V.
V.
A Coelia-cziklus és egyéb versei. Bujdosásának évei. A tengerparton. Visszaemlékezés Báthory Istvánra. A psalmusok. A csalódott szerelmes vallásossága. Anna emléke. Kiről szólanak a Coelia-dalok? Az utolsó szerelem. Balassa Ferencz Egerben. A szikszói harcz. A Balassa-testvérek anyagi sülyedése. Bálint Krakkóban. Az újvári ügy. Balassa András halála. Fiainak pöre a kis Balassa János ellen. A családi pörök lassankint megszünnek. Bálint és Ferencz a végkifejlet előtt.
ISTENES és szerelmi énekei még nincsenek kimerítve a keserű évek s a reménytelen szerelem korának eddig tárgyalt emlékeivel. Liráján több szerelmi ének is fakadt és kebléből az ájtatosság, az isteni félelem nem halt ki bújdosása alatt sem. A Coelia-cziklus és a psalmusok és dogmai versek, néhány más énekével együtt, bujdosása alatt és után keltek. A mint Balassa a Krivány orma alól eltűnt, eltűnt kortársai s az utódok szeme elől is, csupán néhányszor villan föl alakja, fényt vetve a távol idegenség és a messzi múlt szürkeségébe, nem hogy magát mutogassa, hanem hogy útját jelezze. E villanások fénye hull rá az elfeledtetés és a feledni vágyás száműzöttjére, a ki keserű bánatát a rengeteg erdő mélyébe rejti és a kietlen kősziklák közé zárja.
Bújdosása, a mint Illésházynak előre megírta, négy esztendeig tartott. 1589 ősze elején hagyta el hazáját és 1593 nyara végén tért abba vissza. Véletlen-e, hogy az események igazolták előre mondott jövendölését, vagy tényleg valamely ok miatt kellett négy esztendeig száműzetésben élnie, nem tudjuk, de az bizonyos, hogy a mint írta, úgy cselekedett. Ez Balassára vall s arra, hogy száműzetése idejének előre való meghatározására valamely komoly ok késztette. Mikor csak egyedül, lóra kapva elvágtatott, kétségtelenül Lengyelországba tartott, a hova már előbb is ki akart bújdosni. Lengyelországnak idegen földje fogadta a vándort s az adott neki barátságos és vendégszerető otthont. Merre jár, mit csinál, nem tudjuk, egyelőre nyugalmat nem találva, jár városról-városra, rengeteg erdőből rengeteg erdőbe. Tavaszszal vágyva nézi a fölfelé húzódó vándormadarakat, őszszel a hazája felé szálló darvakat. Megfogyatkozott reménysége miatt gyámoltalan életet folytat s reménysége megfogyatkozásának s így gyámoltalan életének okát Annában látja, kiben eddig minden gyönyörűségét látta, a kitől Isten megfosztotta. Malgrudiánt mondja, fohászkodással és úton járva kesereg magában s gyakori könyhullásában gondol szerelmesére. (LXXXVII.) Megjárja a régóta nem látott helyeket, fölmegy Danczkába, a hova annak idején egy másik özvegy asszony küldözgette utána szerelmes leveleit.* S ha már Danczka alatt járt, ellátogathatott a keleti tenger partjára. A Kárpátok alatt vitézkedett felföldi magyar fiú előtt ez a tenger is lehetett az Oczeanum, a mely mellett LXX. énekét elfohászkodta. Kegyelmes Istenéhez töredelmes vallomással megtérve könyörgi, hogy az Isten szent fiáért adja meg neki a reménységet, viselje gondját és áldja meg fejét.
DEÁK FARKAS a Stephaneis Moschovitica (Gedani, 1582.) czímű műnek egyik példányán, mely most az Erdélyi Múzeum tulajdona, egy Júlia-töredéket fedezett fel. (Magyar Könyvszemle, 1877. évf. 73. l.) Ismerve a könyvek vándorlását, ez az adat közvetetlenül ugyan semmit nem bizonyít, de megerősíti azt, hogy Danczkát most is fölkereshette.
A szép harmatot
Miként hullatod
Tavaszszal virágra
Sok jódat Uram!
Úgy hullasd reám
Te régi szolgádra.
Miként hullatod
Tavaszszal virágra
Sok jódat Uram!
Úgy hullasd reám
Te régi szolgádra.
1591-ben írta ezt a versét a tenger mellett. Hihetőleg ez volt vándorútjának, bújdosásának legtávolabbi pontja. Az angliai út legendáját az újabb kutatások egy sajtóhiba megjavításával már megdöntötték. Méltán lehetett csodálkozni azon, hogy ez útnak sem költeményein semmi hatása, sem másutt semmi nyoma nincs.
A tenger partja, a mint a rátüremlő hullámokat visszafordítja, visszafordította Balassát is, a ki dél felé, hazájához közelebb húzódik és Krakkóban nyugodalmasabb szállást talál. Úgy látszik, itt várja be a négy esztendő lejártát, a mely újra megnyitja neki elhagyott hazáját. Itt, e kedves emlékekkel bő lengyel földön, emlékezik vissza néhai jó fejedelmére, Báthoryra, kinek nevét a LXXXV. énekének versfőibe foglalta. Ezt a költeményét is keseredett szívvel írta, Istenhez kiáltva buzgó könyörgéssel, éjjel-nappal víván lelki ellenséggel. A vanitatum vanitas értelmét föl tudja fogni s magát Istenére bízza, mert csak úgy reményli boldogságát. A hirtelen elmúló, hizelkedő világtól, mely magát kívántatja, elfordúl, s mint a szomjú szarvas, kit vadász rettentett, úgy keresi lelke Istenét. Számkivetett, nyavalyás, megromlott lévén, buzgó imádsággal, erős reménységgel borúl Ura elé, hogy ne hagyja fogyni bizodalmát (LXXXIV.). E költeménye (a XLII. psalmus) s vele együtt még másik két zsoltár átdolgozása (az LIV. és CXLVIII. zsoltároké) is hihetőleg lengyel földön termett. Ezek is az ő magába szállott és Istenéhez emelkedő hangulatának szüleményei. Az élet megtanította a világhaszontalanság nagy igazságának fölismerésére s arra, hogy a szerencse forgandó, s az embernek tűrni kell balsorsát s remélni jobb jövendőjét. A LXXXVIII. ének a saját életéből e tétel igazolásaként fölhozott példának tekinthető. Ez az ének jellemző és határozott; Balassa rezignáczióját föltámadó reménységével deríti, az életnek gazdag tapasztalatait élete folyásának rövid történetével foglalja össze. Dátumát a kiadás helyreigazítja s így annál könnyebben illeszthető be Balassának a lengyel földön kelt énekei sorába, melyet hihetőleg egy lengyel ének, a LXXVII. nyitott meg. Fohászkodás ez az Isten áldásáért, megismerése, követése, a benne való hit és megnyugvás és az őt illető dicséret van benne kifejezve.
Életének e szakaszát nem igen ismerjük. Adataink a bújdosás éveiből szórványosak. Legőszintébb és meghitt tanúja, költészete is csak keveset tud róla. Csak annyit, hogy lelkiháborúsággal indúlt útnak s hogy lassan-lassan beletörődött sorsába. Inkább rejti, mint föltárja útját, legföljebb egy kicsinyke rést mutat, a melyen keresztül szivébe lássunk. Tompa, komor bánat nyomja, mely végül maga megadásba megy át s utoljára a reménység színeit csillogtatja. S mi megértjük szivét, mely mindig őszinte volt. Útja, a mint viharzó szenvedélyeit a rengetegbe kiáltva indúl s a mint lassankint megenyhülő fájdalmait elzokogja és végül, a mint a Szentháromság himnuszában az Istenhez, a vitézség forrásához: Krisztushoz és a szeretet szimbolumához: a Szentlélekhez fölemelkedik, a magába szállás, megbánás és kiengesztelődés útja volt. A lelkét elnyomó szerelmi csalódásból is odajutott, a hova a világi szerencsétlenségek csapásai alatt kellett érnie: Istenéhez. Csalódva mindenben, nem csalódhatott egyben Istenben. Ime, a XVI. század mély vallásossága így hatja át a szerelmes daliát is, a kemény karú és vastag koponyájú Balassa Bálintot. Minden világi, vitézi, vagyoni és szívbeli fájdalomnak, veszteségnek, szerencsétlenségnek egyetlen istápja, orvosa és megvigasztalója a végtelen irgalmú és a nagyhatalmú Isten, a kit megismerni, a kinek szigorú itéletét félni kell és itéletének szigorúságát penitencziával kell megengesztelni.*
Irodalomtört. Közl., 1898. évf.
A gúnyolódó visszhang még egyre fülébe kiáltott Anna nevét, mikor ő maga minden erejével azon volt, hogy a Júlia-Anna nevet, annak még szívébe vésett betűit is elfeledje. Költeményei között egyet sem találunk, a mely ez idő alatt Annára való emlékezéséről beszélne, legföllebb egy-egy távoli vonatkozású szó vagy sor ötlik elénk. Nevét is csak egyszer írja le. Vagy az Anna-elegiák lettek volna amaz átkozott rossz versek, a melyeket, mert neki sok bút szereztek, tűzben megégetett? Vagy talán csak nem jutottak el hozzánk, elvesztek, mint annyi más költeménye?
Tény, hogy költeményei között Annára vonatkozó több szerelmi verset föl nem ismerünk, bár a Coelia-cziklust a kódex kiadója Annáénak vallja. Ha csakugyan ő rá vonatkoznék, jóval előbb kelhetett, abban az időben, a mikor Ungnadné férje mellett, Horvátországban lakott, ő meg Egerben vitézkedett és a derék Ferdinánd rózsás kertjét kerülgette. Tény, hogy a kódexben a Júlia-daloktól nincsenek távol a Coelia-cziklus versei, hagy új név választása nem zárja ki a régi kegyest. A mint Annát Johannes Secundus után Júlia néven nevezhette, nevezhette volna Angerianus után Coeliának is, hogy annál jobban követhesse ebben is a régi poéták módját. Tény, hogy ez énekekben is szerelmét zengi, de az is föltünő, hogy sem e szerelemben, sem ez énekekben nem érezzük azt az égető szerelmi lángot, a mely a Júlia-dalokban lobog. Más érzelem, más hangulat uralkodik bennök, nyugodalmasabb szenvedély, fáradtabb fantázia és csendesebb előadás. Higgadtabb, ha szabad mondani, öregesebb szerelem vette körül Coeliát, mint Júliát. E belső inditékon kivül föltünő az is, hogy Júliát többé nem kívánja versül említeni. Azt kell gondolni, hogy itt a kifejezés súlya, a mit nagy elhatározásában mondott, nem a Júlia néven, hanem Júlia-Anna személyén van. Nem akarja többé még a nevét sem említeni annak, a kiben csalódott. Nem említi tehát Coelia néven sem, hanem egyszerűen agyonhallgatja. Ha mégis szerelmi verset ír, szerelmes is. Ezt, őszinteségét ismerve, el lehet fogadni s Coeliát másutt kell keresni, nem ott, a hol Anna a boldog szerelem gyönyörűségét élvezi új férje karjaiban. Coeliát, úgy vélem, Lengyelországban lehet és kell keresni. A cziklus IX. énekében Júliához hasonlítja, Cupidóval is feddik; hogy – holott hazájából is ő kergette ki, ott sincs nyugalma miatta; a VI-ikban siralmas szállását hányja fel, a melyet szegény fejének keserves válás rendelt; s azon panaszkodik, hogy a szörnyű válás, végtelen kínvallás szivét örökké sérti; a II-ikban Coeliáról jut eszébe régi nagy szerelme; a III-ikban áldja Coeliát, hogy veszendő voltában megsegéllette. E lirailag előadott tények arra mutatnak, hogy Coelia nem Anna, hanem valamely lengyel szép leány, Hannuska Budonskionka és a cziterás lengyel leány földije. Személye és valódi neve szerint ismeretlen; de költői néven és titokzatosságában nem kevésbbé érdekes alak. Ő az utolsó kegyes, a ki Balassának nagy szívét még hevítette. Régi, nagy szerelmének megújuló emlékei mellett szenvedélyes vére Coeliára vágyik, a ki talán azért ragadta meg, mert Júliához hasonlított. De nem képes őt sem feledtetni, sem pótolni. Júlia-Anna volt az egyetlen örökeszmény s Coelia csupán a kegyesek számát növeli. A cziklusban valami burkolt, epikúri bölcselkedés lappang, a milyenre a Júlia énekekben nem találunk. Elárulják ugyan, hogy Bálintot még Lengyelországban is hevítette a szerelem, s azt is, hogy ez a szenvedély nem az ábrándos, hevülékeny és varázslatos érzelem, hanem a vér játéka volt. Szerelmet érzett Coelia iránt is, mint szerelmes volt annyi más kegyesébe, de inkább a bécsi Zsuzsánnát, a Zsófiát, a cziterás lányt találta meg feredő Coeliájában, mint az erdélyi kegyeseket, hogy Annát ne is említsük. Anna megmaradt szívében, emlékeiben és rajongó vágyakozásában a régi, elérhetetlen boldogságnak; Coelia, mint a szép valóság, ölébe ült és érzékeit csiklandozta. Bálint sem szent, sem aszkéta, sem hivalkodó, sem képmutató nem volt: kegyeseivel nem kérkedett, de el sem hallgatta szívbeli kalandjai hőseit. A szép, szerelmes lánynak ölelő karjai közül sem bontakozott ki, hanem énekbe foglalta utolsó szerelmét, a melylyel Coeliát körülvette. Ez a viszony hímzi virágait arra a szürke lepelre, mely az idegenben bújdosó Bálintot tekintetünk elől elfedezte.
Mialatt őt nagy szemérme az idegen országnak távol útain kergette, öcscse Egerben vitézkedett és küzdött az ajtaján kopogtató szegénység ellen. Részt vett a szikszói harczban (1588 október 8-ikán), melyet Tardy György megénekelt s ez alkalommal:
Embörségét vitéz módra mutatá;
Törököket mellette lecsapkodá,
Sarkantyúval lovát ő megfogdosá,
A sok török közül magát ő kirúgá.
Törököket mellette lecsapkodá,
Sarkantyúval lovát ő megfogdosá,
A sok török közül magát ő kirúgá.
Erre a vitézi dicsőségre nagy szüksége volt, mert a jól hangzó Balassa néven kívül apai örökségéből mást alig tudott megmenteni. Vékony füstű konyháját baráti kölcsönökkel fűtötte, lapos tarsolyába eladogatott javaiból szerzett pénzt s magát és hitelezőit jövendő restitutiója reményével biztatta, de még sem volt olyan szegény, hogy földönfutó bátyját istápolni ne tudta volna. 1589-ben készpénzben 1480 frtot s a Dobónál kint lévő 10,000 frtos adósság egy évi kamatját engedte át neki.*
Gyurikovits reg.
Az egymástól elválasztott két Balassa fiú többé már nem volt veszedelmes András úrra. Bálint teljesen nem szakadt el hazulról; ügyei, pörei, emlékei, testvérei és kis fia haza-haza hozták egy-egy rövid látogatásra. Ilyenkor inkább lopva és titkon járt, mint nyiltan és vendégkép. Különben aligha tűnt volna úgy el szem elől, mint a hogy tényleg eltűnt. Ha néhány kétségbevonhatatlan adatunk nem volna, azt kellene hinnünk, hogy Bálint lelki keserűségében teljes meghasonlásban töltötte el idejét. De tudjuk, hogy állandó összeköttetésben állt öcscsével s időnkint itthon is megfordúlt. Krakkóban ütött tanyát, talán, hogy ott régi barátai körében jobban érezte magát, talán, hogy közelebb legyen hazájához, a hol még folyamatban lévő ügyei voltak.*
Oda szállított borainak vámja elengedéseért folyamodik 1593 május 11-ikén.
A véghlesi és újvári violencziák nyomán indítható pörök ellen még nem voltak biztosítva, az újvári kérdés sem dőlt még el, sőt Losonczy Anna is pörben állt vele, szóval szükséges volt, hogy itthon folyó ügyeit szemmel kisérhesse s Krakkó, a melynek Magyarországgal élénk forgalma volt, e czélra nagyon alkalmas lehetett. Főként Liptóújvár sorsa érdekelte a Balassa fiúkat, melynek visszaváltása nem ment olyan gyorsan s abban vizsgálat vizsgálatot ért. 1590-ben az újvári birtokokban tett károk megvizsgálására küldtek ki bizottságot, hogy azok értékét a fizetendő váltságdíjból Bálint és Ferencz kárára levonhassák.
55. A SZIKSZÓI CSATA EGYKORÚ LEÍRÁSÁNAK CZÍMLAPJA.*
A szikszói csata egykorú leírásának, Frenzelius Salamon Prágában, 1588 végén megjelent költeményének czímlapját (215. l.) szintén a Magyar Nemzeti Múzeum könyvtárának példányáról adjuk.
Mit végzett a bizottság, mit nem, azt eddigi értesüléseink szerint nem tudjuk. Tudjuk, hogy a kamara 1592 július 27-ikén még mindig Újvár visszavétele tárgyában adandó véleményt sürget, s hogy 1593 elején Bálintnak és Ferencznek ezen ügyben támasztott követelései tárgyaltatnak. De tudunk többet is, hogy Bálint és Ferencz 1591-ben Újvárt zálogba akarták vetni, a mit május 3-ikán kelt rendeletében a kamara megtilt s a mi ellen Balassa Imre és Zsigmond, András fiai, 1592-ben tiltakoztak.* Újvár ügye tehát még mindig folyt, s folyt még tovább is, noha András úr is elköltözött e földi élet színpadáról. Vele a másik aktor is letűnt s a Balassák pörének két nagy alakjával együtt a történet folyása is elvesztette régi érdekét. Így a Balassa-pörök nagy zivatarának hullámai lassan-lassan elsimultak volna, ha András fiai újabb szelet nem támasztanak. Apjuk szelleme látszik föltámadni abban a törekvésben, hogy a kis Jánost az esztergomi szentszék itélete értelmében az atyai örökségtől elüssék. Megfeledkeztek azonban arról, hogy Bálint már előbb királyi kegyelmet kapott, a melynek következtében az ellene fölvett pöröket megszüntették s a melylyel szemben a szentszék itéletét végrehajtani nem lehetett, legkevésbbé azzal, hogy ők maguk foglalják el a kiskorú javait.* Hatalmaskodásuk csak egy pillanatra zavarja meg a békét, de máris kiindulója későbbi visszavonásnak, a melyet az atya halála után János ellen fölszínre vetettek.
Regesta a Gyurikovits-gyűjteményben.
Századok, 1873. évf. 254. l.
A Balassák fölött az idő gyorsan halad s a Balassa-pörök lassan-lassan feledésbe merülnek. Ha a régi viszályok üszke néha-néha föllobbant is, hamarosan kilobbant. A jótékony idő már szövögetni kezdi a feledés leplét, mely e csúnya háborúságot a jövendő korok szeme elől elborítsa s új eseményeket készít elő, melyek a Balassákat rehabilitálják. Volt-e erre szükség? Talán nem. Hiszen a kortársak előtt a villongások rúgói és hősei egyaránt ismeretesek voltak s a hozzájuk hasonló pörlekedők között nem voltak annyira felötlők. S az utókor, mennél tisztábban látja e zordon időnek folyását és embereit, annál kevésbbé törhet pálczát fölöttük. Ha mégis szüksége mutatkoznék, csupán a hagyomány és a romantika szempontjából volna elfogadható. Az események és hősök emlékének e gyöngéd dajkái a Balassa fiúkban a kitünő és vitéz hősöket bízták ránk s Bálint fölé a daliás költő nimbuszát árasztották. A hagyomány és a romantika előtt az ezután következő eseményekben a két Balassa fiúra új fény sugárzik, a melyet a komoly história is a legnagyobb elismeréssel jegyzett föl róluk: hazájukat védve, kezükben karddal, hősies halállal haltak el, megörökítvén dalia voltukat és kiengesztelvén mindent, a mit életükben magukra vontak.
56. BALASSA BÁLINT PECSÉTJE.
