KUTATÁSI ELŐZMÉNYEK
240KUTATÁSI ELŐZMÉNYEK
Magyarországon a néprajzi kutatás főként a néppel sokáig egynek vett parasztság életviszonyainak, műveltségi állapotának, folklórjának megismerésére irányult. A munkástársadalom rétegei közül legtöbb figyelmet a bányászok kapták. Orbán Balázs és Jankó János egyaránt teret szentelt a torockói ércbányászok és vasmunkások, illetve a tordai sóvágók bemutatásának. Leírták munkahelyüket és otthonaikat, szerszámaikat, ruházatukat, ételeiket, szokásaikat stb. Orbán pozitivista leírásait Jankó részben kiegészítette, részben a három évtizeddel későbbi állapotot rajzolta meg, s ezzel a változásokat rögzítette nagy tudatossággal. Rámutatott a torockói vasművesség válságára, fokozatos megszűnésére. Mintegy 250 szót tartalmazó szótárban elemezte Torockó bányászati szaknyelvét, s a tájmonográfiának a torockói vasbányászatot és kohászatot bemutató fejezetét közreadta a Magyar Mérnök- és Építészegylet Közlönyében is (1893). Első évfolyamában az Ethnographia színes beszámolót közölt a budapesti munkásság első május elsejei felvonulásáról (Ethn. 1890: 307). Ezt követően azonban 50–60 éven át egyetlen szava sem volt a gyári munkásság életéről és hagyományairól.
Bátortalanul tapogatózott a munkásság irányába a századelőn bontakozó polgári szociológia is. A Huszadik Század 1909-ben közölte Braun Róbert alapos dolgozatát a marosvásárhelyi munkásság életéről (Braun R. 1909/1973). A két világháború között a hivatalos társadalomtudomány szinte teljesen figyelmen kívül hagyta, a népi szociográfia alkotásai közül pedig csupán Szabó Zoltán Cifra nyomorúság című könyve foglalkozott érdemben a munkásság helyzetével. Erdei 1943-ban a szárszói konferencián tartott előadásában és A magyar társadalom a két világháború között címen megjelent munkájában (Erdei F. 1976) tett érdemi megjegyzéseket a munkásság szerepéről és helyéről a magyar társadalomban. Sajnálatunkra ezt a társadalmi osztályt Erdei sem ismerte olyan behatóan, mint a többit. Előítélettel közelített hozzá és túlságosan ideologikusan szemlélte.
A munkásmozgalmi, szakszervezeti lapok, mint a Népszava vagy a Szocializmus írásai a politikai harc, az agitáció napi követelményeit tartották inkább szem előtt, mint a hűséges dokumentálást, a pontos leírást, a módszeres adatfelvételt. Nem születtek időtálló munkásszociográfiák és kevés olyan távlatos elemzést ismerünk, mint a Földes Ferencé 1941-ből: A munkásság kulturális helyzete Magyarországon (Földes F. 1961). E kor magyar munkásainak életéről József Attila költészete mindennél és mindenkinél nagyobb erővel, hitelesebben szól. Kassák Lajos, az erdélyi Nagy István és mások is időtállóan örökítették meg egyes munkáscsoportok sorsát.
A gyáripar és a munkásosztály fejlődéstörténetéről csak a korszak végén jelent meg egy-egy monográfiának szánt könyv, mint Rézler Gyula: A magyar nagyipari munkásság kialakulása (1938/1945), illetve Futó Mihály: A magyar gyáripar története (1944) című műve. Akkoriban a bányászat technikatörténetét, művelődéstörténetét vizsgáló Faller Jenő is kezdte már közölni első írásait (Faller J. 1942; 1943). Látni való, hogy ezek a munkálatok a történettudományon kívül folytak.
