II. | Magyar Történeti Életrajzok

II.

Mennyi része van Ányosnak az Énekek könyvében? – A könyv szerkezete és anyaga. – Régi és új énekek. – Az énekek jelleme. – Az énekes könyv formakészlete. – Ráday és Amade hatása.

Az Énekek könyvének czímlapján a szerkesztő nincs megnevezve. Ezért az irodalomtörténet mindmáig nem merte határozottan Ányos nevéhez fűzni a munkát, noha e föltevést mindenki, a ki csak Ányossal foglalkozott, nemcsak valószínűnek, hanem szinte kétségbevonhatatlannak tartotta. A kétségre valóban nincs is ok. Maga Batsányi ugyan kiadásában nem beszél elég világosan a kérdésről, s az ő szavaiból még többet lehetne kimagyarázni, mint a mennyit valószínűleg mondani akart,* de Horányi egészen határozottan Ányost nevezi az énekek szerzőjének,* és Horváth Ádámnak a haldokló Ányoshoz intézett szavai, azt hiszem, elég meggyőzően tanúskodnak Ányos szerzősége mellett. Igaz barát czímű versének II. beszédében* így szól:

Az előszó egyik állításából XVIII. l.) az tűnik ki, mintha Batsányi az egész énekes könyvet Ányos munkájának tartaná, a 13. l. jegyzetében azonban azt mondja, hogy az énekes könyvet Ányosnak tulajdonítják.

Nova Memoria I: 173. l.

Hol-mi, I. darab, 19. l.

Addig-is Vers-író kezed munkájában
Mutasd meg, hogy Pap vagy az Isten’ házában,
S adj a’ Szentegyháznak éneklő szájában
Verseket; kiket írsz, ’s írtál mostanában.

Hogy ezek a sorok csak az Énekek könyvére vonatkozhatnak, azt tartalmuk kétségtelenné teszi.

Vannak azonkívűl positiv bizonyítékaink is, hogy valóban joggal tulajdoníthatjuk Ányosnak az Énekek könyve összeállítását.

A gyűjtemény bevezető énekét, a mely tulajdonképen nem is ének, hanem elmélkedő vallásos költemény, maga Ányos írta még 1780-ban,* s nyomtatásban az énekes könyvben jelent meg először, úgy hogy ide csak Ányostól kerülhetett: ö, a szerkesztő, tette saját versét megnyitóul a kötet élére; az énekek versformái, a melyekről alább részletesen lesz szó, zengzetességükkel, változatosságukkal erősen emlékeztetnek Ányos szerelmes verseinek alakjára; az ő szerkesztésére vall az is, hogy jó barátjának és rendtársának, Verseghy Ferencznek, több kéziratban maradt költeménye (kilencz miseének és egy pár imádság) szintén olvasható az Énekek könyvében;* végül ezt bizonyítja a kötet sajátságos helyesírása. A XVIII. század végén megjelent könyveknél ez a mellékes és jelentéktelen külsőség döntő erejű megállapodott helyesírás nem volt, mindenki a saját tetszését követte, így az egyéniségnek igen tág tere nyílt, s ha az író következetesen ragaszkodott megszokott írásmódjához – bármilyen helytelen volt is egyébként az – a helyesírás pontosan útbaigazít. Az Énekek könyvének helyesírása minden pontban megegyezik Ányosnak tőlünk jól ismert helyesírásával.* Nem annyira azokra a jelenségekre czélzok, melyek Ányos idejében általánosak voltak, az y-os írásra,* a ts, tz jelzésre, az n helyrag meg nem kettőzésére, az ít igeképzőnek itt vagy ét alakban való használatára, a j gyakori pótlására i-vel mássalhangzó előtt (sóhait, reit)* – bár hogy ezek mind megfelelnek Ányos írásmódjának, szintén számot tesz – mint inkább arra alapítom ítéletemet, hogy nemcsak Ányosnak dunántúli származásától befolyásolt kiejtését tűnteti föl, a zártabb mély hangok kedvelését (különösen az ablativus ragokban: tul-tül tól-től helyett; az o használatát a helyett, ha az előtte lévő szótagban á hang van támod, szármozik, szárnyod), a zöngés ínyhangok (ny, ly) helyettesítését a megfelelő orr- és folyékony hanggal (alacson, osztál), hanem azt az egyéni különösségét is, hogy nem használ sem í-t, ű-t, (ú-t is ritkán), sem ő-t. Az előbbi ugyan szintén a dunántúli nyelvjárás következménye, de ilyen szigorú következetességgel más írónál nem igen látni, az utóbbi azonban, mely alól egyetlen kivétel sincs az egész kötetben, csak Ányos sajátossága.* Ha ehhez még hozzászámítjuk, hogy sok egyes szót ugyanabban az alakban találunk az Énekek könyvében, mint Ányos egyéb munkáiban (segéltség, temény, kiss stb.), akkor a föntebbi bizonyítékokra támaszkodva, azt hiszszük, joggal tarthatjuk Ányost e gyűjtemény összeállítójának.

