IV. | Magyar Történeti Életrajzok

IV.

Házassága alatt és után kelt versei. Az első istenes énekek. Himnusza. A XVI. század lirájának alaphangja. Az új Jeremiás. Katharzis. Balassa igazi lelkivilágának megnyilatkozása az istenes énekekben. Ezek hatása kortársaira és az utókorra. Párhuzam az istenes énekek és a szerelmi dalok közt. Bálint egyéniségének képe költeményeiben. Fejlődésének határkövei. A Julia-Anna-cziklus. Losonczy Anna, Bálint igazi Múzsája. A hű és okos magyar asszony tipusa. A magyar Petrarca és Laurája.

HÁZASSÁGA alatt és után kelt költeményeinek pontos kronológiáját megállapítani meddő és fölösleges kisérlet volna. Költeményei innentúl önként és maguktól oszolnak meg istenes és szerelmes énekekre. Mindenik éneke elárulja születése titkát, mert őszintén formálja dalba lelki állapotjait s jellemzetessé tudja tenni a szenvedélyt, a melyből fakadt. Ily módon istenes és szerelmes énekei két nagy cziklusban alakulnak ki s jobban is érdekelnek bennünket így, mint egyenkint. A kódex másolója élesen megkülönbözteti a házassága ideje alatt írt verseket, a Júlia-Anna cziklust, a Coelia-dalokat s az istenes énekeket; az elsőket egymástól el is választja; az utóbbiakra kevesebb gondot fordít. Mintha csupán világi énekeit akarta volna összegyűjteni s az istenes énekeket külön kötetbe szándékozott volna egybeírni! A kiadásba tehát más forrásból kerültek bele s e miatt nem szabad annak sorrendjét irányadóul tekintenünk.*

A kódex és a kiadás viszonyát ez összeállítás tünteti föl:

Kiadás I–LXIII. sz. kódex 2–102. l.
kiadás LXIV–LXX. sz.
kiadás LXXI–LXXIII. sz. kódex 117–122. l.
kiadás LXXIV–LXXV. sz. kódex 125–128. l.
kiadás LXXVI. sz. kódex 158. l.
kiadás LXXVII–LXXXIV. sz.
kiadás LXXXV–LXXXVIII. sz. kódex 138–144 l.
kiadás LXXXIX–XC. sz.
kiadás Coel. I–XI. sz. kódex 129–138. l.
kiadás XII. sz. kódex 145–146. l.
kiadás XIII–XV. sz.
kiadás XVI. sz. kódex 122–125. l.

A kiadásban a XXXIII–XXXVII. sz. házassága idejére esik, a XXXVIII–LVIII. a Júlia-cziklus, a LXII–LXX. istenes énekek, LXXI–LXXIII. szerelmi énekek, LXXIV–LXXVI. hazafias, LXXVII–LXXXVI. istenes, LXXVII, «inkább istenes, hogy szerelmes ének», LXXXVIII–XC. istenes, Coel. I–XVI. a Coelia-cziklus. Látni való tehát, hogy a kiadásban lévő LXIV–LXX. és LXXVII–LXXXIV. istenes énekek a kódexben nincsenek meg, e szerint tehát a kódex sorrendje, néhány indifferens éneket nem számítva, a Júlia-cziklust s a Coelia-cziklust, bár egymástól elválasztva, de majdcsak nem egymás után helyezi. Az első csoportban fölvett istenes énekek (LXII–LXX.) hangjuk és tartalmuk szerint különböznek a második csoportban fölvettektől (LXXVII–LXXXIV.); míg amazok sokkal mélyebb és élő fájdalom hirdetői, emezek nyugodtabb, inkább szemlélődő, mint szenvedő hangulat tükrözői, mintha azok a fájdalom hatása alatt, ezek annak emlékéből, bizonyos rezignáczióból fakadtak volna. Ily módon a szerelmi énekek Júlia- és Coelia-cziklusa mellett az istenes énekeknek is két sorozatát lehet elválasztani: a vallásos ódákét és elegiákét, amazokat az egykorúak hymnusoknak, ezeket cantióknak nevezték. Dogmatikus énekei közül a poenitentiások az első, a szentháromságról szólók a második csoporthoz tartoznak.

A kódex házassága idejéből szép sorban öt énekről tudósít. Ezek a XXXIII., «kiben bűne bocsánatjáért könyörgett akkor, hogy házasodni szándékozott»; a XXXIV., melyet akkor szerzett, «hogy a felesíge idegenségét és hamisságát eszébe kezdte venni»; a XXXV., a melyet akkor szerzett, «hogy az ő felesíge idegensíge miatt az régi szeretőin kezdett szivében megindulni»; a XXXVII., mely akkor iratott, «mikor a felesígétül elvált». Ide számítjuk a kódex elhelyezése szerint a XXXVI-ikat, melynek csupán kezdő sora ismeretes. Ez énekek elseje 1584 deczember 25-ike előtt, az utolsója 1586 végén kelt. Az első költői kedvének naiv periodusát zárja be, az utolsó a Júlia-cziklust vezeti be. Bűnbocsánatot kérő éneke már nem tartozik ama víg, hol kötekedő, hol meg csapongó szerelmi költemények közé, melyekben kegyeseit, főként Annáját, énekli. Ha csakugyan ez volt búcsúdala a legényélettől, a miben a kódex után nem kételkedünk, ez lett egyben első himnusza. Ezzel a szomorú énekkel új húrt ajzott lantjára, melyről az édes szerelemnek csengő akkordjai három keserves esztendőre elnémúltak.

51. FELJEGYZÉS BALASSA TÖBBI MŰVEIRŐL.*
(A Balassa-kódex 99. lapján.)

A Balassa-kódex feljegyzését Balassa többi műveiről (196. l.) a radványi kódex 99. lapjáról kicsinyítve adjuk. Olvasása: Meg Vadnak ennehanj I(ste)nhez ualo enekek kiket a psalmusokbolis ma-gatulis fzerzett ki mindeneftulis tíz, azok mas könyvben uadnak nemis adgia azokat ki medig Töb psalmuft nem forditt meg azokhoz Azert euilagi eneket a Jephtes Historiayatul elualva ki meg nem kefz…

Nem csodálkoznánk azon, ha e néhány költeményén kívül többet nem lehetne e három nehéz esztendő terméséhez csatolni. Viszont azonban nem szabad, a kódex hallgatását könnyen elfogadva, azt hinni, hogy ez idő alatt lantja nem zendült föl. Istenes Énekei közül a LXII–LXVIII. számúakat tartalmi s belső okoknál fogva határozottan ez évek terméseül kell tekinteni. Az Egy könyörgés (LXII.), a kódex írója szerint új, talán csak azért, mert a Ládoni Sára nevére szerzett könyörgést kivéve, ilyennel nem találkozott s a bűnbocsánatért könyörgő énekét nem tekintette ilyennek. Szerintünk is új, Balassa lirájának új hangnemét hirdető. Ez új énekben Istenéhez fohászkodik, mikor körülvette szörnyű veszedelem, könyörög hozzá, hogy rút szégyentől óvja, áldja meg vitézséggel s mentse meg kevély ellenségei gyalázatától. A következőt (LXIII.) Buchananus XXVII. zsoltára után dolgozta át, s mint nagy példája, Dávid király, ő is megszabadításért könyörög:

Rágalmazó nyelvtől,
Álellenségtől
Ments meg uram engemet,
Mert hazug tanúkkal
Keserves szókkal
Káromolják éltemet.

Az őt körülvevő szörnyű veszedelem, a kevély ellenség, a rút szégyen, a rágalmazók s élete káromlói kifejezések a házasságát követő méltatlan perek idejére, Dobó Ferenczre, a törökösség vádjára, stb. mutatnak, az 1585–1586. évek eseményei által teremtett helyzetre, a melyben csakugyan méltán kérhetett egy kis csendességet, lelkibékességet (LXIV.) amaz énekében, a mely protestáns és katholikus énekes könyvekben s kéziratokban századokig élt. Balassának kevés szebb himnusza van ennél, s e kietlen és zaklatott időben búsúló szívvel s bújdosó elmével esengve kért lelkibékesség után érzett vágya lelkének rettenetes háborúságát árulja el. Ez időtájt, 1586 végén, méltán számlálja háborúit és szive fájdalmát s kéri Istent, hogy kétségbeeséstől oltalmazza s így a LXV. éneket is ez időre kell tenni. A mit abban énekel:

Látod, engem sok háború mind elborított,
Veszedelem mindenfelől körül béfogott,
Nagy hatalma csak te reád immár szorított,
Emberi segítségtől, mindentől megfosztott,

talán szó szerint is igaz. A LXVI. énekben elkesergi minden búját-baját, minden szégyenét és veszteségét, de rendületlenűl hisz Istenében. Már szinte koldusbotra jutott s méltán esenghetett régi jeles állapota után. Ide való a LXVII, és LXVIII. ének is, amabban bűne bocsánatáért könyörög és hálálkodik Istennek hogy hozzáfordulása által kedves lett s így megszabadúlt az örök kárhozattól, emebben «mégis bővebb szóval kérleli Istennek haragját». Ez énekek mindannyian egy idő gyümölcsei, ama kemény és reménytelen időé, a mikor Balassa űzött vadként lopta életét, sem otthona, sem védelmezője nem volt, ellenben mindenfelől ellenség környezte. Az idő elborúlt fölötte s ő korának sötét és rideg világát ismerte föl a saját helyzetében, s így, bár a maga keserveit énekelte, kortársai a közhangulat, a nemzeti keserűség és szégyen énekeit érezték ki azokból. A XVI. századnak nyomasztó hangulata búsította az ő szivét is és sorsa egyénileg a nemzeti életnek kicsiben való tükre volt, s e szerencsés találkozás avatta Balassát a nemzet és kora lirikusává. A XVI. század Balassa dalaiból is megérezhető, s mert hangja liráján nyert kifejezést: Balassa Bálint kora költőjévé lett.

Lelki állapotának őszinte rajzát maga adja meg Istenes Énekesben s mintegy új Jeremiás siratja életét és veszteségeit. Vitézi neve, világi szerencséje és emberi méltósága megaláztatása után ismeri el, hogy sokszor és meggondolatlanúl vétkezett, szerencsétlenségeit az Úr méltó büntetéseként fogja föl s magába szállva, mig bűnösségében keserűségeit panaszolja, kegyelemért az Istenhez könyörög. Szemét az égre emelve, a Jézus érdemében bízva, bűnbánatát erősítve, vallást tesz hitéről, lelki nyugalomért és bocsánatért esenkedik. Mennyit kellett elveszítenie, hogy együgyű szegénynek érezze magát s a mennyország reményében találjon fölemelő vigasztalást? Az egri vitéz, a törökverő bajnok, ez a kemény Balassa, töredelmes vallomásban bűnösnek tartja magát és vezekel. Ez a megtisztulás útja. Katharzisra csak a legnagyobb jellemek vannak képesítve az életben s a költészetben egyaránt. A bűnnek Golgotája a bűnhödés, a vallomás megkönnyebbít, a hit fölemel, a reménység megépít: a tisztúlt lélek hitében megerősödik, a bűnös lélek még mélyebbre sülyed. A szerencsétlen vétkezők s a ritka megtérők közé tartozik, különben alig történhetett volna meg, hogy életének e keserű korszakában s korának erőszakos és féktelen szenvedélyeit látva, a jók útjára térjen. Nagy válságain keresztül verte magát s nem lett renegáttá, mint ellenségei rágalmazták, és nem szállott szembe az egész világgal, mint az elvakult szenvedélyek teszik. Mikor minden elhagyta, megtalálta az árvák gondviselőjét; mikor sehonnan sem várhatott segítséget, a segedelemnek örökforrásához menekült; s mikor semmiben sem talált vigasztalást: meglelte a vigasztalások Istenét!

52. AZ ISTENES ÉNEKEK LEGRÉGIBB REÁNK MARADT TÖREDÉKE.* (NAGYVÁRAD, 1646.)
(A Magyar Nemzeti Múzeumban őrzött egyetlen példányról.)

Az Istenes Énekek legrégibb reánk maradt kiadásának (Nagyvárad, 1646.) töredéke (199. l.), az első teljesen fentmaradt kiadásnak (Pozsony, 1676.) czímlapja és ajánló levele (201. l.) a Magyar Nemzeti Múzeum könyvtárában őrzött unikumokról, a kolozsvári 1677-iki kiadás czímlapja (203. l.) a Magyar Tud. Akadémia könyvtárának példányáról, a legutolsó kiadás (Pozsony és Pest, 1806.) czímlapja (205. l.) a Magyar Nemzeti Múzeum könyvtárának példányáról vétetett.

A kortársak és a kor hangulata pontról-pontra megegyezik Balassa istenes énekeinek imént vázolt lelkivilágával. Az egykorú irodalom emlékei csodálatos egyértelműséggel hirdetik ezt a rideg ó-testamentomi fölfogást. Tanításuk az egy igaz Isten imádására serkent, a ki fölemel és megvigasztal, a Krisztus érdemeért megbocsát a megtérő bűnösnek. Bármennyire megegyeznek rideg okoskodásukban a régi és az új vallás hirdetői, felekezeti szempontjaikat nem tudják elhagyni. E miatt tanításuk dogmaivá, rideggé és szükkörűvé válik, és felekezeti színvonalát elhagyni képtelen. Balassa költészete magasabban szárnyal, benne nincs semmi felekezetiség, hanem telve van vallásossággal, hittel, bizalommal, az Isten szeretetével s imádásával. Naiv, őszinte, igaz hittel, a mely táplál és épít, megnyitja a paradicsom kapuját és boldoggá teszi a szerencsétlen, sorsüldözött s vigasztalást kereső sziveket. Ez a jelenség magyarázza, hogy a protestáns hitben nevelkedett s katholikus hitben meghalt Balassának istenes énekei három századon keresztül vegyesen szerepelnek minden felekezet énekes könyvében. Irójuk és költeményei tehát osztatlan tetszésben részesültek, az író vallását nem keresték, énekei előtt meghódoltak. Mert a mi bennük isteni a fölemelkedés és a rendületlen hit; a mi bennük megragadó: az ájtatos léleknek csodálatos ereje; a mi bennük ihletre kelt: az isteni nagyság átérzése; mindez nem a felekezetek és dogmák, hanem az emberek s a szivek értelmében van írva. A mi bennük istenes: a lélek mélyén fakad; a mi bennük ének: egy nagy poéta gazdagsága.

Benne és költeményeiben a XVI. századnak mély és komoly vallásosságát, isteni félelmét s a költői lélek szabadságát és szabad szárnyalását látjuk. Azt a mély hitet, mely megmozdítja a sziklát, azt a komoly vallásosságot, mely a századot jellemzi, azt a lelkiszabadságot, melyet a protestáns szellem fakasztott irodalmunkban s azt a szabadszárnyalást, mely őt kortársai fölé emeli. Mert föléje emelkedik költeményeinek benső és külső gazdagságában. Gyönyörűen zengő énekeiben a vallásos korszak hangulata és szelleme uralkodik, dogma helyett vallásosságot hirdet; a mi a szivek mélyén öntudatlan malaszt volt, hárfáján isteni harmonia gyanánt zengett. Balassa szent költészete nem csupán korának, hanem az utókornak is szólt. Más szóval lirája általános értékű. Semmi sem mutatja inkább e tényt, mint az idő itélete és az a távolság, mely őt korától és társaitól elválasztja. Kora és az utána következő századok egyformán Balassa hatása alatt állanak; Istenes Énekeinek a szatmári béke évéig húsz; azontúl 1806-ig tizenöt kiadását ismerjük eddig, s egyes énekei, átélvén a vallásos énekügynek minden küzdelmét, minden felekezet énekes könyveiben változatlan szeretettel találkoztak. Az idő csupán szentesítette és igazolta a XVI. század itéletét, mely Balassát a magyar nyelv ékességének hirdette és ismerte. Modern korunk mennyivel tisztábban látja őt társai felett! Ismerjük el, hogy az ő vallásossága a kornak uralkodó hangulata volt, de lássuk meg azt mennyivel nemesebben, tisztábban és igazabban csendült meg az ő lantján, mint ama derék papok és tanítókén, a kiknek a magyar nyelvű egyházi énekköltészetet köszönhetjük, s legyen előttünk tisztában az is, hogy míg azok előtt az énekszerzés inkább eszköze volt a vallási áhítat emelésének: Balassában az énekírás maga volt a czél: az istenes ének az ő lantján igazi költészetté nemesült.

53. AZ ISTENES ÉNEKEK LEGRÉGIBB REÁNK MARADT TELJES KIADÁSÁNAK CZÍMLAPJA ÉS AJÁNLÓLEVELE.
(A Magyar Nemzeti Múzeum könyvtárában őrzött egyetlen példányról.)

Bármily komor és megalázó volt életének e szigorú három esztendeje, költészetének szüksége volt arra, hogy a könnyű s játszi dalokból kiemelkedve, az örök emberi szólalhasson meg lantján. Csapongó szerelmei és könnyelmű fiatalsága dalaiban több a szikra, mint a parázs, több a dallam, mint a harmonia. Bennük már meg vannak költészetének nemes és állandó vonásai, de szivének nagy fájdalmakra volt szüksége, hogy költészete mélyüljön és érczben gyarapodjék. Egy-egy dala ha kedvesen érinti és ha meginditja is olvasóját, költészete ha érezteti is Istentől nyert tehetségét, mégis e dalok (a melyek házassága előtt keltek), inkább elzárják, mint föltárják igaz és nagy tehetségét. Virágok, melyeknek illatát egy-egy röpke szellő kapja föl; lepkék, melyeknek szivárványos színei a nap fényében csillognak, ragyognak. A lirának meg vannak a maga általános formái az érzésekben és azok kifejezéseiben, meg van nyelvi költői készlete, tartalmi általánossága és költői gyakorlata. A tehetséget erről az általános színvonalról az egyéniség emeli föl s mennél magasabbra, annál nagyobb értékkel, s a költőnek e konvenczióból kell kiszállania, mint a sasnak az erdők és rétek alacsonyröptű madarai közűl. Fejlődését a lelki élet mélyülése, tehát a szenvedély ereje és az érzések páthosza, a művészi forma tökélye, tehát a nyelv és verselés gazdagsága és a költői kifejezés igazsága, tehát az előadás naivsága és őszintesége határozza meg. Balassa Bálint költészetén ez évek mély és nevezetes nyomot hagytak. A költő magába mélyedt, mintegy érezni tanult. Az ifjú évek játszi kedélyű Múzsájától hamar búcsut kellett vennie. A mint a felhők feje fölé torlódnak, hatalmasabb szenvedélyek és komoly nagy érzések uralkodnak lelkén. A képzelt bánatok helyére a valódi fájdalom húzódik, az ifjúság szerelmi regényét az élet szomorújátéka nyomja el, a könnyű felhők helyéré villamos, barna felhők nyomúlnak.

54. AZ ISTENES ÉNEKEK KOLOZSVÁRI 1677-IKI KIADÁSÁNAK CZÍMLAPJA.

Az Aenigma elmés parabolájától bűnbocsánatot kérő himnuszáig s ettől a penitencziás énekekig mily változás tárúl elénk. Minden költeménye jobb, mint a megelőző s rajtuk, mint dicsősége lépcsőjén, Balassa fokonkint emelkedik. Az Annához írt visszaemlékezések, az erdélyi virágénekek s az itt elemzett istenes énekek jelzik útját. Míg ott bővebb beszédű, itt szűkebb szavú, ott inkább csillogó, itt már tüzes; amazokban szenvedélyesen ír, emezekben már maga a szenvedély beszél; a könnyed, elmés és keresetlen versek nyomán az erőteljes és tömör harmoniájú énekek fakadnak. Sötét, szomorú világ fogja körül, ebben írja legszebb istenes énekeit; lelkének háborúságában megérti Dávid királyt és a kegyelem Istenéhez fordul vigasztalásért, megnyugvásért és bocsánatért. Ekkor zendülnek meg liráján a XVI. századnak komor és erős harmoniájú vallásos énekei: katharzisának tanúi, mély hitének oszlopai és költői dicsőségének korunkig élő hirdetői. Az élet megalázta, de a költészet fölemelte; mert tehetsége, mint a pálma, az élet súlya és nyomorúságai alatt edződött és gyarapodott. Az ellene indított pörök és a rászórt rágalmak árnyat vetettek alakjára, de istenes énekei és mély költészete igazolják őt lelke érintetlenségével és zaklatott szive fájdalmaival. Életrajzi fontosságra emelkednek, mert tanúságot tesznek mellette saját kora ellen s megértetik, hogy abban a szerencsétlen időben fogantak, a mikor igazán énekelhette:

Az én keserves életem!
Gyötrettetik az én lelkem;
Gyalázatban tisztességem,
Siralomban az én szemem. (LXVI.)

Ha Balassa lirája már istenes énekeiben oly magasan héjjáz kora fölött: a Júlia-cziklusban még feljebb szárnyal. E dalok a kódexben közvetlenül a házasságát illető énekek után sorakoznak, a XXXVIII. számútól, a melyben «Cupido mutatására megsaldítja Júliát», az LVIII. számúig, mely után nem említi többé Júliát versül.*

Ide tartoznak a SZABÓ KÁROLY által bemutatott Júlia-dalok (Századok, 1879. évf. VIII. f. 94. l.) és egy töredék. (Magyar Könyvszemle, 1877. évf. 73. l.)

Júlia alakja köré irodalmunkban egész legenda fonódott, melynek gubóját a legújabb eredmények bonyolítják le. A kódex tanúsága szerint, mikor a feleségétől elvált, Cupido mutatta meg neki Júliát, hogy búskodó, keserves, régi hívét igérete teljesítése által megvidítsa (XXXVII.); megmutatta neki egy kapuközben (XXXVIII.) s rátalálván, dallal köszöntötte (XXXIX.); azután bizonygatta, hogy mint a salamandra tűz kivül, ő sem élhet Júlia szerelme nélkül (XL.), s mikor meglátta vadászat közben, megénekelte (XLI.) s költeményét el is küldötte Júliának, a ki oly szép, hogy Cupido Vénusnak nézhette (XLI.), a kiről a fülemilének énekel (XLII.), kinek szerelméről egy barátjával áradozik (XLV.), a kinek örök szerelmét énekli (XLVI.), a kit annyi édes és gyötrelmes érzelemmel foglal többi énekébe is. Júlia e szerint a szigorú évek után lép Bálint elé. Az a levele, melyben örül, hogy Wárdaynétól elválasztatott s már karácsonyra a szive után nagy uraságot igér magának, elárulja Júlia kilétét: A XXXVII. ének ezzel a levéllel teljesen egyet jelent s ha tudjuk, hogy Bálint Anna miatt bújdosott el, tudjuk ki az: «ki akkor már még-szabadult, tőle el is vadult, de gyakorta juta eszébe», nem szabad többé Júlia kilétét keresnünk. A Júlia-dalok 1588–1589-re esnek e szerint, arra az időre, a melyre Anna özvegysége és Bálint fölszabadulása esik. Tehát e dalok Anna iránt fölújult régi nagy szerelmének drága emlékei. A pseudo-Annák, kik egri vitézkedése idejére (1578–82.) esnek, akár Harrach Anna, akár mások, csupán kegyesei voltak, muzsáivá nem lettek; muzsája egy Anna volt, s ez lett végzete is. Ime, Balassa sorsa mily csodásra fordul. Még sajognak régi sebei s Anna új sebet üt szívén; megküzdött a nagy világgal, mely ellene támadt, de nem tudott megküzdeni a kis világgal, melynek napja Júlia-Anna volt. Ez a tény csodásan ékesen szóló. Elárúlja, hogy Balassa a szív embere volt, hogy csélcsap kalandjai, könynyű szerelmei, gazdag sorban elvonúlt kegyesei között és fölött csak egy igaz, egyetlen szerelmet érzett és táplált Anna iránt. Júlia-Anna uralkodott fölötte s ezt tudva, csodálatosan megelevenednek e cziklus költeményei, a melyekből szenvedélye föltámadását, lángralobbanását és hevét már ismerhetjük. Ezek a versek, Júlia fátyolának föllebbentésével, beszédesekké válnak; a bennük rejlő s eddig csupán találgatott életrajzi elemek megvilágosodnak s elárulják először Bálintnak egész valóját megbűvölő érzelmeit, másodszor azt, hogy mind e dalok kivétel nélkül annak az egy szenvedélynek rapszódiái. Igazolják Bálintot, a kit a hagyományokhoz ragaszkodó régi irodalomtörténeti iskola Anna állandó hivének tartott,* s megértetik elbújdosását, melyre csalódásai fájdalmában elszánta magát. E daloknak mély költészete ez egyetlen s komoly szerelem hősévé avatja Balassát s egyben szerelmi liránk kitünőségévé. Nemcsak a XVI. századnak első költője, hanem világi és szerelmi költészetünknek is legkiválóbb alakjai közé tartozik. A megpróbáltatások éveiben mélyült kedélyvilága, tisztult érzései s hatalmassá vált liraisága e szerelmi dalokban is kifejezést nyert. Duzzadó erő és nagyerejű szenvedély táplálták liráját, a mely a már megtalált hangot mintha még erősebben adná vissza.

TOLDY FERENCZ, A magyar költészet kézikönyvében s egyebütt.

55. AZ ISTENES ÉNEKEK LEGUTOLSÓ KIADÁSÁNAK CZÍMLAPJA.

Szerelemmel telt el az utolsó csepp véreig s e nagy és uralkodó hatalom rányomja bélyegét minden költeményére. Ez teszi gazdaggá képzeletét, hogy a klasszikus mithologia képeit, a renaissance líra bókjait, a lovagi fölfogásnak majdnem újra föltámasztott nő-kultuszát arra az egy aszszonyra halmozza, a kit szépségében, deliségében, vágyat keltő asszonyi mivoltában oly magasra emelt s a kiért forró vére lobogásával emésztette magát. Gondolatai, érzései, vágya és reménye Anna körébe vonták s mikor reményében megcsalatkozott, ugyane vágyak, érzések és gondolatok fájdalma, szégyene és keserűsége űzték őt a távol idegenbe. Andrással és pöreivel valahogy csak megtudott volna férni, de Anna nélkül nem volt maradása; az élet keserves meglepetéseit zúgolódva fogadta és hitében megerősödve tűrte, de hogy Annában csalódnia kellett, e veszteség megtörte. Szinte lelkét tette föl erre az egy aszszonyra, a kit szívébe fogadott és szíve szerint megírt költeményeiben a jövendőnek is átadott. Balassa művészi lelke e vidám és szép Annát a hű és okos magyar asszony tipusaként állította bele multunk és költészetünk világába. Anna deliségével, szépségének vonzó hatalmával és kegyetlen szívével nemzeti liránkban örökre Bálinthoz van kötve. Bálint és Anna, mint Petrarca és Laura, egymás nélkül már nem képzelhetők.

Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem