II.
II.
Ányos Ferencz gyermekei. – Családi élete. – Az atya egyénisége. – Az édes anya. – A környezet és a családi kör hatása Ányosra; vallásosága, szeretete a szülőföld iránt, a történeti érzék hiányát pótló családi büszkeség.
A boldogság, mely e frigygyel az Ányos-kúriába költözött, nem volt múló vendég. Benépesültek az eddig rideg szobák, s rövid pár év alatt négy gyermekkel áldotta meg az Isten a szerető párt. A legidősebb János nevet kapott, a következő leány volt, Anna-Mária, előbb (1775-ben) Mesterházi Jánosnak, később (1780) Komáromi Sándornak felesége, a harmadik volt költőnk, ki 1756-ban István nevet kapott a keresztségben, a legfiatalabb, az 1762-ben született Ignácz, a kinek révén Ferencz ága tovább élt. Ötödik gyermekük, az Istvánnál négy évvel idősebb Sándor, korán elhalt.*
Így adja, csakhogy Sándort nem említve s Annát Istvánnál fiatalabbnak téve Nagy Iván is id. h.; Sulyok Károly id. helyen (Kath. Szemle 1901: 310 l.) az esztergári levéltárban őrzött családfa alapján hat gyermekről beszél. Szerinte volt még Ányos Pálnak két nőtestvére, Mária, Perczel Jánosné és Klára, Weinhardt Józsefné. Már a családfa olvasása is hibás Sulyoknál, mert a családfa Klárát nem Mária hugának, hanem leányának tűnteti föl, még nagyobb baj azonban, hogy maga a családfa is téves adatokat közöl: Mária (helyesen: Teréz, Perczel Imre felesége) nem nőtestvére, hanem nagynénje volt Pálnak: apjának, Ferencznek, huga.
Az egyre szaporodó család s a kiterjedt gazdaság annyira elfoglalták az apát, hogy nem is gondolt vármegyei szolgálatra, hanem otthon élt, magát egészen a családapai és gazdai kötelességeknek szentelve. A mint Esztergárt termőfölddé alakította, többi birtokára fordította figyelmét, így Felsőörsre, a melyet szintén ő szerzett vissza családjának, Karádra. A mint a családi levéltárban fönnmaradt gazdasági könyvei bizonyítják,* valóságos mintagazdaságot folytatott, messzefekvő birtokainak kezelését tiszttartóira bízta, maga pedig, mint egy jól szervezett abszolut monarchia feje, rendeletekkel kormányozta uradalmait. Valójában ő tett mindent, alkalmazottai pusztán akaratának végrehajtói voltak. Figyelme kiterjedt mindenre, még a legapróbb dolgokat is számon tartotta s mint pontos gazda nemcsak kiadásairól vezetett pontos kimutatást, hanem intézkedéseiről s tiszttartóinak jelentéseiről is.* Nagyon sokat utazott, majd itt, majd ott jelent meg munkásai között, különösen tavasztól őszig, a nagy munkaidőben, s valamint szegény ember korában nem hátrált meg a munka elől, most is akkor érezte magát legboldogabbnak, ha kint a zöldellő vetések között vagy a gabonával teli szérükön ellenőrizte emberei munkáját. Valószínűleg jó gazda voltának köszönhette, hogy Nádasdy Ferencz gróf, horvátországi bán is megtette «plenipotentiariusának», ma azt mondanók jószágkormányzójának. Azt a sok újabb terhet, a mit ez a megbízása vállára rótt, szívesen viselte el «kedves grófjáért», a kihez igen ragaszkodott.*
A családi levéltárban ma is megvannak azok a hatalmas foliánsok, a melyekben kiadásairól napról-napra elszámolt, vagy a melyekbe tiszttartóinak hozzá intézett leveleit lemásolta a feleletekkel s az elintézés eredményével együtt.
Hasonló jó gazda volt fia Ignácz is, a ki egészen atyja szellemében s az ó módjára folytatta a gazdaságot.
A sírkő fölirata alapján.
