ENDOGÁMIA, HÁZASODÁSI KAPCSOLATOK
ENDOGÁMIA, HÁZASODÁSI KAPCSOLATOK
A munkásosztály társadalmi különállását hosszú időn át erősítette a szociális endogámia. Sok vidéken, különösen a középkori eredetű bányászfalvakban és -városokban a párválasztás szokásai a lokális vagy felekezeti endogámiára törekvéssel kapcsolódnak össze. Torockón évszázados hagyománya van ennek a társadalmi izolációnak. A torockóiak az 1860–1870-es években is rendszerint egymás között házasodtak, „elannyira, hogy a torockói leány inkább pártában őszül meg, mintsem más helységbe menne férjhez…” (Orbán B. 1871: 223). Egy nemzedékkel később – a torockói vasipar hanyatlásával és a lakosság elszegényedésével összefüggésben – a torockóiak gyakrabban kötöttek házasságot Aranyosszék magyar lakosaival. Régebben az exogám házasság „a szegényebb munkásosztályra lokalizálódott” (Jankó J. 1893: 43). Rozsnyó vidékén Csucsom és Sajóháza (Nadabula) magyar bányásznépe régtől fogva egymással házasodik. Ezt a rokoni kapcsolatot erősítette határuk szomszédsága és közös evangélikus vallásuk is. Ebből a viszonyrendszerből kilépni alig tudtak, mert a környék magyar bányászai római katolikus (Dernő, Krasznahorkaváralja) vagy református hiten éltek (Rudna, Berzéte), az észak felől szomszédos lutheránusok pedig szlovákok voltak (Betlér).
261Nem házasodtak egymással a nógrádi, borsodi, tatai, dorogi stb. ipari körzetben a 19. század elején épült kolóniák telepített szakmunkásai és a szomszédos falvak lakosai sem. Nemcsak Ózdon, Diósgyőrben, Borsodnádasdon, de a kisebb ipari településeken is kerítés választotta el a kolóniát a szomszédos falutól. Kazáron (Nógrád m.) a telepi szakmunkások és a faluban élő kétlaki „parasztbányászok” világát a valóságos kerítésnél is sokkal markánsabb társadalmi korlátok zárták el egymástól. Ez a merev elkülönülés csak a második világháború után kezdett oldódni. 1944-ben elbontották a Telep és a Falu között húzódó kerítést. „Akkor már volt néhány házasság is, de a társadalmi rangnak körülbelül egyenlőnek kellett lenni” (Fülemile Á.–Stefány J. 1989: 17). Társadalmi korlátok a falun, a telepen és a városban élő munkásrétegek párválasztását egyaránt akadályozták. A nógrádi, borsodi, gömöri ipari körzetekben a falun élő kétlaki munkásság a korábbi tömeges zsellérségből verbuválódott. Hiába lett gyári munkás vagy bányászlegény a földtelen zsellér fiából, gazdaleányt akkor sem kaphatott feleségül. Ózd és Salgótarján környékén a 20. század első felében a legtöbb faluban külön fonóba jártak esténként a parasztok leányai, s külön fonóházat tartottak fenn a bejáró munkások, a bányászok leányai. Egyiket a gazdalegények, a másikat a munkássá lett legények látogatták (Dömötör T. 1954: 165).
A gazdák és a „gyáristák” fiai egyaránt a faluközösség házasodási szokásait követték. Lokális exogámia a legvagyonosabb és a legszegényebb családokban-rétegekben figyelhető meg. A közepes vagyoni állású családok saját falujukban kerestek házastársat. A telepi munkásság – különösen a nógrádi szénmedencében – nem is törekedett lokális endogámiára. Kizárólag a telepi munkások leányai közül választhatott, de otthon volt a vidék többi kolóniáján is. Ezt a mobilitást a széntelepek kimerülésével járó „vándor bányászat” is erősítette (Szabó Z. é. n.: 133).
A munkástelepek szigorú és a település szerkezetén, a házak méretén, külső képén is megmutatkozó hierarchiája, a munkásrétegek származási és szakmai elkülönülése s a vállalatok által felerősített kasztszellem természetesen kihatott a házasulók párválasztási esélyeire.
Néhány évtizeden át, amíg a nyelvi egységesülés be nem következett, a külföldről vagy nemzetiségi vidékről telepített munkások házasodását nyelvi, kulturális akadályok is nehezítették. Nagyobb városokban a különböző munkásrétegek keveredése, házasodása kevesebb akadályba ütközött s kicsivel előbb elkezdődött (például Budapest, Temesvár, Arad, Kassa, Pécs, Győr), mint az izolált „munkásgyarmatok” esetében. A fiatal munkás számára is előnyökkel járt, ha nősülésig a szülőkkel élhetett. Munkás és kisiparos családok között gyakrabban jött létre házasság, mint munkások és parasztok között. Marosvásárhelyről írják 1909-ben, hogy az iparossegéd magasabb társadalmi állásúnak tekintette magát annál, hogy városban szolgáló cselédlánnyal házasságot kössön. „Miután a leány is többre tart egy munkást például egy falujabeli parasztlegénynél, aki a városban katonáskodik, a viszony könnyen jön létre, a házasság ellenben annál nehezebben” (Braun Róbert 1973: 112).
