. Ételeik a parasztok és a pásztorok táplálékainak egyszerűsített változatai; az úri konyha nem volt rájuk hatással, nem tudtak újítani sem. Hétköznapokon meglehetősen egyhangúan táplálkoztak, finomabb fogások (kalács, sütemény, illetve húsfélék, télen hurka, kolbász, kocsonya stb.) csak nagyobb ünnepen kerültek az asztalra; gyümölcsöt vagy halat szinte egyáltalán nem fogyasztottak; talán csak a tejtermékek tekintetében volt valamivel kedvezőbb a helyzet. Kevés húsétel, sok burgonya, bab, köles, lencse, borsó és káposzta fogyott; ennek megfelelően gyakori volt a krumpli-, bab- stb. leves, továbbá a gombócleves is, annál ritkább a húsleves, valamint a metélt tészta. Ünnepi fogás volt a gulyás, a pörkölt és a paprikás, a különféle rántott húsok is. Országos viszonylatban a cselédkonyha ételei éppúgy variálódhattak, mint a környező tájak parasztságáé, például az Alföldön kedvelték legjobban a lebbencslevest, a tarhonyás krumplit és húsokat, másutt inkább a burgonya- és a káposztaételeket. Mindez természetesen nem vonatkozik a bennkosztos gazdacselédek étrendjére, ők azt ették, amit gazdáik, legfeljebb kimérték nekik az adagot, vagy csak a háziak után szedhettek.
A korai időszakban a cselédviselet csak kevéssé tért el a parasztitól, de a múlt század közepe tájától külön útra kezdett lépni: nem ágyazódott bele többé a környező tájak népviseletébe, legfeljebb a pásztorok, a mesterek és a belső inasok, valamint a parádés kocsisok követhették saját helyi, illetve szakmai hagyományaikat. A nők még ott sem jártak díszesebb öltözékben, ahol közvetlen környezetük színes népviseletet hordott. Háziipar híján előbb tértek át a készen vásárolt gyári anyagokra, illetve viseleti darabokra, mint a környékbeli parasztok, és kényszerűségből továbbra is szorosabban követték a városi, polgári és munkás „divatot”. Az egyes ruhadarabokat nem nagyon tudták örökül hagyni, a végsőkig javítgatták, foltozgatták. Viseletükben sem az ünnepi-hétköznapi, sem pedig az életkori különbségek nem voltak olyan szemmel láthatóak, mint a parasztoknál. Míg a környékbeli parasztok eléggé szoros szabályok szerint öltözködtek, a cselédeknél elnézték a kényszer szülte „tarkaságot”. Mindez ismét csak nem vonatkozik a gazdacselédekre, mert az ő járandóságukba a ruházat is beletartozott, s így az egyszerűbb és olcsóbb viseleti darabok tekintetében évről évre követhették az egyébként csak lassan változó paraszti „divatot”.
Cselédéletre alkalmazott népszokásokról csak szórványos adataink vannak; ilyen például az újonnan fogadott szolgák szertartásos körülvezetése, illetve az elbocsátottak úgynevezett kitolókásával való utolsó megvendégelése; ezek azonban a paraszti 180lakodalmak megfelelő mozzanatainak halvány visszfényei csupán. Várható volna, hogy a munkában eltelt cselédéletben a gazdasági szokásoknak legyen elsőrendű szerepük, ám ezeknek (például az aratóünnepnek, a szüreti felvonulásnak és bálnak stb.) csak az esetben volt helyük, ha a betakarítást maguk a cselédek végezték, vagy részt vettek benne. Egy ideig helyenként még volt fonó, kukorica- és tollfosztó, a dohánykertészek körében csomózó; mindezek legfeljebb méreteikben tértek el a paraszti társas összejövetelektől. Hasonló a helyzet a disznótorral, melyben a vendégelés és a kóstoló viszonzásos-kölcsönös tartalékolás is, nem csupán ajándék és szórakozás. A szerény keresztelő, a pazarlóbb lakodalom sem sokban tért el a parasztitól, ez utóbbit azonban lehetőleg nem két, hanem egy helyen: a vőlegény, esetleg a menyasszony „házánál” (kiürített, átrendezett cselédszobákban) tartották. Temetési szokásaikról csak keveset tudunk; ünnepeik tájak és felekezetek szerint különböztek – a cselédségen belül országos arányuknál jóval többen voltak a katolikusok –, általában szegényebbek voltak a környékbeli parasztokénál, hiányzott a nemzedékeken átívelő faluközösségi hagyomány. Csak Nyugat-Magyarországról van adatunk uradalmi cselédek pünkösdölésére; májusfa állítására; a Luca-napi szokáskör eléggé elhalványult, a háromkirályok majdnem teljesen feledésbe merült; a cselédek körében terjedt el utoljára a Miklós-, illetve Mikulás-napi ajándékozás és a karácsonyfa; ellenben sok helyt mindvégig dívott a betlehemi, a névnapi, újévi, farsangi köszöntés, húsvéti locsolkodás (ez utóbbi régibb, drasztikusabb formájában). A gazdacselédek vonatkozásában általánosnak mondhatók a téli ünnepi szolgabálok és egyéb zenés mulatságok, ezek különösen Erdélyben voltak gyakoriak és hagyományosak.
A cselédfolklór nem különösebben gazdag és nem is eredeti, bizonyos szelektív szegényedés jellemzi. A cselédgyermekek például tágabb környékük népi gyermekjátékainak legfeljebb 2/3-át ismerték, s míg a summások százával alakítottak át szerelmi és katonadalokat és alkalmazták saját életükre, mindössze néhány szép panaszos vagy átkozódó szolgadalt ismerünk, az uradalmiak pedig szinte alig énekeltek magukról. Nem ismerték a történeti énekeket, „tiltakozásuk” kimerült a betyárköltészet kedvelésében. Hozzájuk is eljutottak viszont a népies műdalok. Kedvelték a prózai adomákat, boszorkányhistóriákat és meséltek uraik különcségeiről; sok csúfolót, találóst és szólást ismertek. Elég gyakori, bár röpke társas összejöveteleiken hamar dalra fakadtak, a fiatalok táncba kezdtek: a csárdás és a polka, utóbb a keringő és a tangó volt a legnépszerűbb; zenekíséretet duda, citera, furulya, utóbb már harmonika is szolgáltatott.
Állandó orvosi ellátás és főként pénz híján mindvégig megmaradt körükben a hagyományos népi gyógyítás gyakorlata, főként az elismert és némileg honorált javasaszszonyok tevékenykedése. Gazdag tapasztalat és hiedelemrendszer volt a háttérben. (A cselédek 15%-a maradt analfabéta.)
1945 után az egész cselédélet átalakult, ma már sem maradékaikon, sem pedig utódaikon nem lehet észlelni valamikori szolgai mivoltukat; Burgenlandban ugyan nem volt sem földosztás, sem pedig tsz-szervezés, de a gépesítés folytán az 1960-as évektől az ő életük is gyökeresen megváltozott. Ennek a múltból visszamaradt társadalmi kövületnek szükségszerűen el kellett tűnnie a történelem süllyesztőjében.
