II.
II.
Balassa András és az újvári cessio. Bálint dühe csalárd nagybátyja ellen. Pörújítás. Bálint és Ferencz erőszakkal foglalják vissza Liptóújvárat. András fondorlatai. Az újvári kérdés megoldása. Bálint regényének vége. Ungnadné Forgách Zsigmondhoz megy. Bálint elbúsulja magát. Kibujdosik.
AZ ENGESZTELŐDÉSNEK áldó szelleme hiába szállotta meg 1587 végén Bálintot, ha Andrásra is ki nem terjesztette békítő hatalmát; az események hiába alakultak kedvezően rá és viszonyaira, ha András a régi maradt. Pedig az maradt; ha változott, csupán rossz természete, zsugori, ádáz lelke gyarapodott az idővel, mely őszülő feje fölött is elsuhant. Nem volt neki elég diadal sem a pozsonyi itélet, sem Bálint engedékenysége. Durva lelke nem erre, hanem izgalmas küzdelemre volt edzve, s ha más arra okot nem adott, ő kezdte a visszavonást. Mikor öcscsével minden a legjobb rendben ment, mikor öcscse még az újvári várhoz tartozott negyedrésznyi jussát is árán alul engedte át: szinte megszégyenült sikereitől és hogy kielégíthesse fekete vére indulatait, szemérmetlen üzérkedéssel lobbantotta lángra Bálintban a konok Balassa vért.
A villám Újvár miatt csapott le. «András kissé uzsorás módra járt el,» mondja egyik már többször említett történetírónk, a mikor 3300 frtért veszi meg a megszorult rokontól azt a részt, mely a királyi inscriptio szerint is 4125 frton volt kiváltandó, miután Újvár zálogsummája 16,500 frt»* András úrnak ily természetű üzleteit mi már ismerjük. Nála ez rendszer, melyet fukarsága eléggé magyaráz. «Ha már ez elkeseríti Bálintot – olvassuk tovább – még jobban bántja az, hogy bátyja még más dologban is fösvénykedik, akadékoskodik.» Ez a más dolog az újvári építkezésre, fölszerelésre stb. fordított költségek visszatérítése. Még az öregek, Balassa János és felesége, Újvárt egészen jó karba helyezték, istállókat s más épületeket emeltek, tataroztak s javíttattak. Bálint maga is bőven költött a várra, 1579-ben 3000 frtnál többet fordított e czélra. Mikor tehát András Újvárat átvette, ha mást nem is, Bálint 3000 frtját ki kellett volna fizetnie. Ő azonban, bár erre királyi itélet kötelezte, nem vállalkozott másként, csak úgy, ha a kamara az építkezést megbecsüli és arról hiteles becslevelet állít ki. Bálint ebbe is beleegyezett s erre a beszterczei kamaragróf küldetett ki, hogy a beruházásokat fölbecsülje.* Csak ebben akadékoskodott-e, vagy egyebekben is András úr? De már ez egy eljárása is elegendő arra, hogy a békés egyezkedés megszakíttassék. Bálintban kipattant a Balassa-természet, s megmutatta, hogy Andrással másképen is le tud számolni. Senki sem csodálkozhatik azon, ha erre Bálint megbánta engedékenységét, s András úr ellen fokozott erővel támadt fel. Bécsbe ment s Ernő főherczegnél eredményesen kért pörújítást, mert a főherczeg törvénylátással Kazaházi Joó Jánost bizta meg, a ki a következő év (1588) márczius elsejére már a terminust is kitűzte. Más oldalról pedig Ferenczczel neki mentek Újvárnak s megismételték a véghlesi villongást. A bíróság, ha ismerte is a feleket s a pörben dúló szenvedélyeket, csupán res judicatát láthatott, s annál inkább, mert Bálint ekkor sem jelent meg, még csak ügyvédet sem vallott.* Nem is volt más czélja, csak az, hogy Andrást bosszantva, a kiegyenlítést húzza, halaszsza. Természetes, hogy in contumaciam megint csak elmarasztalták.*
KÁROLYI ÁRPÁD, id. m. Századok, 1882. évf. 731. l.
Bálintnak van egy töredékben megmaradt levele b. Révay Ferencz trebosztói levéltárában. (Közölte IPOLYI: Rimai államiratai és levelezése, 91. l.) E levélből sem a kelet éve, sem a czímzett neve ki nem olvasható: de a tartalomból kitűnik, hogy Balassa Ferenczhez iratott, s a dátum: «29. Februarii ex arce Besztercze anno» után a hiányzó évszám 1588-ra volna kiegészítendő. Erre mutatnak a következő sorok: «A kamaragróf, az beszterczei, ha eddig oda nem küldött is böcsülleni, azt tudom, hogy odaküld. Azért ne csak a kerítést, hanem minden épületet, valamit szegény anyám és mi építettünk, úgy mint az istállót és kerteket mit, böcsültesse meg mind kegyelmed, azaz 3000 váltóig, ha lehet. Talám meg is lehet penig, ha Kegyelmed az böcsüllőket jól tartja.» A mit az 1588 márczius 7-iki levelében is, hogy bátyját ki akarja fizetni, itt is említi: «a pozsonyi út helyett mehessek Lyptóba és az jószágom árát tegyem le az bátyámnak». Ez a pozsonyi út a márczius 1-ére hirdetett revizió-tárgyalásra vonatkozik, melyre, mert az osztálylevelek Erdélyben vannak, a mint írja, jó prókátort kér. Maga ugyan nem volt akkor Pozsonyban, de el akart menni. Ez alapon a levél keltének eddig nem pótolt évét 1588-ra kell tenni.
V. ö. idézett 1588 február 29-iki levelét.
Az 1588 márczius 14-ikén kelt itélet a családi levéltárban.
Bálint taktikát váltott, ezután már a csürés-csavarás útjára lépett. András és Zsigmond vádaskodása ez időtől kezdve jogosultságot nyer, de a múltra vonatkozólag a vádak éle kicsorbul. Szemére vettették, hogy a törvényt kerüli, hogy szokása igaz helyett hazugságot mondani, elfelejti, hogy szó köti a férfit, hogy mindig ő kér orvoslatót, új bíróságot s mégis ő nem meri magát vinkulum alá vetni, hogy alattomossága szerint hazugságot kovácsol, a tényeket ferditi és gyermekes költésével, féktelen képzelmével fonja be a főherczeget.* Tény, hogy Bálint kitanulta és megjárta a törvényes csürés-csavarásnak minden útját, de csak azóta, hogy tisztelt urabátyja erre jó példát adott, sőt erre az útra rákényszerítette. Persze, hogy András sietett öcscsét viszont pörbe hívni s Bálint az idézést meg is kapta. Ez újabb összeroppanásuk a bíróság előtt ily módon szintén Bálint kárára lett.
KÁROLYI ÁRPÁD, id. m. Századak, 1882. évf. 736. l.
Talán nem sokat törődött azzal, hogy elmarasztalják. Lelkét más gyönyörűség izgatta. Rázúdította vészes indulatait Újvárra. Öcscsével közösen csinálták meg ezt a vakmerő próbát. «Kikergette a várból András provisorát, lefoglalta nemcsak a maga eladott negyedét, hanem az Andrást illető félrészt is, rátette kezét annak mindenféle jövedelmére, ingóságaira, s hogy bosszúja teljesebb legyen, hozzá őszintén ragaszkodó s bátyjánál semmivel sem higgadtabb vérű öcscse, Ferencz, feltörette Andrásnak a várban lévő lakosztályát, földulatta holmiját, megitatta vitézeivel borait»,* szóval a két öcs alaposan fölcsúfolta András urat. Azután Bálinték beleültek a várba s az újvári nyomorúlt jobbágyokat hallatlan kegyetlenséggel és zsarnoksággal annyira sanyargatták, hogy azok elköltözéssel fenyegetőztek. Persze e hírekre András sürgős intézkedéseket és szigorú büntetést kért s a hadi kamara haladéktalanul elrendelte a vizsgálat megindítását. Bálinték pedig nevették a mulatságot, nem is gondolván arra, hogy miután a vár ő felségeé, az erőszakoskodást meg lehet állapítani.
U. ott.
Bizonyára nagy okai voltak, hogy András ellen föllobbanjon s hogy lobogó vérét Újvár megrázásával csillapítsa: de nem kiszámítva, hanem első fúriájában vitte szilaj kedvét András úr ellen. A hirtelen harag mégis többet ér, mint a kiszámított alattomosság. Ez a különbség Bálint és András között. Bálint néki rontott Újvárnak, András ki akarta húzni Bálint alól a gyékényt; amaz nyiltan és szembe nézve, emez titkon és praktikával intézte dolgait.
47. BALASSA ANDRÁS ALÁLIRÁSA.*
Balassa András aláírása (177. l.) ugyanarról az oklevélről vétetett, honnan pecsétjét (179. l.) közöltük. Olvasása: Andreas Balassa m(anu)p(ro)p(ria) (et)c(aetera) Forgách Zsigmond czímere (179. l.) Balassa Bálint Campianus-fordításának alább említendő kiadásából, a czímlap hátsó oldaláról vétetett.
Balassa János halála (1577) után Újvár a fiúknak még tizenkét évre volt beírva. Ez idő utolsó évei a Balassa örökösök villongásai között folyt le, melyek közül a most tárgyalt év (1588) a leggyászosabb pusztítást látta. Lassankint tehát közeledett a kiváltás ideje, a mely iránt András különösen érdeklődött, a melytől a fiúk érthetőleg tartottak, s a melyre végül a kamara is türelmetlenül várt. A viszonyok úgy alakúltak, hogy az udvarnál nem ismertek az újvári kérdésben más megoldást, minthogy az visszavétessék. András úr friss tanácscsal szolgált, cserét ajánlott Újvárra Véghlesért, a melyre a hadi kamarának már régebben is szüksége volt. Az ajánlat annál jobban tetszett, mert a főherczeg már előbb is alkudozott Véghles visszaváltására, de a pörlekedő Balassákkal megalkudni nem tudott. Így azután mikor András bírói itélet alapján az egyharmados Zay László mellett, ki a megváltást már előbb sem ellenezte, a várnak osztatlanúl birtokában ült: az alku és csere könnyen ment. A szerződés nagyon kedvezően ütött ki, a fiskus is, sőt András úr is nagyon meg volt azzal elégedve,* majdnem úgy látszott, hogy e váraknak régtől húzódó odiózus ügye lekerül a napirendről. András ilyenképen egymaga lett volna Újvár ura, öcscseurait kurtán furcsán kipenderítve onnan. A főherczeg a fölülfizetés összegét már föl is vette s a komáromi katonaság részére fölállítandó sörgyár építésére forditotta; András úr pedig sunyi módon leste a történendőket. Nemsokáig kellett várnia, csak addig, míg az alku hire Bálint fülébe jutott.
Föltételei a Századok 1882. évfolyamában.
Mikor Bálint e fogásról értesült, oly erővel támadt Andrásra, hogy az pénzét komolyan félteni kezdette s az alku visszavonásáról traktált a főherczeggel, a ki azonban erre rábírható nem volt. Bálinték pusztító hadjáratot kezdtek meg a véghlesi birtok ellen, a mely az első támadást s az újvári violencziát is meghaladta. A megrémült jó nyitrai püspök az istenre kéri a bécsi kamarát, midőn azt, de infinitis dissidiis et violentiis dominorum Balassae tudósítja, hogy a fiskus bontsa föl az egyezséget, mert félni lehet, hogyha Újvár csakugyan András úré leszen, a kizárt Bálinték emberölést, vagy Isten tudja miféle gonosztettet követnek el. A püspök ismételve ajánlotta, hogy Újvárt idegennek adja a fölség, mert máskülönben az ellenségeskedés meg nem szüntethető.* Egy ideig foglalkoztak is ott fent e gondolattal, de mikor látták, hogy e veszett hírét költött várhoz senki sem mer nyúlni, s hogy a pénzes Illésházy is visszautasította, megint elővették András úr szerződését s azt valósították meg. Újvár ily módon András úré, Véghles a fiskusé lett s a hadi kamara odarendelte Tanhauser Erik kapitányt. Balassa János örökösei protestáltak ugyan ez ellen az inscriptio ellen, azonban sikertelenül. Kifogásaikkal elutasíttatván, az 1589 október 9-ikén kelt rendeletben fölhivattak, hogy az országbíró kezéhez letett 16,500 frtnyi zálogösszegből a maguk részét vegyék föl.* Újvár sorsa ezzel eldűlt, de az újvári pöröknek még jó hosszú időn keresztül sem lett végük.
KÁROLYI, U. ott.
Másolata a családi levéltárban.
Újvár elvesztésével egyidőben másik nagy csapás is érte Bálintot: Annája kikosarazta. Amaz vagyonából forgatta ki, emez szivét törte össze. Mily végzetes találkozása az eseményeknek, vagy van talán közöttük valami összefüggés is? Ezt inkább csak sejtenünk, mint értenünk lehet. A milyen mohó örömmel újitotta meg Bálint Júlia-Anna iránt táplált nagy szerelmét, oly sötét kétségbeeséssel fogadta a lesújtó eseményt. A milyen csodálatosan állandó volt ebben az egy szerelemben, oly könnyen érthető megrázkódtatása. Mennyire hiját érezzük e szerelem történetének, mikor a hirtelen fordulatról meg akarunk emlékezni. Mindössze csak a tény bizonyos, hogy az özvegyen maradt Anna szeretetből Forgách Zsigmondhoz ment nőül s ezzel egyszer mindenkorra véget vetett Bálint reményeinek.
48. FORGÁCH ZSIGMOND CZÍMERE.
(Balassa Campianus-fordításának czímlapjáról.),
Mind a ketten a maguk útján haladtak, de útjok össze nem ért, Bálint ábrándjait kergetve törte magát Anna után; Anna régi ábrándjait feledve s korábbi kiábrándulására emlékezve, menekült előle. Amaz mind hevesebben ostromolt; emez mind hidegebben viselkedett: nem hallgatta meg könyörgéseit, leveleire sem üzenetben, sem levélben semmi választ nem tett (LV.), már csak azért könyörög, hogy az feledkezzék meg róla (LVI.) s mikor semmi biztatót nem talál, háborúit és szive fájdalmát számlálván kéri Istent, hogy kétségbeeséstől oltalmazza (LXV.). Költeményeiből egyszerre vész ki e szomorú végű szerelmi regény viszhangja. Erdélyben jó hamar lovakért járván, leszámolt a lehetetlenséggel s nem említi többé Júlia nevét versül. De az utolsó Júlia-versben (LVIII.) még egy jellemző és költői hasonlatban árulja el haszontalan szerelmét:
Mint az lepentőcske gyertyaláng kezibe magát akartva üti,
Nem gondolván véle, hogy gyertyaláng heve megis égeti, süti:
Szivem is ekképen Júlia szivében magát örömmel fűti.
Nem gondolván véle, hogy gyertyaláng heve megis égeti, süti:
Szivem is ekképen Júlia szivében magát örömmel fűti.
A hasonlat vége a költeményben nincs megírva, de az élet, mely igazságaiban kérlelhetetlen és következetes, az abban foglalt előzményhez híven befejezte Balassa hasonlatát. Bálint a lepentőcske sorsára jutott: s megírván zarándoknak vagy bújdosónak való énekét (LXXIV.) s búcsút mondván hazájának, barátainak s mindazoknak, a kiket igen szeretett: «összes jószágait átadván testvérének Balassa Ferencznek; maga pedig, csak egyedül lóra ülve, éjszakának idején eltávozott ebből az országból Krakkó felé».*
ILLÉSHÁZY levele, Századok, 1898. évf 22–23. ll.
Elbújdosott, mert, a mint Illésházynak maga írta: Balassa András jószágai után nagyon jár, s mert Ungnad Kristóf özvegye nem akart hozzá nőül menni. Levelében megírja még, hogy négy esztendeig nem jő Magyarországba s megfenyegeti Andrást, mint a lelkében dúló bosszú kívánja s talán lelke szerint megáldaná Annát, ha nem írta volna meg búcsúzó énekében:
Felejtsd el (Isten) annak is háládatlanságát,
A ki most erre vett engem régi rabját;
Ámbár élje vigan felőlem világát
Csak én bennem olts meg nagy szerelmem lángját!
A ki most erre vett engem régi rabját;
Ámbár élje vigan felőlem világát
Csak én bennem olts meg nagy szerelmem lángját!
Ezek a lemondás, nem a leszámolás igéi; nagy szerelmét magával viszi, bár nagy hamisság és háládatlanság kergetik a földnek más szélére (LXXII.), miután Szent-Lőrincz napjától (augusztus 10.) Szent-Bertalan napjáig (augusztus 23.) remete módjára, havasok aljában ténfereg (LXXI.) azt a nagy elhatározást forgatván megbúsult elméjében, a melyet azután Szent-Mihály nap előtt való harmadhétben (szeptember 10–16.) megvalósított: hogy édes hazájától búcsút véve, magánosan, elhagyja nagy Krivánnak zúgó erdőségét, havas tetejét s neki vágjon az idegen világnak. Nem kérdi már annak nevét, kit, mint üdvösségét, bús lelke úgy kívánna, nem gondol sem Zsófiára, kiről még két hónappal előbb énekelt, sem a bécsi szép Zsuzsánnára, kivel vigan tánczolt «a kurta oktáván a sovány böjtben», nem gondol semmire, az egriekre, a jó ruhás legényekre, csak Annára és édes hazájára, szép Magyarországra. Az utolsó szó, a mi ajkán fohászként elhangzik:
Óh kedves nemzetem, hazám, édes felem!
Kivel szerelmetes mind tavaszom s telem
Keseregj, sírj, kiálts Istenedhez velem;
Nálad, hogy szeretlek, légyen e vers jelem.
Kivel szerelmetes mind tavaszom s telem
Keseregj, sírj, kiálts Istenedhez velem;
Nálad, hogy szeretlek, légyen e vers jelem.
hazáját, édes nemzetét illeti, mintha minden fájdalomnál, a mely szivét érte, mélyebben azt a csapást érezné, hogy búcsút kell mondani édes hazájának!