Megvan az 1782-ben lezárt akadémiai kódexben.

Verseghy ez énekeit és imádságait külön is ki akarta adni, le is tisztázta őket sajtó alá, sőt a czenzori engedelmet is megkapta, de a kiadás elmaradt. L. Verseghy Ferencz élete és művei czímű munkám 26–27. l.-t. A Keresztény ájtatosságok czímű kézirat a Nemz. Múz.-ban 292. Quart. Hung.

Ányos helyesírási sajátságainak ismertetését l. Ányos-kiadásom 236–238. l.

Érdekes azonban, s ez szintén nyomós bizonyíték, hogy Ányos, így az Énekek könyve is csak félig ypszilonista: az l hang után majd mindig megtartják a j-t (p. o. hallja).

A könyv közepétől kezdve azonban gyakoribb lesz a j: nem arra vall, hogy az első íveket Ányos még átnézte kefelevonatban, a többinek átnézésében pedig megakadályozta halála?

Még érdekesebb és még nagyobb bizonyító erővel bír ez a sajátság akkor, ha tekintetbe veszszük Ányos kéziratait is: minden nyomtatott munkájában rövid ö-vel jelzi a hosszút is, kézirataiban viszont ö-t nem használ, hanem a rövid hangot is hosszú ő-vel írja!

Szerkesztői kezének nyomát már a gyűjtemény elrendezése is mutatja. Beosztása sokkal logikusabb és czélszerűbb, mint az előző énekes könyveké, melyek ugyan szintén az egyházi év különféle szakainak megfelelőleg osztották csoportokra az énekeket, de e szakaszokon belül nem csoportosították s az egyes szentek tiszteletére rendelt énekeket, valamint az ünnepieket is, tarka egymásutánban adták. Ányos szigorú időrendet hozott az énekek közé, a melytől csak nagyritkán tért el, mindössze az ünnepi énekeket választotta el a vasárnapiaktól, míg a szentekre vonatkozó énekeket beosztotta az időrendnek megfelelően az ünnepi énekek közé. Így minden istentiszteletnél a legnagyobb könnyűséggel meg lehet találni az odaillő énekszöveget. Az is újításszámba megy, hogy az egyes vasárnapokra pontosan meghatározta az éneklendő szöveget, s általában arra törekedett, hogy minden alkalomra csak egy éneket találjanak a hívők, s minden ének csak egy napra szóljon. Hiánya azonban, hogy nincsenek könyvében hangjegyek, sőt még a dallamok sincsenek megadva, a melyek szerint az egyes énekeket énekelni kell.

73. VERSEGHY «KERESZTÉNY ÁJTATOSSÁGOK» CZÍMŰ KÉZIRATÁNAK CZÍMLAPJA.*

74. AZ «ÉNEKEK KÖNYVE» CZÍMLAPJA.

Bajosan, sőt az eddig rendelkezésünkre álló adatokból majdnem egyáltalán nem felelhetünk a következő kérdésre, a mely pedig egészen természetesen folyik a föntebb eldöntöttből: mennyi érdeme van Ányosnak az összeállításon kívül. Hogy az Énekek könyvének anyaga nem annyira a régebbi énekes könyvek kincsének fölfrissítése, hanem nagyrészt egészen új, gyűjteményekben nem olvasható darabokból áll, arról puszta összevetés által is könnyű meggyőződni. Olyan ének, a mely valamelyik régebbi gyűjtemény darabjának lényeges módosítás nélkül való átdolgozása, mindössze kettő van Ányos könyvében: a Nagy Tsötörtökön és Nagy Pénteken éneklendők. Forrása mindkettőnek egy-egy régi magyar himnusz, melyek a kódexek korától kezdve majd minden gyűjteményben föllelhetők. Az előbbi a Zengjed nyelvem dicsőséges kezdetű himnuszon alapszik, a mely viszont az oltári szentséget ünneplő (In sollemnitate Corporis Christi, de sanctissimo sacramento) Pange lingua gloriosinak fordítása, az utóbbi a Királyi zászlók lobognak kezdetű himnusznak átdolgozása, a melynek eredetije, a Vexilla regis prodeunt (De sancta cruce pro Dominica passionis) kezdetű latin himnusz. Az utóbbi a középkor egyik leghatalmasabb vallásos éneke, Venantius Fortunatus poitiersi püspöknek, az «utolsó római költőnek», († 609) az a műve, melylyel Becket Tamás lázongó szászai Henrik királyt majd megörjítették.* Első magyar fordítása már a Döbrentei-kódexben olvasható.* Az Énekek könyvének mind a két darabja híven követi a Szelepcsényi kiadásában megjelent Cantus Catholici (előttem egyik legkésőbbi, 1738-ban kiadott szerkezete van) illető énekét. Az átdolgozás mértékének bemutatására közlök két-két versszakot mindegyikből:

L. Meyer Konrád Ferdinánd: A szent (ford. Péterfy Jenő) 129. l.

A kódex 240–241. lapján. (Nyelvemléktár XII: 119.) A másik himnusz eredetije azonban nem az ismert, Venantius Fortunatus-féle Pange lingua gloriosi Proelium certaminis kezdetű himnusz, hanem Aquinói Szt. Tamás latin éneke, a Pange lingua gloriosi Corporis mysterium. [Venantius két himnuszát ill. l. Ebert, Geschichte der christ.-lat. Lit. I: 508–509. l. Gennadius szerint (De vir. ill. 83.) Mamertus Claudianusnak is volt egy hasonló kezdetű himnusza].

ZENGJED NYELVEM DICSŐSÉGES …

A Szelepcsényi-féle Cantus Catholici szövege.*

Cantus Catholici ex editione Szelepcseniana, Régi, és új, deák és magyar ájtatos egyházi Énekek, Nagy-Szombat, 1738. 162. l. Szándékosan használom az Ányos koráig megjelent kiadások közül a legkésőbbit, mert valószínűleg az ő kezében is ez a kései kiadás volt.

3.
Vég Vacsorának idején
Tanitványival lévén,
’S Toervény dolgát véghez vivén,
toervény-béli ételben,
Maga magát eledelben
adá Kenyér, ’s Bor szinben.

6.
A’ nemzoenek ’s nemzetetnek
dicsiret és tisztesség,
Áldás, roem mind kettoenek,
áldomás és duecsoeség
Mind kettoetue erednek
egyenloe tisztesség.

Az Énekek könyvének szövege.*

A 128. lapon.

3.
A’ végső vacsorához ül
Tanitványi körében,
Hol a’ Törvény rendét szentül
Meg tartya ételében,
’S magát adgya eledelül
Kenyér és bor szinében.

6.
Nemzettetnek ’s a’ Nemzönek
Ditséret, és tisztesség,
Magasztalás mind kettönek,
Áldás, öröm, erösség,
Mind kettötül eredönek
Legyen egyes ditsöség.

KIRÁLYI ZÁSZLÓK LOBOGNAK …

Szelepcsényi-féle Cantus Catholici.*

Id. kiadás a 115. lapon.

1.
Királyi zászlók lobognak, fénlik titka Kereszt-fának
Kinn az élet meg oeletett, ’s halálával életet nyert.

4.
Oh áldot fa, s tekintetes, Királyi bársonnyal ékes:
Választattál boecsueltetni, ’s illy szent tagokat illetni.

Énekek könyve.*

A 129. lapon. Ez a himnusz megvan Kájoni Cantionale Catholicumában is (előttem a Csiki Sarlós B. A. Kalastromában 1719-ben nyomtattatott kiadás van), a 141–142. lapon. Hogy azonban Ányos a Szelepcsényi-féle kiadásból vette, azt épen a 4. versszak bizonyítja, mely Kájoniban némileg elváltoztatva olvasható:

O áldott Fa, ‘s tekintetes, Királyi bársonnyal
ékes: Méltó vagy nagy becsueletre,
Mert Jesus vére meg-feste.

1.
Királyi zászlók lobognak
Kereszt titkai ragyognak,
Kin az élet meg öletett
’S halálával nyert életet.

4.
Gyönyörü fa, és tündöklö,
Királyi bársonnyal fénylö,
Mely méltó felemeltetni,
’S illy szent tagokat illetni.*

Az eredeti latin szövegben a megfelelő versszak így hangzik:

Arbor decora et fulgida,
Ornata regis purpura,
Electa digno stipite
Tam sancta membra tangere...

s a Döbrentei-kódexben magyarul:

Ekes ez fenloe dizes fa. kiral’nak barsońaval ekesVelt. fak koezoet kivalaztot: ill’ zent tagokot illetni.

A Mind Szent napjára, valamint a Szent János apostol, és evangelista napjára szóló énekek is régibbek átdolgozásai, de már szabadabban. Az előbbi, melynek eredetijét teljesen megegyező alakban tartotta fönn a Szelepcsényi-féle és a Kájoni Cantionaleja, az első versszakot kivéve, gondolatról-gondolatra követi mintáját, de bővít és körülír; p. o.:

MIND SZENT NAPJÁN.

Szelepcsényi-féle Cantus,* Kájoni Cantionale.*

Id. k. 271. lapon.

Id. k. 379. lapon.

8. és. 9.
Boldogok azok, kik irgalmasok, máson koenyoeruelnek
Irgalmasságot mert Istentoel nyernek.
Boldogok, a’kik tiszta szivueuk és a buentoel tiszták;
Mert joevendoeben az Istent oek láttyák.

Énekek könyve.*

Az 58. (sh. 74 helyett) lapon.

4.
Boldogok, kik szegényekkel
Itt irgalmasok lesznek,
Irgalmasság lesz ezekkel,
Mint ök másokkal tesznek.
Boldogok, a’ kik sziveket
Ártatlanságba tartják,
Mivel ezek Isteneket
Szinröl szinre megláttyák.

A Szent János napjára írt éneknek* az első fele szintén közel áll a Kájoni-féle Cantionale hasonló czímű énekéhez,* de már kevesebb az egyezés, csak az ének első felére terjed s egy pár gondolat azonosságában áll.

A 86. lapon.

A 377. lapon.

Van ezeken kívül még egy pár az ünnepi énekek között, a mely vagy egy-két gondolat rokonsága miatt (Sarlós Boldog asszony napján)* vagy a gondolatok egymásutánisága miatt (Szent István király napján;* Szent Márton püspök napján)* esetleg párhuzamba volna állítható Kájoni Cantionalejának megfelelő darabjával, de ez az egyezés nem olyan természetű, hogy az Ányos-féle énekeknek közvetetlen forrását láthatnók benne. A vasárnapi énekek pedig, a melyek nem egyebek, mint az egyes vasárnapi evangéliumok homiletikus földolgozásai,* annyira függetlenek a régebbi gyűjteményektől, hogy azokkal szemben mindenesetre eredeti alkotásoknak kell tartanunk őket.

Énekek könyve 67–69. l.; Cantionale 334. l.

U. o. 71–73. l.; Cantionale 407–408. l.

U. o. 80–82. l.; Cantionale 403–404. l.

Marton József, A kath. papság a magyar irodalomban 44. l.

Annyit mindenesetre megállapíthatunk, a mint már föntebb említettem, hogy az Énekek könyve nagyrészt eredeti énekek gyűjteménye, s valószínűnek tartom, hogy a legtöbb Ányos alkotása. Óvatosságra int azonban az a körülmény, hogy Ányosnak sok pap-költő barátja volt, Verseghy, Virág, Kreskay, a kik szintén részt vehettek az énekek készítésében, sőt Verseghyről tudjuk is, hogy énekel: közül kilenczet ő szerzett: nem lehetetlen, hogy a többiek is segédkeztek. Így véleményünket legföljebb föltételesen fogalmazhatjuk s akkor is olyan föltevésnek kell elismernünk, mely, mivel positiv adat egyáltalán nem támogatja, pusztán subjectiv erejű.

Nem követjük tehát Toldyt és Szvorényit, a kik önkényűleg kiragadtak egy-egy éneket a gyűjteményből és azt Ányosnak tulajdonították,* sem Gellért Jenőt vagy Sulyok Károlyt, a kik három csoportra iparkodtak elkülöníteni az énekeket: Ányos alkotásaira, régi énekek átdolgozásaira s általánosan használtakra.* Kétségtelen, hogy az énekek e három típus valamelyikéhez tartoznak, de tovább menni s pusztán az egyes énekek aesthetikai értékére támaszkodva jelölni ki, melyek tartoznak az első csoportba – a mint Gellért és Sulyok teszik – véleményünk szerint nem szabad. Az aesthetikai alap, ha határozott bizonyságok nem támogatják, önmagában nagyon ingatag, s ha esetleg helyes következtetésekre juttat is, gyakran vezet tévedésbe. A mit positiv ismerettel az énekek keletkezésének megállapítására megtehettünk, azt föntebb megtettük, s most még csak a gyűjtemény egyes darabjainak általános költői sajátosságairól akarunk pár szót mondani, a mire Ányosnak, mint szerkesztőnek, kétségtelenül nagy hatása volt. Olyan nézőpontot foglalunk el velük szemben, a milyenből a népköltészet termékeit szokás megítélni: nem kutatjuk a szerző kilétét s egyéniségének nyilatkozásait, hanem pusztán mint műalkotásokat vizsgáljuk.

Toldy a Karácsony napján, Szvorényi a Kisasszony napján czíműt tartja Ányos munkájának.

Gellért Ányos Pál czímű értekezésének 72–76. lapján, Sulyok id. értekezésében.

Az eredetiségen kívül, a melyről mint az énekek egyik jellemző vonásáról már megemlékeztünk, a másik, a régibb nyomatott énekes könyvek darabjaitól elütő vonása az Énekek könyvének, hogy a versek legnagyobb része, különösen a vasárnapi énekek, határozottan epikus jellemű. Majd mind Krisztus életének, csodatételeinek és szenvedéseinek egy-egy mozzanatát beszéli el, s nem magasztalások, fohászkodások, dicsőítések, mint a régibb, himnuszokon alapuló énekek, hanem az új-testamentom kis szakaszainak versekbe való foglalásai. Ép azért hangjuk is nyugodtabb, ment az érzelem ellágyulásától vagy szenvedélyességétől, igazi epikus, objectiv hang. Líraivá tulajdonképen a kezdő és befejező versszakok teszik. Az előbbi, bár csak elvétve fordul elő különálló, az elbeszéléssel nem kapcsolatos bevezetés, előkészít a tárgyra, megüti az alaphangot, festi az érzést, melyet az elmondandó esemény kelteni fog, a befejező versszak mintegy tanulságképen a keresztyén hívőkre alkalmazza a megénekelt eseményt.

A legkiválóbb tulajdonsága az énekeknek, a mely az egész gyűjteményt irodalomtörténeti értékűvé emeli, a forma. Valóban csodálatos, hogy a kik eddig Ányos költészetével foglalkoztak, ezen énekeknek rendkívüli zengzetességét nem méltatták figyelemre. Ha nem is olyan fontos ebből a szempontból, mint volt a XVII. század elején Szenczi Molnár Albert zsoltáros könyve, jelentősége mégis nagy. Míg a régibb vallásos énekeink vagy négysorú, egyrímű nyolczasokban pörögtek le, vagy olyan hosszú, 19–21 szótagú hármasával, négyesével, de szintén csak egy rímmel összefűzött sorokban döczögtek, melyeknek csak a néha s többnyire gyöngén fölcsengő belső rím adott egy kis zeneiséget; míg Szőnyi a Szentek hegedűjében, bár megrövidíti a sorokat s a párrímeket ölelkezőkkel tarkítja, egyhangúságával fáraszt: addig az Énekek könyve változatos és csupa rövid sorú költeményt foglal magában (többnyire hatos-hetes-nyolczas, elvétve négyes és ötös) s nyolczasnál hosszabb sor (tizenegyes) csak egy változatban található. Ezek a rövidre vágott sorok, a végükön mindenütt fölhangzó rímmel, bár a metszetekre nem fordított szerzőjük túlságos gondot, olyan zenei hatásúvá teszik az énekeket, hogy hozzájuk hasonlót Amade után csak Kisfaludy Sándornál találunk megint.

Igazi jelentőségüket azonban csak együttes vizsgálatuk adja meg. A mint Ányos szerelmi költeményeinél említettük, hogy nemcsak az egyes versformák zeneisége meglepő, hanem még inkább a formáknak gazdagsága, az hogy minden költemény más és más lírai formában van írva, akként az Énekek könyve is, körülbelül száz ének, húsz különböző versformában zeng, a melyeknek legnagyobb része műköltészetünkben még Amade változatos versformái után is egészen újnak tetszik. A párrímmel összefoglalt ősi nyolczasok s a Szenczi Molnár óta hagyományosnak nevezhető nyolczas-hetes kapcsolaton kívül a legkülönfélébb strófaszerkezeteket és rímképleteket találjuk benne, a legegyszerűbbektől a legváltozatosabbakig. Hol a szótagszám változtatásával, hol a rímek elhelyezésével teremt szokatlan kapcsolatokat. A párosával összefűzött nyolczasok és hetesek (8, 8, 7, 7: aabb), a keresztrímes hatosok, azután az ugyancsak keresztrímes hetesek és hatosok, hatosok és ötösök összefűzése még egyszerűbb módjai a versszakalkotásnak: a népköltészetben divatos verssoroknak választékos összekapcsolása, a mire már Ráday Pál nagyon elterjedt énekei (Lelki hódolás és Istenes énekek)* adtak útbaigazítást. Általában Ányos énekes könyve ép úgy támaszkodik forma tekintetében – Amade mellett – a református Ráday énekeire, mint tartalomban a régi katholikus énekes könyvekre. Tőle veszi az anyagot, de szabadon alakítja.

Ányos koráig hét kétségtelen és két valószínű kiadásról van tudomásunk.

Vannak merészebb szerkezetek is a gyűjteményben, a melyektől, legalább részben, az újszerűséget alig lehet elvitatni. A páros rímű, három darabra tördelt hosszú verssorok mintájára, de nem a 19-es sor alkotó elemeiből, hanem önállóan, nyolczasokból és hetesekből, vagy hetesekből és hatosokból aabccb képletű hatsoros versszakokat alkotott; majd szeszélyesebben kombinálva, a nyolczsoros versszak egyik felét párrímmel, a másikat keresztrímmel vagy ölelkezővel írja; egy helyütt tizenegyeseket és hatosokat kapcsol össze együtemű (négy szótagú) sorral (11, 6, 6, 4, 11, 6, 6, 4) s ölelkező rímekkel; sőt egyszer szerencsés érzékkel olyan szakot teremt, mely azóta sem újult meg műköltészetünkben, bár művészi szerkezetével reá szolgált volna a hosszabb életre. A keresztrímű nyolczasokból és hetesekből alakuló négysoros versszakhoz két párrímes hatost tesz s befejezi ismét egy hetessel, melynek ríme visszaüt a második-negyedik sor rímére (8, 7, 8, 7, 6, 6, 7: ababccb). De talán legérdekesebb, hogy ép úgy mint Szenczi Molnár Albertnél és Ráday Pálnál,* nála is megtaláljuk – némi kis változtatással, de már az összes jellemző sajátságaival – a Himfy-strófát a Második estvéli ének-ben:*

A bűnbocsánatért való töredelmességről. (Négyesy kiadása 108. l.) A forma Szenczi Molnár Albert egyik szerkezetének felújítása. (V. ö. Mint a szép híves patakra...)

A 111. (s h. 211. helyett) lapon.

Kelj fel lelkem tisztedben ál,
Hogy áldasson Istenem,
A’ nap ugyan töled el vál,
De az Ur josága nem,
Ma is táplált tégedet
Vigasztalta szivedet,
Paisod volt veszélidben
Istápod gyengeségidben.

75. RÁDAY PÁL «LELKI HODOLÁS»-ÁNAK CZÍMLAPJA.*

Ráday Pál «Lelki hódolás»-a czímlapjának hasonmása (217. l.) Márki S. «II. Rákóczi F.» II. köt. 447. lapján jelent meg először.

Nem tizenkét sor ugyan, mint Kisfaludy stanzája, az első négy nem ismétlődik, de megvan a szakasznak kétfelé oszlása: az első keresztbe rímelő nyolczas-hetes, a második párosával rímelő két-két hetes és nyolczas (Kisfaludynál – művésziesebben – nyolczas-hetes).*

Valamivel durvább alakban föltaláljuk ezt a szerkezetet már egyik szerelmi költeményében, a Csalfa szeretőnek megvetésében, de itt a szak második fele nem hetesekből és nyolczasokból, hanem pusztán nyolczasokból áll.

E versformákat nem használja egyformán gyakran. Különösen a keresztrímesekhez vonódik s ezek között is ahhoz a nyolczas-hetes összetételű, nyolczsoros versszakhoz, a melyet Kisfaludy Sándor regéinek formájául választott – az énekek két harmadrésze ebben az alakban szól – a mi egy kissé egyhangúvá teszi a kötetet; de ezért bőven pótolja kárunkat a használt formák nagy száma és az a változatosság, mely mind az egyes formákban, mind az egész formakészletben jelentkezik a nélkül, hogy mesterkéltséggé fajulna,* mint p. o. Amadénál és később Horváth Ádámnál igen gyakran.

Mindössze két forma mesterkélt egy kevéssé: a már említett 11-es, 6-os, 4-es csoportosítás és egy tizes versszak, a mely úgy keletkezett a nyolczasokból és hetesekből álló nyolcz sorú versszakból, hogy a hatodik és hetedik sor közé két 3–3 szótagból álló verssort iktatott.

Kétségtelen, hogy ennek a Dunántúl nagyon elterjedt névtelen gyűjteménynek nagy szerepe volt a magyar nemzeti versidom megőrzésében, sőt talán azt az állítást is megkoczkáztathatjuk, hogy dunántúli íróink, a kik tudvalevőleg leginkább ragaszkodtak a verselés népies formáihoz, nemcsak érzéküket finomították ezen énekek rhythmikus sorain, hanem egyenesen egész formákat vettek át belőle.

Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem