I.
I.
68. II. JÓZSEF CSÁSZÁR.*
II. József császár (195. l.). Egykorú metszet. (Az Orsz. Képtár 2378. sz. példánya.)
Áthelyezik Fehérvárra. (1782.) – Élete az iskolában és rendházban. – Barátai. – Virág Benedek. – Egyházi szereplése. – Lelki átalakulása. – Vallásos költeményei. – Összeállítja az Énekek könyvét.
AZ ESZTENDŐ, melyet Ányosnak Elefánton kellett töltenie, közeledett a végéhez. A hazafias gondoktól és lelki küzdelmeitől gyötört költő izgatottan várta az órát, mely őt száműzése helyéről elszólítja. Már tavaszszal megragadott minden eszközt, hogy őszre csakugyan megérkezzék az óhajtott diszpoziczió, és hogy olyan munkakört, olyan környezetet rendeljen számára a provincziális, a mely hajlamainak megfelel. Szerencséjére Pesten, a magyar provinczia székhelyén, sok jó embere volt, nemcsak az egyszerű szerzetesek (Billisits, Poór),* hanem a vezetők sorában is, köztük a provincziális titkára, Táncz Menyhért, egykori pápai tanára, a kivel Elefántról szorgalmasan levelezett, s maga a provincziális is, Gindl Gáspár, szeretettel emlékezett rá vissza. Ennek köszönhette, hogy már igen korán megígérték neki az áthelyezést, s az iskolai év lejártával meg is kapta az örvendetes értesítést, hogy a következő 1782/83. iskolai évre a székesfehérvári pálos gimnáziumhoz rendelték tanárul.*
L. levelét öcscséhez 1782 febr. 11. Keresztnevüket nem említi, s mivel mind Billisits, mind Poor nevű szerzetes kettő volt, kilétüket pontosan nem lehet megállapitani (valószínűbb, hogy Billisits Alajos és Poór István).
L. Batsányi, Ányos munkáji XVII. l.
Az élet, a mely Ányosra itt várt, egészen más volt, mint elefánti remetéskedése. Megváltozott minden körülötte: a vidék, a környezet, a társaság, a munkakör, s mind előnyére, úgy hogy új helyzete jótékony hatását nemsokára éreztette. A félreeső nyitravármegyei falucska helyett, a melyben rendtársain kívül úri embert csak nagy ritkán látott, nagy városba került. Székesfehérvárott, bár egykori fényét régen elvesztette, még mindig, s akkor talán inkább, mint ma, volt szellemi élet s nemes szórakozás, a minek Elefánton úgy érezte a híját.
A mi legfőbb, a gimnáziumban állandó elfoglaltságot, időhöz kötött munkát talált. Az intézet, melyet a pálosok még 1773-ban, a jezsuita rend eltörlése után rögtön átvettek, a rendnek egyik legnagyobb középiskolája volt. Az alsó két osztályt kivéve, a melyben összevontan folyt a tanítás, mindegyiket külön tanár vezette, így Székesfehérvárott a pálosok idejében nem három osztályban tanítottak, mint a jezsuiták idejében,* hanem ötben.* Az öt rendes tanáron kívül még az igazgató, s egy helyettes tanár működött az intézetnél: az akkori viszonyokhoz képest egész tudományos testület. Nem pusztán rideg kolostor volt tehát a rendházuk, mint Elefánton, hanem művelt, képzett embereknek otthona, a kiknek papi hivatásukon kívül volt más életföladatuk is, a tanítás, s idejüknek javarészét épen ez a föladatuk foglalta le.
Fináczy, A magyarországi közoktatás története I: 96. l.
Ezt s a következő adatokat a rend eltörlésekor fölvett jegyzőkönyvek tartották fönn.
Nem is éltek itt a papok aszkéta életet. Kényelmesen berendezett társházuk bútorzata ugyan már megkopott, nagy része mindenesetre még a jezsuiták öröksége volt, de viszont megvolt minden, a mi az életüket kellemessé tehette. A pinczében szorosan állottak egymás mellett a borral telt hordók, a nagy refectoriumban görnyedtek a polczok a nehéz porczellán-készletektől – csupán vizes korsójuk volt egy az egész teremben: jól jövedelmeztek az acsai és alcsuthi birtokok, a melyeket még a királyné rendelt a pálos kolostor és gimnázium fönntartására.
De lelkiekben sem volt hiány. A kolostor könyvtára maga a 1610 kötetével nemcsak egyike volt a leggazdagabb rendi gyűjteményeknek, hanem változatosabb, érdekesebb is volt a többinél. Nem pusztán latin nyelvű vallásos könyvek alkották, hanem elég sok magyar nyelvű vagy magyar vonatkozású mű volt benne, a többiekhez mérten igen sok prédikáczió és énekgyűjtemény, történeti munka és vagy ötven költői mű, a római költőkön kívül Moliére vígjátékai, a Télémaque francziául, Metastasio, Gellert és a magyarok közül az elmaradhatatlan Gyöngyösi, s nem is a Rózsakoszorúval, hanem a Charikliával képviselve. Ányos, a kinek legkedvesebb mulatsága az olvasás volt, nagy örömmel vetette magát a gazdag kincsre, újra átlapozta régi, kedves könyveit, gyönyörködött az újabbakban.
69. A PÁLOSOK (MOST CZISZTERCZITÁK) SZÉKESFEHÉRVÁRI RENDHÁZA.*
A pálosok (most czisztercziták) székesfehérvári rendháza (197. l.) újabb fényképfelvétel után.
És talált még valamit Fehérvárott, a mire szíve már régóta vágyódott: igaz barátokat, s köztük egy hű baráti szívet. Tanártársaival, különösen a nála éppen tíz évvel idősebb Zsolnai Péterrel,* nemcsak kollegiális, hanem baráti viszonyban élt, Virág Benedek pedig – ő volt ez a hű baráti szív – most már valóban «lelkének fele» lett. A kikhez eddig Ányost a szíve vonta, vagy állandóan távol voltak tőle, mint irodalmi törekvéseinek osztályosai, Bessenyei és Barcsay, vagy jó pajtásai voltak ugyan, mint a budai jogászok és hadnagyok, de nem volt érzékük sem költői czéljai, sem szenvedései iránt. Virág Benedek azonban, a ki egy évvel előbb, 1781-ben, került mint a poézis tanára Fehérvárra, minden tekintetben méltó fele volt lelkének, maga is költő és szerzetes, fiatal és törekvő lélek, a kit a sors talán megkímélt azoktól a küzdelmektől, a melyeket olyan bőven mért Ányosra, de volt fogékonysága irántuk, megértette barátja lelkének minden titkos vágyódását. A mit eddig Ányos csak levélre bízva mondhatott el barátainak, azt most élőszóval panaszolta el, s nem kellett a lassan forduló postára várni, hogy vigasztaló szavakat halljon. Virág, noha pár évvel idősebb volt nála, buzdítójának, mesterének tartotta őt, még attól az időtől fogva, hogy megismerkedtek. A rövid találkozás óta nem szűnt meg Ányos társasága után vágyódni: ekkor, hogy a sors végre összehozta őket, a hű tanítvány ragaszkodásával, csodálatával tekintett fényes tehetségű barátjára, a «magyar Helikonnak díszére».*
L. a többször idézett Paulinorum Catalogust.
L. Ányos Pálnak emlékezete.
Természetük és tehetségük, értelmi világuk és szívéletük majdnem teljesen ellentétes volt, de talán épen ezért vonódtak annyira egymáshoz. Mintha az Achilleusnek kínált kétféle sors vált volna kettőjük pályájában valóra: az egyiké rövid, tündöklő, diadalmas – igaz, hogy nagy szenvedések árán – a másiké hosszú, csendes, zajtalan. S e kétféle sors jellemző egész egyéniségükre. Virág, az öregebb, nyugodt, megfontolt, az ész szavára hajló, a ki nem várt semmit az élettől s annak minden fordulatához hozzáalkalmazkodva mindig és mindenütt csöndes megelégedésben élte napjait, Ányos, a fiatalabb, heves és szenvedélyes, szívének nem tud parancsolni, tele olyan követelésekkel, melyeket az élet nem valósíthatott meg, s mivel nem tudta a külvilágot a maga kívánságai szerint átformálni, harcz és elégedetlenség az osztályrésze. Ennek lelkivilága rendkívül érzékeny a külvilág benyomásai iránt, minden új jelenség hirtelen izgalomba hozza, s kipattantja belőle a gondolat szikráját: mint költő is merész, újító, s nemcsak az idegen elemeket vonja be a maga egyéniségének színével, hanem korában szokatlan érzést, fölfogást és hangot szólaltat meg. Az lassabban percipiál, fogékonysága szűkebb körű, időbe telik, míg az érzés hatalmába ejti: mint költő mindig mások nyomdokait követi s még ha új tartalmat is visz a formákba, maga a forma régi, az érzés általános, a fölfogás a hagyományos, a hang a megszokott. Ányos egyénisége és tehetsége gyorsan fejlik, három-négy év alatt eléri a legmagasabb fokot, s ugyanannyi idő alatt három szellemi irányon szűrődik keresztül költészete (magyaroson, francziáson, németesen). Virág lassan érik; abban a korban, mikor Ányos virágkorát éli, ő még tapogatódzik, s mikor első kísérletei után mint kialakult lirikus jelenik meg előttünk, a 80-as évek legvégén, már nem emelkedik, tehetsége nem fejlik, csak virtuozitása lesz nagyobb a sok gyakorlás révén.
70. ÁNYOS-EMLÉKTÁBLA A SZÉKESFEHÉRVÁRI CZISZTERCZITA (PÁLOS) RENDHÁZON.*
Ányos-emléktábla a székesfehérvári pálos (cziszterczita) rendházon (199. l.) újabb fényképfelvételről.
Annál nagyobb volt a megegyezés erkölcsi világuk között. A mit Batsányi Ányos jellemének erkölcsi tulajdonságaiként említ, azt szóról-szóra alkalmazhatnók Virágra is: «Betsületet és dicsőséget szerető. Bátor szívű; igaz, egyenes lelkű. A barátságban hív és állhatatos. Színeskedést csalfaságot maga nem ismért; másokban utált és kerűlt.»*
Ányos Pál élete, Magyar Minerva-beli kiadás előtt XIX. l.
Ilyenek voltak valóban mind a ketten. Volt azonkívül még egy hatalmas érzés, mely összefűzte szívüket: a hazaszeretet, mely ekkor, József uralkodásának első éveiben mindkettejükben hatalmas erővel lüktetett. Azonban, míg a lassabban reagáló Virág egyelőre csak érezte a «szent tüzet», Ányos, a mint láttuk, rögtön ki is fejezte, különösen a Kalapos királyban, a melyet, ha conceptiója egy-két hónappal régebbi is, valószínűleg a Fehérvárott töltött első iskolai esztendő elején öntött költői formába.
ÁNYOS LEVELÉNEK EGY LAPJA
Esztergári családi levéltárban őrzött eredeti kéziratról való.*
Elefánt 11-dik Febr. 782.
Kedves Ötsém, édes Barátom!
Tudom nem azért nem felelsz, mintha nem szeretnél, hanem | a’ farsangi mulatságok hátráltatnak, engedek valamit | az ifjuságnak, de ezek még koránt sem akadályozhattyák | az igaz atyafiságos ’s Barátságos szeretetet; irhattál | volna tsak két rendet is, tudod, miként vigaztalodik | egy halandó magánofságában, ha vagy azt tudhattya, | hogy rola még emlékeznek; és te ezt a’ kevés vigasztalást is | meg vontad tőlem! ötsém! ne vess meg azért, hogy sze | rentsétlen vagyok, alatson lelkek azok, kik tsak | a’ bóldogságban barátkoznak, többet bizok én a’ te | szivedben, nemes vagy, érzékeny vagy, nem feleitheted | el azt ki téged igazán szeret! | de talam nem vetted Levelemet? O! ez már irtoztató volna! ha jol emlékezem | tsak nem egéz fél árkust bé irtam a’ Barátságnak titkai | val, ott tudositottalak melly moddal irhatol nékem | bátron, ugy hogy egyenefsen kezemben jöhet leveled, ad tud
tomra ||
tomra ||
A Kalapos király volt az utolsó szenvedélyes, dissonans hang, mely Ányos szívéből előtört. Lelke megszűnt háborogni: A szerelme és csalódása okozta fájdalom lassanként csillapult.
Még a haza sorsán érzett aggodalma is vesztett, ha nem is mélységéből, de élességéből. Szóval visszatért szívébe a lelki nyugalom. Nem a boldog emberek derűje, hanem a világgal s az élettel leszámolt, a kérlelhetetlen sorsba beletörődő férfilélek nyugalma. Érezte hogy földi szenvedései nem tartanak már soká meg akart békülni magával és Istenével. Megtalálta azt a hivatást melyet a sors neki rendelt, s e hivatás visszaadta őt az emberiségnek.
71. PYRKER LÁSZLÓ ARCZKÉPE.*
Pyrker László arczképe (201. l.) a Szépművészeti Múzeumban őrzött olajfestményről. Id. Weinwurm A. eredeti felvétele.
Tanárkodott. Az első grammatikai osztály vezetésével bízták meg, s evvel egyszersmind a gondjaira bízott ifjúság lelki vezetőjévé tették. Komoly, egész embert kívánó munkakör nehezedett vállára. A gyermekekkel való foglalkozás egészen ismeretlen dolog volt előtte, tehát minden idejét fel kellett használnia, ha meg akart felelni hivatásának. Nincs semmi adatunk arra, miként fogta föl föladatát, de ha azt az izgatott, lázongó ifjút, a ki elefánti magánosságában kínjainak csak a haláltól várta orvosságát, összehasonlítjuk avval a szelíd férfiúval, a milyennek Ányost utolsó verseiből és utolsó barátjának, Horváth Ádámnak, leírásából ismerjük: lehetetlen arra a következtetésre nem jutnunk, hogy a szorgalmas munka, a tanítványai között töltött órák és tanári hivatalával való elégedettsége mentették meg őt a kétségbeeséstől. Hogy milyen gyöngédséggel viseltetett tanítványai iránt, azok a szíves, baráti sorok igazolják, melyeket kedves tanítványának, Pyrker Lászlónak, a későbbi velenczei pátriárkának és egri érseknek írt. (Pyrkernek.)
Hitszónoki működésének több emléke maradt ránk. Megvannak saját keze-írásában azok a vallás-erkölcsi elmélkedések, összesen hét, melyeket 1783-ban a nagybőjt vége felé tartott tanítványainak,* s ezenkívül két egyházi szent beszéde. Az egyiket az abai plébánia-templomban mondta az 1783. év szentháromság vasárnapán,* a másiknak, a mely Az örök kárhozatról szól, nem ismerjük rendeltetését.* Anyagukat tekintve eredetiség alig van bennük. Mindannyi, mint az Elmélkedésekről Csaplár Benedek megjegyezte,* inkább theologiai tanulmánynak, mint önálló emlélkedésnek eredménye. A beszédek hozzáalkalmazása azonban a hallgatóság értelmi színvonalához egészen a költő érdeme. Meglátszik rajtuk az is, hogy műgonddal készültek. A felekezeti szellem csak ott vesz erőt a költőn, a hol a sajátos tárgy (p. o. penitenczia-tartás) egyenesen megköveteli, egyébként inkább a hívő lelkeknek, mint pusztán a katholikusoknak szól. Az idézetekkel óvatosan bánik s inkább példákkal magyaráz. Elrendezésük, beosztásuk arányos. Erős hite, lobogó lelkesedése nemes, képekben, szónoki alakzatokban gazdag nyelven szólal meg.
Nyomtatásban is megjelentek: 1889-ben Csaplár Benedek adta ki Ányos Pál Elmélkedései czím alatt.
Kézirata az előbbiekkel együtt a Nemz. Múz.-ban: Quart. Hung. 1311. Kiadta ugyancsak Csaplár 1888-ban Egyházi beszéd czím alatt.
Eredeti kézirata az esztergári levéltárban.
Ányos Pál Elmélkedései, II. l.
Ilyenfajta vallásos elmélkedés az is, melyet Batsányi Ányos-kiadásában Egy kis asszonynak levele a kedvesséhez czím alatt közölt. Annak az állításnak igazolása, hogy az asszonyi személlyek is emberek, s feleletül készült egy 1783-ban megjelent magyar röpiratra, melynek névtelen szerzője az «írásból és a józan okoskodásból» be akarta bizonyítani, hogy az asszonyok nem emberek (Megmutatás, hogy az aszszonyi személyek nem emberek). Ányos feleletének csak a czíme és a formája világi, mert az egész tulajdonképen semmi egyéb, mint a szentírásból vett idézetek hosszú sora, a melyekkel Ányos a czímben említett balvélekedést iparkodik megczáfolni. Mivel a tétel olyan kézzelfogható, hogy czáfolatra valóban nem szorul, az egésznek nincs más jelentősége, mint hogy Ányos józan gondolkodásának egyik újabb bizonysága.
72. A «MEGMUTATÁS» CZIMLAPJA.*
A «Megmutatás» czímlapja (203. l.) a M. Nemz. Múzeum Könyvtárának példányáról.
Ányos gondolatai a Fehérvárott töltött másfél esztendő alatt folyton a vallás tanításai körében mozogtak, úgy hogy e meg nem szűnő foglalatosság közben szívének vallásos hajlamai, melyeket életviszonyai időnként elnyomtak, újra erőre kaptak és a világi fölfogás salakjától lassanként megtisztulva, mind tisztábban buzogtak. Hívő lélek és jó katholikus volt egész életében, s még mikor legjobban lázongott a sorsa ellen, akkor sem tagadta meg egyháza tanításait: itt, a székesfehérvári nyugalmas években egyházának hű szolgájává is lett. Ányos, a mint élete végén ismerjük, nem csak papi ruháját viseli méltón, nem csak szerzetének engedelmes tagja, hanem vallásával, kötelességével eltelve, a világi szórakozásoktól és munkásságtól teljesen visszavonulva egészen papi hivatásának él, s oly szeretettel, oly buzgósággal, hogy büszke lehet reá egyháza.
E pár esztendő alatt még költészete is a vallásos érzelmek köréből meríti tárgyait: ez talán a legkétségtelenebb bizonyítéka annak a nagy fordulatnak, a mely Fehérvárott egész valóját megváltoztatta. A ki azelőtt szerelméről, lelki küzdelmeiről s a hazáról énekelt, most Boldog Lőrincz emlékére Ájtatos éneket ír s a Boldogságos Szűz Máriához folyamodik. Hogy a vallásos lelkesedés nem ölte ki szívéből hazája iránti szeretetét, s még Boldog Lőrincz történetét is kapcsolatba tudja hozni hazája sorsával, az természetes, hiszen a magyar vallásos líra első megzendülése óta (Angyaloknak nagyságos asszonya) Aranyig (Fiamnak) mindig magába olvasztotta a hazafias elemet. A második költeményét meg épen az édes hazáért írja, s ez a benső, szívből fakadt könyörgés méltóan illeszkedik bele abba a hosszú sorozatba, a melyet a katholikus költőknek Magyarország patronájához intézett fönséges fohászai alkotnak, sőt mintha a legszebb magyar himnusznak, a Boldogasszony anyánknak, motivumait értékesítené benne.
BOLDOGSÁGOS SZÜZ MÁRIÁHOZ AZ ÉDES HAZÁÉRT.
Magyarok Asszonya!
Tekints elhagyott birodalmadra
Nints másban oltalmunk,
Tsak te benned bízunk
Mi árva magyaraid:
Szemléljed ügyünket, gyászos ügyünket,
Ne hadd, hogy elnyomják magyar nevünket!
Tekints elhagyott birodalmadra
Nints másban oltalmunk,
Tsak te benned bízunk
Mi árva magyaraid:
Szemléljed ügyünket, gyászos ügyünket,
Ne hadd, hogy elnyomják magyar nevünket!
Angyali koronánk
Az ég kegyelméből szállott le hozzánk:
E drága kintsünket,
S véle nemzetünket
István néked áldozta.
Most örökségedet, örökségedet,
El akarják vonni tőled, népedet.
Az ég kegyelméből szállott le hozzánk:
E drága kintsünket,
S véle nemzetünket
István néked áldozta.
Most örökségedet, örökségedet,
El akarják vonni tőled, népedet.
Ne nézd büneinket,
Hanem hozzád buzgó s hiv őseinket.
Sok verejtékekkel,
Ah! mennyi vérekkel,
Nedvesültek mezeink:
Ö érettek szánny meg, szánny meg bennünket,
Vedd el: mi is néked áldgyuk szivünket!
Hanem hozzád buzgó s hiv őseinket.
Sok verejtékekkel,
Ah! mennyi vérekkel,
Nedvesültek mezeink:
Ö érettek szánny meg, szánny meg bennünket,
Vedd el: mi is néked áldgyuk szivünket!
Ki ne érezné, hogy ezt a megható fohászt ép úgy II. József erőszakos uralma fakasztotta, mint a Kalapos királyt, de ki ne látná, hogy bár minden során felismerszik a régi Ányos szelleme, a maga egészében milyen más, mint az a féktelen, szinte izgató szózat! Ez is mértéke Ányos lelki átalakulásának.
llyen lelki állapotban volt Ányos, mikor Nagy Ignácz, a székesfehérvári egyházmegye püspöke, fölszólította, hogy állítson össze megyéjének katholikus hívei számára énekes könyvet. A régi énekes könyvek a Kisdi és Szelepcsényi-féle Cantus Catholicik, Kájoni Cantionale Catholicumja, Náray Lyra coelestise nemcsak esetlenek, szentegyházi használatra alkalmatlanok voltak, hanem bár a legtöbb újabb meg újabb kiadásokban került ki a sajtó alól, mégis igen megritkultak, s az anyaguk elavult, nyelvük ódonná vált. A hívők tehát többnyire könyv nélkül énekelték a szöveget, a minek következtében mindenféle «Zur Zavar Énekek csufolták az Isteni Szolgálatot illető Tisztaságot.»* Hogy ennek az állapotnak vége szakadjon, a püspök olyan énekes könyvet akart volna hívei kezébe adni, a melyben minden alkalomra megtalálják a megfelelő éneket. Mivel a szerkesztés munkája nem szorítkozhatott pusztán a nem eléggé egyház szellemű énekek kiselejtezésére és a kifogástalanok összegyűjtésére, hanem a sok használatban elkopottakat vagy megromlottakat föl kellett frissíteni, költőivé tenni, a püspök választása egészen természetesen esett Ányos Pálra, a kit már Fehérvárra költői híre kísért.
Az Énekek könyve (Pest, 1785) előszavában.
Ányos, bár nem volt zenész, s úgy látszik, zenei hallása sem volt fejlett, nagy lelkesedéssel és szorgalommal fogott a munkához, úgy hogy legföllebb másfélévi időköz alatt teljesen elkészítette a több mint száz énekből, nyolcz litániából és vagy harmincz imádságból álló énekes könyvet. Könyvének kinyomatását nem érte meg, az csak a halálát követő évben, 1785-ben, jelent meg Énekek könyve czím alatt.*
Teljes czíme: Énekek könyve szükséges Litaniakkal és Imadsagokkal A’ Magyar Keresztény Katolika Anyaszentegyház Isteni Szolgálatjára. Pesten, Füskúti Landerer Mihály 1785. 8-r. 320+4 számozatlan lap.