Életét csak rokonainak áskálódásai keserítették meg, különösen öcscséé. Mikor a fiatalabbik testvér látta, hogy bátyjának fáradsága milyen gazdagon gyümölcsözik, föltámadt ellene s minden módon szeretett volna részt kapni az immár termékenynyé vált Esztergárból. Először ugyanazzal a váddal tört reá, a melylyel Toldi Miklós a bátyjára, a fiatalabb testvérek tipikus vádjával: mikor atyjuk meghalt, bátyja és tutora, Ferencz, nem taníttatta, hanem szántszándékkal meghagyta együgyű tudatlanságában. Megidéztette bátyját, hogy számot adjon gyámi sáfárkodásáról. Majd a királyi táblánál indított eljárást, hogy ő is részesedjék az Esztergárra és Felsőörsre vonatkozó királyi donatióban.*
Az 1760 jún. 18-án fölvett jegyzőkönyv az esztergári levéltárban.
Az idősebb testvérnek, Toldi Györgygyel ellentétben, könnyű volt kimutatni a vádak alaptalanságát, hiszen atyjuk halálakor maga is gyermek volt, a ki gyámságra szorult, nemhogy ő lehetett volna öcscsének gyámola. Esztergár, igaz, családi birtok volt, de ő nem a királynétól kapta donatióként, hanem Esterházy gróftól személyes szolgálataiért s mind a bizonyságok előteremtését, mind a kietlen puszta megművelését egészen maga végezte. E védelem igazságát maga a fiatalabb testvér is kénytelen volt elismerni, úgy hogy még a pör megindításának évében, 1760-ban, 1100 forintért lemondott minden jogáról és követeléséről.* A béke azonban nem volt tartós, 1762-ben, majd 1774-ben újra megindította Ignácz a pört,* a mely, úgy látszik, egyezség révén azzal ért véget, hogy Ferencz a kisesztergári birtokrészletről lemondott Ignácz ága javára.*
Az 1760 szept. 14-én kötött szerződés u.-ott.
Az 1762 aug. 21-én és 1763 márcz. 19-én fölvett jegyzőkönyvek, valamint Ányos Ignácznak föntebb idézett beadványa a kir. táblához (1774-ből) u.-ott.
Ítéletnek nincs nyoma a levéltárban, de mivel a kisesztergári birtokok azóta is Ignácz leszármazottainak birtokában vannak, azt hiszszük, joggal gondolhatunk egyezségre.
Ilyen ember volt az a férfiú, a kit Ányos Pál apjának hívott. Ambitiosus, nemes férfi, szorgalmas, lelkiismeretes gazda, hű sáfára magának és grófjának. Ha még hozzáveszszük, hogy esztergári kis kastélyából nem hiányoztak a könyvek, a komoly olvasmányok: a római klasszikusok, jogi és történeti munkák és egy pár theologiai munka,* előttünk áll úgy, a mint a meglévő adatokból megrajzolhattuk képét. Milyen ember volt családja körében, arról a száraz históriai adatok természetesen hallgatnak. Ányos Pál eddigi életírói majd mind – hol élesebben, hol burkoltan – kegyetlenséggel, ridegséggel vádolják Ányos Ferenczet.
Az esztergári könyvtárnak, melyet különösen fia, Ignácz, Pál öcscse, gyarapított, anyaga ma is jórészt együtt van.
Azt állítják, hogy családja rettegéssel tekintett a zsarnok apára, «a legszigorúbb és legszenvedélyesebb emberek egyikére». Irott bizonyságaink erről mit sem tudnak. Gyermekeinek nyilatkozataiból ellenkezőleg arra következtethetünk, hogy a derék, családjának élő ember nagyon szerette gyermekeit, és azok is szeretettel ragaszkodtak apjukhoz. Ignácz fia abban a pár lapnyi iratban, melyet a maga gyermekei számára családjukról készített, apjáról a fiúi szeretetnek valóban megható hangján emlékszik meg,* költő fiának versei több ízben tesznek tanúságot arról, hogy nem mint rettegő fiú állott szemben a szívtelen atyával, hanem mint hálás, engedelmes gyermek tisztelt, szeretett szülőjével.* Sőt nemcsak maga említi szeretettel atyját, hanem barátja, Barcsay is többször hivatkozik erre a szeretetre,* a ki pedig csak Ányos szavai alapján alkothatott magának fogalmat az atya és fiú viszonyáról. Mi azt hiszszük, hogy Endrődi Sándor s a többi biographus, mikor a szelid, gyöngéd édes anyával, durva, érzéketlen atyát állítottak szembe, annak a divatnak hódoltak, a mely az újabb irodalom történetében Goethe és még inkább Petőfi élete körülményeinek ismerete nyomán lábra kapott. Segítette ennek a divatnak kifejlődését az a természetes ellentét, a melyben az élet gondjaival küzdő férfi és a családnak élő nő gyermekeikkel szemben állanak, meg magának a két nemnek természete is: hogy azonban az ellentét, bár gyakran, de nem szükségképen ilyen kiélezett, azt többek között épen Ányos szüleinek példája igazolja.
A föntebb is idézett irat a családi levéltárban. Mint pusztán a család használatára szánt följegyzés kétszeresen fontos.
L. édes anyjához intézett verses köszöntőjét 1777 aug. 4-ikéről s azonkívül Barcsayhoz 1777 szept. 8-án írt sorait. Ányos írásai, ha más forrást nem említek, megtalálhatók Ányos-kiadásomban. (Ányos Pál Versei, Régi Magyar Könyvtár 23., 1907.)
L. 1777 szept. 23-án és 1780 ápr. 25-én Ányoshoz írt leveleit. (Az előbbi megjelent a Figyelő 1873: 135–136. l., az utóbbi a Hon 1873. 203. sz.-ban.)
6. A NAGYESZTERGÁRI RÉGI ÁNYOS-KÚRIA.
Édes anyja fiatalon, alig húsz éves korában került a régi koronázó városból a Bakony közepén fekvő faluba és a derék, gazdaságáért élő apának méltó élettársa, a vidéknek első úrasszonya lett, a kit az egész Bakony tisztelt és szeretett. Hogy a gyermekei nagyon szerették édes anyjukat, arról az a verses köszöntő tanúskodik, melylyel költő fia neve ünnepére megtisztelte.* Az egész vers minden érzelgősségtől menten, olyan nyugodt boldogsággal, olyan természetes hangon szól, a hogyan csak a mélyen érző s gyöngéden szeretett fiú tud írni. Az anya volt a család lelke, s jóságát férje, gyermekei állandó szeretettel viszonozták. Még később is, mikor a fölserdült gyermekek szétszóródtak, valóságos ünnep volt egy-egy látogatásuk. Maga Ányos írja, hogy visszatérve szüleihez, «megkönnyebbül a szíve», érzi azt a meleg családi érzést, a mely szüleinek egymás iránti szeretetéből kiárad, ebből a «kötésből», a mely igazán a természet szerint való.*
L. id. verses levelét édes anyjához 1777 aug. 4-ről.
Levele Barcsayhoz 1777 szept. 8.
Ebben a környezetben élte le Ányos István gyermekéveit, azokat az esztendőket, a melyek érzelmi tekintetben a legfontosabbak az ember fejlődésében. Valljuk mi is, hogy a nevelés, még a legnemesebb értelemben vett nevelés sem változtathatja meg a jellem alapvonásait, de az is kétségtelen, hogy az öröklött dispositiók érvényesülésére igen nagy hatása van annak a környezetnek, a melybe az embert a véletlen veti. Hogy Ányos érzelemvilága olyanná fejlődött, a milyennek később műveiből megismerjük, arra származásán kívül ezek az első esztendők voltak döntő hatásúak. Itt, a szülői házban a kölcsönös szeretet hatása alatt fejlődött ki benne az az erős családi érzés, a mely később, mivel nem talált természetes kielégítést, barátaihoz való szinte ábrándos ragaszkodásban nyilvánult;* itt az a becsületes őszinteség, mely mint költőt szinte páratlanná teszi abban az időben: nem rejti el érzelmeit, nem tagadja meg természetét, hanem bevallja fájdalmát, kínjait. Csak föltevés ugyan, mert nincs rá semmi bizonyítékunk, hogy vallásos érzelmei is már gyermekkorában, Esztergárott, ébredtek öntudatra, de igen valószínűnek tartom. A hit abban az időben még sokkal épebben élt a szívekben, lelki szükséglet volt, a melyet különösen a nemesi házak úrasszonyai éreztek, s hogy az Ányos család nem volt közömbös a vallás tanításai iránt, azt már az is valószínűvé teszi, hogy ott volt közelükben, alig egy negyed órányira, a czisztercziek székháza, a zirczi kolostor, a melynek tagjaival, valamint az egész renddel a család állandó jó viszonyban élt és él.
