VI.
VI.
Balassa János halála. Bálint hazatér. Érintkezése Andrással. A Balassákra a törökpártiság gyanuja nehezedik. Rueber és Krusith. Bálint védekezése a gyanú ellen. Hűségi esküje. Balassa János hagyatéka. Az osztály. Az újvári inscriptio. Egyéb rendezni való ügyek. Bálintot házasítani akarják. Krusith Ilona. Ismeretségük. E viszony elmaradásának okai. Hagymássyné. Bálint visszatér első szerelméhez.
BALASSA János öreg szívét egészen megtörte fia sorsa. A szultánhoz küldött követsége nem maradhatott titokban s bár az udvar nem tett ellene elhatározó lépéseket, mintha megbocsátott volna öreg szolgája hű és nagyon szerető szívének, de a gyanút, mely őt körülvette, nem sietett elhallgattatni. Ez a gyanúsítás sziszegett feléje s az a gondolat rémítette, hogy most nem sikerülne magát igazolni s életének minden fáradságát elveszítené. Még az a reménye sem maradt fenn, hogy szükség esetén a török oltalma alá menekül, mert Bálint elmenekülése óta reá a török hódoltságban csak harag vagy neheztelés várhatott. Feleségét és családját, bujdosó fiát és magát siratva, értük aggódva hunyta le szemét 1577 tavaszán, április végén vagy május elején. Családját és vagyonát unokaöcscsére Balassa Andrásra bízta, kedveseit egészen, vagyonát felerészben, mert ugyanolyan jogokat és részt engedett neki, mint a milyeneket maga gyakorolt és élvezett. Terjedelmes birtokaiból családjára tehát csak a fele maradott, ellenben minden bú és keserűség, mely az öreg bajnok után könyekben tört ki, osztatlanúl az övék volt. A mi életének utolsó hónapjait megkeserítette, holta után sem hallgatott el: a gyanúsítás ott lebegett koporsója és családja fölött, ott ólálkodott a Balassa házon. Mikor Bálint 1577 tavaszán Lengyelországból hazatért, mindenütt bizalmatlansággal találkozott s ugyanaz a gyanú fogadta, mely atyját kísérte. Nem tudott atyja haláláról, csak később értesült róla, valószínűleg András leveléből, vagy anyja írásából. Andráshoz küldött levelében írja (1577 július 20-ikán), mintegy ismételve András szavait: «Ezért bár magadnak kárt ne tettél volna, ha valami bizonyos reménységed volt előmeneteled dolgában, mert mi idehaza Isten kegyelmességéből, ha a suspitiót nem is, de a veszedelmet ugyan eltávoztattuk volna. Erre az kérdésre, ha Isten oda viszen, én magam szóval felelek meg, nem levelem által, mert nem igen tutum ezfélét litteris mandari.» De Bálint úgy hiszem, hamar tájékozta magát, miért kellett volna neki ott benn, Lengyelországban maradnia, mint azt András tanácsolta s miért nem kellett hazajönnie.
24. BALASSA ANDRÁS PECSÉTJE.*
Balassa András pecsétjét (79. l.), mely egyenes pajzsban az ismert családi czímert ábrázolja; a pajzs felett A x B betűkkel, az 1569 szeptember 8-ikán kelt s a Magyar Nemz. Múzeum levéltárában őrzött kiadványról rajzolta Passuth Ödön.
A mint atyja haláláról értesült, haza jött, nem törődve András tanácsával, hanem hallgatva jó szíve sugallatára. Maga írja meg legszebben, említett levelében, mi okért kellett haza jönnie. «Az én kijövésemet gondolom, hogy némelyek csudálják. S bizony én volnék az, ha más mívelné, csodálnám, hogy ifjú ember, olyan mansuetus fejedelmet, jó urát, elhagyja és attól az jó társaságtól, ki én nekem ott az udvarnál volt, mind király és királyné asszony udvara népe közt, megváljon s magát ide gondra, suspitiora s oly életre, ki timoris et periculi plena est, az nyugodalmas és gyönyörűséges életből és az solemniákból hozza; az költségtelenség penig, én magam jól tudom, hogy ide nem kényszerített jönni, sem az jószág osztálya… kiben igen illő részem jutna nekem, sem valami leány szerelme, ki ifjú embert s főképpen, kinek nincsen immár kitől félni; igen megszokott indítani. Hát mi oka? Semmi sem egyéb, hanem hogy az én szegény uram atyámon való hamis suspitiót elvegyem, és az én familiámot s főképpen kegyelmedet az reátok való veszedelemtől megoltalmazzam.» A szeretet s a kötelességtudás magja, melyet a gyermek szívében édes anyja ültetett s a derék Bornemissza ápolgatott, így fogant meg, így hozta haza Bálintot, veszedelemre és félelemre.
Balassa Bálint jellemének nem egyedüli, de nagyon tiszteletre méltó vonása, hogy magával mit sem törődve, sietett övéi védelmére. Pedig tudta jól, hogy veszedelemre jő haza. Először atyja miatt, ki az udvar gyanúja alatt állott, s a gyanú miatt, mely reá is átszállott, másodszor a törökök miatt, kik most kétszerte jobban fel voltak ellene ingerelve.
Rueber és Krusith, a bécsi udvarnak ép oly mértékben politikai ágensei, mint a fölvidék katonai fejei, sem atyjának, sem neki nem voltak jó emberei. Krusithot nem szerették a magyar urak, a föld népe gyűlölte, országgyűléseinken egymásután merültek föl ellene panaszok, zsarolás, hatalmaskodás és birtokháborítás miatt, de az udvar tartotta őt hűségéért s érdekeinek odaadó szolgálataiért s ő viszont mindenben kereste Bécs kegyét s annyira, hogy még leányát, Ilonát is, mint Bálintnak egy leveléből tudjuk: németnek tartatta s utóbb csakugyan némethez is adta férjhez: Balassa Jánossal régi vetélkedésben állott, irigykedve tekintett rá, talán vagyona, talán katonai dicsősége, talán az udvarnál bírt tekintélye miatt, talán személyes ellenségeskedésből, valószínűleg mindebből együtt: Rueber pedig Bálintnak volt haragosa ama 200 aranyért, melyet neki lekötött a Békeshez való csatlakozás díjjául, de a melyet le nem fizetett. E két ember, ha más nem is, folyton táplálta a Balassák ellen való gyanút, s oly sikerrel, hogy még Balassa András sem mert eleintén nyiltan érintkezni a hazatérő Bálinttal, hanem csak levél útján s azt is a legnagyobb óvatossággal tette. Krusithnak más kontroverziája is volt az öreg Balassával, a miért Bálint szemébe is akart nézni, Rueber pedig nem akarta sem letagadni, sem elismerni adósságát, mivelhogy neki Bálint hazatérését legkevesebb 200 aranya bánta. Így állott királya embereivel szemben, azt sem tudva, mi vár reá a közel jövendőben. De gondolnia kellett a törökre is, melynek portyázó csapataival találkozhatott, s mely először Erdélyből való kisiklása, másodszor a Balassáknál lévő foglyai miatt bizonyára fenekedik ellene. Helyzetét súlyosította, hogy Erdélyből megszabadúlván, nem haza, hanem Lengyelországba ment s Báthory István szolgálatába állott. Báthory pedig a Habsburgok, azaz Miksának a lengyel trónon győztes versenytársa s így ellenségük volt. De itthon nem gondoltak arra, hogy Bálint a lengyel királylyá választott Báthorynak hűséget esküdvén, menekült meg a török fönhatóság alatt állott Erdélyből s így a portának való kiszolgáltatástól.
Bálint bár e körülményeket előre tudta, még sem vette jó néven, hogy András bátyja kerülte őt. Két esztendei távollét s oly fenyegető veszedelmek szerencsés elkerülése után, milyeneknek ki volt téve és oly nagy csapás hatása alatt, a milyen őt atyja halálával érte: bizonyára más fogadtatást remélt bátyja részéről. S a milyen egyenes lelkű volt, nem is tudta bántódását elhallgatni. Júniusban került haza: Újvárba és csupán július 20-ikán válaszol bátyjának a második levelére. «Az elsőre, hogy választ nem töttem, semmi egyéb oka nem volt, hanem, hogy a mint az kegyelmed és Sándorffi uram leveléből eszembe vöttem vala, ugyan fölöttébb tartott kegyelmed az suspitiótól és ehez képest nem akarám, hogy kegyelmednek igazán és bátran való szabadását,* ha arra kelne az dolog, hogy kegyelmednek szabadni kellene, hogy sem magamat sem levelemet nem látta kegyelmed, addig, míg császárral szemben nem nézek, az én irásommal praecidálnám; de most úgy veszem eszemben az Pándynak irt kegyelmed leveléből, hogy diminuáltatott az az vanus timor kegyelmedben, kit én bizon még először sem jovallottam.» «Más az penig – írja tovább – hogy embernek rokonával és úgy mint fiával, ki neki hagyatott és ki sok nyavalyából kimenekedvén most jutott haza, szembe ne merni lenni vele: non est sine causa, de én mind egyben s mind másban azt cselekszem, az mi kegyelmednek tetszik… úgy irám ezt, nem hogy tanácsot adjak, kire én elég nem vagyok.» Kétségtelen, hogy Bálintnak méltán esett zokon ez a fölöttébb való szeretetlen óvakodás, s bár később is egyelőre csak levélben érintkeznek, többet nem emlegeti. A milyen őszintén megmondta bátyjának, a mi a szívén feküdt, ép olyan hamar leszámolt vele s elfeledte az első benyomás szülte rossz érzést. De különben sem igen ért rá – ebben az időben.
Szabadni: quisitor, querulor, sese excusare, mentegetődzni. (NyTSz. III 13.)
A mi hazahozta – hogy atyját a gyanúsítástól megtisztítsa – az foglalta el minden gondolatát. A császárral akart szemben lenni – mint írja – hogy megvédje atyja emlékét s meggyőzze saját hűségéről. Úgy látszik, hogy ő, ki lengyel királyt szolgált s az erdélyi fejedelem rokona volt, maga is gyanú alatt állott. Már akkor is hamar felejtettek az emberek, s nem akartak emlékezni sem arra, hogy Bálint a király tudtával és királyi pénzen szegődött a pártfogolt Békeshez Erdély fejedelme ellen, hogy szerencsétlenül járt s hogy életével játszott, sem arra, hogy Balassa János egész életet a király hűségében s a dinasztia szolgálatában töltötte. A mint később, végrendeletében e gondolatokat maga igazolására s érdemeinek felújítására megfogalmazta: «Gondolja meg ő Felsége az én régi nemzetemnek mellette való sok kárvallásit és sok szolgálatjokat, tekintse meg az én szegény megholt atyámnak szolgálatát és barátságát; tekintse meg az én erdélyi fogságomat is és sok költségemet, kit az ő felsége szolgálatjában hiában költöttem és szenvedtem.» El akarta mondani, hogy a mivel atyját gyanúsították, menekülésének leplezése volt csupán s hogy ő, bár lengyel királyt szolgált, az erdélyi fejedelemnek rokona, hűségében meg nem ingott, hanem királyi urának atyja után híve akar maradni és kardját és szolgálatait föl akarja ajánlani magyar hazája védelmére és a török hatalom ellen. El akarta mondani, hogy nem hívtelenségből maradt kint Lengyelországban, hanem kényszerűségből. Atyja haragudott reá elhamarkodott vállalkozásaért és szerelmeért s ő nem akart kudarcza után haragos apja elé kerülni, később meg nem lehetett haza jönnie a török miatt; jól érezhette magát a lengyel király udvarában s talán szerelmi láng is feledtette atyja és fejedelme iránt való kötelességét. De most, hogy a viszonyok megváltoztak, atyja meghalt, özvegy anyjának, hugainak és öcscsének reá szükségük van: kiszakította magát a lengyel udvar gyönyörűségei közül s hazajött királya és hazája szolgálatára. Valószínű, hogy atyja és a maga tisztázása után kérni akarta a királyt, hogy örökölt javait megtarthassa s valami állást kapjon.
Bécsben nem mint bujdosó vitéz akart megjelenti, hanem atyja után őt megillető, rangjához illő kisérettel. A koronázás daliás tánczosa, a királyi étekfogó és a volt egri vitéz, Balassa János fia, kopottan nem ácsoroghat a királyi udvar kapuja előtt. Ha csupán bocsánatért és alamizsnáért könyörög, maga mond magáról itéletet, ez ok miatt úgy akart megjelenni, hogy tisztelgéseiben jogait érvényesíteni, jövő szerepéhez mértéket szabni s a Békes-féle vállalatot érdeméül betudni láttassék. E czélból pénzre volt szüksége, kíséretre és fölszerelésre. Első dolga volt tehát, hogy Ruebernél maradt 200 aranyát megkaphassa. Maga akart hozzá elmenni, de utóbb még is úgy iratott egyik híve, Pándy Zsigmond által. Rueber Pándynak azt válaszolta, hogy ő azt a pénzt nem Balassától, hanem Békes útján vette föl, «azaz, hogy – írja Bálint Andrásnak – in tam perspicua causa nem is tagadja, de nem is vallja. Azt gondolom, hogy ő azért írt, hogy nem reméltette, hogy én kijöjjek és ha ki nem jöttem volna, gondolom, hogy az én adventusomra differálta volna az fizetést, vagy pedig talán azt gondolta, hogy az obligatoria nincs Pándynál.»* Hogy tehát Rueber ravaszkodott, maga akart neki írni, de «igen tisztességesen» s bizonyára nyomatékkal, eszébe juttatván atyjával való barátságát és a maga érdemeit s annyi szerencsétlenségét. Kérését azzal is akarta támogatni, hogy a királyhoz készül s a mint a pénzt megkapja, azonnal indul. De nem várt arra, hanem már indulásra készen állott. Elment-e még ez év nyarán Bécsbe, sem maga nem írja, sem máshonnan nem derült föl eddig. Azonban valószínünek kell tartanunk, hogy csakugyan járt Bécsben. Először azért, mert Balassa volt, a ki nem sokat töpreng, hanem a mit akar, megcselekszi, másodszor, mert atyja emléke és családja érdeke egyaránt kívánta. Későbbi levelei nagyobb nyugalmat s biztonságot mutatnak s tudjuk, hogy a következő év elején, 1578 február havában, hűséget fogadott Rudolfnak a pozsonyi országgyűlésen. Ezt megelőzőleg beszélnie kellett a királylyal s a későbbi eredményekből ítélve, Balassának sikerült a királyt meggyőznie, különben sem hűségi esküje, sem Egerben nyert lovas kapitányi kineveztetése nem került volna napirendre.
1577 július 11-ikén kelt levele a családi levéltárban.
LIPTÓ UJVÁR.*
(Rajzolta Cserna Károly.)
Liptóújvár várát (85. l.) Cserna Károly természet után rajzolta.
Helyzetének tisztázása egyelőre megnyugtatta s alkalmat adott arra, hogy rendezni való ügyeit elővehesse. Azon kezdte, hogy az atyja után rászállott vagyont s jogokat biztosítsa. János végrendelete értelmében András a testvérekkel egyenlő mértékben való osztályra volt följogosítva. Birtokai közül különösen Újvár volt fontos, az a vár, melyet Miksa atyjának 16,500 frtban beírt s melyet holta után fiainak is tizenkét esztendőre biztosított. Alig hunyta be szemét Balassa János, már volt a ki érdeklődött iránta. Thurzó Elek uram, mint Istvánffy Bálintot tudósította, erősen tudakozódott a kanczelláriában, hogy a király a Balassáknál hagyja-e Újvárt. «Ez dologban én nem tudom, mit imputálhatna az Thurzó uram tudakozása minekünk. Mert ne talám ő nem tudja, hogy atyám halála után 12 esztendeig engedé a fejedelem bírnunk.» Újvár birtokáért hiába tudakozódott Thurzó, az a Balassák kezén maradt s az 1578-ban történt osztálykor a János ágára esett annak birtoklása s ott is maradt az előre lekötött tizenkét esztendőn keresztül. De nem ment minden simán s bosszúság nélkül, a miskolczi házat és szőlőt, melynek adományozásáról emlékeztünk, Kövér Ferencz egri tizedszedő elbecsültette, Kameniczben a bérlőjük, Benkovith le akarta tenni a bérletet, szerencsére egy más, Kresa nevű szívesen felfogadná. A hű Pándynak tehát itt megint dolga akad, a kameniczi bérletet neki kell elintéznie; a szánoki ispánnal baja akadt, valami ménest is elhajtottak tőlük, Szkhárosyval is egyenetlensége támadt, szóval mindenütt s mindenfelől nyomta a gond s erélyét ugyancsak próbára tette. Török foglyaiért is csak lassan gyűlt be a váltságdíj, Hasszán agáért csak czigánykodnak ott kint a törökök s nem akarják elhinni az érte kezes raboknak, hogy kínoztatnak. Bálint tehát kéri András bátyját, «hogy azoknak, a kik Hasszán agáért kezesek, alól az harmadik zápfogakat vonassa ki és mindeniken 75-öt üttessen el három ujjnyi temérdek pálczával, de az talpokat ne bántsák, ha most ebben kedvem nem szegi és az fogakat ide küldi, bizony megszolgálnék és olybá tartom, mintha mindenik fog helyett három-három aranyat küldene.» Ennek a kegyetlen figyelmeztetésnek eredménye s foganatja lett, mert egy későbbi levélben már arról tudósítja Bálint Andrást, hogy a maga törökét s a rabok közös értékét a basa beküldte s hogy Ludfit erősen kéri tőle. Tudósítja is a basát, hogyha a Hasszán agáért való 2100 frtot megküldi, kész odaadni Ludfit, ellenkezőleg ő miatta Ludfi nem szabadulhat. A mit Bálint magáról ír, hogy a törökök azt tették róla föl, hogy csak ajándékon is megszabadíthatják foglyaikat; s hogy benne a harmadévi borjút látták, ugyan erősen megczáfolják e hírek, mire bizony a törökök is belátták, hogy Bálintban fiatal bikát találtak, kinek viszkető szarva öklelésre készül. Valószínűleg egy ily öklelő vállalatról töri a fejét, midőn harmadik levelében ezt írja Andrásnak: «most én hanemha nagy szégyenben akarnék forganom, úgy mehetnék el innen»… Istennek kegyelmességéből valamit akarunk próbálni.
A míg Bálint így a maga és családja dolgaival vesződik, András meg akarja házasítani. Krusith Ilonát ajánlja neki feleségűl s Bálint úgy látszik nem is igen idegenkedik sem a házasságtól, sem Krusith leányától. «A mit Krusith leánya felől mind a két levelében tanácsol, jól értem, gondolkodtam is felőle. Bizony az én szegény állapotomhoz képest én nekem per quam induribile volna, de most is uram csaknem megraboltam én azért, hogy meg nem akartam házasodni s félek, hogyha abban ártom magamat, hát esmét rám tör az szemfájdalom, vagy pedig inkább ugyan soha sem jő, ha reá megyek. Immár most arra, a mire az előtt nem hajlottam és a miért a szemeim azelőtt fájtak; tréfa nélkül uram, egy képpen én nekem igen hasznosnak is látszik; miérthogy Krusithnak nagy authoritását hallom az mostani udvarban és nem is esnék porban pecsenyénk. De miérthogy csuda dolgok történhetnek, a mint embereknek igyekezeti s az időnek változása vagyon: ha vontatódnék négy esztendeig, igen akarnám. Mert ember pátriájának vagy felesége atyjának szolgáljon inkább? Attól nem szakadhat el tisztessége fogyatkozása nélkül, sőt néha nagy kár nélkül is: nondum est deliberatio explicata.»
Bálint kertel. Kedve is volna, nem is. Befolyásos após és vagyonos feleség reménynyel kecsegteti, de van a mi ellene szól. Azzal sincs tisztában, hogy házassága alatt nem törne-e rá a szemfájdalom, vagy nem maradna-e el tőle szembetegsége. Azon is gondolkodik, nem jönne-e ellentétbe e házasság által hitvesi és hazafias érzése és kötelessége – s így még nem tud határozni. Halasztásra gondol – az idő mindent meghoz, négy év mulva talán másképpen fordulnak a dolgok. Krusith most még talán jó néven sem venné, ha közelednék feléje, hogy el ne idegenítse magától a király kegyét, oly férfit nevezvén vejének, ki a lengyel királyt szolgálta s az erdélyi fejedelem rokona; azután ha megismeri Ilonát, talán szíve is megszólal, hogy eszét támogassa; talán akkorra Hagymásynét is elfelejti s az sem gondol reá többet. András azonban úgy látszik ütötte a vasat. Öcscse habozását jóra magyarázta s talán puhatolódzott is a leányos háznál. Bálint e hírre hamarosan levelet ír bátyjának s abban szemrehányást tett neki. Nagy kár, hogy e levél eleje megcsonkult. A töredékes szövegből csak nehány gondolat törmelékét lehet kifejteni. Megértette András leveléből, hogy oda alá (Korponán) hiában járt, de nem értette meg tisztán az eredményt. Kora vagy más ok miatt lett-e a válasz kedvezőtlen? Talán valamely asszony fecsegett, kivel Bálintnak valami szerelmi viszonya volt, talán más adta elé magát, «s nem akarnám, hogy esmég kidőlnék az kosárból,» írja tovább – «ha arról mondja kegyelmed, hogy asszonyomnak kellene expiscálni az Krusith leánya dolgát. Az – lehet és én sem értem egyébre annál, de arra mi szükség nekem oda fáradnom?» András levele nem lehetett e dologban világos, ha Bálint nem értette meg. Van egy kis ironia abban, a mit bátyja homályos értelmű értesítéséről mond: «az szegény atyámtól is hallottam penig, hogy kegyelmed azért ír ilyen obscure, miérthogy Isten éles elmével szerette kegyelmedet s azt gondolja kegyelmed, hogy más embernek is meg kellene azt érteni, a mit kegyelmed eszében vehet.» Azonban az Isten bármilyen éles elmével szerette is Andrást, ő nem tudta átlátni a helyzetet s megérteni azt, a mit Bálint legelőször, mikor Krusith Ilonát neki szóba hozta, azonnal meglátott, hogy t. i. Ilonát nem neki tartogatják. Meg is írta ezt világosan: «Bezzeg hasznosb volna, azt gondolom ez, de én nem hihetem, hogy ide adná, ezért penig, hogy a mint értem, németnek tartja és igen vékony füstű konyhám is vagyon.» Csakugyan németnek tartotta, Dietrichstein Zsigmondhoz adta feleségül. De Bálintra e kérdés még sem maradt hatás nélkül, egy dalt csalogatott ki lantjáról, melynek versfőiben Krusith Ilona neve megmaradt, mint egy epizód Bálint életéből s mint egy jelző költészete kronologiájában.
25. KRUSITH ILONA ALÁÍRÁSA.*
Krusith Ilonának (már mint Dietrichstein Zsigmondnénak) aláírása és pecsétje (87. l.) 1583-ban kelt leveléről vétetett, mely ugyanott őriztetik. A pecsét a czimerpajzsban és a sisakdíszben mellét tépő pelikánt ábrázol, a sisak két oldalán KI – AM betükkel; másolta Passuth Ödön. Az aláírás olvasása: Detristanne Kruzyt Illona mp.
A mint említők, Bálint Krusith Ilonával való összeköttetését szerette volna húzni s e vonakodásának egyik okát Hagymásynéban adja, a ki ekkortájt küldte üzenetét Danczka alá régi lovagja után. Ha a kronologiát megszólaltatjuk, megtalálhatjuk Hagymásyné különösebb érdeklődését a daliás Bálint iránt. Gyulaffi Lestár följegyzése szerint Hagymássy Kristóf váradi kapitány 1577 áprilisban halt meg s 20-ikán temettetett el, Bálint levele meg július 20-ikán kelt, s miután tudjuk, hogy «csak most jött haza» június végén, az említett levelet Danczka alá még júniusban kapta meg s így annak április 20-ikától júniusig elég ideje volt Váradról Danczka alá eljutni. Bálint e hírre úgy látszik habozott s az időtől várta, hogy Krusith Ilonával, vagy régi kegyesével, kinek nem rég «fejét, lelkét, teljes életét ajánlotta, vallotta» fog-e házasságra lépni. Bár a Danczka alá írt levélre Bálint válaszolt, e viszony folytatása azután abban maradt, lehet, hogy épen Krusith Ilonára való tekintetből. De Ilonával tervezett házasságából sem lett semmi.
Kétségtelen, hogy Bálint és Ilona találkoztak, talán András, talán özvegy Balassáné közbenjárására s Bálintra inkább hatott ez ismeretség, mint Ilonára, ki őt félkedvvel fogadta. A róla írt költeményben* Bálint fellengző és szónoki, inkább nyelvének csinjával, hasonlatainak klasszikus zamatával, mint erős érzelmének hevével irta azt, de bizonyítja, hogy találkoztak. Leírása, vonatkozásai és szemrehányása, mint események tanúskodnak arról, hogy az ismerkedés megtörtént, különben aligha olvashatnók ama költeményében. Ilona leirását, szemének dicséretét, hófehér kezének megemlítését és Bálint szemrehányását, hogy Ilona őt langymelegen fogadta. Ismeretségük futólagos, elválásuk korai volt arra, hogy közöttük mélyebb viszony fejlődjék, s a mi elválásuk után történt, véget vetett e kis novellának, melynek megindítását Hagymásyné akadályozta, befejezését egy másik asszony, Ungnadné siettette.
A XXIII-ikban.
Bálintot a szükség, mint maga mondja Ilonához írott verse befejező szakaszában, más helyre vitte; mi tudjuk, hogy Egerbe, hol Ungnad Kristóf parancsnoksága alatt 50 huszárnak lett kapitánya. Ez 1578-ban történt, s annak is az elején, a mikor a horvát bánná kinevezett Ungnad még Egerben volt s a vár parancsnokságát viselte. Ugyanez évben, egy szerelmes rejtökben írja énekét egy bokrétáról,* mely minden valószínűség szerint Ungnadnénak, Losonczy Annának szólott, csak úgy, mint két következő verse is.* Az idő egybe vág, a költemények sorrendje nem mond ellen, a megelőző* versben még Ilona szerepel, Anna miatt feledve lett Ilona. A nap fölkelt, s elhomályosította a fehérkezű Ilonát, e szőke holdat, s Krisztinát, Juditot, Borbálát, Katát, Zsuzsánnát, a kisebb fényű csillagokat. Bálint újra e nap vonzókörébe jutott, hogy abból többé soha ki ne szabadulhasson, hanem elégjen lángjában, mely attól kapott lobbot.
XXIV. szám.
XXV. és XXVII. számok.
XXIII. szám.
26. ZÁRÓ-DÍSZ A XVI. SZÁZAD MÁSODIK FELÉBŐL.*
Az első könyv záródísze (90. l.) Bornemissza Péter Prédikácziói ötödik részéből (Detrekő, 1579.), a Magyar Nemzeti Múzeum könyvtárának példányáról vétetett.
