I. | Magyar Történeti Életrajzok

44. RUDOLF KORABELI CZÍMERES-LEVÉL DÍSZÍTÉSE.*

A harmadik könyv fejképe (161. l.) Rudolf király 1588 május 12-ikén Kampmacher Jakab részére adott czímeres levelének kezdő díszítéséről vétetett. A Magyar Nemzeti Múzeum levéltárában őrzött eredetiről másolta Passuth Ödön.

Bálint belenyugszik az itéletbe. Egyezkedik Andrással. Engedékenységének okai. A nótapörök megszüntetése. Házasságának felbontása. Kibékülés Dobóval. Balassa vagyoni állapota. Tervei új élet kezdésére. Erdélyben jár. Bizalommal várja sorsa jobbra fordulását. Ungnadné özvegységre jut. Bálint régi szerelme újból feltámad. Szerelmes versei Julia-Annához. Az özvegy hidegsége. Credulus és Julia. Bálint szerelmének tragikuma.

POZSONYI bíróság itélete a Balassák között eldöntötte a felek igazát; mindamellett is talán senki sem gondolta, hogy ez itélettel a Balassák pörei befejezést nyertek. Ismerték a pörös atyafiakat s ismerték helyzetöket és vérmérsékletöket; jól tudták, hogy Bálinték vagyoni romlása ezzel elkerülhetetlenné vált, s hogy András nem elégszik meg az irott malaszttal, hanem az itéletnek bírói végrehajtását teljes erővel fogja sürgetni. András vérei ellen táplált irigységében oly élénken szorgalmazta ügyét, hogy a kamara két nap alatt rendeletet kapott a bírói végrehajtásról teendő jelentés tárgyában. A kamara jelentését nem ismerjük, de tudjuk, hogy Vizkelety protonotáriust e kényes föladattal hamarosan megbizták, s hogy ő az évnek utolsó hónapjait e kedve ellen való megbizatással töltötte el.

A protonotárius is hallott már egyet-mást a Balassa-fiúkról, hírük épen a kamarán s a királyi törvényházakban nem a legkecsegtetőbb lehetett. Mily kellemesen csalódhatott tehát, mikor a dühös farkas helyett kezes bárányt talált, s mily hihetetlennek látszhatott András előtt is az a tény, hogy Bálinték az itéletben megnyugodtak, s hajlandók voltak a protonotárius előtt az ellentétek békés kiegyenlítésére.

Valóban csoda számba ment e nem várt fordulat. Bálint megnyugodott, legalább mindenben a barátságos egyezkedés útjára tért s egymás után alkudott meg Andrással s foglalta a protonotárius előtt írásba egyezkedésüket. Hogy történt e változás? Talán, mert belátta, hogy a törvény előtt András úrral nem boldogulhat; talán, mert menekülni akart a zaklató pöröktől, úgyis elegendő aggodalommal nézett nótapöreinek küszöbön lévő tárgyalása elé; talán, mert pénzre volt szüksége s úgy gondolkodott, hogy többre megy az egyezkedéssel, mint az aktív vagy passzív ellenállással. Nem volna csoda, ha megunta volna a pörlekedést, ha egyszer már tisztázni akarta volna vagyonát, hogy András úrral ne kelljen közösködnie, az sem volna csoda, ha merő apathiából hajlott volna a békés kibontakozásra. Azonban úgy vélem, Bálint nem járt egészen az egyenes úton. Számított, okoskodott és kertelt, mint a hogy urabátyja, András szokott cselekedni. Belátta ugyan, hogy tanácsosabb barátságosan kiegyezni s a közösen birt vagyonból a maga kisebb részét kizárólagosan birni, azonban főként az döntött elhatározásában, hogy a házasságából eredt nótapörök tárgyalása elé, mely az 1587 november elejére egybehítt országgyűlés napirendjére volt kitűzve, nem volna tanácsos nyilt ellenszegüléssel harangozni be. Ezenkívül súlyosan nyomta sanyarú helyzete, melyről a kamara már 1585-ben kiállította a szegénységi bizonyítványt, hogy t. i. vagyona kevés, nem valami jövedelmező, azaz nem sokat ér.* Végül még arra is lehetett reménye, hogy az egyezkedéssel vontatódik a dolog, s a jövendőt senki sem láthatja.

Egy. Philologiai Közlöny, 1896. évf. 851. l.

Vizkelety tehát kellemesen csalódva fogott a munkához, mely az osztályos atyafiak és pörös ellenfelek között pontról-pontra menő tárgyalás és írásbeli egyezség alakjában hosszabb időt vett igénybe.*

Ez egyezkedésről két oklevél regestáját bírjuk, s ezek arra engednek következtetni, hogy minden kérdést külön-külön, egymástól elválasztva oldottak meg és foglaltak írásba. Mind a kettő Vizkelety előtt kelt s az itélet értelmében kötött egyességről szól. Az első 1587 november 4-ikéről azt tanúsítja, hogy Bálint a Kamenicz, Zmygrod, Wydrikon várból, illetőleg birtokból reá eső egynegyedrészt Andrásnak 2500 frton eladta s a pénzt fölvette; a második deczember elejéről, arról szól, hogy Bálint az újvári majorságot (úgy vélem fundus instructust) és termést (úgy vélem, az őszi vetést) 1200 frton el- és átadta Andrásnak s ez összeget tőle fölvette. (Gyurikovits regestái a M. Nemz. Múzeumban.) Ez ügygyel kapcsolatban még más két egyezségükről tudunk, az újvári várhoz tartozó részbirtokoknak, s az újvári vár negyedrészének megvételéről. Amazt a nyitrai káptalan előtt 1588 őszén kelt bevallásból ismerjük, a mely szerint Bálint önként felajánlotta Andrásnak a várhoz tartozó részbirtokait azzal, hogyha ő nem veszi, bárkinek is eladja s András ennek következtében önként és nem kényszerítve azokat meg is vette. A vételár nincs kitéve. (Századok, 1890. évf. 694. l.) Az újvári várnak negyedrészére való jogát is Bálint örökáron és visszavonhatatlanul eladja 3300 frton (Századok, 1882. évf. 731. 1.), ugyancsak Andrásnak, s így természetesnek találjuk, ha az a várnak s a jószágoknak is birtokába jut, megveszi az ingatlanoknak fundus instructusát és őszi vetését.

Mialatt ezek az egyezkedési kisérletek az 1587. év őszén folytak, Bálint feje felől a közvetetlenűl fenyegető felhők oszladozni kezdettek. Az országgyűlés, melyre nótapöreinek tárgyalása ki volt tűzve, bizonyos okokból, napirendre tért fölötte s 1588 február 8-ikán Ernő főherczeg kiadta kegyelmezési rendeletét, a mely szerint ellene a házassága alkalmából folyamatba tett pörök megszüntek és ő nemcsak elválasztatott volt feleségétől, Dobó Krisztinától, hanem engedelmet is nyert új házasság kötésére. Ez a tény egyszerre megfordította Dobó Ferencz indulatát is. Alig értesült róla, már megkezdette a kibékülés útjának egyengetését. Nem ugyan személyesen, hanem jóakarói által megkörnyékezte Bálintot a békesség iránt, a ki maga mihamar tudósította Kapy Sándort: «Mert, hogy ime nem régen Wárdaynétól elválám, az elválás után mindjárt azon nap törekedtek azon, hogy Dobóval megbékéljem, s mind magamot, szolgáimot kárunkról meg elégit. Erre penig ugyan két fő szolgája előtt erőltetek az pispekek, úgy hogy szabadon megérthettem, hogy Dobó akaratjából vagyon; mert midőn csak azt mondanám reá, hogy talám, ha én akarnám is az békességet; Dobó nem kezdené akarni… Ebből ki ki könnyen megértheti, hogy kész ő most a békességhez; oka penig semmi sem egyéb, hanem a szolgám halála csak… s erre volna jó a békesség, de nekem sok pénzem, marhám vagyon oda».* Dobót tehát nem a megkegyelmezés ténye hangolta a békességhez, hanem főként az a félelem, nehogy Bálint viszont keresetet indítson ellene elmaradt veszteségeiért és emberei kára és egy szolgája halála megtorlásáért. Bálint úgy látszik sem meg nem békült, sem megtorlásra nem gondolt. Sokkal jobban örvend annak, hogy zaklatott lelke végre némi enyhet érezett, semhogy újabb bonyodalmak izgalmainak akarná magát kitenni.

1588 márczius 7-ikén kelt levele a Magyar Nemz. Múzeum levéltárában.

Csupán egy kérdés zavarja: mit fog tenni, mire határozza el magát a jövendőben? S ez a kérdés elég gondot adott neki, mert most megint ott van, hogy szolgálatot keressen. Andrással folytatott villongásai, pörlekedéseinek költségei, kalandjai, könnyelmű és tékozló életmódja egészen megingatták különben is zilált anyagi helyzetét. A pozsonyi itélet s András kapzsi eljárása úgyszólván mindenéből kiforgatták. Újvárat s a lengyelországi birtokrészeket eladta, Salgó és Divény romokban hevertek, Véghlestől András elütötte, egyéb javai is nagyobbrészt más kezekbe kerültek. Alig akadt széles e hazában csak egy talpalatnyi föld is, a melyet magáénak mondhatott. Régi álmai, hogy független, gazdag úr lehessen, füstbe mentek, ő megint csak ott van, hogy az udvarnál kell kopogtatnia valami szolgálatért. Egyelőre az is megfordul a fejében, hogy külföldre megy szerencsét próbálni, kardjával pótolni, a mit a fiskálisok pörein elvesztettek. Odakint a világ, háborútól zajos, Flandriáért folyik a küzdelem s a pármai herczeghez csalogatják is, mindjárt minden katonára tizenkét tallért igértek neki; a lengyel trónért egyelőre a diplomaczia verseng, de már háborús hírek szállingóznak a levegőben, s Bálint egy-egy titkos gondolattal oda is hajlott. Azonban mégis jobbnak tartotta, hogy szülötte földjén éljen és haljon s az udvarhoz fordúl. A szőllősi tisztséget, melylyel 2000 frt járna, nem nyerhette el, azonban kardját megbecsülik, szolgálataira s atyja érdemeire emlékezvén valamelyik véghely kapitányságát ajánlják neki. A király mindenben kedve szerint tesz. «Fizetésemet és helyemet írja föntebbi levelében – ott és úgy rendelte, a mint szinte kívántam Ujvárban. Mert Palotát, még azelőtt, hogy én kértem, Ormándynak (Péternek, a ki rövid idő mulva el is esett) igérték volt. A véghlesi kapitányságot adják vala, de nem vőm, Egren azért nem vők fel fizetést, hogy Ferencz urammal együtt ne lakjam, kivel megbékéllénk, igen könnyen, kiki a maga hasznáért, miért hogy az András uram tökéletlen volta miatt egyet kell értenünk.» Így hát békessége van Ferenczczel és újra a katonai pályára lép. Megint csak előveszi hűséges kardját és komolyan készül a hadi életre. Két hívét, Újszászit és Hunyadit Erdélybe küldi Bánfihoz, a kitől pénzét és portékáját kéreti el, később maga is odajárt jó hamar lovakért. Kapy Sándortól két bokor gémtollat kér, «újat, de hogy im most lettem esmét katonává, meg is frissítheti kegyelmed.» Úgy viseli magát, mintha pusztán csak jövendőjére gondolva, a múlttal teljesen szakítani akarna, leszámolni viszonyaival, elintézni minden régi dolgát. Az új élet s annak boldog reménye egészen újjá látszott teremteni őt magát is, kiemelte a lelki izgalmak forgatagából, visszaadta életkedvét és könnyűvé tette a leszámolást is. Még régi haragosait is könnyen veszi, Dobót és bátyját, Andrást. Ez utóbbit ki akarja elégíteni. Várja, hogy bízott emberei pénzét kihozzák Erdélyből, megkinálja a pénzzel, «ha felveszi jó, s ha fel nem veszi, én azt mívelem, az mint barátim adnak tanácsot, hogy birom az enyémet és többször az pénzzel sem kinálom meg». A nyugalmas élet öröme átmelegíti szivét, hálára nyitja ajkát: «Én az én Istenemnek nem győzök elég hálát adni róla, mert immár lelkem csendes.» Mintha beteljesült volna imádsága, a menybéli Úr csendességet, lelki békességet kérő szavait meghallgatta s már nem várna más reá:

Repülvén áldjalak,
Élvén, imádjalak
Vétek nélkül,
Kit jól gyakorolván
Haljak meg, nyúgodván
Bűnöm kívül. (LXIV.)

45. SALGÓ ROMJAI.
(Rajzolta Cserna Károly.)

Reménysége is van már néki s örömmel súgja meg levelében Kapy Sándornak, hogy ha Isten élteti, karácsonyra nagy úr lesz még, ha másképen nem, a szive után. De mintha félne, hogy merészen szőtt tervét elharangozza, kérve-kéri, hogy: «de ha én uram és igaz atyámfia vagy ne szóljon kegyelmed senkinek semmit.

Valóban érthetetlen-e ez a változás, hogy ím tervek, remények és álmok derítik föl a csendes és derült napok óráit? Bálint még mindig a régi s a tapasztalatlanságnak rózsaszínű ködén keresztűl látja és nézi a világot; ábrándot sző, szerelemről, nagy uraságról álmodik s nem jut eszébe, hogy balszerencséje eddig még mindig szétszaggatta költői képzelmének szivárványos szövedékét. Honnan merítette az erőt, mely vigasztalannak látszó helyzetéből kiemelte? Szinte úgy látszott, hogy előtte már csak a létlenlét évei állanak s vagyona romjain, szerelmi csalódásai és boldogtalan házassága, kalandos ifjúsága és annyi próba után a kényszerű megalázkodás, a sorsába való apathikus beletörődés és a keserű lemondás várhat rá. Azonban e keményfájú Balassán nem a modern életnek nyárspolgárias felfogása uralkodott. Harminczhét viharos esztendő után is dalia, fiatal szívű levente és erős karú vitéz lévén, ha egy és más esemény elhomályosította is egy időre reményeit, ha könnyelműen pazarolta is vagyonát s merész kalandokra ki-kiszállt is, ha szivét a csalódások bánattal, heves vérét a vezeklés keserűséggel és nyugtalan természetét az élet bajokkal terhelte is: szive ép, karja erős és hite megingatlan maradt; fölvette az élet terhét újra – új tavaszt várt s bízott eljövetelében. Azonban, ennek a csodás megifjodásnak mégis mélyebb és hatalmasabb ösztönből kellett fakadnia, mely virágzó és illatozó kikeletet varázsolt szeme elé, az újra ébredő szív ifjúságának tavaszát!

Balassánál ez a csodás hatalom nem lehetett más, mint az igaz szerelem. Vénus nagy követséggel hamarosan hozzá küldötte Cupidót (XXXVI.), s ha e költeményből, mely Pető Gáspárnénál, Balassa István sógorasszonyánál* elveszett, az első soron kívül többet is ismernénk: talán kiolvashatnók belőle a sietség okát is. Cupido követsége új szerelmét jelentette, új szerelmét szép Julia, Vénus helytartója iránt. Ha észbe veszszük, hogy Ungnad Kristóf 1587 november elején meghalt, s így Losonczy Anna özvegyen maradt, ha észbe veszszük, hogy az elébbi versek előtt mit mond az az ismeretlen íródeák, a kinek kéziratában versei ránk maradtak,* s ha az LIV. ének szép Julia-Annám-jára emlékezünk s arra, hogy Anna mily állandó s igaz szerelme volt Bálintnak, mióta ez érzést ismerni megtanulta lehetetlen Ungnad özvegyében nem látni meg Bálint lelkének vidámítóját, régi, igaz szerelmének újra való fellobbanását, mely szivének ime már harmadik tavaszát fakasztotta. Ime a szóban forgót, megelőző költemény (XXXV.), melyet akkor szerzett, «hogy az ő felesíge idegensíge miatt, az rigi szeretőin kezdett szivében megindulni,» költői kifejezése az életrajzi ténynek, hogy Anna iránt szerelemre gyulladt s hogy új bánat fogyasztja, mert semmi módját sem látja annak, hogyan oltsa szerelme lángját.* S míg itt azon rimánkodik, hogy «nyerhetetlenre ne gyulaszsza» az áruló Cupido, a következő, elveszett versben, már nagy sietséggel megy hozzá s a harmadikban Cupido már szép Juliával vigasztalja őt. Vénus ezzel mintegy fogadását váltja be, hogy most már, miután békével megszabadult attól, a kitől már megszabadult s a ki már el is vadult, (Krisztinától), nagy búskodó keserves régi hívét, a kit mindig igaznak ismert, a költőt ismét megáldja Julia édes szerelmével, hozzá fölgerjeszti s inti, hogy ezután jobban megbecsülje. E három költemény lelkének fölmutatásával egyeztessük össze ama híreket, melyek Ungnad haláláról s Krisztinától való elválasztása felől rövid nehány hó alatt szárnyra keltek: s nem fogunk kételkedni sem abban, hogy Bálint ismét Annára gerjedett, sem abban, hogy a Julia-dalok Losonczy Annának szólottak. Ez az érzés ragadta magával Bálintot, ez a nagy szerelem fordította meg elméjét, csendesítette le féktelen indulatait. Anna, életének e küzdelmes korszakán, nem csupán múzsája lett, hanem védő aszszonya, istennője, hite, bizodalma, reménye és boldogsága, mint a tengeri hajósnak a Stella Maris. A reménység s a hit sziklája! Mily csalódás! Bálint újra és keservesen csalódott, mint minden idealista, a kinek nagy eszményeit a közömbös élet s a nyugtalan világ ki szokta játszani!

Petőné, Csóron Dorottya, testvére volt Csóron Annának, Balassa Istvánnénak.

«Ezek után már a kik következnek, azokat mind kiket házasságában, kiket a feleségitül való elválása után szerzett. Jobb részre a virágénekeket inkább mind Juliáról, mely nevére azért keresztelte a szerelmesét, hogy a régi poétákat ebbe is kövesse, kik közül Ovidius Corinnanak, Johannes Secundus (Hagiensis) Juliának, Marullus Neaereanak nevezte szeretőit.»

Régi szerelmemnek nagy tüze
Hamuvá vált vala szinte.
De mi nem tudom mi löle,
Hogy bennem meg fölgerjede.

Elvált hív szeretőm miatt
Új bánat nagy kénnal fogyat;
De nem is Látom semmi módját,
Mint oltsam szerelmem lángját;

Mert mint mérges nyíllal lőtt vad,
Kibül nyil-vas ki nem szakad,
Fetreng, sem élhet, sem halhat;
Ugy türem szivem fájdalmát.

46. BALASSA BÁLINT ALÁÍRÁSA.*

Balassa Bálint aláírása (169. l.) és pecsétje (217. l.) 1577 július 11-ikén Liptóújváron kelt leveléről való, mely a családi levéltárban őriztetik. A pecsétet Passuth Ödön rajzolta; a pajzsban ökörfő látható, szarvai közt hatágú csillaggal; a pajzs felett W. B. betük. Az aláírás olvasása: V(alentinus). Balassy.

Az események szerencsésen találkoznak. Mind a ketten szabadok, s majdnem egyidőben, s mintha e tényben a végzetnek úgy szólván intő szava hangzanék! Mintha a döntő események csak azért találkoztak volna ily csodálatosan, hogy a jövendő útját megjelöljék, régi szerelmük hevíti, emlékeik összefűzi őket s még mindketten fogékonyak a szerelemre. Anna, a XVI. század szokása szerint és aszszonyai között még mindig vonzó jelenség lehetett s Bálint még mindig dalia. Háromszáz esztendővel azelőtt az asszonyok kétszer, háromszor is férjhez mentek. Az élet rájok nézve a sokszoros gyönyörűség forrása, egészséges, edzett és tartós szépségük nem a kora hervadásra és bús özvegységre rendelte azokat. Érdekességük nem vesztett, inkább nyert az argumentum senectutis által és Anna Bálintnak igaz és őszinte lirája szerint még méltán lehetett szép. Óh szépség formája! kiált fel Bálint (XXXVIII.), midőn egy kapuközben reá talált, a mint kegyes képében (értsd: fiatalos, vonzó jelenség gyanánt) gyászöltözetben eléje tünt. S ha költői leírását talán túlozottnak tartjuk is, még mindig eléggé vonzónak kell itélnünk, kivált ha arra gondolunk, hogy régi szerelemnek tüzénél bizonyosan ragyogóbbnak tetszik. Tüzes szemét szivárványos szemöldök árnyazta, fényes fekete haja koszorúzta piros orczáját, édesen csengő ajkai közül apró gyöngyszemű fogsor villogott elő. Udvari módja, magaviselése, tekintete lebilincselő, könnyen tánczol s vadászásában, mint egy Diána, hódító. Édesség, nyájasság ömlik el arczán, kegyesség szemében s édes beszéd ajakán… ime a régi-új kegyes, Bálint Annája. A Julia dalokban következetesen visszatérő jelzők, a melyek Anna külső szépségeit, természetét és erkölcsi tulajdonait illetik, mind egy rendkívül rokonszenves, mondhatnám hódító asszony arczképét adják. A vadászó Diána leírása nem csupán költői, hanem egyenesen festői, s az alak, a kit rajzol, méltó a dalra és az ecsetre.* Ime az egyenes derekú, tánczra, vadászásra, lovaglásra szokott édes szép Julia, kinek dicsőséges orczája Bálintot megigézte! Ez az aszszony méltó a legnagyobb hódolatra s a leghevesebb szerelemre, különösen annak a részéről, a kit oly rendkívüli módon hevített a szerelem. Ez az asszony a maga érett szépségében, fiatalkori bűbájának arczán felejtett varázsával és amazonra emlékeztető deliségével, nehezebben hevülő daliát is megragadott volna. Ne keressük nála az évek számát, egy idős volt Bálinttal, talán valamivel korosabb; ne a mai társadalom elméletei szerint mérlegeljük, a negyven éves asszony ma is akárhányszor férjhez megy; ne vizsgáljuk szépségét; Bálintnak tetszett s azt véljük, ez a fődolog. Okoskodásaink helyett emlékezzünk vissza ragyogó szépségére, hódító egyéniségére, míveltségére, a mint Balassa költeményeiből elénk szökken, és sajnálkozzunk azon, hogy ezt a szép Julia-Annát megfelelő festményen nem csodálhatjuk. Az asszonyoknál különben is sohasem az a döntő, hány évesek, hanem az; hány szivet dobogtatnak meg!

Két Diana vagyon talám ez világon, mely hasonló ez hozzá?
Diána módjára megeresztve haja, kezében dárdája,
Könnyü zöld ruhája, oldalán két íjja, szép aranyos puzdrája.

Képe, keze, szeme, teteme, termete, olyan mint Diánának!
Beszéddel, énekkel, magaviseléssel ők mely hasonlatosak!
Mulatságnak örül, s néha lóra is ül mindkettő, úgy vadásznak. (XLI.)

Anna egyet, a Bálintét, ugyan megdobogtatta. Régi szerelme föltámadt olthatatlan lánggal égett s a legáradozóbb szenvedélylyel fonta körül kegyesét. A Julia-Anna név százszor édesebben csendül meg lantján, költeményei százszor édesebbek, hangja csengőbb és képzelete ragyogóbb. Lirája gazdagon és nemesen, mélyen és művésziesen szólal meg e dalokban s a legmagasabbra bennük emelkedik. Megértjük, megszeretjük e költészetet s kiérezzük belőle egy nemes és forró szenvedély történetét is. Nem csupán költőileg szépnek, hanem történetileg igaznak is tartjuk azt. Bálintot, most e szerelem tartja lekötve, minden gondolata Anna felé vonja, minden reménye benne összpontosúl. E szenvedélynek rendkívüli gazdagságú érzelmi skáláját végigjárja és e cziklusban szíve viszontagságainak pazarul gazdag költői emlékeit hagyja ránk. Élete ismeretére és költeményei élvezésére pótolhatatlan veszteség, hogy e viszonynak intimebb ismeretét nélkülöznünk kell. A menynyit maguk a versek elárulnak s adatainkból kihüvelyezhetünk: szerepük történetének ez újabb epizódját csak nagy általánosságban rajzolhatjuk meg.

Annát sem Balassa, sem lírájának fénye és szenvedélye nem kápráztatja el. A régi, a megközelíthetetlen ideál s még egyelőre gyászfátyolába, később kacérságba burkolózva továbbra is talány marad előtte. Bármennyire könyörgött is összekulcsolt kézzel, hajlott térddel és fővel Juliának (XL.); bármennyire dolga néki mind csak az, hogy Juliát imádja (XLIII.); régi szerelme bármily hevesen gerjedt is föl szivében (XLV.); szerelmének véghetetlen voltát bármint látja és hirdeti (XLVII.); leveleit bármily sűrűn küldögeti is szerelmeséhez: a hódító Júlia, a vidám tekintetű, a kegyetlen kegyes, Vénus helytartója alig változott, megmaradt a régi Annának. És Bálint, kit régi szerelmének új és csodás föllángolása, újra és elragadó költészetre gyújtott, kinek elméjére a sok új vers, mint hangya fészkére úgy forr, gerjed (XL.): nem veszi észre, hogy Julia-Annát megindítani nem tudja. Pedig ez a szerelem szinte a romantika példatárába való, nem csupán emlékezetre méltó voltáért, hanem költői jelentősége miatt is. De Julia nem volt romantikus, később, a mi szemünkben vált azzá, nem csoda hát, ha nem értette meg Balassa szivét és énekeit. Nem értette meg könyörgését, verseit, nem értette meg Comoediáját. Mert Bálintot ez a szerelem nem csupán lirikussá tette, hanem drámaíróvá is. Az első magyar nyelvű szerelmi dráma Balassától való a mi irodalmunkban, s a hősnő itt is Julia, a hős Credulus, tehát minden bizonynyal senki más mint maga Bálint. Töredéke, melyet egy szerencsés véletlen valami rideg könyvtáblából hozott fölszínre, elárúl annyit, hogy Credulus és Julia között valamely intrika következtében félreértés tör ki, a mely miatt Credulus – haragra gyúl s a konkolyhintőt keményen meg akarja fenyíteni. Van-e ennek a drámai mozzanatnak valamely történeti alapja? S mi a következése a drámában s megfelel-e a dráma megoldása a történeti hűségnek? Kérdések, s rájuk sem a töredék, sem viszonyuk ismerete nem ad feleletet.*

E munka függelékében bővebben fogom megmagyarázni, miért tartom én Balassa Bálintot a Comoedia szerzőjének, melynek itt hasonmásban bemutatott négy levélnyi töredékét a véletlen szerencse épen most, mikor Balassa életével foglalkoztam, juttatta KNAUZ NÁNDOR hagyatékából a Magyar Nemzeti Múzeum könyvtárába.

Julia Bálintnak kitörő köszöntését (XXXIX.), állhatatos udvarlását, szerelmi ömlengéseit, olthatatlan lángját, ha eleintén némi örömmel fogadta is – sőt, ha talán magáról egy-egy pillanatra megfeledkezve valamennyire viszonozta s ezzel a további udvarlásra önkénytelenül felhatalmazta is: nem gondolt reá komolyan s Cupido hiába bújtogatta – Bálint iránt mélyebb és állandóbb szerelmet nem mutatott. Talán kaczérkodott is vele: egyfelől édesgette, másfelől bánatra taszította; (LVII.) lelkének fájdalmát, érte való kínját, noha jól látta, ingyen sem érezte, inkább csak nevette s magában gúnyolta. (U. ott.) Mily tisztán lát, a mikor így énekel s mily szenvedélyesen szeret, hogy még sem okul. Anna nem fordúl felé, enyelegni nem tud, komoly gondok nyomják szivét; talán hízeleg hiúságának a költő állhatatossága, de ismeri csapodárságait; talán visszaemlékezik a régi daliára: de mint tapasztalt, óvatos és takarékos asszony, komoly társat keres, a ki szivét nemcsak földeríteni, hanem állandó érzéssel táplálni is tudja.

BALASSA BÁLINT COMAEDIÁJÁNAK TÖREDÉKE.*
(Egyetlen példánya a Magyar Nemzeti Múzeum levéltárában.)

Balassa Bálint Comoediájának töredéke (172. l.) fotolitografiai másolat a Magyar Nemzeti Múzeum könyvtárában őrzött egyetlen példányról. A szerzőnek e töredékre vonatkozó megjegyzéseit lásd az életrajz függelékében, a 234–235. lapokon.

Ez a csalódással fenyegető szerelem foglalta el a költőnek jóformán minden gondolatát, ez tette őt békülékenynyé s míg reménye volt, hogy Annáját egyszer végre csakugyan magáévá teheti, ez tette szeliddé, ez fékezte meg szenvedélyeit és bosszúálló kedvét. Azonban a mily váratlanúl engedett föl szivében az András úr ellen való harag, ép olyan erővel tört ki belőle a megtorlás vágya, a mikor szerelmi ügye rosszabbra fordúlt. A lelkében fölhalmozódott szenvedély, melyet Júlia egy időre leigázott és magára irányított: annál nagyobb erővel tört ki belőle alkalomadtán; mennél jobban el volt addig nyomva. Kitört és égetett ott és akkor, a hol és a mikor indulatait fölszabadították. Alig kell említeni, hogy erre a szerepre a legalkalmasabb alak Balassa András volt.

Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem