II.
II.
Az újvári építkezések. Az élet Egerben. A hosszú béke. A végbeli szolgálat terhei. Portyázások a törökre. Szerelmi kaland. A régi szerelem ereje. Ungnadné ártatlan kaczérsága. A kiábrándulás kezdete. Anyagi gondok. Bálint távozik Egerből.
AZ ATYAI örökség s az ősi vagyon tisztázása körül Bálint megfoghatatlan könnyelműséggel, András kiszámított ravaszsággal, önzéssel és öcscsei bizalmát csúnyán kijátszva, nagy haszonnal járt el. Ő eléggé ravasz és képmutató volt, hogy befonhassa bizodalmas atyjafiait s ennék daczára is meg tudja őrizni velük szemben és szemükben a ragaszkodó s jóakaró bátya alakját. Közöttük még nyoma sincs az ellenségeskedésnek, talán nem is sejtik, hogy érdekeik szemben fognak állani s őket a legmélyebb dacz, a legkeményebb harag s a legélesebb elkeseredés fogja talán rövid idő múlva is, elválasztani. Bálint, hogy Újvár sorsa eldőlt, a többivel édes-keveset gondolt. Neki ez volt egyetlen vágya, törekvéseinek czélja, s hogy ezt elérnie sikerült: sem az elkövetkező eseményekre, sem a multban szenvedett károkra nem gondolt. S abból, hogy Újvár foglalta el egészen, hogy annak biztosítására fordította minden energiáját: könnyű kiolvasni eme törekvések indokát is. Ő mint Liptóújvár ura és egri kapitány a korabeli társadalomban egyszerre oly kiemelkedő helyzetet foglalt el, mely minden irányban támasztható igényeinek megfelelő reményekre jogosította. Az lehetett a terve, hogy végbeli vitéz marad, míg Újvárt magának nem biztosíthatja s azután mint független úr, szabadon és kénye szerint fog élni. A mint tehát osztályegyességükben Újvárt magának, bár bizonyos föltételek között, lekötötte, egész energiájával látott annak megerősítéséhez, fölszereléséhez.
Ez időtájt Eger körül csendesebb idő járt, a török-magyar villongás szintere a Dunántúl lett s így ő is szabadabban intézhette újvári ügyeit. Simon Antal és Török Andris egri kapitányok maguk is rendben tarthatták a lovas őrséget, mialatt Bálint újvári építkezéseire felügyelt. Düledező falait kitataroztatta, új falakat is vonatott, az épületeket kijavíttatta; tárházait fölszerelte, hadi szerszámokat szerzett, őrséget toborzott, szóval lehető jókarba iparkodott helyezni. Persze, hogy minderre nem volt elég az a 300 frt, a melyet a körmöczi kamarától évenkint kapott, hiszen csak egy esztendőben, 1579-ben, tízannyit költött rá, a mely összeg abban az időben nagy pénzt jelentett. Mindez arra mutatott, hogy egri állomását ideiglenesnek tartva, azt tervezte, hogy talán szolgálatai, talán szerencsés házasság által vagyonát meggyarapítva, Újvárban ver fészket, s öcscsének az egri kapitányságot átadhatja. Talán még Krusith Ilona is eszében járt, hiszen vontatódott a dolog s Ilona még pártát viselt s Bálint konyhája már nem volt olyan vékony füstű, mint 1577-ben, mikor arról panaszkodott. Talán nem is annyira ő maga, mint András ápolgatta ezt a régi tervet, a mely alkalmas lett volna Bálint helyzetét megkönnyiteni és biztosítani, a Balassák befolyását emelni, bécsi összeköttetésüket gyarapítani s talán az öregedő Krusith állását is kilátásba lehetett volna ily módon helyezni.
32. VÉGBELI LOVAS KATONÁK.*
(Egykorú metszetről másolta Richter Aurél.)
A végbeli lovas katonák képét (107. l.) Richter Aurél rajzolta az 1896. évi ezredéves országos kiállítás történelmi főcsoportja számára Tata 1597-iki látképéről, mely a Lanfranconi-gyűjteményben, a magyar történelmi képcsarnokban őriztetik. Ugyanő rajzolta, szintén a kiállítás számára, a gyalogos vitézek képeit (109. és 111. l.) Brawn György «Urbium praecipuarum mundi theatrum» czimü munkája V. és VI. kötetének (Köln, 1595. és 1597.) Győrt és Pápát ábrázoló metszeteiről. A rajzok jelenleg a Magyar Nemzeti Múzeum érem- és régiségtárának hadtörténelmi gyűjteményében őriztetnek.
Annál komolyabban törekedett a függetlenségre, mert a végbeli szolgálatot únni kezdte. Azt az életet, melyet három esztendővel azelőtt elhagyott, nem találta fel újra, élményei, benyomásai, emlékei nem voltak többé a régiek; s bármilyen nemes ambiczióval szállott is másodízben Egerbe, csalódni kellett ama reményeiben, melyeket szolgálatához kötött. Atyja példája vonzotta, első vitézkedéseinek emlékei csábítottak, de Bálint nem gondolt arra, hogy az idő megváltozott, s hogy a mi ezelőtt új és kedves volt, a végbeli élet, unalmassá is lehet. Fél század alatt a végbeli élet, a hadi szolgálat s a nyilvános pályák bármelyike a viszonyok megszilárdulása által rendezetté, részben közömbössé vagy unalmassá vált, a mi a Bálint-féle lobogó vérű fiatalságnak nem nagyon lehetett inyére. A királypárti Magyarországon a belügyi és katonai intézmények idegen szellemű s merev formái és korlátai a végházak mindennapi életét s a hadi szolgálatot is rendesebbé, de egyútal prózaiabbá tették. A végbeli élet az örökösen meghosszabbított béke idején unalmas állomássá lett, melyet csak ritkán villanyozott föl egy-egy kaland vagy próba reménye. Ellenben a vitézlő artikulusok szabályai s a hadi kamara merevsége mindjobban ránehezedett a végbeli szolgálatra. Az államkincstár ugyan rendszerint üres volt, s így a zsold nem járt ki rendesen; a várak fölszerelése hiányos, őrsége kevés s így a védelem gyenge volt: de annál keményebb volt a hadi artikulusok szigora s annál többet kívánt a végházaktól s vitézeitől.
Pontosan megszabta, kinek mi a kötelessége s milyen legyen a fölszerelése. A kapitány maga szervezte csapatát s lehetőleg nemes ifjakból, jó lovakkal és jó fegyverekkel, melyben pánczél, sisak, kopja, szablya, hegyestőr (dragon), bot vagy szekercze s a mellett félpuska legyenek. Még a lovas-legényeket is fel kellett fegyverezni, a csapatot mustrára vinni s a helyőrségi szolgálatot a meghatározott rendben és módon kellett végezni. Kalandra menni, portyázásra kicsapni, páros küzdelemre kiállani nem volt szabad: ellenben pontosan kellett ügyelni a jó rendre, az őrségekre s a csapatok jó formájára.
Atyja idejében a végbéli szolgálat egészen más volt, sőt, mikor először jött Egerbe, akkor is másnak látta: a fiatalság mulatságának, a vitézi élet iskolájának. Szerencsére a hadi kamara s a vitézlő artikulusok intézkedéseit az élet s a viszonyok nem vehették komolyan s így azoknak ridegségét némileg enyhítve, a végbeli szolgálatot mégis valamennyire érdekessé vagy változatossá tették. Az emberek hozzá voltak szokva s rá voltak utalva a háborúra. Még a védettebb vidékek lakóit is föl-fölzavarta egy-egy kósza, martalócz-csapat, nyáron a törökök, télen a szabadjára hagyott idegen zsoldosok. Minden úri házat kastélylyá vagy várrá építettek s még szolgáikat is vitéz szolgáknak nevezték s fölfegyverezték. Fegyveresen járt úr és paraszt, csapatosan vagy kisérettel. Háborúban élt s fegyverben állt az ország, daczára a diplomáczia békekötéseinek. Komoly, kemény és szigorú idők voltak ezek s ekkor edződött a magyar nemzet szívóssá, megtörhetetlenné. Voltaképen ekkor támadt föl nálunk a lovagi kor, de ennek a középkori intézménynek nálunk és ekkor egy parancsa volt csupán: szeretni és védeni a magyar hazát. Lovagja volt mindenki, kiváltságos lovagjai a végbeli vitézek. S a hadi kamara komoly fegyelmet rótt a végekre, a béke és a fegyverszünet idején nyugalmat parancsolt, alkalmazkodva ugyan a papiron kötött szerződésekhez, de figyelmén kivül hagyva a viszonyokat. A török nem ragaszkodott oly szigorúan a szerződésekhez. Ha mást nem, zsarolta a meghódoltakat, ráütött egy-egy békés városra, megtámadta a vásáros népet, ingerelte a végeket s portyázásra eresztette lovasait.
33. MAGYAR GYALOGOS VITÉZEK.
(Egykorú metszetről másolta Richter Aurél.)
Az élet így csak némi részben váltotta be Bálint reményét, mert bármilyen unalmasok voltak is a hadi artikulusok: a végházakban néha élénkebb világ volt, s Bálint abban jól kivehette a maga részét. Mulatság és kalandok, néha egy-egy nagyobb igényű vállalat került sorra a mindennapi szolgálat egyformaságában. Hol egy-egy kósza csapat mutatkozott a vár környékén, a melyet vissza kellett űzni, hol nagyobb próbára szállottak ki a várból. A végek parancsnokai össze-összebeszéltek s egy kis takarmány-szerzésre vagy a törökök bosszantására összeállva, ki-kiütöttek váraikból. Ámbár az 1576-ban kötött öt esztendős békét 1583 tavaszán újra meghosszabbitották, ámbár a török-magyar lovagi világ ez időtájt sokkal élénkebb volt a Dunántúl fekvő végházakban: az egrieknek is kijutott néha egy-egy érdekesebb kaland. S a vállalatok annál ingerlőbbek és érdekesebbek voltak, mert ha kudarczczal jártak a hadi kamarával, ha dicsőséggel: a török diplomacziával szemben a felelősség kérdését is fölvetették, a mi a koczkázatot, egyúttal a vállalkozás ingerét csak növelte.
Kevesebb koczkázattal jártak azok a kalandok, mikor maga a török adott alkalmat egy-egy kicsapásra. A végházakban mindig pontosan tudták, mit terveznek, hova igyekeznek a törökök. A föld népe a saját érdekében rendszeres kémszolgálatot végzett a királyi végházak számára. Nem királyi parancsra vagy taktikai intézményként, hanem az élet szükségszerű parancsából történt ez. A föld népe ösztönszerűleg a végházakra támaszkodott, s azoknak parancsnokait jó eleve értesítette a közös ellenség mozdulatairól. A végvárak között Eger s vitézei között Bálint sem idegenkedett az eféle kalandoktól. E vállalatok között legemlékezetesebb volt a turai vásár alkalmával 1585 augusztus 24-ikén tett kitörés, a melyben azonban Bálint már nem vett részt, míg 1580-ban Hatvan megostromlásában, a mint Salánki György emlékezetben hagyta, vígan vagdalkozott. Hogy lovaggal s gyaloggal Balassa házakat és pénzes boltokat feltört vala, sok törököt nyakon kötöztet vala, nem Balassa, hanem a kor erénye, melyet török és magyar egyformán gyakorolt, ha módjában állott. Nem idegenkedett az ilyen vitézi játéktól, kopjatöréstől, mely nevét és tarsolyát zsákmánynyal is gyarapítá, s II. Balassa Bálint, bizonyára jól tudta, hogy, nagynevű őse:
Tizenegy bajt egy nap vitt erős fegyverben,
Annyiszor részesült a győzedelmekben
És annyi kopja vitéz törésekben.
Annyiszor részesült a győzedelmekben
És annyi kopja vitéz törésekben.
34. VÉGBELI GYALOGOSOK.
(Egykorú metszetről másolta Richter Aurél.)
Az egri élet azonban Bálintra még sem gyakorolt állandó és vonzó hatást. Eleintén ugyan, míg Anna Egerben tartózkodott, nem igen lehetett oka élesebb hangú panaszra, később részint gondjai foglalták, részint szolgálata kötötte le, s ha némileg egyhangú viszonyok közt is, de megmaradt Egerben. Lelkesedése, a melylyel szolgálatát megkezdette, lassankint alább hagyott, 1582 táján teljesen megcsappant. Nyugtalan vére hajtotta, maga sem tudta merre, de már nem volt nyugta Egerben, nem találta meg küzdelme és reményei czélját a végbeli szolgálatban, melynek merev pontosságát mind nehezebben tűrhette. Álmaira melyeket a katonai szolgálathoz fűzött, úgy látszik, nem valósultak, éveken keresztül megmaradt ötven lovas kapitányának, sem rangban nem emelkedett, sem vitézkedésre nem jutott nagyobb jelentőségű alkalma. Az udvar folytonos habozása, gyöngesége, mely a békében keresett támasztékot, nem csupán Bálintban, hanem a végvárak vitézeiben általánosan is elégedetlenséget keltett, másokat úgyszólván demoralizált. Bálintot is elfogta az elégedetlenség. Anna távol, a katona-élet nem nyujt szórakozást. Hősünk pedig nem az a természet, a kit a mindennapi élet folyása ki tudott volna elégítni.
Az alatt a négy év alatt (1578 eleje – 1582 június 20.), míg Egerben vitézkedett, egy asszonynyal volt bűnös viszonya, kit férje, egy bizonyos Ferdinánd,* a ráfogott bűn gyanúja miatt egy időre elűzött, utóbb magához visszavéve, vele új életet kezdett. Szívbéli regények, sőt bűnös szerelmi viszonyok és merész kalandok nem lettek volna bántók Bálintra mások előtt, sem másokra Anna előtt, de Bálintra Anna előtt mindenképen sértő és megalázó volt ily bűnös viszony, vagy annak gyanúja is. Homályt vetett ama rajongásra s meghazudtolta Bálint fogadkozásait, melylyel Annája iránt viseltetett, Bálint restellte magát Anna előtt s Ungnad aligha látta volna szivesen a nyilvánosságra került viszony hősét. Ez a szerelmi kaland késztethette őt arra, hogy elhagyja Egert, épen akkor, midőn a végek élete az ötéves béke lejárta után élénkülni kezdett, és másutt keresse szerencséjét és nyugodalmát. Szerencséjét, a melyet Egerben hiában kergetett, nyugodalmat, a melyet épen Eger dult fel.
Ki volt ez a Ferdinánd, nem tudjuk. Lehetett Nogarolli, a későbbi szatmári kommandáns, ki Harrach Annát bírta nőül. KÁROLYI ÁRPÁD ebben a véleményben van. ILLÉSSY JÁNOS azonban Zamarja Ferdinándban keresi azt a férjet, kinek házasságában Bálint oly nagy zavart okozott.
Távozásának oka azonban sokáig nem hagyta nyugodni. Évekkel később is visszatér reá.
Ernő főherczeghez 1589 márczius 20-ikán beadott folyamodásában így védekezik bátyja András rágalmai ellen: «Becsületem, sértetlen jó hirem, nevem mellett tanúskodni fölhivom az egész Egret, a hol, ha a négy év alatt egyszer-másszor köztem s bajtársaim között egyenetlenség támadt is, az úgy ki lőn mindig egyenlítve, hogy becstelenségről szó sem volt, csak egyszer itéltettem el csekély birság fizetésére. Hogy pedig engem a Ferdinánddal való viszályomért becstelennek nevez: mily igaz ez, azt Fönséged itéletére hagyom, mint a ki jól tudja: vajjon bármi infámia ez ügyben rám bizonyult-e s vajjon az itéletet kerültem-e, vagy kívántam? De ha mindezt nem tudná is Fönséged, az az egy körülmény fölment engem minden vétek gyanúja (ne mondjam a becstelenség) alól, hogy Ferdinánd az ő kitünő feleségét, kit a rá fogott bűn gyanúja miatt elűzött magától, magához visszavette, vele új házaséletet kezdett, a régi injúriák emlékét örök feledésbe temetvén».*
Századok, 1882. évf.
Az évek lassú pörgése és nagyobb szerencsétlenségek elhomályosító benyomása után nyugodtabban emlékezhetett meg Bálint e kalandról, de azon melegiben sokkal jobban égette szivét a szemérem, mint e késői nyilatkozatban tanúsítja. Ez az esemény nagyon megzavarta őt, nem maga, hanem Annája miatt.
Bánthatta őt az is, hogy az évek egyre múltak s az ifjúságnak könnyelmű napjai azonban nem akartak Bálinttól búcsút venni. Harmincz esztendős már elmult s még mindig csak máról holnapra élt. Talán nem is a maga hibájából, bár hajlama megvolt az ilyenre, az ötletszerű, a véletlen által könnyen befolyásolható életre, hanem szive miatt, mely csodálatos állandósággal követte Annát. A gyermekifjú szerelmi lángja nem lobbant ki, hanem lappangó parázszsal égett tovább, melyet az események hol elhamvaztak, hol meg fölélesztettek. Minden elfutó napnak megvolt a maga hatása e szenvedélyre, mely legbővebb s legerélyesebb táplálékát épen emlékeiből kapta. Milyen tiszteletreméltó e kitartás, mely a változó és szeszélyes Balassát egy imádatos kép elé szögezi s mily kárhozatos ez az állandóság, mely okává lesz minden következetlenségnek és állhatatlanságnak és a mely megmagyaráz minden kiszámíthatatlanságot és változékonyságot. Balassa évei elmúlnak, állapota változik, viszonyai módosulnak, helyzete átalakul: Losonczy Anna azonban rendületlen tárgya előbb álmainak és emlékeinek, utóbb vágyainak és szenvedélyének. A mit Juliáról (XLVII.) énekel, szembeállítván az egész világot a maga szerelmével, a világ mulandóságat szerelme állhatatosságával; úgy látszik, szórul-szóra igaz.
Istentül mindenben adatott idővel változás, bizonyos vég,
Csak én szerelmemnek, mint pokol tüzének, nincs vége, mert égten ég.
Csak én szerelmemnek, mint pokol tüzének, nincs vége, mert égten ég.
írja költeményében s bizonyítja egész életével. Balassa nem írt le semmit, a mit nem érzett s ha leírta – érezte. Anna annyira elfoglalta szivét, különösen 1578 óta, annyira lekötötte, hogy abban más szerelmi láng föl nem lobbanhatott. A milyen erős és megható állandósága, ép olyan vonzó maga Bálint, a ki egész életét egy női szív meghódítására szentelte s azért mindent föláldozott. Bálint élete az Annáért tett áldozatok szakadatlan sora s érthetetlen e szenvedély ismerete nélkül. Egy buddista fanatizmusával imádja szerelme csillagát, a mely minden alkonyatkor másnak kel föl, egy fatalista játékos lethargiájával rakja mindenét a coeurdámára, s ezt téve lassankint el is játssza rajta mindenét.
Anna iránt táplált nagy szerelme őt e fenséges érzelemnek minden fokán meghordozva a legnagyobb magaslatra emelte s ennek költészete a legékesebb tanúsága. Reménysége lehetett arra, hogy Annát magáévá teheti. Viszonyuk, legalább Bálint részéről, állandó volt, valószínű azonban, hogy Anna inkább kaczérkodott vele, mintsem komoly reménységet keltett benne föl. E szerelem jóhiszeműségét Annával szemben optimizmussá nevelte, noha a külső körülmények ezt a föltétlen hitet nem igazolták.
Anna Horvátországban élt, csak néha rándult föl valamely birtokára, s akkor is gazdasági s házi dolgok foglalták el. Ily alkalommal, ha találkoztak is, Bálint talán többre magyarázta Anna szívességét, mely inkább a multtól nyert táplálékot. Hiszen őt már inkább hajadon lánya, mint az egri kapitány foglalta el, s ha szerelmi érzések iránt érdeklődött: leánya szivében és arczán kereste annak ébredező sugarait. Anna kétségtelenül okos asszony volt, bár talán kissé kaczér; öregedő férje oldalán ha egykor lángra lobbant is a szive, leánya és családi élete, új viszonyai és gondjai e lángot nem táplálják többé. Anna ép oly kitűnő gazdasszony volt, mint a milyen rossz gazda Bálint, s ép oly okos és előrelátó; mint a milyen könnyenhivő és jóhiszemű volt az. Köztük a távolság inkább nőtt, mint fogyott, de Bálint e tényt nem látta, vagy nem akarta észrevenni. Még mindig úgy hitte, hogy mint első egri vitézkedése alatt, az egri asszonynak hizelgett fiatalsága, ábrándos szerelme s lantjáról lecsengő dallamos neve; hitte, hogy a mi benne lángol, Annában is ég; remélte, hogy e két láng egykor összeér s fölemészti a szerelmi bánatnak minden emlékét. Milyen ábrándos, mily szépen elképzelt s mennyire jellemző e szerelem élete a hiszékeny Balassára!
Az ábránd végig kisérte őt szerelmének egész történetében, s mert ábrándos volt, csalódásba kellett vesznie. Hogy történt e katasztrófa? Anna okosságából s Bálintnak daczos kitartásából.
Bálint szerette Annát, a közöttük fekvő ország nem lohasztotta lángját, s ha egyszer fejébe vette, hogy őt meg kell nyernie, minden áron meg akarta nyerni. Törhetetlenül kitartott eszménye mellett, sőt még az sem zavarta, hogy 1582-ben 1400 forintot véve tőle kölcsön,* szürke adósává lett annak, a ki előtt mint szerelmes dalia kívánt csak érvényesülni. Mikor a kötelezvényre ráütötte pecsétjét, azzal akár az ábrándos szerelem missiliseit is lezárhatta volna. Ha addig bensőbb volt is viszonyuk, Anna vonzalmának hidegülnie kellett, mert a gavallér dalia helyére lépő könnyelmű gavallér az okos asszonyt már nem érdekelhette, mélyebben nem köthette le. Különben is, sem lantjának édes zenéje, sem fiatalságának naiv varázsa nem ingerelték, talán csak a múlt emléke lebegett körülte s az a tapasztalat, hogy Balassa Jánosnak nagyra menő fia megrekedt az egri kapitányságban, hogy az eszményi lovag s a kedves költő megszürkült, hasonlóvá lett a többi végbeli vitézhez. Látnia kellett, hogy ősi vagyonát sem megbecsülni, sem gyarapítani nem tudja, hanem még tőle kér kölcsönt, s tudnia kellett arról a nyilt szerelmeskedésről, melyben a derék Ferdinánd feleségével egész Eger és a bécsi udvar tudtával, elmerült. Ez kétségtelenül a kiábrándulás útja, nem Bálintra, hanem Annára, s mikor ő erre tért, Bálintnak szükségképen a másik útra kellett térnie, mely lelkében keserűséggel, szivében bánattal, reménységében megcsalatkozva, a lemondás, elkeseredés és a meghasonlás felé vitte. Fatális hite, mely Annához kötötte, megtörött. A másik Annával való szerelmi kalandja, melyet előtte oly mélyen restelt; a végbeli élet megszokottsága, melyet megúnt; anyagi gondjai, melyek nyakára nőttek: mindez tova űzte Egerből, s Bálint elhagyva reményei és bánatai tanyáját: a véletlenre bízta magát. Bújdosni készült. Azt gondolta, hogy kalandok, próbák s új életmód lassankint begyógyítják sebeit; azt hitte, hogy a mint első csalódása után, mostani fájdalmai után is enyhülést talál, a búszerző szerelem ellen. Báthory István, élete megmentője és annak udvara jutott eszébe, emlékei oda vonzották mansvetus fejedelméhez. Bécsben hamarosan értesültek arról, hogy Egert oda hagyta. Talán épen maga jelentette be távozását; az ország északnyugati részén tett utazása alkalmával módot talált arra, hogy akár a pozsonyi kamarával, akár Bécsben az udvarral érintkezzék. Bécsben nagyra becsülték őt, szerették volna visszatartani, hiszen érdekükben állott, hogy a kitünő vitéz Báthoryt, az udvar ellenségét, elkerülje. Előbb 600–800 tallér ajándékozásával akarták lekötelezni, utóbb vissza helyezték volna Egerbe Ungnad mellé 50 lovas kapitányául.* Ez az ajánlat egyfelől rehabilitálta volna őt, s oda vitte volna, a hova mindig vágyott Annája közelébe. De Bálint, bármennyire számított is az udvar e húzással szivére s így elhatározására, nem ment vissza Egerbe. Az Annától nyert visszautasítás sebe oly mélyen égette szivét, s talán Anna maga kérte, hogy férje életében ne háborgassa többé szerelmével, hogy sem e parancsot megszegni, sem bánatát feledni vagy megújítani nem érezte magát képesnek.
A Gyurikovics-gyűjteményben.
Az erre vonatkozó iratokat a cs. és kir. udv. és áll. levéltárból, KÁROLYI ÁRPÁD úr szívességéből használtam.