Ennek a ragaszkodásnak egyéb motivumait alább fejtegetem.
És még egy erős érzelem vert tanyát szívében, szülőföldjének szeretete. Ha mai szemmel olvassuk verseinek azon helyeit, a hol a Bakonyról emlékszik meg, halványnak, színtelennek találjuk a róla festett képet, gyöngének az érzelmet, melyben fogantak. De ne feledjük el, hogy csak a XIX. század nagy költői, Petőfivel az élükön, merték megütni, bátor kézzel, lantjukon az új hangot. A XVIII. század utolsó harmadában a költők tartózkodtak sajátos lelki világukat föltárni az olvasók előtt, a kor fölfogása szerint nem volt illő ezeket az egyéni érzéseket megszólaltatni. Ezért a szülővidék szeretete legföljebb az epika és dráma álarczába burkolva jelent meg, mint p. o. Dugonicsnál, a ki meséit s hőseit hozta szülővárosával, Szegeddel, kapcsolatba. Ányost ép úgy, mint Bessenyeit, végig kíséri életén szülőföldjének emléke s nyomot hagyott költészetén is. A bihari remetét az Alföld, őt a Bakony szeretete egy-két hangulatos tájképi részlet festésére ihleti.
Szerette Esztergár környékét, a «Bakony erdeinek ezt a kies rejtekét», a tipikus dunántúli földet, a hol a Bakony szétnyíló hegyei dombos-völgyes katlant zárnak maguk közé s erdőborította lejtőikbe mélyen be engedik furakodni a gazdagon termő lapályokat. Nem nagyszerű a tájék, mint a Tátra vagy Erdély hótakarta bérczei, hanem bájos, akárcsak a XVIII. század pásztori költészete nyomán formálták volna. Ilyen különösen az a «dombocska», a mely Zircz fölött, a messze elterülő, «sárgult kalászokkal» borított szántóföldekből emelkedik, és az a kis falu, Nagyesztergár, a mely a «gyümölcsfákkal» kerített, «eleven forrásoktól öntözött» dombot mint ezüst koszorú koronázza. Több ízben emlékszik meg róla Ányos, legrészletesebben anyjához írt üdvözlő versében,* mindig egyformaszeretettel. Érezzük, hogy nem puszta szó, mikor így énekel:
Az a kép, melyet Esztergárról és vidékéről rajzoltam, egészen e levélen alapszik, csak pár vonást tettem hozzá a magam szemléletéből. Egyik életírója azonban (Endrődi) Svájczczal hasonlitja össze a Bakonyt, és ez a merész, de alaptalan hasonlat megtévesztette Ányos egy későbbi életíróját is, a ki kifejtve a hasonlatot, regényes képzelettel zordon nagyszerűséget és mély szakadékokat lát Esztergár környékén.
Bakony erdejének szállottam keblében,
Hol kedvemet érzem tellyes mértékében.*
Hol kedvemet érzem tellyes mértékében.*
Levele Barcsayhoz 1777 szept. 8-án.
Táplálták ezt az érzést ismételt látogatásai, azok a hónapok, melyeket tanuló és szerzetes korában Esztergárott töltött, de az érzés alapja gyermekkorában rakódott le szívében, vagy épen úgy szállott reá atyjától, a ki, a mint föntebb láttuk, szellemének energiájával s arczának verejtékével szerezte meg családjának ezt a szép földet. Csoda lett volna-e, ha a Bakonyhoz való vonzódást átülteti gyermekeibe is?
7. CSESZNEK VÁRA.
A sok lelki kincs között, melyekel a családi ház szüllöttét megajándékozta, hiába keresünk egyet, a mely pedig a régi nemesi kúriák rendes útravalója volt, a történeti érzéket, a dicső mult jelentősebb eseményeinek tudatát s az ezen alapuló érdeklődést és fogékonyságot nemzetünk lezajlott, százados küzdelmei iránt. Állításunkat bizonyítani és e föltűnő jelenség okára rámutatni nem nehéz föladat. Bizonyságul elég hivatkozni Ányos később írt költeményeire, a melyekben hangot kér ugyan gyakran, többször talán, mint a korabeli írók nagy részénél, a mult egy-egy eseménye, hőse, de e hangok, a lelkesedés heves szólamai, a szívnek és nem az észnek hangja: Ányos nem a multat ismerte, hanem csak annak a köztudatban élő és ható pár mozzanatát. A család körében nem is nyílt alkalma, hogy megszerezze ezt az érzéket. Az által, hogy az Ányosok sorsa nem kapcsolódott oda a nemzet multjának nagy fordulataihoz, hogy családjuk sorsa nem szövődött össze a nemzetével, nem fejlődött ki náluk történeti traditio, mely apáról fiúra szállt volna. Nagymúltú várak sem voltak Esztergár közelében, melyek képzeletüket foglalkoztatták volna. Az az egyetlen regénye omladék, a Bakony északkeleti lejtőjén uralkodó Csesznek vára, mely a pannonhalmi főapátság levéltárának egyik oklevele szerint már 1323-ban fönnállott,* nem játszott fontos szerepet a multban,* noha királyi birtok volt és 1392 óta a hozzá tartozó helységekkel a Garaiak hatalmas uradalmának középpontja. Az Esztergár szomszédságában emelkedő vár sokszor cserélt gazdát, 1478-ban leánynegyedként a Szécsiek kapták, 1483-ban Szapolyai István,* végül mai birtokosai, az Esterházyak. Csesznek romjai között bizonyára gyakran megfordultak az Ányos-fiúk, megmászták a csonka falakat s a közvetetlenül a vár mellett égbenyúló ú. n. elkülönített tornyot, a mely szebb időkben századokkal azelőtt, az őrtorony és védelmi torony kettős rendeltetését egyesítette,* akkor azonban a baglyoknak és ölyveknek volt kedves tanyája. Maga a rom, a XVIII. században csak úgy mint ma, nem idézte föl a mult emlékét; mint a hajdani harczoknak néma tanúja sötéten borongott a Győr-Veszprém között húzódó országút fölött.* Még a nép képzeletvilágát sem indította meg, az sem fűzött hozzá mondákat,* mindössze azt a szegényes tudatot őrizte meg róla, hogy valamikor Garai Máriáé volt. Egy karszék formájú szikladuczot ma is «Gara székének» nevez Csesznek lakossága.
Házi levéltár IX/A. szerint: Castr. Cesnuk. Idézi Csánki Dezső, Magyarország történelmi földrajza, III: 208.
L. u.-ott. Rómer Flóris szerint azonban (A Bakony, 153. l.) régebben a Bakony kulcsának tartották.
Csánki id. m. III: 204. és 208.
Ez a sajátosság a külföldön sem volt gyakori, hazánkban meg épen ritka. L. Könyöki, Középkori várak 179. l. E könyv tanúsága szerint Csesznek várán kívül csak Dévényben volt hasonló különített torony.
Rómer szerint (id. m., id. h.) csak a jelen század elején lett lakatlanná, fölsőbb parancsra. Lehet, de kétségtelen, hogy a kiparancsolt lakosok földhöz ragadt szegény nép volt, mely a romok között vonta meg magát. Hogy e közben a vár már romban állt, bizonyítja Pázmándi Horvát Endrének alább idézendő elbeszélése, mely mint romról emlékszik meg róla.
A műköltők közül Horvát Endrét, Zircz éneklőjét egy romantikus, kísérteties, rejtelmes elbeszélésre ihlette Csesznek vára. A rémes történetnek azonban sem történeti, sem mondai alapja nincs. (Megjelent Csesznekvár czímmel az 1831-iki Aurorában.)
A történelmi érzék hiányát a családi büszkeség pótolta az Ányosoknál. Mint testvéreit, Istvánt is lelkesítette az a tudat, hogy ősei fegyverrel kezükben estek el az ellenség csapásai alatt,* s ha atyja a téli estéken a XIV–XVI. századokban élt nagy Ányosokról kezdett regélni, a kiknek tetteit ő, mint a család okleveleinek felkutatója s a család régi dicsőségének fölújítója jól ismerte, fölhevült, keble önérzettől dagadt, hogy ő is e férfiak sarjadéka. Nemesi önérzete annyira kifejlődött, hogy még szerzetes korában sem tudott róla lemondani,* de dicséretére azt is el kell ismernünk, hogy ez az öntudat sem túlságba, sem egyoldalúságba nem csapott.
Levele Barcsayhoz 1782 febr. 4.
Tanújele a Kalapos király.