A második világháborút követően ideológiai alapon, tudománypolitikai beavatkozásokkal kezdeményezte a hatalom a munkásosztály történetének, hagyományainak 241feltárását. Ezzel máig hatóan ártott az ügynek, mert sértette a kutatás szabadságát, elkedvetlenítette a téma iránt valóban érdeklődőket. Jelentős monográfiák születtek ebben az időben mind az ipari fejlődés történeti menetéről, mind a munkástársadalom kialakulásáról és későbbi sorsáról. Léderer Emma, Sándor Vilmos és Lackó Miklós, továbbá a romániai Vajda Lajos ismert könyvei máig iránymutató alapművek a gazdaság- és társadalomtörténet ezen ágaiban. A néprajztudomány szintén bekapcsolódott a hazai munkáshagyományok kutatásába. Dégh Linda 1947-ben már A munkásság és a népköltészet kapcsolatáról értekezett, 1950-ben pedig az ELTE Folklore Tanszékén Ortutay Gyula vezetésével „Munkásfolklór munkaközösség” alakult. Ennek munkájába a fentieken kívül Dömötör Tekla, Katona Imre, Nagy Dezső és mások is bekapcsolódtak. Mindegyikük több cikket, tanulmányt publikált az 1950-es évek folyamán a munkásfolklór tárgyköréből, Katona pedig egész monográfiát írt a dél-alföldi magyar kubikosságról. Az 1960-as évek elejére ez a program kifulladt, munkatársai megfogyatkoztak. A hazai munkásnéprajzi kutatások súlypontja az 1960-as években áthelyeződött a munkásdalra. Jelentős eredménye A parasztdaltól a munkásdalig c. tanulmánykötet (Katona I.–Maróthy J.–Szatmári A. szerk. 1968) és Nagy Dezső összefoglaló műve: Magyar munkásfolklór (1987).
Az 1960-as években a Legújabbkori Múzeum, későbbi nevén Munkásmozgalmi Múzeum kereteiben megindult a munkásság történetének, életviszonyainak módszeres dokumentálása, tárgyi világának kutatása is. Ez a munka azonban a tágabb szakmai környezettől kevés figyelmet és támogatást kapott.
A tárgyunkhoz sorolható kutatási eredmények zöme továbbra is egyéni kezdeményezésből született, s többnyire céhen kívüli kutatók nevéhez fűződik. Faller Jenő Jó szerencsét! címmel (1975) impozáns tanulmánykötetben foglalta össze a hazai bányászat technikatörténetével, művelődéstörténetével kapcsolatos kutatásait. Nemcsik Pál a borsodnádasdi, Vass Tibor az ózdi, Molnár Pál és Szvircsek Ferenc a salgótarjáni, Csiffáry Gergely az egercsehi munkástársadalom életéről közölt számos eredeti, adatgazdag munkát az 1970–1980-as években. Láthatóan megyei múzeumok, ipartörténeti, gyártörténeti, bányászati múzeumok, honismereti körök viselték a gondját ennek a témakörnek. A néprajztudományban nincs intézményes háttere a munkástársadalom vizsgálatának. Elvétve jelent meg egy-egy néprajzi munka erről a tematikáról. Említhető Paládi-Kovács dolgozata, a Régi bányászélet Gömörben (1985) és Hála József monográfiája, A Börzsöny-vidéki kőbányászat és kőhasznosítás a XIX–XX. században (1987).
Több figyelmet kapott a munkásság a szociológia és a szociográfia oldaláról. Nem a munkaszociológiai munkákra, Makó Csaba és Héthy Lajos írásaira kell itt elsősorban gondolni, hanem a néprajzhoz szorosabban kapcsolódó szociográfiákra (például Berkovits György: Világváros határában. 1976), egyes rétegek, munkáscsoportok helyzetének leírásaira (például Gelléri Péter: A vándorló munkások. 1977; Böhm Antal-Pál László: Társadalmunk ingázói – az ingázók társadalma. 1958), illetve a távlatosabb szerkezetelemzésekre (Kemény István: A magyar munkásosztály rétegződése. Szociológia, 1972; Kulcsár Kálmán: A mai magyar társadalom. 1982). A horizont tágítását szolgálta a hazai társadalomtudományban Richard Hoggart híres könyvének magyar kiadása is (Művelődés, gondolkodás, szokások. Az angol munkásosztály belülről. Gondolat, 1975).
242A történettudomány újabb eredményei közül nem nélkülözhetőek a néprajzban az iparvállalatok, nagyüzemek történetét feldolgozó monográfiák sem (Lehoczky A. 1967; Réti R. L. 1977; Berend T. I. szerk. 1980), de talán még fontosabbak a munkáslét mindennapjait bemutató dolgozatok. Utóbbiak közül említést érdemel Birta István (1968) alapos tanulmánya az ózdi vasgyár munkásviszonyairól, újabban pedig Gyáni Gábor művei (1990, 1992) a budapesti bérkaszárnyákról, a munkásság lakáskörülményeiről.
Miközben Magyarországon és Kelet-Európában a munkásság történeti és néprajzi kutatása szép csendben elsorvadt, Nyugat- és Észak-Európában eredményesen folytatódott. Németországban főként a középkori hagyományokkal büszkélkedő bányászathoz kapcsolódott. Az eredmények impozáns összefoglalása Gerhard Heilfurth testes monográfiájában található meg (Der Bergbau und seine Kultur. Zürich, 1981). Ez a kötet még kifejezetten a néprajz hagyományos, mondhatnánk művelődéstörténeti szemléletével íródott. Ausztriában a régi vasipar története mellett főként a munkáskultúra mibenlétének, elemi összetevőinek leírása köti le a kutatók figyelmét: Helmut Fielhauer–Olaf Bockhorn Hrsg. Die andere Kultur. Volkskunde, Sozialwissenschaften und Arbeitenkultur (Wien–München–Zürich, 1982), Olaf Bockhorn–Reinhard Johler Hrsg. Industriegeschichte und Arbeitenkulturen in Österreich (Wien, 1987), Helmut Fielhauer: Volkskunde als demokratische Kulturgeschichtsschreibung (Wien, 1987).
Észak-Európában a munkásság helyet kap az újabb néprajzi szintézisekben (például Anttila V.–Talve I. 1980), s disszertációk sorozatát írják a munkásság különböző szakmai csoportjairól. A téma megközelítési lehetőségeiről nemzetközi konferenciákat tartanak és köteteket adnak ki (például Birgitta S. Frykman–Elisabeth Tegner eds.: Working Class Culture. Göteborg, 1989). Skandináv országokban, akárcsak német és osztrák tájakon szerepe lehetett ebben a tartós, sikeres szociáldemokrata kormányzatoknak és az erős szakszervezeteknek is. Mindenesetre ott nem kíséri a kutató közösségek gyanakvása a munkásosztály tudományos kutatását. Erre vall, hogy az elméleti-módszertani kérdésekkel az európai néprajz olyan elismert szaktekintélyei foglalkoztak az 1980-as években, mint Herman Bausinger (Volkskunde und Arbeiterkultur. 1982) vagy Ilmar Talve (The ethnological study of workers in Finland. Ethnologia Fennica 1984). E kutatások aktualitását, elfogadottságát igazolja az is, hogy 1990-ben Bergenben a SIEF (Société Internationale d’Ethnologie et de Folklore) 4. kongresszusán külön szekció foglalkozott a munkásság hagyományainak néprajzi elemzésével (Paládi-Kovács A. 1990), s a szekcióban USA-beli témák is szerepeltek.
Szűkebb környezetünkben a szlovák etnográfusok folytatják ma is a bányászhagyományok kutatását. A tárgyak és a munka világát, az életmódot Ester Plicková, a munkásdalokat, s általánosságban a folklórt Lubica Droppova vizsgálja eredményesen (Ethnologia Slavica 1993). Magyarországon a munkástársadalom és -életmód alapos feltárása újabb erőfeszítéseket, további módszeres kutatást kíván.
A GYÁRIPAR TECHNIKAI FEJLŐDÉSE MAGYARORSZÁGON A 19. SZÁZADBAN
AZ IPARI MUNKÁSTÁRSADALOM KIALAKULÁSA ÉS NÖVEKEDÉSE
AZ IPARI MUNKÁSSÁG TAGOLTSÁGA
ETNIKAI ÖSSZETÉTEL, ASSZIMILÁCIÓ, NEMZETTUDAT
NEMZEDÉKEK, „MUNKÁSDINASZTIÁK”, ÁTRÉTEGZŐDÉS
ENDOGÁMIA, HÁZASODÁSI KAPCSOLATOK
