III. | Magyar Történeti Életrajzok

III.

Bálint költői munkássága. Verseinek maradványai. Pál deák. A radványi kódex. Hartyáni Imre. Bálint lirai költeményei három csoportja. Az Aenigma. Az első korszak költeményei. A Krisztina nevére írt ének. Búcsu Annától. A fogság emlékei. Az erdélyi kegyesek. A lengyelországi versek. A szerelemtől megszabadult legény nyolcz vigadó éneke. Titkos szerelmek. A második Anna-cziklus. Átmenet az istenes énekekhez.

AZ IDEGENBE bújdosó Balassát távolba vesző útján költészetének mind maig égő fénye kisérte. Keble viharait zordonan magába zárva s uttalan utakon hordva elvihette, de költeményei itt maradtak és háromszáz esztendőn keresztül őrzik nagy szive vergődéseit és lirája dicsőségét. Mint az üstökös, fényt hagyott maga után; ha közönséges bújdosó csillag, a feledésbe merül, s ma a XVI. század keménykarú daliái és csökönös nagy urai közül egygyel kevesebbet ismernénk. Azonban költő volt, Isten kegyelméből s e kivételes adománynyal fölszökött borús korának magasabb egére s onnan világít le ránk. Földi pályáját földöntúli pálya váltja, a nyomorúlt zaklatásokért dicsőségre kél s bár tűzbe hányta verseit,* lirája híven őrzi emlékezetét. Egyéb irói munkásságának inkább csak töredékét (Comoediája négy nyomtatott levelében) vagy emlékét (a Jephtes Historiájáról szóló feljegyzésben) ismerjük; vita tárgya, hogy ő írta-e Eurialus és Lukréczia történetét s bizonyos, hogy Campianust fordítani kezdette. A lirától Campianusig, a világi érzelmektől az elmélyedő vallásosságig a lelki fejlődésnek nagy útja van s a költői szellem ötletszerűen nem változik. Nincs nagy lirikus, ki fejlődésében nagy útat ne futott volna be, s nincs egyetlen lirai költő sem, kinek költői fejlődését életének külső körülményei nélkül érteni s magyarázni lehetne. Balassa tehetsége is nagy átalakuláson ment át s küzdelmei és megpróbáltatásai mélyítik és tisztítják költészetét; életének ismerete magyarázza tehetsége forrongását és emelkedését.

LXXV.

Korán kezdett verselni, a szerelem hangolta liráját s gazdag élményeit dalra kész ajkára könnyen vehette.

Azonban költői termésének e kora virágait eddig inkább csak sejtjük, semmint bírjuk. Nehéz elképzelni, hogy lirai költő egyszerre a maga fejlettségében álljon elénk, mint a hogy Balassa kész költőnek mutatkozott. Bálint is megírta az első gyönge verseket, de nem azokat, melyeket a kiadás mint gyermekségétől házasságaig szerzetteket megjelöl. Ez a harmincz ének bátran sort állhat a többivel s Pál deák uram miatt meg kell elégednünk azzal a kötelességgel, hogy Balassának fiatalkori verseit nyomozni megkisértsük.* Sem e kötelességről, sem az arra vonatkozó reményről nem szabad lemondanunk. Balassának kimagasló költői egyénisége, dalainak hasonlíthatatlanúl édes zengése kortársait és az utódokat egyaránt lebilincselte. Kéziratos emlékeinkben a kedves Balassa-versek közül többet is ismerünk s ha majd azok rendre előkerülnek s tüzetes vizsgálatban fognak részesülni, meg lehet még gazdagítani Balassa liráját eddig lappangó költeményekkel. A Vásárhelyi kódex név alatt ismert daloskönyvben Balassa fiatalkori versei közül valónak tartom a XIII. számút, mely 1572-ből, datálva is van.*

Balassának erdélyi fogságában volt egy Pál nevű deákja, a ki ezt írva is hagyta. (Irodalomtört. Közl. 1893. évf.) Ki volt ez a Pál, a ki ura után NAGY BÁNKAI és ILOSVAI historiáit forgatta s nevét, urát és naiv hitét a XXIII. zsoltár nehány sorának följegyzésével egy ily könyven ránk hagyta? A kor szokása, hogy a deákot keresztnéven szólították, a Balassa környezetében lévő Pálok valamelyikére utalnak. A pataki esküvőn vele volt egy Paulus Hunyadi Transylvaniensis, a kinek végrendeletében 300 frtban hagyja Felső-Esztergárt, s hihetőleg azonos azzal a Hunyadival, a kiről 1588-ban megírta, hogyan járjon el Ujszászival együtt erdélyi dolgaiban. Egy Pál deák 1585-ben Móricz Balázshoz ír levelet (M. Nemz. Múzeum), a kivel Balassa is levelezésben állott. Ime két Pál, s közülök egy erdélyi ember s Balassa szolgálatában volt, ez-e az a deák, a ki urát fogságában is szolgálta már? Mennyivel jobban le volnánk kötelezve e Pál deáknak, ha urának verseit hasonló gonddal gyűjtögette, másolta volna, mint tette egy másik inasa, Hartyáni Imre.

A kódex Balassa korát öleli föl énekeiben, s első ismertetője és fölfedezője SZABÓ KÁROLY szerint (Századok, 1879. VIII. f. 94. l.) a XXXI., LXIV., CXVI. énekek s a XIII. Balassától valók s még ezen kívül 16 énekre van gyanúja. Valószínű azonban, hogy közöttük nem egy akad, a melyik nem állja ki a komolyabb kritikát. De e veszteség kilátásával is el kell majd e munkát végezni. Azok a megfontolandó körülmények, hogy Balassa dominált s őt széltében utánozták, hogy e meghatározásoknál csak problematikus fogódzókba lehet kapaszkodni: azok mellett a tények mellett, hogy a kódexben öt varians van, s hogy az énekek nagyrészt Balassa korára mutatnak, elég alapot nyújtanak a további összevetésekre.

Erre az egy énekre azért gondolok különösebb érdekkel, mert Balassa lirai pályájának kezdetét látszik meghatározni. Huszonegy éves korában a ki ilyen szépen ír, annak csakugyan gyermekségétől fogva számíthatjuk költői próbálkozásait. Ránk maradt költeményei másolójának följegyzéséből az a legderekabb adat, hogy gyermekségétől kezdve poetának ismerték. Balassa lirájának e korai termékeit ez említett egy éneken kívül nem ismerjük. Szerencse, hogy a radványi kódexben szerelmes énekeinek gazdag gyűjteményét s annak alapján költőnknek egy kitünő kiadását birjuk.* Balassának örök emléke, irodalmunknak egyik legnagyobb büszkesége a radványi kódex s azonfelül késő, de hatalmas igazolása költői dicsőségének, drága ajándéka irodalmunknak, mely addig Balassát és költészetét főként nyomtatásban megjelent Istenes Énekei-ből ismerte.

A kódexet DEÁK FARKAS szerencsés keze halászta ki a báró Radvánszkyaknak radványi kastélyában őrzött becses gyűjteményből, 1874-ben, a Magyar Történelmi Társulatnak zólyomi kirándulása alkalmával. Jelentésében (Századok, 1875. évf. VIII. f. 107. l.) csak röviden sorolja föl a kódexet: «Balassa Bálint elveszettnek tartott szerelmes verseinek gyűjteményét», melyről THALY KÁLMÁN írt ismertetést a Századokban (1875. évf. 1–32. lap), s ugyanott ő mutatta be először a kódex énekeit. Sem DEÁK FARKAS, sem THALY nem gondoltak a kódexnek bibliografiai ismertetésével, sőt SZILÁDY ÁRON, az énekek kiadója, sem adott összefoglaló leírást, bár jegyzeteiben híven követi s idézi. «Énekes könyveink a XVI. és XVII. században» czímű dolgozatomban (Magyar Könyvszemle, 1899. évf. 267. l. ), mert még nem láthattam, magam is csak rövid fölsorolására szoritkozhattam.

A kódex SZILÁDY ÁRON lapszámozása szerint negyedrétben 184 lapot tartalmaz, félbőrbe van kötve és czímkéjén s a kötet hátára ragasztott papiron: «Balassa Bálint Verseinek Fragmentumi» fölírás olvasható. Hátul csonka, itt a veszteség ki nem számítható, közbül hiányos, a 128. lap után csak néhány levél szakadhatott ki. Négy kéz írta. Az első másoló (A) munkája jóformán az egész könyv, a második (B) csak az 56. üres lapra vetett néhány probatio calamit; a harmadik kéz (C) az Obsidio Szigetianából másfél éneket és Zrínyi Idylljeit másolta, a negyedik kéz (D) a kötet végén negyedfél lapot. Balassa verseinek megőrzéseért hálánk az első (A) másolót illeti. Ki volt ez? SZILÁDY szerint Hartyáni Imre, a ki nyilván panaszkodik Balassa írásának nehéz olvasása miatt, a ki Balassának diákja, inasa volt, kiről Balassa végrendeletében is megemlékezik, hagyván neki egy zabola lovat, pej paripáját egy ezüst csákánynyal egyetemben, ki merő ezüst, aranyozott. Hartyáni Imre tehát már előbb a költő szolgálatában állott s így érdemelhette ki ura szeretetét hűsége és képességei által. SZILÁDY föltevését megerősíti, mondhatnám teljesen eldönti a következő észrevétel. A kódex másolója (Hartyáni) uráról mindig harmadik személyben emlékezik meg: könyörög Istennek (LXX.); megsaldítja Júliát, a felé megyen, kit szinte egy kapu közben talál elő, s kivel így szól (XXXVIII.); kit (t. i. a verset) egy cziterás leányról szerzett (Coel. X.) stb.; vagyis teljesen bele találta magát a bizalmaskodó inas, az ura verseit magyarázó deák szerepébe akkor, a mikor a könyvet másolta, tehát urát harmadik személyben kellett említenie. Ez az eljárása annyira következetes, hogy még a latin czímet (somnium proponit, XXI.) s annak magyar fordítását is (álmát beszéli el) így konstruálja. Nyilvánvaló ebből, hogy a másoló szerényen a háttérben marad s uráról, a költőről csak a harmadik személyben nyilatkozhatik, s nyilvánvaló az is, hogy mint másoló nem szolgailag dolgozott, hanem bizonyos öntudatossággal, bizonyos szabadsággal, mondhatnók, bizonyos felelősséggel írta a maga könyvét. Így nézvén a másoló helyzetét, feltünik, hogy a VI. ének «ad notam»-ja: az magam gondolt nótájára – és az LI-é: az magam gondolván nótájára – első személyben van fogalmazva. Siessünk e két hiányos ad notamot kiegészíteni, hogy teljes értelmet nyerjenek: «az magam gondolt ének nótájára» alakra. Így magyarul is, értelmesen is van mondva, a mit a másolótól ép úgy, mint a szerzőtől, méltán elvárhatunk. «Az magam gondolt» s «az magam gondolván» első személyben, ime, a másolóra mutat, s nem Balassára, az íróra, a kit harmadik személyben emleget. Hartyáninak van maga gondolt éneke, s annak versformája tökéletesen ugyanaz, mint a Balassa-féle VI., LI. és LXVIII. énekeké. Hartyáni Imrétől az LI. zsoltár átdolgozása: «Háborúsága Dávid királynak egykoron nagy vala» kezdősorral, legelőször a Bornemissza-féle Énekes könyvben (Énekek Három Rendben, 1582.) jelent meg, s onnan a későbbi protestáns énekes könyvekbe, sőt még a Kájoni-féle katholikus gyűjteménybe is bejutott. Ez az ének tehát általánosan el volt terjedve s énekíróink a nótáját is megszerették. Bornemissza könyvébe hihetőleg ama közelség révén került, a melyben mind az énekszerző, mind az énekes könyv szerkesztője Balassához állott. Ily módon a «magam gondolt nóta» a másolóra s nem Balassára vonatkozik, s mert e nótának a vélt Hartyániban gazdája, Bornemisszában protektora, a későbbi írókban számos követője van, a magam gondolt nótát Balassa helyett a másolónak tulajdonítjuk s a vélt Hartyáni Imrét, az első kéz urát, ezzel a magyarázattal, s nótája elismerésével igazoljuk.

SZILÁDYnak teljesen igaza van abban, hogy a kódex másolója nagyon közel állott Balassához. Az énekek fölé írt s egyéb jegyzetek és fölvilágosítások határozottan megjelölik Hartyáninak urához való viszonyát. Valószínűleg Bornemissza ajánlására vette magához, 1582 táján, vagy az után rövid idővel. Hogy nem régebben, két okból lehet következtetni. Az első az, hogy a korábbi évekből nem találkozunk nevével, a második az, hogy Balassának régebbi verseiről keveset tud. Mert az I–XXX. énekekről csak annyit tud: ezek az énekek, kiket Balassi Bálint gyermekségétől fogva házasságáig szerzett, jóllehet kettő híja. Az egyik egy virágének «Az irgalmas Uristen» nótájára, kinek az kezdeti így volt: «Vajjon meddig akarsz engem kesergetni», másik egy könyörgés a Palatics nótájára, ki az Nyíri Báthori Istvánnál és Ugnátnénál is volt. Így kezdetik el: «Láss hozzám idvösségemnek Istene», az elveszett. Az ezután következő énekekhez írt felvilágosító, útbaigazító, sőt néha biráló megjegyzések azt árulják el, hogy a másolónak az egyes énekek szereztetése idejét és körülményeit megtudni módjában állhatott, tehát, hogy a másoló Balassához házassága alatt és után férkőzött közelebb. Hogy ily megjegyzések az első harmincz énekhez nem jutottak, abból azt következtetjük, hogy Hartyáni amaz énekeknek egyszerűen csak másolója volt, keletkezésüket, alkalmukat, szóval részletes vonatkozásaikat nem ismerte, csak annyit tudott róluk s azt is általánosan, hogy házasságáig szereztettek. Annál körülményesebben értesít bennünket a későbbiekről, sőt nála nélkül nem egy fontos dolog ment volna feledésbe. Mindez arra mutat, hogy Hartyáni Balassához 1582 után került s urához bizalmasabb viszony kötötte. Mellette maradt hosszú időn keresztül, talán egészen bújdosásáig, a mikor az csak egyedül indult útnak. Ha ekkor el kellett is urától válnia, hálásan és érte való sok gonddal eltelve, folytonos figyelemmel kellett követnie a bujdosót. Talán összeköttetésben is maradt vele, legalább egy ideig. Hogy később mivé lett? máshoz szegődött – olyanhoz, a kit Balassa nevével jó reményben köszönthetett. És itt előtűnik a magyar nyelv másik ékessége: RIMAI JÁNOS, a XVII. századnak kitünő magyarja, az államférfi és költő.

A Radvánszky-kódex 148-ik lapján egy nagybecsű följegyzést olvasunk, melyet THALY is közölt. (Századok, 1875. évf. 30. l.) Ez a bejegyzés, az utána következő versek, Rimainak 32 verse, legnagyobb része kiadatlan, mind azt mutatják, hogy a kódex másolójának Rimaihoz is nagyon közel kellett állania. A ki tudja, hogy «minden szerzése szinte itt nincsen, mert mind könyvestül a Tiszába ejtetteték volt»; a ki tudja, hogy Balassa még éltében mit mondott Rimairól s mit tartott verseiről; a ki arról is tudott, hogy Balassa Rimait arra kérte, hogy halálát megénekelje; s azt is följegyezte, hogy ezt Rimai véghez is vitte: egyikhez oly közel állott, minta másikhoz, – Balassa után Rimai szolgálatába szegődött. Hartyáni tehát még Balassa életében átköltözött új gazdájához, hogy a Balassa Rimai barátsága és költői dicsőségül; krónikása, tanúja és megőrzője legyen. Új ura szolgálatában, régi urát siratva, másolta új urának régi urát sirató énekét: «Bocsásd szent lelkedet», melyet a többi ének után helyezett. A kódexből ez az ének hiányzik, lévén a végén csonka. Hartyáni Imre volt tehát Rimainak ama szándékában, hogy Balassa énekeit kinyomozza, a legilletékesebb s a legjobb segítője. Vajjon nem e szándék vezette-é Hartyáni tollát, mikor a kódexet írta? Talán nem a véletlen műve, hogy ugyanaz a gyűjtemény, mely e költeményeket megörizte, a Radvánszky-könyvtár, Rimai iratait is fentartotta a mi korunkra. Rimainak Balassával való viszonya nincs kiderítve még, bár kétségtelen, hogy nemcsak a bámult költő és a törekvő ifjú irodalmi összeköttetése, hanem melegebb baráti érintkezés volt közöttük. Rimai Gergely Balassa Jánosnak, fia István, Bálintnak volt hű, vitézlő és odaadó embere s Bálint az atya s a fiú érdemeit elismervén, szolgálataikat jutalmazandó, Istvánnak 1586 tavaszán a nyitrai káptalan előtt a liptómegyei Dovaló falubeli kőházát és a nógrádi Alsó-Esztergár faluban öt jobbágytelket ajándékozott. (Századok, 1890. évf. 692. l.) Mily rokonság fűzte e Rimait Jánoshoz, eddig nincs megállapítva, de mindenesetre közeli rokona lehetett. A Balassák és Rimaiak összeköttetése tehát régebbi, nemzedékről nemzedékre átszálló s utóbb a két költő-ivadék barátságában megnemesedő viszony alapjává lett. Hogy ebben Hartyáninak része, és pedig jelentékeny része lehetett: az előzmények után nagyon valószínűnek látszik. A mit Rimai fogadott, hogy Balassa írásait kinyomozza s a jövendőnek átaladja: nem maradt puszta fogadás. Istenes Énekeit a saját énekeivel együtt 1604-ben, Váradon meg is jelentette. De a kódex arra tanít, hogy szerelmi verseit is összegyűjtette s kiadás alá készítette. Ha arra emlékezünk, hogy az Istenes Énekek kiadásában ugyanazt a szokást találjuk, a mit a kódexben, hogy t. i. a kiadó az egyes énekeket czímükben kommentálja, s ha arra gondolunk, hogy a kódex másolója az Istenes énekekről úgy emlékezik meg, mint a melyek más könyvben vannak: szinte lehetetlen arra nem gondolni, hogy a Hartyáni-kézirat az első Balassa-kiadás apparátusa gyanánt készült.

A kódex többi írója a Balassa-kérdés szempontjából semmi jelentőséggel nem bír.

Balassa énekeit a Magyar Történelmi Társulat megbízásából SZILÁDY ÁRON adta ki 1879-ben. (Gyarmathi Balassa Bálint költeményei. A M. Történelmi Társulat megbízásából szerkeszté, jegyzetekkel és bevezetéssel ellátta SZILÁDY ÁRON. Budapest, 1879. 8-r. LIII + 3 + 254 + 2 l.) A kódex többi része még kiadatlan. Maga a kódex mostanig a báró Radvánszkyak radványi könyvtárában őriztetik.

Költeményei életének három nagy mozzanatáról beszélnek; daliás, könnyelmű fiatalságáról, a házasságaig szerzett versekben, Annája iránt égő nagy szerelméről a Júlia-cziklusban s végül vallási elmerültségéről az Istenes Énekekben. Életének pontosabb ismerete s a radványi kódex sorrendje alkalmat és módot nyújtanak arra, hogy az egyes időszakokra tartozó költeményeket közelebbről is meghatározva, bizonyos időrendi egymásutánban, szinte költői tehetsége evolucziója szerint bemutathassuk. A kódex sorrendje nem véletlenség, mivel a másoló előtt Balassának a maga kezével írt könyve feküdt. Újonnan előkerült leveleiből nyert értesüléseink igazolni látszanak a kódex kronológiáját az első harmincz versre is,* a melyek fejlődésének ez első korára esnek, s körülbelül három esztendőre terjednek: Egerből való távozását, Békes hadjáratát, Erdélyben s Lengyelországban töltött éveit és hazatértének első éveit foglalják le.

E leveleket az Irodalomtört. Közlemények 1899. évi folyamában mutattam be.

A BALASSA-KÓDEX CÍMLAPJA.*
(A kódex eredetije báró Radvánszky Antal radványi könyvtárában.)*

A RADVÁNYI BALASSA-KÓDEX ELSŐ LEVELE.

1. lap.

KEÖVETKEZNEK BALASI BA-LINTNAK KEÖLEM KEÖLEM FÉLE Szerelmes Enekj, kik keőzőtt eginéhanj Isteni dicziret és Witezsigről ualo Enekis uagion.

Ezeket penigh az magha kezéuel jrt kéoniuébúl jrtak k˙ fzorul fzora, Vétek keuís hellien efset benne, az sem eg˙ebtül lött penigh hanem az Balasi jrafanak nehéz oluasassa miatt, de a felől megh lehet külem külen m˙ndenik Eneket m˙kor, m˙rol es kiről fzerzet-te, meghjrta az Nótajatis mjndenikinek feól jedzetté. Az kj azert gieoniörkedik benne innént igazán megh tanulhatia mint kölj fzereteőit fzeretnj, es mjk˙penkelj nekj köniorgeni, ha keduetlen és wad hoza de nem mindent heöuit ugj az fzerelem tüze talám mjnt eőtett.

2. lap.

Elseö egy Horuath Wiragh Ének Notajara Aenigma.

Jelentem uersben mefsimet: de el reitem értelmemet
Kérem édes fzeretümet: Feitse megh nekem ezeket.

Minap en uton jartomba: Laték két Hatiutt egj Toban
Hogj Volna czendes ufzasban: Egiótt lafsu balagasban.

Giakran egjmafra tekintnek: Kjröl kj tetczik fzerelmek,
Egy mafhoz ualo jo keduek: Hafonlok mjnd ketten fzépek

Hogj ígj egiőtt fzerelmefsen: Eők úfznanak fzép czendefsen,
Azon Közben nagj febefsen: Egj Keseliő czalard képen

Rajok menuén az egjékit: Kiörme kezöt az fzebékét
El kapá fogattá fzegénit: Mind fzeretőt kedue fzerint.

Látuán tarsa bánatiaban: Rén keserues kialtasban.
Széliel balaguán az Toban: Nem tud megjen nagj buaban

Mert Látia tarsatul uáltat: Látia maga Eözuegj uoltát,
Buaban elfzánta magat: Ohaitia mar czak halálat.

Masodik az Lucretia Eneke Notajara Chriftina Nevére.

Cupido.

A Balassa-kódex címlapja (184. l.) a báró Radvánszky Antal radványi kastélyában őrzött eredetiről fotolitografiai úton készült.

49. A KRISZTINA NEVÉRE ÍRT ÉNEK KEZDŐSORAI.*
(A Balassa-kódex 3. lapján.)

A Krisztina nevére írt ének (187. l.) a Balassa-kódex 3. lapját foglalja el; a hasonmás mintegy két harmadrészre van kicsinyítve. Olvasása:

Cupido fziuembe sok tüzes fzikrákal fzerelmed moft újetia,
elmemben mint Várban uigiazo Uerafzto herdoját éo ugj mondgia,
Tüntezúen elöttem jzep czilagom kepét uelem czak Kiuantatia.

Az Aenigma a kódexben s a kiadásban egyaránt első verse, s amaz énekek élén áll, a melyeket az erdélyi cziklushoz számítunk. Tartalma szerint méltán kezdi a sort, mert meséje szimbolikus módon metaforában jelenti, szerelmesétől való elválását. A II. számú Christina nevére írt ének Hagymásynéhoz szólt, ki e névről, lévén leányneve Sanyiki Krisztina, igényt tarthat reá, miután irójára is igényt formált Danczka alá küldözgetett leveleiben.* A IV. énekben magáénak mondja Annát, a kitől elbúcsúzik, s a válás és búcsúzás idején iratott, 1575 június derekán. A «bucsúmat úgy adá, mint számkivetésre», «azért immár néköm el köll most indulnom», «nem úgy megyek el» kifejezések magát az elválás tényét jelentik, a mely az Aenigmában – rejtett szóban – metaforikus módon van előadva. Ez a búcsúzó ének szerelmi fogadkozással zárúl s a III. énekben ez igéretnek beváltásakép szerelmének állandó voltát, szerelmesére való gyakori emlékezését énekli, szerelme szimbolumaként a végtelen szimbolumát, gyűrűjét küldi:

Id. h.

Eredj édes gyűrűm, majd jutsz asszonyodhoz,
Ki viszen tégedet csókolni szájához,
Óh hogy nékem ahhoz,
Nem szabad most mennem én vigasztalómhoz.

A «Gianeta Padovana nótájára» írt ének (V.) az ad notam olasz voltával is a művelt, irodalom szerető és olasz művelődési hatást mutató erdélyi udvarra fordúl, a melyben az a kegyese, kihez ezt az énekét írta, «jóra hozta (régi) szerelmesével vétkeért gonoszra fordúlt dolgát», mert meggyőződött, hogy tudatlanságból, nem szántszándékból vétkezett. Kegyese kivette rabságából, szolgájává tette, szolgálatja nem esik hiába, szerelmével ajándékozza, csak hogy tovább is szolgálja. E költemény ténybeli adalékai nyomán a Krisztinára irt vers társaul tekinthető.

Amolyan szabad rab lett, a kit csupán becsületszava köt. Mint ilyen szabad rab került az udvarhoz, hol Gyulafehérvárott, hol Medgyesen a fejedelem körében tartózkodott. Itt nyílt alkalma megismerkedni Erdély legszebb hölgyeivel, s e fiatal szép leányok, mindmegannyi kegyesek, Bebek Judit, Morghai Kata, Csáky Borbála és egy Zsuzsánna nevű szép virág foglalták el szivét s ajzották föl liráját.

Lelke ismét új szerelemtől beteges, irja a VI. versben, melynek főiből Bebek Judit tűnik ki, új szerelmének gyógyító orvosa.* Egyenes, magas, mint szép liliomszál, piros ajkán jeles tréfa fakad s édes beszéd ömlik, bátor tekintetű és mozdulatlan a dereka, mikor tánczol. E szépség elég ok arra, hogy Bálint megszeresse s mikor elvált tőle: megénekelje s neki szerelmét ajánlja:

Bebek Judit, Bebek Györgynek és Patócsy Zsófiának négy leánya közül a harmadik, s atyja 1567-ben meghalván, ez idétt árva, anyja s testvérei társaságában könnyen megfordulhatott az udvarnál, a hol Bálintnak ékes liliomszál szépségével hamar szemet szúrhatott. E rövid ideig tartó láng kilobbanását erre az időre kell tennünk, nem, mint SZILÁDY, arra, mikor Erdélyben járt (LVIII.) jó hamar lovakért.

Távozván attul, a ki szerelemre gerjesztett engemet,
Utána való nagy bánatomban éneklem ezeket.
Ajánlván néki szolgálatommal együtt nagy szerelmemet.

E nagy, de rövid szerelemnek hamar vége szakadt, mert nemsokára már Morghai Katáról, egy új kegyesről énekel, nem szenvedélyes, hanem játszi, szeretkező verset: Hogy a jövendőmondók szerint Vénus még születésekor megkérte s erkölcsével Vénust annyira megnyerte, hogy e szeszélyes istennő szolgálatait jutalmazandó:

Az mint hogy mostan is megajándékoza,
Rabul egy szép szüzet én kezembe ada,
Mondván: szolgálatodnak ez is egy jutalma.

Katája szép és tréfás, de nagyon ártatlan, s ez vétek benne, írja Bálint, rajta látja minden szépségnek jeleit, s hozzá fogytáig jó legyen, azt kívánja. A Kata után való vágyódásnak e hevesebb megnyilatkozására, három más (VIII., IX., X.) ének következik a kódexben, melyekben a visszautasított szerelmes panaszát halljuk. Ha tehát e panaszt a nem teljesült vágyból fakadtnak véljük; s az énekek helyét nem puszta véletlennek tekintjük: úgy e három ének is Morghai Katára (a nagyon ártatlanra) vonatkozhatnék.

A XI., XII., XIII., XIV., XV. versek keletkezése alighanem ama hónapokra esik, midőn Erdélyt odahagyva, Báthory István udvarába ment Lengyelországba, a mi 1576 pünkösd táján történhetett. Morghai Kata utáni vágyódása és iránta táplált érzelmei talán hamarabb elsimultak s ama négy versen kívül nem hagytak liráján nyomot. Új kegyes szeme, új virágszál szépsége igézte meg, Csáky Borbáláé, kinek nevére a XIV. számú éneket szerzette. E vers költői levél, talán az első irodalmunkban, az ismertek között korra nézve. Utolsó sorában:

Ki irta? – tudhatod, hiszen mert látszanak könyveim ez levélben –

nem szabad kételkednünk. Levél, a melyet Erdélybe Csáky Borbálához írt, ki Tholdy Mihálynak volt felesége; levél, a mely onnan kelhetett, a hol a szomszédjában lévő vers (XV.): «Az lengyel ének Bisztj Vegjala nótára» szereztetett, Lengyelországban; levél, a melyben elpanaszolja árvaságát, búbánatát, szerelmi betegségét, melynek O az orvosa; levél versben, szerelmi vallomás és hűségi fogadkozások az Erdélyben elhagyott kegyeshez.

Gyönyörűségem; mert minden reminségem nékem csak benned vagyon,
Mi oka? nem tudom, hogy mind éjjel-nappal szivem téged gondoljon,
Tégedet óhajtson, te felőled szóljon és csak tégedet várjon?*

E költemény a kódexen kívül két helyen maradt még reánk. SZILÁDY említi, hogy «Székely István Cronikájának azon csonka példányába, mely most a Székely Múzeumé, s a XVI. század végén is, azolta is erdélyrészi birtokosok tulajdona volt, 1579 körül egyéb versekkel együtt ezt is bejegyezte Giróthi P.» s magunk a Székely Nemz. Múzeum tulajdonát tévő Vasady-kódexben, mely szintén minden ízében erdélyi vonatkozású kézirat, megtaláltuk ez Adhortationak, mint GIRÓTHI említi, egy variánsokkal különböző följegyzését. Hogy Erdélyben szerették Balassát, e két emlék tanúsítja, hogy ő maga szerette azt a versét, maga ad róla bizonyságot, midőn harminczhat versét írja ennek nótájára.

Balassa e költői levelét s az Ad apes czímű XV. költeményét már Lengyelországban írta, s megelőzőleg útközben, már idegen földön a XIII. számút, «kit egy szép leány nevével szerzett», kiről «igen ritkán és bizonytalan hirt hall», róla s lakta földéről gondolkodva, könnyeit hullatja, ki után mint az anyja után rivó szarvasfi, szive úgy hal, vész, ki miatt kedve nincs, olyan mint téli időben megszáradt ág, özvegy gerlicze, pusztában felejtett árva, csak remete módra teng s nem él, mert búra jutott. Az erdélyi utolsó kegyes emléke bármilyen mélyen él is lelkében, egy mámoros, könnyű órájában az borivóknak való énekkel egy húron pendülő dalában (XII.), szolgáival vigan lakván, csapongó éneket ír «Susannám» nevére. Talán nem kell keresnünk e Zsuzsánnát, mint azt sem, kivel a Tifingral utczában, (Tiefer Graben), Bécsben 1589-ben szeretkezett. E Zsuzsánnák csupán keresztnevükön voltak ismeretesek már az ő idejében is; mulatságszerzők ifjú bajnokok számára, kikről Cupido jó szavú gyermekek víg éneklése közben, szerelmes tánczokban szokott gondoskodni. Kikkel mulatván, a búszerző szerelem búcsút vesz tőle, s jó borokkal töltött aranyos poharak között könnyű szívvel hirdetheti, hogy

– ezt az napot Isten örvendetességre serkentgeti föl néki.

50. AZ «AD APES» KÉZIRATA.*
(A Balassa-kódex 29-ik lapján.)

Az «Ad apes» czímű vers kézirata (191. l.) a Balassa-kódex 29-ik lapjának kicsinyített hasonmása.

AZ «AD APES» KÉZIRATA.

Hallam egj iffiunak mjnap eneglefset,
egiedül léuén egj Kertben törődésit,
hol halgatia uala Mihek(ne)k Zengésit.

Giötredik magában mert forog efzebe’
Szép fzerelmesinek giöniörö beszede’,
Azért enekének ígi lefzen kezdete:

Nagy méltan b˙zoni sokfzor panafzolkodom,
Szerelem hamis uoltán ha gondolkodom,
Hogy az szereteti velem ki gilkosom.

Nincz semmi halaja jo fzolgalatomnak,
Szerelmemért czak jo fzotis ritkan adnak
Igy fem elnem s halnom ennekem nem hadnak.

O Kegietlen miért uagj gonofzal annak
Ky teged mjndenkor tart boldogsa(ga)nak,
Czak engem tartafz e gonofz akarodnak

Ezt monduán azonba(n) fordula mjhekhez,
Haluán zengíseket monda ez mit jegiez
Azert nekik fzoluan lőn befzíde emez

Eő fzol de ty mizet gyötő bolond mehek,
Rosán violakon it mit szedegettek
Ha mizet kerestek azt nem itt lölitek.
Hanem

E kicsapongó, szilaj jókedv és hangos mulatás, e gondtalan szeretkezés és mámoros hangulat oka mi egyéb lehetett, mint szabadsága napjának földerülése, az a hir, hogy Erdélyből s a török félelmétől megszabadúlt, mikor már nyugodtan elmondhatja:

Meghordoztuk hiában az sok bút, legyen már tőlünk távúl.
Mostan igyunk, lakjunk, vigadjunk, tánczoljunk; távozzunk bánatunktul,

mikor újra a maga ura lett s Erdélyt odahagyandó, rabságát, aggodalmait, félelmét leteszi s a fiatalság duzzadó örömében nagy áldomást tart. E hangulatban írja a Borivóknak való nótáját (XI.); áldja a szép pünkösdnek gyönyörű idejét, mikor megkapja az emlékezés a múltra, s örömmel tölti el a remény a jövendőre.

Bálint ime fékezetlen örömmel vett búcsút Erdélytől s ment Lengyelországba, a hol könyező szemmel irogatta Csáky Borbálához szóló szerelmes leveleit, egyet versben, a többit talán prózában: Ha bővebben ismernők Lengyelországban való mulatását, megtudhatnók azt a kegyest is, kiről a XVI. és XVII. számú énekekben megemlékezik, de talán akkor sem vétünk, ha e két darabot még az erdélyi utolsó szerelem elhangzó akkordjainak tekintjük. A kódex eredetijében a XVIII. előtt még hét énekre kell gondolnunk:

Szerzém ez nyolcz verset vig és szabad elmével,
Gyülisben indulván jó ruhás legényekkel,
Hozzám hasonlókkal,
Vitéz ifiakkal:
Nem kehegő vénekkel.

E nyolcz énekét, melynek utolsóját a kiadás XVIII. darabjából ismerjük, maga foglalja össze, mint egy hangulatának, egy dalszerző kedvének termékeit, s bennük «eről, hogy megszabadúlt az szerelemtűl». Mikor történt ez? 1577 tavaszán, a mikor odahagyta Lengyelországot. De ez időtájban nem is ért rá, hogy szerelemre gondoljon: apja emlékének megtisztításán és jövendője alapozásán dolgozott. Mikor az 1578 február 2-ikán megnyilt országgyűlésre ment, hogy esküjét megadja: szabadon a szerelemtől, vigan és bizakodva jövendőjében, mikor kiröpülő karvaly módjára felleng, mikor jó ló, jó madár, hamar agár, ifjak társasága, éles szablya, vitézek közt bújdosó pohár után hetykén és jó reménységtől duzzadó szívvel indúlt a gyűlésbe: akkortájt, 1578 elején szerzette a XVIII. dalt s vele az ismeretlen, vagy elveszett hét vigadó verset.

Bármily jó tanács hirdetője is e versében, hogy a ki nyugodtan akar élni, óvja magát a szerelemtől, már a XIX. énekében titkos szerelméről énekel, a XX. és XXI. énekeket szerelemről való gondolkodásában, növekvő gyötrelem közt írja, sőt a XXI-ben magát elszánva titkos helyen is szerelmét kesergi. Titkos helyen, mint a XXIV. számút; mikor 1578-ban egy szerelmes helyen rejtökben volna. E szerelmi dalok újra Losonczy Annához szólanak, kinek nevét nyilván megvallják (XXV. és XXVII.), kinek kezében egyikük (XXVI.) megfordult. A XXIII-ik, a mely Krusith Ilonát énekli, a kivel bátyja őt össze akarta házasítani; a XXVIII., mely a XXX. számúval együtt indifferens, mind a három ide, a második Anna-cziklus korába esik. A XXIX. ének múzsáját nehéz kiérezni. Az időpont meghatározása segíthetne a bajon, de az az általános meghatározás, hogy a házasságaig szerzett énekek egyike, nem nyújt alapot, s nem nyújt alapot maga a költemény sem. Mert hogy szerelmeséhez menni módjában nincs, irigyektől szép violájához jutnia nehéz, hogy az életét, hírét, nevét csak reá bizta: ezek egyaránt vonatkozhatnak Losonczy Annára s arra az ismeretlenre, a kivel Egerben kalandja volt, a kinek fölszarvazott férjét egyik historikusa Nogarolliban, a másik Zamaria Ferdinándban látta. Különben ez a dal nem tartozik Balassa lirájának gyöngyei közé.

Daliás ifjúságának költői terméséhez tartozik még az a három ének, (XXXI–XXXIII.), mely közül egynek csak kezdősorát ismerjük, egy Ladoni Sára nevét rejti, s a harmadik, kiben bűne bocsánatjáért könyörgött akkor, hogy házasodni szándékozott. De ezek csupán a konvenczionális felfogás szerint tartoznak ide, a mely házasságát az ifjúság könnyelmű korának bezárásaként tekinti. Hangjuk, világuk és benső természetük természetes átmenetet mutatnak Istenes Énekeihez, ama három keserűségben gazdag évnek maradandó alkotásaihoz, mely feje fölött annyi gonddal és bánattal gazdagon repült el.

Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem