I.
I.
(1457–1475.) Aragoniai Beatrix születése, családja, származása; nagyatyja, I. Alfonso jelleme, halála. Atyja, I. Ferrante trónralépése körüli bonyodalmak; III. Calixtus pápa megtagadja az investiturát, a bárók föllázadnak s Anjou János pártjára állanak. II. Pius pápa és Sforza milanói herczeg Ferrante pártját fogja; míg a király hadba indúl s Anjou János az országba betör, Beatrix anyja, Isabella királynő védi Nápolyt; e nő jelleme; Ferrante találkozása lázadó sógorával, Sessa és Rossano herczegével; ez tőrbe akarja ejteni; a király megmenekűl. Sarno és San Flaviano mellett Ferrante seregei vereséget szenvednek; ügye veszettnek látszik, de a királyné kitartással segíti s a pápa és Sforza is helyt állanak mellette. A Troia melletti csata biztosítja Ferrantének a koronát, Anjou János visszavonúl, a tarantoi és sessai herczeggel békét köt a király s ez utóbbinak fiával, Gian-Battista Marzanóval eljegyzi a hat éves Beatrixot; a kis herczegnőt Sessába viszik, de Ferrante csakhamar újabb árulás gyanúja miatt börtönbe veti a sessai herczeget fiával együtt s Beatrix jegyességét föloldja. A királyné – Beatrix anyja – meghal.
Az olasz királyleánynak, a ki hivatva volt Magyarország legdicsőbb uralkodójának élete társává lenni, bölcsőjét ott ringatták a Sirenek tengerének partján, s gyermekkora legnagyobbrészt abban a Castello Nuovonak nevezett várban telt le, melynek sötét, mogorva bástyáit most is egyik oldalról a tenger hullámzása, a másikról Partenope városának sohasem szünő kikötői és utczai zaja zsongja körül.
Aragoniai Beatrix 1457. évi november 14-ikén született* Nápolyban, mint Ferdinánd – olaszosan Ferrante – akkori calabriai herczegnek s a nápolyi trón örökösének és nejének, Isabella di Chiaromonténak törvényes gyermeke.* A sorshatalmak már bölcsője fölött látszottak határozni jövőjének alakulásáról, mert születése alig több mint két hónappal előzte meg azt a téli napot, melyen a Duna jegén összesereglett köznemesség és a Buda várában tanácskozó főrendek egyértelműleg Hunyadi Mátyást kiáltották ki Magyarország királyául.*
Cronica di Napoli di Notar Giacomo, pubbl. di P. Garzilli, Napoli 1845. 99. l. Ezzel megegyezik: Le Cronache de li antichi Ri del Regno di Napoli di D. Gaspare Fuscolillo, Archivio Storico per le Province Napoletane I. 49. l. Giuliano Passero (Storia in forma di Giornali, Napoli, 1785. 26. l.) november 11-ikére teszi Beatr. születését, de szintén hétfői napra, mint Notar Giacomo és Fuscolillo; már pedig 1457-ben november 14-ikére esett a hétfő. Lásd még: Nicolo Caputo: Descendenza della real Casa d’Aragona nel Regno di Napoli, 47. l. Johann Hübner (Genealogische Tabellen, Leipzig 1708. 328. tábla) nem tünteti föl Beatr. születésének évét; nem jelöli meg a Nagy Iván és B. Nyáry Albert-től szerkesztett «Mátyás király korabeli Diplomatiai Emlékek» IV. kötetének élén Muratori és Gatterer nyomán összeállított s az Aragoniai házra vonatkozó leszármazási táblázat sem; a magyar történeti művek rendesen idősebbnek tüntetik föl Beatrixot Magyarországba jöttekor, mint a minő valósággal volt.
Nem törvénytelen, mint a régibb hazai írók közül Sam. Timon (Epitome chronologiae rerum hungaricarum, Claudiopoli 1764. 165. l.) valószínűleg Dlugoss János (Historiae Polomicae. Tom. V. 642. l.) nyomán állította, a mit már Pray György (Annales Regum Hungariae, Vindobona, 1766.) IV. 91. lapon megczáfolt.
1458. január 24-ikén.
Az Aragoniai ház nagyra tartotta ugyan uralkodó jellegének a monda ködébe vesző régiségét,* de nápolyi uralma a Beatrix születésekor nem volt régi keletű. Igényét a nápoly-siciliai királyságra még a Manfréd leányától, Constanzától, III. Aragoniai Péter nejétől származtatta s a siciliai vecsernye által 1282-ben az Anjouk gyűlölt uralma alól fölszabadult szigetre nézve érvényesítette is, de a nápolyi államban az első, Aragoniai házból való király csak a később «nagylelkű»-nek és «bölcs»-nek nevezett Alfonso lett, kit a megszorult II. Anjou Johanna királyné hívott Spanyolországból segítségül 1420-ban. V. Márton pápa ugyanis, látva a Johanna rossz kormányzatát, a szintén Anjou-családbeli III. Lajosnak szánta a trónt; hogy ezt meghiusítsa, a gyermektelen királyné Aragoniai Alfonsót örökbe fogadta s trónutódjának nyilvánította. De ingatag természete csakhamar más elhatározásra juttatta; Alfonsótól elfordulva rokonát, lotharingiai Renét hívta meg örököseül, végnélküli viszályok és küzdelmek magvát vetve el ezzel. I. Alfonsónak csak 1442-ben, Johanna és Lajos időközben bekövetkezett halála után sikerült Nápolyt ostrommal bevennie, s az Anjouk hosszu és többnyire szerencsétlen uralmát megtörvén, az Aragoniaiak részére szerezni meg Nápoly trónját is, Aragonia, Valencia, Sicilia és Sardinia mellé.*
Caelii Calcagnini ferrariensis, opera aliquot, Basileae 1544. (In funere Beatricis Pannoniarum Reginae oratio) 504. l.
Gio Antonio Summonte: Historia della Cittŕ e Regno di Napoli, Seconda edit. Napoli, 1675. III. 2. s köv. l.
Gyermek- és hajadonkorában Beatrix mindig szemei előtt láthatta ennek az Alfonsónak, az ő nagyatyjának dicsőségét hirdető domborműveket a Castello Nuovo bejárásánál, melyet Nápoly meghódítójának diadalkapujává alakítottak Francesco Laurana, Isaia da Pisa, Andrea dell’ Aquila és társaik, némelyek szerint Leon Battista Alberti tervei nyomán. Ez a legkorábbi olasz mű, melyen a római antik építészet hű és öntudatos alkalmazását látjuk, főleg a Septimius Severus és Constantinus római diadalkapuinak mintájára; ép úgy mint a majdnem egykorú riminii Tempio Malatestiano homlokzata Augustus ottani diadalkapujának formáit látszik követni.* A kapu belső falainak márványtáblái a hadba induló s a hadból visszatérő Alfonsót ábrázolják vezéreitől, országnagyaitól, udvaronczaitól környezve.* A homlokzat felírása «regum princeps»-nek – királyok fejedelmének – nevezi őt, «jámbornak, kegyesnek és legyőzetlennek»; itt erényeit symbolikus nőalakok példázzák, győzelmeit egy diadalmenet ábrázolása örökíti meg, egészen a római triumfátorok bevonulásainak mintájára, mint a hogy az olasz renaissance egyáltalán nem tudta a dicsőséget máskép elképzelni és élvezni, mint azokban a formákban, a melyekben a régi rómaiak ünnepelték nagyjaikat. Különben a valóságban is olyanféle lehetett, mint az itt ábrázolt, az Alfonso arany diadalkocsija, melyet 1443-ban a Nápoly falain tört résen keresztül történt bevonulásánál használt s melyet Beatrix még láthatott a San Lorenzo templom főbejárata fölött, a hová emlékül helyezték.*
C. von Fabriczy: Der Triumphbogen Alfonso’s I. am. Castel Nuovo zu Neapel (Jahrbuch der K. preuss. Kunstsammlungen 1899. évfoly.) 3. s köv. l. – Wilh. Rolfs: Franz Laurana, (Berlin, 1907.) 46. s köv. l. – Ettore Bernich czikkei a «Napoli Nobilissima»cz. tudom. folyóirat XII. évf. 114. s köv. és XIII. évf. 148. s köv. lapján, valamint W. Rolfs válasza u. ott a 171. s köv. lapon. – Camillo Minieri Riccio: Gli Artisti ed Artefici che lavorarono in Castel Nuovo a tempo di Alfonso I. e Ferrante I. di Aragona, Napoli, 1876. 3–6. l. Ugyane szerzőtől: Alcuni fatti di Alfonso I. di Aragona (Archivio Storico p. l. province Napoletane, VI.) 113. l.
Rolfs szerint (id. m. 147. s köv. l.) csak a hadba indulás jelenetének főalakja I. Alfonso, a másiké II. Alfonsót ábrázolja.
1580-ig volt ott; lásd Fabriczy id. m. 7. l.
I. Alfonso «a tizenötödik század egyik legkápráztatóbb és legregényesebb alakja;»* kortársai nem csak csodálták a győzelmekért, melyeket fegyvereivel, diplomatiai ügyességével és ékesszólásával aratott, hanem szerették is nemes és lovagias, valóban fejedelmi tulajdonaiért, melyeknek köszönhette, hogy – a mi az ő korában ritkaság volt s annál nagyobb dicséretet érdemelt – őrizetlenül és fegyvertelenül járhatott alattvalói körében.* Egész legendákat jegyeztek föl az Aragoniaiak udvari költője, Beccadelli és mások a tudományokért, különösen az ókori latin classikusokért való rajongásáról s a tudósok és írók iránti bőkezűségéről. Élete utolsó éveiben kedvencz tartózkodási helye könyvtára volt, a hol fölváltva a római classikusokat vagy a szentírást olvastatta föl magának, s tudósaival hittudományi vitatkozásokba bocsátkozott.* De «mint uralkodóház alapítója s birodalomszervező, nem szerzett érdemeket;»* háborúi megsarczolták a föld népét, melynek boldogulásáért voltaképen semmit sem tett, pazarlása kiürítette pénztárát s hálátlanokat gazdagított, úgy hogy utódjára minden tekintetben zilált és válságos viszonyok vártak.
John Addington Symonds: Renaissance in Italy, London, 1882. I. (The age of the despots.) 518. l.
Pasquale Villari: Nic. Machiavelli e i suoi tempi, Firenze, 1877. I. Introduzione 79. l.
Vespasiano da Bistici: Vitte di uomini illustri del Secolo XV. Firenze 1859. 59. l. Jacob Burckhardt: Die Cultur der Renaissance in Italien, Leipzig 1896. I. 251–253. l.
Villari id. köt. Introd. 80. l. – Még szigorúbban ítéli meg Alfonsó: Lodov. Antonio Muratori: Annali d’ Italia, Venezia 1833. XLVI. 31. l.
Általán a nápolyi királyságra nézve nehéz idők voltak azok, melyekbe a Beatrix születése esett. 1456 deczemberében iszonyú földrengés pusztított Nápolytól egész Brindisiig, melynek magában a fővárosban is sok épület, sőt sok emberélet is esett áldozatul;* a közhit e csapást ép úgy, mint az üstökös csillagok megjelenése s a később kitört pestisjárványt a király bekövetkezett halálának előhírnökeitől tekintette.* 1458 évi június 27-ikén húnyt el Nagylelkű Alfonso,* a Castello dell’ Ovoban, vagyis «tojásvár»-ban, mely akkor még a városon kívül feküdt s a melybe kevéssel halála előtt vitette ki magát, állítólag azért, hogy a ragálytól fertőzött városból meneküljön, de valószínűleg óvatosságból is, hogy a várható zavarokkal szemben, örökösét a királyi vár korlátlan birtokába juttassa.*
A. di Constanzo: Storia Napoletana, Aquila 1582. 427. l. – Muratori: Annali XLIV. 24–25. l.
Giov. Battista Carrafa: Dell’ Historie del Regno di Napoli, I. (Napoli, 1580.) 207. l.
Notar Giacomo id. m. 99. l.; ugyanígy Passeronál (26. l.) és Muratorinál (Annali XLIV. 31. l.); Fuscolillo (id. m. 49. l.) június 26-ikára teszi A. halálát.
Michele Vecchioni: Notizie di Eleonora e di Beatrice di Aragona, Napoli 1790. 32–33. l.
5. I. VAGY «BÖLCS» ALFONSO KIRÁLY MELLSZOBRA DOM. DI MONTEMIGNANOTÓL
(A bécsi udvari múzeumban.)*
I. vagy «Bölcs» Alfonso király mellszobra. (17. l.) Dom. di Montemignano műve a bécsi udvari múzeumban. W. Rolfs id. művéből.
Alfonso, kinek törvényes ivadékai nem voltak, spanyol örökös tartományait, valamint Siciliát és Sardiniát testvérére, Jánosra hagyta, Nápolyban azonban törvénytelen fiát, Ferrante calabriai herczeget, Beatrixunk atyját rendelte utódjául. A trónörökös származása még fokozta a helyzet nehézségeit. Nem mintha Olaszországban akkoriban a törvénytelen eredetet komoly öröklési akadálynak tekintették volna; hiszen tudjuk, hogy még ott is, a hol törvényes szülött volt, a törvénytelen gyermek öröklés, méltóságok és javadalmak adományozása tekintetében amazzal úgyszólván egyenlő elbánás alá esett, sőt az érettebb kor és egyéni kiválóság gyakran erősebb jogczímnek bizonyult a törvényes származásnál.* Ámde Ferrantének eredetét teljes homály födte; anyai leszármazása sem látszott egészen tisztázottnak s voltak, a kik atyját nem Nápoly trónján, de a legalsóbb néposztályok, kétes eredetű spanyol, török, vagy épen szerecsen jövevények között keresték.* Mégis, minden körülményt egybevetve valószínűnek kell tartanunk, hogy ő az Alfonso természetes fia volt, Gilardona Carlinótól, egy valenciai nemes hölgytől, kit a király utóbb a barcelonai Gaspare Revertittel házasított össze;* kit Ferrante később is mindig anyjául ismert el, mint olyat tisztelt, s a ki a trónváltozás idejében a Castel Capuanoban lakott Nápolyban, fiával együtt, úgy hogy valószínűleg Beatrix is e várban született.
Talán elég urbinoi Federigo, ferrarai Leonello és Borso, Francesco Sforza, Sigismondo Malatesta, s a későbbi korban Cesare és Lucrezia Borgia példáira utalni.
Emilio Nunziante: I. primi anni di Ferdinando d’Aragona e l’invasione di Giovanni Angio (Arch. Stor. Napol. XVII.) 311. és 739. l. Passero id. műv. 26. l. – Sokaknak hite szerint a Ferrante atyja spanyolországi «Marrano» vagyis kikeresztelt zsidó volt, a mit azzal támogattak, hogy ő mint király az ilyeneket, ha hazájokból kiűzettek, Nápolyban védelmébe fogadta.
Caputo id. m. 42. l.
6. I. ALFONSO HARCZOSAI KÖZÖTT.
Márvány dombormű a nápolyi Castello Nuovo diadalkapúján.*
I. Alfonso harczosai között. (19. l.) Márvány dombormű a nápolyi Castello Nuovo diadalkapuján. Fénykép után.
Ferrantén kívül, kit Alfonso úgyszólván szemei előtt királyi hivatásra neveltetett s kit még életében ismertetett el úgy az osztrák bárói, mint IV. Eugén és V. Miklós pápák által is trónörökösnek, két törvénytelen leánygyermeke is volt még Alfonsónak: Mária, ki Leonello d’Este ferrarai őrgróf hitvese lett s Eleonóra, ki a milanói herczeg egyik fiának volt szánva, kit azonban Marino Marzano, Sessa és Rossano herczege vett nőül. Ferrante kiházasítására kerülvén a sor, azzal a tervvel szemben, hogy a calabriai herczeg VII. Károly franczia király egy leányát vegye nőül,* el lett határozva s 1444-ben végbe is ment házassága Isabella di Chiaromontéval, a franczia származású Tristano, Copertino grófjának és Caterina Orsini del Balzonak leányával s Taranto herczegének, a királyság egyik leghatalmasabb főurának unokahugával.* Ebből a házasságból már a Beatrix születését megelőzőleg négy gyermek származott:* Alfonso, capuai és calabriai herczeg, Ferrante utódja a trónon, ki Beatrix születésekor kilencz éves volt;* Eleonora, később Ferrara herczegnője, ki hét évvel, Federigo – utóbb szintén király – ki öt évvel és végül Giovanni, a későbbi bibornok s esztergomi érsek, ki egy évvel volt idősebb Beatrixnál.* Ezeken kívül azonban Ferrantének volt még számos törvénytelen gyermeke is,* kik közül több már a Beatrix születésekor életben volt s nyilván a királyi udvarnál is nevelkedett.*
Nunziante id. m. (Arch. Stor. Nap. XVII.) 315. l.
Notar Giacomo id. m. 90. l. Vecchioni id. m. 14. l.
Az Aragoniaiak leszármazási tábláját lásd a 24. lap mellett.
Notar Giacomo (id. helyen) 1448-ra teszi Alfonso heczeg születési évét s Summonte is (id. m. III. 501. l.) halálakor (1495.) 47 évesnek mondja.
Giovannira nézve a rendesen megbízható Notar Giacomo (id. m. 96. l.) pontos adata elfogadható szemben Caputó-val (id. m. 47. l.), ki 1463-ban születettnek mondja s kinek nyomán indult valószínűleg Ráth György is «Aragoniai János» cz. tanulmányában (Századok 1890. évf. 328. l.) Nem valószínű, hogy a pápa Jánost már 16 éves korában (1479) legátusként küldte volna Magyarországba s Mátyásnak a következő évek alatti levelezése vele szintén arra mutat, hogy akkor már teljesen érett, a pápa és a király bizalmát egykép bíró fiatal embernek kellett lennie.
Számukat Erasmo Pčrcopo (La Morte di Don Enrico d’Aragona, Archivio Stor. Nap. XIII. 132. l.) nyolczra teszi, Caputo (id. h.) három leányról és négy fiúról tesz említést. Tévesen mondja Gregorovius (Geschichte der Stadt Rom in Mittelalter, VII. 232. l.) ferrarai Eleonorát a Ferrante természetes leányának.
Különösen Cesaret gyakran említik Beatrix lánykorában a király törvényes gyermekeivel együtt a királyi ház pénztári naplói. (Cedole della Tesoreria Aragonese.)
ISABELLA NÁPOLYI KIRÁLYNÉ LEÁNYAIVAL ÁJTATOSKODIK.
Egykorú predellakép a nápolyi Pietro-Martire-templomban; eredeti fénykép után Richter Aurél rajza.
Isabella királyné, a Ferrante hitvese s Beatrix anyja, rendkívüli lelki tulajdonokkal megáldott asszony volt, kinek segítsége nélkül férje alig állotta volna ki a trónfoglalását követő évek nehéz megpróbáltatásait s talán nem tévedünk, ha az ő korai halálát végzetes következményűnek tekintjük úgy az ország és az Aragoniai dynastia, mint a Beatrix személyes sorsának további fejlődésére nézve. Őt valószínűleg nem érdemetlenűl érték azok a magasztalások, melyeket róla, annak a dicshymnusokhoz nagyon is hozzászokott kornak udvari költői és írói zengtek.* Külsejét is fejedelminek mondják kortársai; termetét magasnak és karcsúnak, szőke haját hosszúnak, feltűnően fehér kezeit nemesen formáltaknak. Dícsérik ékesszólását, zengzetes hangját, tisztes nőiségét, jótékonyságát és megnyerő nyájasságát; szívesen hallgatott a komoly és tudós emberek szavára, de megvetette a léhákat, szigorú erkölcsöt és illemtartást követelt udvari környezetétől, még a ruházkodásban sem tűrte a ledérséget és fényűzést s az idegen divatokat, hanem udvarhölgyeivel együtt ő maga is egyszerű nápolyi mód szerint öltözködött.* Szívesen ereszkedett le a néphez, elvivén gyermekeit is magával az utczára, a templomokba, melyeket sűrűn látogatott, dús adományokban is részesített, mert vallásossága szinte túlságba ment s néha tüntető jelleget öltött. Őt egyébiránt nemcsak az egykorú följegyzések egybehangzása alapján, hanem történeti szerepe után is ítélve, komoly gondolkozású, nagy elhatározásokra képes, szinte férfias lelkületű nőnek kell tartanunk.*
Le Rime di Benedetto Gareth, detto il Chariteo (con introduz. e note di Erasmo Percopo, Napoli 1892.) Ebben a VII. Canzone következő versei vonatkoznak Isabella királynőre, – a kit különben Chariteo, ki 1467–68. táján jött Nápolyba (Introduz. XIX. l.) személyesen nem ismerhetett:
Questa primiera donna,
Benchč mostre la fronte mesta et trista,
Ti farŕ pur contento et lieto padre,
Questa sarŕ feconda altera madre
Di Re, d’Imperatori et di Regine,
Nascer vedrai di questa, alta e felice,
Fruttifera radice,
Multe piante gentili et pellegrine;
Et poi che sia arrivata,
Come nave nel porto, al suo bel fine,
Del cielo cercar sciolta et liberata,
Ritornerŕ qua sů, lieta et beata.«
Benchč mostre la fronte mesta et trista,
Ti farŕ pur contento et lieto padre,
Questa sarŕ feconda altera madre
Di Re, d’Imperatori et di Regine,
Nascer vedrai di questa, alta e felice,
Fruttifera radice,
Multe piante gentili et pellegrine;
Et poi che sia arrivata,
Come nave nel porto, al suo bel fine,
Del cielo cercar sciolta et liberata,
Ritornerŕ qua sů, lieta et beata.«
Ugyancsak reá vonatkozik a Cantico v. della Pasca következő két verse:
«Di vostri una Ysabella fu consorte,
Morigera, fidel, casta e prudente.«
Morigera, fidel, casta e prudente.«
Joanne Sabadin o de li Arienti: Gyne vera de le clare Donne. (Scelta di curiositŕ letterarie etc.) Bologna 1888. 245 s köv. l. – Philippus Bergomensis: De claris et selectis mulieribus; Ferrara 1497. 154. V. s köv. l.
Jo. Joviani Pontani Historiae Neapolitanae. De Bello Neapolitano libri sex. (Raccolta di tutti í piů rinomati Scrittori dell’istoria generale del Regno di Napoli. Napoli, Gravier 1769. V.) 16. 46. és köv. l. – Summonte id. m. III., 272., 475. l. – Giuseppe Cosenza: La Chiesa e il Convento di S. Pietro Martire (Napoli Nobilissima IX.) 90. s köv. l.
A nápolyi királyság, vagyis «a világító tornyon inneni Sicilia», mely akkor a pápai államtól délre eső egész olasz szárazföldet, tehát a Terra di Lavorót, vagyis a Nápolyt környező vidékeket, az Abruzzokat, Apuliát, Otrantot, Basilicatát és Calabriát foglalta magába, még a normannok ideje óta pápai hübérnek volt elismerve, s így a trónralépő új királynak mindenekelőtt a hűbérúr investituráját kellett elnyernie. Említettük már, hogy Ferrantét törvénytelen származása ellenére Alfonso király buzgó közbenjárására két pápa ismerte el még atyja életében a nápolyi trón örökösének. Ámde ez az elismerés annál kevésbé jelenthette az uralomba való beiktatást, mert időközben V. Miklós pápa is meghalt s utódja, III. Calixtus, ki 1455-ben foglalta el Szent Péter székét, minden várakozás ellenére föltünően barátságtalan magatartást tanusított a király minden tervével és törekvésével szemben Alfonsot annál inkább meglepte s elkeserítette ez, mert az új pápa – családi nevén Alfonso Borgia – szintén spanyol volt, az Aragoniai ház kegyencze, sőt teremtménye. Alfonsonak egykor titkára és Ferranténak nevelője; mégis, a mint a király, kivel, bár lekötelezettje volt, szintén sokat viszálykodott, szemét behunyta, a pápa határozottan megtagadta az új uralkodó elismerését, sőt feloldozta alattvalóit a már letett hűségi eskü alól, s hovatovább nyilvánvalóvá lett, hogy Nápoly uralmában dédelgetett rokonai valamelyikét kívánja részesíteni.*
Nunziante id. m. Arch. Stor. Nap. XVII. 314–561, 734–718. l. Gregorovius Geschichte d. Stadt Rom i. Mitt. VII. 147–149. l. Dr. Georg Voigt: Enea Silvio de’ Piccolomini, Berlin, 1856–1863. II. 194. I. és III. 23–25. I. Ludwig Pastor is (Geschichte der Päpste etc. Freiburg i. B. 1889. I. 600. l.), ki pedig szembetűnően igyekszik a viszálykodás hibáját Alfonsóra hárítani, kénytelen a pápa e törekvésének valószínűségét elismerni.
7. III. CALIXTUS PÁPA ÉREMKÉPE.
(Guazzalotti műve; A. Heyss «Les Médailles de la Renaissance» cz. művéből.)*
III. Calixtus pápa éremképe. (22. l.) Guazzalotti műve. A. Heyss «Les Médailleurs de la Renaissance» cz. művének VIII. kötetéből (Les Florentines) vettük. Korábbi reproductiói Friedländer után. Fraknói: Mátyás 67. l. Olv. * CALISTVS * PAPA TERTIUS.
III. Calixtus e magatartása csakhamar lángra lobbantotta a belső viszályok üszkét is. Szent Antonin tanusága szerint I. Alfonso halálos ágyán három dolgot hagyott meg trónja örökösének: hogy szállítsa le a magasra fokozott adókat, hogy olaszokkal, ne spanyolokkal környezze magát s hogy igyekezzék békében élni a pápával és a többi olasz hatalmakkal.* Ez az utasítás tulajdonkép bevallott csődje az Alfonso egész kormányzati politikájának, melynek keserű gyümölcseit nálánál kevesebb dicsfénytől környezett fiának kellett ízlelnie. Egy dologban kétségkívül követte Ferrante atyja tanácsát: a gyűlölt «catalanok» alatta nagy szerepet nem vittek a kormányzatban. Erre nézve egyébiránt az Alfonso ellen támasztott vádak sem voltak egészen igazságosak; hiszen ő úgyszólván elszakadt spanyol örökös tartományaitól, hogy erejét, tevékenységét egészen olasz királyságának szentelje; fia megházasításában, ivadékai nevelésében az a határozott szándéka nyilatkozott meg, hogy az Aragoniai ház Nápolyban uralkodó ága egészen olaszszá legyen; és ezt tartotta Ferrante is szem előtt. Ellenben az adók leszállítása és a béke fönntartása tekintetében nehéz volt atyja rossz példájától eltérnie, mert Alfonso nem csak üres pénztárt, hanem terhes tartozásokat is hagyott hátra s az új király magát minden oldalról megtámadva látván, kénytelen volt fegyvert fogni és védekezni.
Muratori: Annali, XLVI. 32. l.
Még az Anjouk uralmának végzetes hagyománya volt a királyság hűbéreseinek, az ország «báróinak» növekedő hatalma, melyet maguk a királyok voltak kénytelenek megerősíteni, hogy lázongó alattvalóikkal szemben s külső háborúikban reá támaszkodhassanak, mely azonban ép oly alkalmas volt arra is, hogy trónkövetelőknek vagy a hűbérjogon beavatkozó pápának szolgáljon eszközül a tényleges uralkodó állásának megingatására, annál inkább, minthogy a bárók is szívesen használták föl az ily alkalmakat egyik vagy másik féltől várt engedmények, előnyök kicsikarására.* Láttuk, hogy Alfonso rokonai kötelékekkel igyekezett a leghatalmasabb és legveszedelmesebb bárókat az uralkodó házhoz lánczolni, más házassági ajánlatok visszautasításával egyik leányát Sessa herczegéhez adván nőül s fiát a tarantoi herczeg unokahúgával házasítván össze. Ferrantének azonban csakhamar meg kellett győződnie róla, hogy e kötelékek a hatalmi érdekekkel szemben nem bizonyultak eléggé erőseknek.
P. Villari id. m. Introduz. 80–82. l.
Az új király szerencséjére a váratlanul oly ellenséges magatartást tanúsított pápa, ki már megválasztásakor is aggastyán volt, kevéssel a nápolyi trónváltozás után meghalt. Utódja az Aeneas Sylvius név alatt mint humanista író és tudós nagy hírben állott Piccolomini bibornok lett, kit II. Pius néven 1458 augusztus havában koronáztak pápává s ki uralkodása vezéreszméjévé és főczéljává a Byzancznak 1453-ban bekövetkezett eleste óta immár az egész keresztény világot fenyegető török hatalom ellen indítandó keresztes háborút tette. Bármily korszerűtlennek bizonyult is a keresztes hadak eszméjének fölújítása a XV. század második felében, még hozzá a pápa személyes vezérlete alatt,* a lelkesedés, melylyel a beteges, törődött pápa ezt a tervet fölkarolta s magát annak szó szerint föláldozta, mindenesetre tiszteletet és csodálatot érdemel.
Pastor: id. m. I. 536. l.
A II. Pius merész tervének az olasz államokra s főkép Nápolyra nézve megvolt az a kétségtelen üdvös hatása, hogy minden hatalmat egyesíteni igyekezvén a török ellen, a pápának a belső viszályok megszüntetésére s a fennálló uraknak megerősítésére kellett törekednie. Ennek tulajdonítható, hogy II. Pius sietett Ferrante királynak bizonyos föltételek teljesítése fejében az investiturát 1458 november 1-jén kelt bullájával megadni, kijelentvén azonban, hogy ebből mások netáni jogaira sérelem nem háromolhatik, a mit az Anjou trónkövetelők érdekében a szent széket követei által ostromló franczia királyra való tekintettel igazoltak.*
Ugyanott II. 19. l.
)
I. FERDINÁND (az igazságos), Aragonia és Sicilia királya, * 1380. (?) † 1416. neje: Eleonora de Castella † 1435. PIETRO, † 1438, a Nápolyért vívott küzdelemben. BÖLCS vagy NAGYLELKŰ ALFONSO, mint Aragonia és Sicilia királya (1416 óta) V., mint Nápoly királya (1442 óta) I. † 1458. neje: Mária, II. Henrik castiliai király leánya (gyermektelen). ARRIGO, SANCIA, MÁRIA, LEONORA, Portugália királyának neje. (Hasonnevű leánya III. Fridrik német-római neje, és I. Miksa császár anyja.) II. JÁNOS Navara, Aragonia és Sicilia királya, * 1397. † 1479 I. FERDINÁND (FERRANTE), (törvénytelen) nápolyi király (1458-tól fogva) * 1423 (anyja: Gilardona Carlino), † 1494 t. neje (1445-ben) Isabelle Chiaromonte, Tristano-nak Copertino grófjának leánya, † 1465. 2. neje (1477-ben): Giovanna, II. János Aragonia királyának leánya, † 1517. ELEONORA, (törvénytelen) (anyja: ?) férje: Marino Marzano, Sessa és Rossano herczege. MÁRIA (törvénytelen) (anyja: ?), † 1494. férje (1444.): Leonello d’Este ferrarai őrgróf. II. (katholikus) FERDINAND, 1474 óta Castilia, 1479 óta Aragonia, 1503 óta Nápoly királya, * 1453. † 1516. 1. neje: Castiliai Isabella, 2. neje: Germaine de Foix GIOVANNA, † 1517. férje (1477-ben): I. Ferrante, nápolyi király. 1. nejétől: II. ALFONSO, capuai, majd calabriai herczeg, 1494-től nápolyi király * 1448. † 1495. neje (1465-ben): Ippolita Sforza † 1488. ELEONORA, * 1450. † 1493. férje (1473-ban): Ercole d’Este, ferrarai herczeg. (Gyermekeit lásd az Esték leszármazási tábláján.) FEDERIGO, nápolyi király (1496–1501.) * 1452. † 1594. I. neje (1478-ban): Anna, savoyai herczegnő, † 1480. 2. neje (1487-ben): Isabella del Balzo † 1533. GIOVANNI, (Aragoniai János) 1478-ban bíbornok, 1479-ben esztergomi érsek * 1456. † 1485. BEATRIX, * 1457. † 1508. férje (1476-ban): Corvin Mátyás magyar király, († 1490.) FRANCESCO, Marchese di Bisceglia, S. Angelo herczege, * 1461. † 1486. (1476–1484. Magyarországon). 2. nejétől: GIOVANNA, * 1479. † 1518. I. férje (1496-ban): II. Ferrante, nápolyi király (csak néhány hétig) 2. férje: Carlo, savoyai herczeg. Törvénytelen ágyból: ARRIGO, Marchese di Gerace. CESARE, Caserta grófja † 1504. FERRANTE, montaltói herczeg, nápolyi helytartó. ALFONSO, chieti-i püspök. MÁRIA, férje: Ant. Piccolomini armalfi-i herczeg. ILARIA, LUCREZIA, férje Trajetto grófja. MÁRIA, férje: Orsini. II. FERRANTE, (Ferrandino), 1495-től nápolyi király, * 1467. † 1496. neje (1496-ban): Giovanna, I. Ferrante leánya (csak néhány hétig). ISABELLA, * 1470. † 1524. férje (1489-ben): Gian-Galeazzo Sforza, milanói herczeg † 1494. (Gyermekeit lásd a Sforzák leszármazási tábláján.) PIETRO, Rossano heczege, * 1472. † 1491. ALFONSO, salernói herczeg, *? (anyja: Trussia Garzella), † 1500. neje (1498-ban): Lucrezia Borgia. SANCIA, *? (anyja: Trussia Garzella), † 1506. férje (1494-ben): Gioffré Borgia, Squillace herczege. CARLOTTA, tarantói herczegnő, * 1479. † 1531. férje: (1500-ban): Sign. d. Rocca della Casa di Bretagna. FERRANTE, capuai és calabriai, utóbb tarantói herczeg * 1488. ALFONSO RAMIRO, * 1498. GIULIA, férje: Giovan-Giorgo Paleologo, Monferrato Marcheséje. (Az egybekelés nem történt meg a férj halála miatt.) ISABELLA, CESARE, * 1501. LUIGI, † 1519. neje: Todorina Cibó, (ennek halála után bibornok lett 1497-ben [Cardinal d’Aragona]).
8. II. PIUS PÁPA.
Mellszobor F. Lauranától.*
II. Pius pápa mellszobra (25. l.) Laurana műve. W. Rolfs id. munkájából. (76. képlap.)
Mert, bár Ferrante most már 1459 február 4-ikén Barlettában* Orsini bibornok, pápai legátus közbejöttével nagy fénynyel megkoronáztathatta magát, az ország nagy része tényleg lázadásban volt s kitűzte az öreg Anjou Renének zászlaját, kinek fia, János, egy lovagias hajlamokkal bíró ifjú, addig a franczia király megbízásából Génua parancsnoka, a keresztes háború czíme alatt toborzott hajórajjal már indulóban volt Nápoly felé. A trónkövetelőhöz csatlakoztak az ország bárói közül maga Gian-Antonio Orsini, tarantoi herczeg, a királyné nagybátyja és Antonio Centiglia cotronei marchese, ki azonban hamar fogságba került,* nemkülönben Antonio Caldora és Giosia Acquaviva az Abruzzokban, továbbá Pier Giovanni Cantelmo, Sora herczege, Niccola, Campobasso grófja s csakhamar Marino Marzano sessai és rossanoi herczeg is, kit az elhunyt király, mint vejét, dús birtokokkal halmozott el, ki tehát Ferranténak sógora volt,* «drága rokon», mint a hogy őt Isabella királyné Francesco Sforzához intézett levelében gúnyosan nevezte.*
Notar Giacomo id. m. 102. l. Fuscolillo id. m. 49. l. (a koronázás napja itt tévesen 1458. augusztus 16-ikára van téve, a mikor Ferrante még a királyságban megerősítve sem volt). Muratori Annali XLVI. 37–38. l. Di Costanzo id. m. 431. l. Passero id. m. 26. l.
Nunziante id. m. (Arch. Stor. Nap. XVIII.) 612–614. l.
Muratori Annali, XLVI. 38–45. l. A magyarnak nincsenek megkülönböztethető kifejezései a «Duca» és a «Principe» fogalmai számára; Marino Marzano «Duca di Sessa» volt és «Principe di Rossano», ép úgy mint az időszerinti nápolyi trónörökös rendszerint «Duca di Calabria» és «Principe di Capua».
Nunzieante id. m. Arch. Stor. Nap. XIX. 337. l.
Mialatt a király csekély fegyveres- és még csekélyebb pénzerejével előbb Calabriában, azután az Abruzzókban igyekezett a lázadást elnyomni s a pártütő főurak egymás közötti visszavonását a maga javára fordítani, Nápolyban az ország kormányzását s a főváros védelmét időközben capuai és calabriai herczeggé kinevezett, de még nagyon zsenge korú elsőszülött fia, Alfonso névleges helytartósága mellett s egy kormánytanács mellé rendelésével a királynéra bízta, «s ez a lelkes nő képesnek is bizonyúlt a nehéz feladatra, de volt is tennivalója elég!»* Szükségesnek mutatkozván Sorrentót hűbérurának Marino Correalénak kezeiből, elégedetlen hűbéresei segítségével alattomosan kivonni, a király 1459 tavaszán utasította nejét, hogy légváltoztatás ürügye alatt s a ragálytól fertőzött város elkerülésével tegye át lakását Pozzuoliból, hol addig tartózkodott, Sorrentóba s vigye oda magával gyermekeit, – tehát a kisded Beatrixot is – udvarát és kormánytanácsát, helyezkedjék el az alkirály házában, járasson oda feltűnés nélkül hajókat Nápolyból s alkalmas pillanatban ragadja magához úgy Sorrento, mint a szomszédos Vico és Massa uralmát. Hogy meddig időzhetett a királyi család a virúló kertektől borított sorrentói sziklapartokon, az azurkék nápolyi öböl e legkiesebb pontján, azt nem tudjuk, de annyi bizonyos, hogy a campaniai kis zsarnokok elleni sakkhúzásnál fontosabb és sürgősebb föladatok vették igénybe csakhamar a királyné figyelmét és tetterejét. A férje iránt mindig barátságos Francesco Sforza, milanói herczeg már szeptemberben figyelmeztette, hogy erősítse Nápoly és Gaeta kikötőit s készüljön tengeri harczra. Villamarina tengernagy 15 hajóból álló rajt gyűjtött a francziák ellen, Terracina, Gaeta, Ischia, Capri védelmi állásba helyezkedtek, magában Nápolyban is 6000 katonát toborzott össze az éjjel-nappal tevékeny királyné, ki teljes bizalommal nézve a jövőbe, maga öntött lelket a kétkedőkbe, maga látta el utasításokkal embereit s folytonos levelezésben állván férjével és Sforzával, ezeket is biztatva azt írta nekik, hogy nem fél Anjou Jánostól s majd nemsokára «kedves hírrel fog szolgálni«.*
Ugyanott 320. l.
Pontano: de Bello Neapolitano 16. l. – Nunziante: id. köt. 325–326. l.
9. ANJOU JÁNOS ÉREMKÉPE.*
Anjou János éremképe. (27. l.) Rolfs id. műve 23. l. Körirata: IOANNES DVX CALABER ET LOTHORINGVS SICVLI REGIS PRIMOGENITVS.
Október hó 25-ikén* megjelent a franczia hajóraj Nápoly előtt; a királyi család nem minden szívszorulás nélkül láthatta a tengersíkon föltűnni annak vitorláit, a ki őket tróntól, országtól készült megfosztani. Lotharingiai Anjou János tizenkilencz gályával és négy kisebb kalózhajóval jött a Riviere di Levantéról, de lőtávolon túl maradva, három órai veszteglés után Bajae felé vonult vissza. A következő napon János egy fegyveres csapatot kiszállított Pozzuolinál, abban a hitben, hogy annak lakói vele tartanak, de a királynétól odarendelt katonák elűzték embereit s ugyanez ismétlődött Ischia szigetén, a hol a francziák élelmi szereket akartak beszerezni. Látva Nápoly és vidéke e magatartását s hallván Calabria meghódolásának hírét, a trónkövetelő rosszúl fölszerelt hajóival s fegyelmezetlen katonáival már-már visszatért volna Génuába, ha Marzano, sessai herczeg árulása ott nem marasztja, lehetővé tevén neki, hogy a Volturno torkolatánál, Sessa közelében fekvő Castellammare di Volturno előtt partra szálljon s bár hajórajától cserben hagyatva és pénz nélkül, jelenlétével s kiáltványa terjesztésével szítsa a lázadás tüzét.*
Fuscolillo id. helyen; Nunziante id. köt. 328. l.; Passero id. helyen október 5-ikét mond.
Nunziante id. köt. 328–330., 340–342. l. – Muratori Annali XLVI. 40. l. – Vecchioni id. m. 17–18. l.
A királyné ismételt hívására Ferrante most visszatért a hozzá hűségben maradt Nápolyba, mert a közeledő téli idő úgy sem volt alkalmas nagyobb hadműveletekre, ellenben a trónkövetelő közelléte s a sógor pártütése nagyon is szükségessé tette megjelenését. Székvárosában, hol kitörő lelkesedéssel fogadták, megpihenhetett néhány hétig s ölelhette gyermekeit, kik abban az időben vajmi ritkán láthatták atyjukat.
Az 1460-iki év az uralkodó családra nézve rossz előjelek között kezdődött. A trónkövetelő ellenfél, kinek Sessában pompás fogadtatást rendezett a herczeg,* diadallal járta be majdnem az egész országot, az Abruzzók elveszettnek látszottak, már Foggia is az Anjouk pártjához állott, már Capuában is kitört a lázadás s az ellenség majdnem behatolt a városba; Ercole d’Este, az uralkodó modena-ferrarai fejedelem, Borso testvére és örököse, ki az Alfonso király udvarában nevelkedvén, Ferrantéval majdnem testvéri bizalmas viszonyban állott s kit ő küldött Angliába, hogy a tarantói herczeget megtérítse, San Severóban csatlakozott Anjou Jánoshoz s szintén a király ellen fordult.* És mindennél még súlyosabb csapást mérendő az Aragoniai házra, Jacopo Piccinino gróf, a híres bérhadvezér, ki Alfonso szolgálatában állott, bosszúból azért, hogy az általa a pápai államból elfoglalt helyek visszaszolgáltatását Ferrante az investitura érdekében a pápával kötött szerződésben megigérte, seregével ellenségként tört be az Abruzzokba s érintkezést keresett a pártütő bárókkal.
Filiberto Campanille: L’armi overo insegne dč nobili, Napoli, 1610: 285. l.
Vecchioni id. m. 26–30.
10. FRANCESCO SFORZA, MILANO HERCZEGE.
(Sperandio érme után.)*
Francesco Sforza, Milano herczege éremképe. (29. l.) A. Heyss: «Les medailleurs de la Renaissance» cz. művének Sperandio-kötetéből. Ugyanennek más reproductiója Friedländer után Fraknói: Mátyás 156. l. Olv. * FRANCISCVS SFORTIA VICECOMES DVX MEDIOLANI QVARTVS.
A király e vészterhes helyzetben sem vesztette el bizalmát a sikerben; önerején kívül csak két támasza volt: atyai barátja Francesco Sforza* és a pápa. A milánói herczeg a franczia király és az előbbi pápa minden kísértései, csábításai és fenyegetéseivel szemben kitartott mellette; bizonyára nemcsak baráti érzelemből tette ezt, hanem okos politikai számításból, belátva azt, a minek szem elől tévesztése sodorta szerencsétlen utódait s általuk Olaszországot is a romlásba: hogy t. i. a franczia beavatkozás fölidézése nemcsak a nápolyi trónt, de az egész apennini félsziget függetlenségét veszélyeztetheti.* Hasonló magatartást tanusított II. Pius, ki egyetértve Sforzával, s úgy vélekedve, hogy «René király távoli barát lenne, ellenben Ferrante közeli ellenség»,* bullát adott ki, melyben Anjou János tényeit s a bárók részéről iránta való hűségre tett esküt semmiseknek jelentette ki, a minek következtében a francziák felé hajló Firenze és Velencze is semleges állást foglaltak el a nápolyi kérdésben. A pápa barátsága azonban terhesebb volt Ferrantéra nézve a Sforzáénál, mert arra a nehezen beváltható igéretére emlékeztette, hogy trónjának megszilárdítása után jelentős részt fog venni az indítandó keresztes háborúban.
Ferrante Sforzát leveleiben is «Pater noster colendissimé»-nek szólította; lásd a párisi Bibliothčque Nationale-ban őrzött Archivio Visconteo-Sforzescho 1590 számú codexében a 219. számú levelet.
Sforza és Ferrante viszonyát különösen behatóan tárgyalja Ant. Da Trezzo milanói követ jelentései alapján E. Nunziante többször idézett tanulmányában. Ide vonatkozik: Murato id. köt. 44. I. és Pastor id. m. II. köt. 53. l.
Nunziante id. m. Arch. Stor. Nap. XX. 218. l.
Az e szövetségeseitől rendelkezésére bocsátott csekély haderővel s azzal a pénzzel, melyet részint zálogkölcsön útján szerzett, részint a királyné szedett össze a nápolyi vámjövedelmekből, 1560 tavaszán harczra készült Ferrante, a nélkül azonban, hogy az ellenfeleivel való megegyezés iránt Placido di Sangro és különösen régi bizalmasa, Diomede Carafa útján indított tárgyalásokat egy perczre is megszakította volna. Sógorával, Marzanóval, Sessa és Rossano herczegével maga kívánt tárgyalni s eközben majdnem beléesett a tőrbe, melyet neki ez a régi, alattomos ellensége vetett. Teano és Calvi között Torricellánál ment végbe megegyezésszerűen a találkozás, május 30-ikán. Egy harmad mérföldnyire egymástól állott meg a két sereg, egyfelől a király, másfelől a herczeg előre lovagoltak két-két kísérő társaságában; a király Giovanni Ventimiglia marchese di Geracét és Coregliát vette magához, a herczeg kíséretében voltak Diofebo dell’ Anguillara és Jacopo di Monteagano. Találkozván, a király a herczeget öleléssel, ennek kísérői a királyt kézcsókkal üdvözölték, mire a két főszemély a többiektől különválva s egymás mellett lovagolva beszélgetett körülbelül egy óráig, azután pedig a megelégedés és barátság jelei között válni készültek. Ekkor Diofebo, látszólag búcsúvétel végett közeledvén a királyhoz, hirtelen tőrt rántott ellene; ez kardot vont védelmére, mire ellenfele is ugyanazt tette s a herczeg másik kísérője is támadólag lépett föl. Az összecsapásnak hamar véget vetett a király kísérőinek közbelépése s a seregből előre vágtatott néhány lovas megjelenése s Ferrante nagy lélekjelenléttel és ügyes számítással szándékosan azt a színt kölcsönözte az esetnek, mintha Diofebo régi személyes gyűlölségből a herczeg tudta nélkül tört volna ellene, de kétségkívül már ekkor eltökélte magában, hogy ha egyszer hatalmába kerül, elbánik sógorával.*
Nunziante id. köt. 245–251. l. Summonte id. m. III. 279–281. l. Némileg eltérően beszéli el az esetet Tristano Caracciolo: De varietate fortunae (Muratori, Rerum Italicarum Scriptores Mediol. 1734. XXII. 69–70. l.)
Erről az epizódról, mely könnyen életébe kerülhetett volna atyjának, Beatrix bizonynyal sokat hallott gyermekkorában, mint a gyilkos szándékú tőrbecsalás akkor nem is elszigetelt példájáról, sőt leánykorában az eset képét is maga előtt láthatta, mert a trónkövetelő szerencsés kiűzése után Ferrante győzelmes hadjárata legemlékezetesebb jeleneteit s azok között a torricellai találkozót is lefestette poggo-realei nyaralójában s a Castel-Nuovo belső kapuinak ércztábláin domborművekben örökíttette meg, ugyanott, a hol a kapu felső ívében barlettai megkoronáztatásának domborműképe talált helyet.*
Fabriczy id. m. 140–141. l.; E. Berteaux: L’arco e la porta trionfale d’Alfonso e Ferdinando d’Aragona a Castel Nuovo. (Archiv. Stor. Napol. XXV.) 44 s köv. l. – Antonino Maresca di Serracapriola: Battenti e decorazioni di antiche porte in Napoli, Nap. Nobiliss. X. 17 s köv. l. A szóbanforgó érczdomborműveken – melyek a kapuszárnyak legfelsőbb mezőit foglalják el – a király nem történethíven csak egy kísérővel van ábrázolva, s a fölírás Hektornál bátrabbnak mondja őt.
Most már elkerülhetetlenné vált a felek mérkőzése; a pápa új segédcsapatot küldött Simonetto vezetése alatt, az Anjou-párt segítségére is új hajóraj érkezett Nápoly elé; ezt azonban olyan golyózápor fogadta a város erődeiből, hogy csakhamar tovább kellett vonulnia a Sarno torkolata felé. A háború mindinkább közeledett a fővároshoz, az Aragoniaiak utolsó mentsvárához; a Terra di Lavoro ligeteiben, a nápolyi öböl partjain «Raneri!» (Anjou René) «Orso!» (Orsini, Taranto herczege) és «Ragona!» (Aragonia) csatakiáltások hangzottak föl. Ferrante alkalmasnak vélvén a pillanatot s nem várva be a nagy-senescalco, Alfonso Davalos seregének megérkezését, a július 6. és 7-ike közti éjjel, a hegyeken átcsempészte előcsapatát s meglepetésszerűen támadta meg az Anjou-pártiaktól megszállott Sarno várost, ezzel elhatározó csapást remélvén a felkelőkre mérhetni. De elhamarkodás rontotta el a vállalkozást; az éjjeli küzdelem a királypártiak teljes vereségével végződött, egyik vezérök elesett, egy másik megsebesült, egész fölszerelésök az ellenség martalékává lett, közülök sokan foglyúl estek, maga Ferrante is csak 20 lovassal menekült el Nápolyba.* S hogy az ürömpohár csordultig teljék, a király nemsokára hírül vette, hogy az Abruzzókban Piccinino megütközött az Alessandro Sforza és Federigo urbinói herczeg vezetése alatt álló királypárti seregekkel San Flaviano mellett, s bár az utóbbiak nehány napig urai maradtak a csatatérnek, súlyos veszteségeket szenvedtek és nemsokára elvonúlni kényszerültek.
Notar Giacomo id. m. 102. l. – Nunziante id. köt. 450–455. l. Voigt: Enea Silvio Piccolomini III. 141. l.
11. A NÁPOLYI CASTELLO NUOVO ÉRCZKAPÚJÁNAK DOMBORMŰVEI.*
A nápolyi Castello Nuovo érczkapujának domborművei. (33. l.) Eredeti fénykép után.
Ezek után már a pápa is elveszettnek látta a Ferrante ügyét s csak Sforza rábeszélésének sikerült őt további kitartásra bírni. Szerencsére a gyönge és magában meghasonlott Anjou-párt nem sietett győzelmeit kihasználni, s így a királynak ideje volt törhetetlen erélyével és szívósságával újraszervezni a védelmet. Nagy segítségére volt ebben felesége, a ki most mutatta meg igazán lelki nagyságát. Mindenekfölött pénzre levén szükség, mert Apulia elvesztése a szomszéd tartományokból legeltetés végett évenkint odahajtott marhacsordák után fizetett vámnak, a kincstár egyik főjövedelmének elapadását is jelentette,* a királyné maga látott hozzá a gyűjtéshez; naphosszat ült a Pietro Martire-templomban – mely majdan az ő és leánya, Beatrix temetkező helyévé lett – könyörgéssel, rábeszéléssel, ha kellett fenyegetéssel késztetve az embereket az uralkodó drágaság közepett a háborúra való adakozásra, nemcsak pénzadományokat gyűjtve, de iparostól munkát, gazdától terményt vagy állatot követelve; rámutatott kis gyermekeire, a «nagylelkű» Alfonso unokáira, a kik – úgymond olaszok, nápolyi polgárok, köztük nőnek föl, a kiket a nápolyiak nem tehetnek földönfutókká azért, hogy a negédes francziák uralmának hódoljanak.* Az egykorú és későbbi krónikaírók a valószínűtlenségig megható részleteket jegyeztek föl Isabella királynő önmegtagadással teljes fáradozásáról, melylyel férje pénztárát újra megtölteni, seregét újra harczképessé tenni nem csekély eredménynyel igyekezett;* leleményességére nézve jellemző, hogy mikor a Castel-Nuovo várnagyát egy elfogott pártütő megszökéseért kellett megfenyíteni, a királyné életben hagyta a nyomorultat, de kegyetlenül megsarczolta,* a szerint az abban a korszakban másutt is divatozott elv szerint, hogy a «bűnös éljen, de fizessen!«*
Sigismondo dei Conti da Foligno: Le storie de’ suoi tempi dal 1475 al 1510. Roma, 1883. II. 299. l.
Pontano id. m. 46–47. l.
Tristano Caracciolo: De varietate fortunae 70. l. Némelyek szerint a királyné álruhában házról-házra koldúlt. (Passero id. m. 27. l. Muratori Annali XLVI. 46. l.) Azt is állítják, hogy Izabella mezítlábos barátnak öltözve járt titokban nagybátyjánál, a tarantói herczegnél s rávette őt, hogy pártoljon el Anjou Jánostól; ezzel magyarázzák a herczegnek ebben az időben tényleg ingadozó magatartását. (Így adja elő: Di Costanzo id. m. 444. l. Muratori id. h. Vecchioni id. m. 19. l.) Notar Giacomo szerint a királyné csak követet küdött a herczeghez, ki megnyugtató választ adott. Legmeseszerűbben s a történeti tények összezavarásával adja elő a dolgokat Sabadino id. m. 253–259. l.
Nunziante id. köt. 506. l.
Stefano Infessura: Diario della cittŕ di Roma (Muratori Scriptores II. par II. 1226. l.)
Ilyenképen sikerült a nyár folyamában annyira fokozni a királyi párt harczkészségét, hogy legalább a Terra di Lavoro megvédésére elegendő katona legyen s a nápolyi öbölben czéltalanúl czirkáló franczia hajórajjal is megfelelő tengeri haderőt lehessen szembeállítani. Szeptemberben azután újabb segédcsapatok érkeztek Milanóból, októberben pedig Kastriota, máskép Skanderbeg György, Albánia fejedelme, a nagy törökverő, Krisztus athletája, mint III. Calixtus elnevezte,* az elhúnyt Alfonso iránti kegyeletes hálából jött Ferrante segítségére, mintegy 800 albán harczosával, kik Traniban és Barlettában szállottak olasz földre. A király most már nekibátorodva megkezdte az elveszett területek visszahódítását s hét nap alatt Nápolytól Beneventóig minden az ő kezében volt.*
Pastor id. m. I. 573. l.
Nunziante id. köt. 484–496. l. Muratori (id. m. XLVI. 54. l.) a következő évre (1461.) teszi az albán segélyhad érkezését.
A következő évnek mindjárt kezdetén sikerült Ferranténak megegyezésre jutnia a lázadó főurak egyikével, Sanseverino grófjával, kivel aztán együtt vonúltak be ünnepélyesen Nápolyba. Azalatt azonban Piccinino az Abruzzókból betört Apuliába, az Alfonso egykori kedvese, Lucrezia d’Alagno, kit fennhéjázásáért gyűlölt a királyné s kinek pénzkölcsöneit Ferrante mostohául hálálta meg, bosszúból az ellenséghez pártolt,* s Alessandro Sforza, a király vezére, lanyhaságával kevéssé akadályozta Piccinino előnyomulását. Ilyen körülmények között Ferrante kénytelen volt a pápának minden követelését teljesíteni, melyet további segédcsapatok szolgáltatásának föltételéül szabott: törvénytelen leányát, a szépségeért csodált Donna Maria d’Aragonát oda kellett ígérnie Antonio Piccolomini, a pápa unokaöcscse feleségeül, azonkívül e pápai rokonnak volt kénytelen adományozni Amalfi herczegségét s a Gran-Giustiziero méltóságát egy később megüresedendő hűbéri uradalom ígéretével. E megegyezés után 1461-ik évi május 23-ikán ment végbe Nápolyban nagy fénynyel az ifjú herczegi pár esküvője.
Giulio de Montemayor: La piazza della Sellaria, Nap. Nob. V. 116. s köv. lapok.
Az év hátralevő része elhatározó ütközet nélkül mégis a királyra nézve kedvező kisebb hadi tények közt telt el, melyek erkölcsi hatásához hozzájárúlt az a kiábrándulás, a melyet a lázadó bárók hűbéresei éreztek, látva, hogy uraik még súlyosabb adókkal róják meg őket, mint a minőket a királytól kellett elviselniök. Ekképen Ferrante azzal a megnyugtató tudattal küldhette téli szállásaikra csapatait, hogy az Abruzzókat és Calabriát majdnem egészen visszaszerezte, a Terra di Lavorónak korlátlan urává lett s legjobb kilátásai voltak a tavaszra várható döntő mérkőzés eredményére nézve.*
Muratori Annali id. köt. 51–54. l. – Nunziante id. m. Arch. Stor. Nap. XX. 507–513. l. XXI. köt. 268–288., 494–532. l.
A bekövetkezett tél örvendetes eseményt hozott a király törvényes ivadékainak körébe is: 1461 deczember 16-ikán szülte Isabella királyné hatodik és utolsó gyermekét, Franceso d’Aragonát,* ki utóbb marchese di Bisceglia és Sant’Angelo herczege lett, Beatrixot nászútján Magyarországba elkísérte s alig több mint 24 éves korában meghalt.
Így mondja Notar Giacomo (104. l.), ki a születés napját (deczb. 16.) és óráját is megjelöli; Fuscolillo is (id. m. 50. l.) 1461-re teszi Francesco születését; talán az évnek végére járó ideje okozta azok valószínű tévedését, kik – mint Passero, (id. m. 27. l.) és Caputo (id. m. 47. l.) – nap megjelölése nélkül 1462-re teszik ezt az eseményt. Francescót a «Magyar nemzet története» (IV. 287. l.) tévesen mondja törvénytelen szülöttnek.
Az örömöt azonban nemsokára komoly aggodalom váltotta föl; 1462 elején Francesco Sforza oly súlyos beteg lett, hogy országszerte s így Nápolyban is már holt hírét költötték; Ferrante legerősebb támaszát vesztette volna el épen az elhatározó pillanatban, ha e hír valónak bizonyúl vala, mert tudva volt, hogy a pápát is, ki már-már sajnálta a keresztes háborútól az Aragoniai ház javára elvont pénzét, csak a milanói levelek és követek tartották a Ferrante pártján. Annál nagyobb örömöt okozott Nápolyban az agg herczeg fölgyógyulása; hálaadó istentiszteletet és körmenetet rendeztek az esemény megünneplésére, melyben az esős idő ellenére az egész udvar, a királyi gyermekek is részt vettek.*
Nunziante id. m. Arch. Stor. Nap. XXII. 49–64., 204. l.
Hosszas késedelmeskedés után, mely a lázadókat már-már újra fölbátorította, végre júniusban a király seregével elindúlt Apuliába, hogy ott a milanói herczegnek testvére, Alessandro Sforza vezetése alatt működő csapataival egyesüljön. Az ellenfél azonban még mindig nagy túlsúlyban lévén, csak Roberto Orsininak és Sanseverino grófjának csatlakozása után augusztus 18-ikán* jutott döntő küzdelemre a sor, az Apenninek északkeleti lejtőin, Foggiától nem messze, a Cervaro folyó közelében fekvő Troia megerősített város előtt s a hat óráig tartó* heves küzdelem végre a király seregének teljes és fényes győzelme lett. Az ellenség csak nehezen tudott a városba menekülni, zsákmányúl hagyva táborát; vezetőik az éj homályát használták föl a városból való szökésre, Anjou János és Piccinino Manfredoniában hajóra szállottak,* mire a város is sietett megadni magát s a bárók, kiket minden politikai gondolat híján, egyedűl a minden uralomnak való ellenszegülés tartott az Anjouk táborában, rendre meghódoltak a királynak, úgyszólván csak Campobasso grófja és Sessia herczege maradtak még ellenségesek. Az a troiai nap «semmisítette meg az Anjou János reményeit és biztosította Ferranténak koronáját»,* miért is ez utóbbi nem mulasztotta el annak három jelenetét örökíttetni meg a nápolyi új-vár bronzkapuinak reliefképein.*
Passero (id. m. 27. l.) tévesen mond júliust.
Muratori Annali XLVI. 57. l.
Notar Giacomo id. m. 104. l.
Nunziante id. köt. 227. l.
A troiai győzelmet ábrázoló domborművet a francziák ellen 1496-ban intézett ostrom alkalmával egy ágyúgolyó átlyukasztotta. (Lásd Fabriczy és Ant. Maresca id. czikkeit.)
A tarantói herczegséggel, legveszedelmesebb ellenfelével, a királyné nagybátyjával Ferrante Diomede Carafa és a pápai legátus közvetítésével külön békét is kötött, mielőtt hadműveleteit arra az évre befejezte volna; de valószínű, hogy a herczeg alattomban tovább is áskálódott még a király ellen, s csak betegeskedése akadályozta a határozottabb fellépésben. A lázadás ugyanis, bár szűkebb területen, megújult, mikor Anjou János és Piccinino visszalopódzván az országba, a következő tavaszszal ismét zászlót bontottak s a trónkövetelő, Sessa herczegével keresett érintkezést. A király már most – ösztökélve a pápától is, ki türelmetlenül várta unokaöcscsének, Antoniónak a sessai herczegségbe való beiktatását, – seregével sógora ellen fordúlt, ki az 1463 július 5-ikén vívott csatában oly súlyos vereséget szenvedett, hogy csak életveszélylyel jutott székvárosába. Mialatt a győzelmet követő béketárgyalások folytak, az Abruzzókban Piccininóval hadakozó Alessandro Sforzának is sikerűlt a condottierével megegyezésre jutnia; kissé drága áron ugyan, mert annak értelmében Ferranténak 90.000 arany évi bér mellett kellett ellenfelét szolgálatába fogadnia. A király kelletlenűl egyezett belé az alkuba, egyrészt azért, mert kényszerítve volt rá, másrészt valószínűleg azért, mert el volt határozva Piccininótól más módon szabadúlni. Ez a béke meghátráltatta a még ellenséges egy-két főurat s megegyezésre hangolta a sessai herczeget is, ki még mindig menedéket adott a minden reményét vesztett Anjou Jánosnak.*
Nunziante id. m. Arch. Stor. Nap. XXII. 144–168. l. – Muratori XLVI. 62–63. l.
A két sógor közötti béketárgyalásokat Bartolommeo Roverella bíbornok és ravennai érsek, mint pápai legátus közvetítette, egy szegény sorsú ferrarai családból származott, jeles humanisztikus képzettséggel bíró főpap, ki többnyire követségi szolgálatokat teljesített, Mátyás király elismerését is kivíván,* s kortársainak tanusága szerint a bíboros collegium legérdemesebb és legtiszteletreméltóbb tagjai közé tartozott.* Ő kormányozta a pápa uralma alá visszabocsátott Beneventót s része volt a király és a tarantói herczeg közötti béke létrehozásában is.* A tárgyalások során már augusztusban fölmerűlt az az eszme, hogy a béke fönntartására elégtelennek bizonyúlt sógorsági viszony egy újabbal erősíttessék meg s Marino Marzano fiainak egyike a király leányainak egyikével lépjen házassági frigyre. A létrejött szerződés, mely Anjou Jánosnak szabad elvonulást biztosított, a házassági ígéretet is magába foglalta; vőlegényűl a herczeg egyetlen fiát Giovan-Battista Marzanót jelölték ki,* a ki mintegy négy éves volt s kit a trónkövetelő Anjou János tartott – Sessába jövetelekor – keresztvízre, a miért a keresztségben az ő nevét kapta;* menyasszonyúl a király az akkor hat éves Beatrixot szánta. Tekintettel a közeli vérrokonságra, a pápai legátus a szentszék engedélyét kérte ki az eljegyzésre,* s egyúttal elhatározták, hogy – mint az abban az időben nem volt szokatlan,* – a kiskorú ara hosszabb időre leendő apósa házához fog költözni, mintegy jövő otthonához való szoktatás végett, különben is rokoni házban találva ott magát; de kétségtelen, hogy a kis Beatrix odaköltöztetésének valódi oka a felek kölcsönös bizalmatlansága volt: a herczeg kezest kívánt arra az időre, a míg az ő szerződésszerű követelései teljesítve lesznek.*
Érdemeiről melegen emlékszik meg Mátyás 1476 májusában Ercole d’Este ferrarai herczeghez intézett s az akkor már elhúnyt bíbornok örököseinek ügyét ajánló levelében. (Fraknói Vilmos: Mátyás király levelei, külügyi osztály I. Budapest 1893. 341. l.)
Vesp. Bisticci id. m. 149 s köv. l. Pastor id. m. II. köt. 208. l. Ez a Roverella 1476-ban halt meg; testvérei: Lorenzo, ferrarai püspök és Florius lovag követként Magyarországon is szerepeltek. (Ciacconius: Historiae Pontificum Romanorum et Cardinalium, Roma, 1677. II. 1051–1052. l.)
Litta: Famiglie celebri italiane (Edit. Basadonna) 62. füz. I tábla.
Így nevezi meg Pontano (id. m. 125. l.) G. B. Carrafa (id. m. 254. l.) Muratori Annali (XLVI. 63. l.) Nic. Vicenzio (Dell’ Istoria del regno di Napoli etc. 1816. II. 204–205. l.) és Caputo (id. m. 48. l.) A megegyezésre nézve – mint egyedüli fölkutatható okmányt – lásd a milanói követek jelentését Franc. Sforzához augusztus 28-ikáról «Ex felicibus castris prope Fontem Populi» keltezve (eredetije a párisi Bibliothčque Nationale-ban: Archivio Visconteo-Sforzesco, 1589 számú Codex, fol. 198.) a Függelék 2. száma alatt.
Summonte id. m. III. 271. és 449. l. Egykorú milanói követjelentés (l. Függelék 3. szám) Filib. Campanile id. m. id. h.
Pontano id. helyen.
Vecchioni előszava Passero id. krónikájához, 47. l.
Nunziante id. köt. 173–180. l.
)
Bartolommeo Roverella bíbornok síremléke a római San Clemente-templomban. (39. l.) Eredeti fénykép után.
Szeptember 7-ikén a Capua és Sessa között körülbelűl félúton fekvő Torre di Francolisi melletti táborban ment végbe a formai házasságkötés, melyre nagy kísérettel elhozták a kis Beatrixot s onnan még az estve elkísérték Sessába. «Anjou János még Sessában volt s valószínűleg hallotta az üdvkiáltásokat, melyek ezt a gyermekleányt, mint a béke zálogát üdvözölték, mint a hogy őt szabadítóként üdvözölték nehány évvel előbb ugyanazok.»*
Nunziante u. ott. Summonte id. m. III. köt. 272. l.
A gyermek-menyasszony az alkalomhoz mért fényes fölszereléssel vonúlt be nagynénje, Eleonóra herczegnő házához, a gaetai öböl feletti bortermő halmokon fekvő Sessa várába. A királyi ház azon időbeli pénztári naplója* részletes és érdekes adatokat tartalmaz ez alkalomból készített és szállított fölszerelési czikkekről. Egy hónap alatt 342 ducatot* utalványoztak a kis királyleány s az ő hű dajkája, Nardella, valamint egy rabszolganője ruháira és használati tárgyaira; karmazsin-vörös damaszt-brokátból készült hosszú ruha és köpeny, vörös bársonyból, violaszín szövetből fehér és zöld damasztból szabott ruhák, arany és ezüst övek, illatszerekkel átitatott gyapjúszövetek, prémes nemezkalapok, magas, tarka keztyűk, különféle színű bársonyczipők, borostyánból faragott tükrök, olvasók, szekrénykék szerepelnek a fölszerelésben.*
Cedole della Tesoreria aragonese, több száz kötetre terjedő kéziratok a nápolyi Archivio Grandéban; egy részét Nicola Barone közölte az Archivio Storico per I. Prov. Nap. 1884. és 1885. évfolyamaiban.
Nápolyban Ferrante király kezdett először ducato-kat veretni, addig többnyire a velenczei ducatot használták; a nápolyi ducato 5 tarira s 100 granora oszlott s az ezüst pénzhez viszonyítva eredetileg 12 carlinonak felelt meg; V. Károly idejében hat ducato tett egy uncziát. Ezt a ducatot belértéke szerint 4 frank 25 centimere becsülik, a mi természetesen megközelítő fogalmat sem ad azon időbeli vásárló erejéről, mely körülbelül mai 19–20 franknak felelt meg. Volt Nápolyban ezüst ducato is (ducato di Carlini), mely valamivel csekélyebb értékű volt a ducato d’oronál. (Lásd Antonio Vergara: Monete del Regno di Napoli, Roma, 1715. 71., 122., 123., 131. l.)
Cedole d. Tes. arag. Vol. 41. anno 1464 fol. 162., 163., 184., 187., 188., 189. 216., 248., 277., 490. A dajka így van megnevezve: Nardella di Nola, de alig lehet kételyünk felőle, hogy ugyanazzal a Nardella Parmesanával van dolgunk, ki – mint látni fogjuk – Beatrixot Magyarországba is elkísérte s itt Mátyástól birtokadományozásban is részesült, kiemelésével azoknak az érdemeknek, melyeket úgy ő, mint férje Sabatino Viola a Beatrix gyermekkori nevelése körül szereztek. A keleti rabszolganők tartása Olaszországban a XV. század közepén nagyban divatozott.
13. A HERCZEGI VÁR ROMJAI SESSÁBAN.*
A herczegi vár romjai Sessában. (41. l.) Újabb felvétel után.
Kevéssel Beatrixnak Sessába érkezése után hajóra szállt a szerencsétlen Anjou János; de egyelőre nem azzal a szándékkal, hogy a nápolyi területnek végső búcsút mondjon; Ischia szigetén vonúlt meg, melynek Alfonso királytól épített s bevehetetlennek ismert erőssége akkor még az Alfonso rendelkezéséből Giovanni Torella* birtokában volt, ki testvérével együtt catalan létére az Anjouk pártjához állott s úgy Ischia várán, mint a Nápoly melletti Castello dell’Ovon kitűzte a liliomos lobogót. Ferrante egyelőre nem sokat törődött Jánossal; székvárosa győztesként fogadta,* s nemsokára oly hírt vett, mely a jövőt illetőleg minden eddiginél jobban nyugtathatta meg: Gian Antonio Orsini del Balzo tarantói herczeg november 14-ikén elhúnyt; öreg volt ugyan és beteges, de azért mégis könnyen terjedt el az a hit, hogy hűtlen szolgái gyilkolták meg,* s a hol ez a hit gyökeret vert, ott közelében találta azt a másikat, hogy ebben a gyilkosságban a királynak is része volt. Annyi bizonyos, hogy Ferrante legveszedelmesebb – mert leghatalmasabb – ellenségét vesztette el a herczegben, – ki egyébiránt felesége nagybátyja volt, – és az is tény, hogy sietett a gazdagságáról és zsugoriságáról egyaránt híres, jobbágyaitól gyűlölt rokon birtokait, melyek némelyek szerint hűbér-visszaszállás czímén, mások szerint végrendelet alapján lettek övéi, megszállani. Az azokhoz tartozó Barii herczegséget – támogatása jutalmáúl – Francesco Sforzának, illetőleg fiának, Sforza Mariának adományozta, ki akkoriban a Ferrante legidősebb leányának, Eleonórának jegyese volt.* Tarantóban töltötte a karácsonyt is a király, – «trónralépte óta bizonyára az elsőt, melyet nyugodtan megünnepelhetett».*
Így nevezi Summonte (id. műv. III. köt. 352. l.), ki őt Lucrezia d’Alagno, az I. Alfonso egykori kedvese férjének mondja: Muratori (Annali, id. köt. 63. l.) Pietro Torigliát említ.
Pontano id. m. 127. l.
Notar Giacomo id. m. 106–107. l. Passero id. m. 27. l. Muratori Annali XLVI. 65–66. l.
Lásd Lodov. Pepe művének (Storia della successione degli Sforzeschi) ismertetését az Arch. Stor. Napol. XXVI. 103. s köv. lapján.
Nunziante id. köt. 179–180. l. Summonte (id. m. III. 444. l.) szerint a király meg is jutalmazta a herczeg gyilkosait.
Nemsokára Anjou János is jobbnak látta végleg elhagyni az országot s ezért most már elérkezettnek vélte Ferrante az idejét annak, hogy a lázadásban részt vett bárók nyíltan hűséget fogadjanak neki; e végből 1464 tavaszán – Nápolyban a pestis dühöngvén – Capua melletti táborába hívta meg őket. Megjelent Marzano, Sessa herczege is, kit a király nagyon rokoniasan fogadott, ebédre is meghítt s hosszan tárgyaltak, a nélkül azonban, hogy végleges eredményre jutottak volna. A herczeg visszatért Sessába, hol nemsokára a király újabb meghívását vette a közeli Carinolába, állítólag azzal a hozzáadással, hogy távolmaradása hűtlenségének jele volna;* neje visszatartotta, rosszat sejtve, de a milanói követ, Antonio de Trezzo, herczege, Sforza nevében megnyugtathatni vélte őt, hogy bántódása nem lesz. Erre elment a király táborába s jelen volt, mikor ez június 8-ikán szemlét tartott csapatai fölött Torre di Francolisi közelében. A szemle alatt egy gyorsfutár levelet kézbesített Ferranténak, melynek olvasására arcza egyszerre elsötétűlt. «Rossz hírek – úgymond, – János hajói visszatérnek, serege megszállja Ischiát.» Ezután a herczeghez fordúlt, kérdőre vonta őt, vajjon volt-e erről tudomása? A herczeg tagadó válasza daczára kijelentette, hogy most már nehány napra vele kell jönnie Nápolyba; estére pedig vasra verték Marzanót s éjen át a király sátorában tartván őt, másnap elvitték a Castel Nuovóba, a hol börtönbe vetették, melyet többé élve nem hagyott el.* A király sietett elfoglalni sógora várait és birtokait, csak nejének – saját nővérének – vagyonát kímélte, részére 3000 arany évdíjat is rendelt s őt a nála levő kis Beatrix herczegnővel együtt Aversa várába költöztette.*
Collenuccio Pandolfo: Compendio dell’ Istoria del regno di Napoli, I. Venezia 1591. 165. l.
Philippe de Comines (Les Mčmoires de messire P. d. C. par Denis Godefroy, Paris, 1649. VII. 303. l.) azt állítja, hogy II. Alfonso mikor királylyá lett, az atyjától fogságba helyezett bárókat, köztük Sessa és Rossano herczegeit (itt nyilván egy személyből csinál kettőt) is kivitette Ischia szigetére s ott kegyetlen módon megölette őket. Ilyet sejtet Paolo Regio is (Della felicitŕ e della miseria, Dialoghi sette, vico Equense 1597. 88–89. l.), azt mondván, hogy Marino Marzano a Castello Nuovóban «con violenta morte» halt meg.
A milanói követek jelentése a párisi Bib. Nat. id. osztályáb. Cod. 1589., fol. 198., továbbá: Notar Giacomo id. m. 109. l. Pontano id. m. 129. l. Angelo d’ Tummulillis, Notabilia temporum (Corvisieri, Fonti per la Storia d’Italia, Roma 1890.) 118–119. l. Nunziante id. köt. 193–194. l.) Summonte (id. m. III. 448–44i. l.) némileg eltérően adja elő az elfogatás történetét.
Ennek az eljárásnak nehéz oly magyarázatát találni, mely egyúttal igazolás volna. A királynak valószínűleg volt oka még a gyermekeik között létrejött házasság után sem bízni sógorában; de másrészt az elfogatás előzményei és végrehajtása, tekintetbe véve az alapúl szolgált s János újabb hadi vállalatára vonatkozó hír valótlanságát is, határozottan a tervszerű elrendeződés benyomását teszi s alkalmas még azt a gyanút is kelteni, hogy a Beatrix eljegyzése is csak a körülhálózás egyik eszköze volt. Ezért érthető, hogy kortársak és történetírók a király és a herczeg között az engesztelhetetlen gyűlölség mélyebben rejlő okait is keresték; egyesek a herczegnek már atyja által is elismert javíthatatlan gonosz természetében vélik azt föltalálhatni,* mások Ferrante és nővére Eleonóra, Marzano neje között természetellenes viszonyt sejtenek.* Mindkettő valószínűtlen, és tekintve a többi fölkelők magatartását s a király eljárását akkor és később hatalmába került ellenségeivel szemben, talán nem is szükséges azt ebben az esetben – ha visszataszítóbb is, – rendkívüli és kivételes lelki indítékokkal magyarázni.
Summonte id. m. III. 267–268. l.
Ezt Nunziante említi (id. m. Arch. Stor. Nap. XIX. 330–331. l.), habár maga is kétségbe vonja. Legkalandosabb a Vecchioni föltevése (előszava Passero Storiájá-hoz 48. l.), mely szerint Ferrante a sógora elleni cselt azért eszelte ki, hogy szépségeért már akkor csodált leányát – kit később Mátyás királynak szánt nőűl – az árúló após kezei közűl visszaragadja.
Elfogatásakor a sessai herczeg keserűen kikelt Sforza ellen, kitől elámítottnak vélte magát; a milanói herczeg azonban sietett kijelenteni, hogy neki a király szándékáról tudomása nem volt s követeinek jelentései* tanuskodnak róla, mily érthetően adta tudtára Ferranténak, hogy eljárása a világ előtt igazolást igényel; a mire a pápa szemrehányása is figyelmeztette. A király úgy előtte, mint a Marzano példájától halálra rémült bárók s különösen Piccinino előtt váltig bizonygatta, hogy sógorával a békekötés után elkövetett árulás miatt volt kénytelen így elbánni.* Valószínűleg sugalmazott történeti följegyzések sokat tudnak beszélni róla, mily gyanús magaviseletet tanusított a herczeg a király táborában való tartózkodása alatt, hogy egyszer szökni is próbált, Anjou Jánossal váltott s kézre kerűlt levelei is tanusították árulását.* Ferrante eljárása igazolására szívesen hivatkozott arra is, hogy sógora hűbéreinek birtokbavétele a herczegné beleegyezésével ment végbe, hogy ennek elnyomott jobbágyai alig várták, hogy urat cseréljenek s hogy mikor nehány évvel később Marzano neje meghalt, a király, leányait saját családja körébe fogadta s őket kiházasította.* Nagyra volt vele Ferrante, hogy bebörtönözött ellenfele megöletésének gondolatát elutasította magától s mint mondják, e nemes elhatározása emlékére alapította a hermelinrendet, e fölírással: «Malo mori, quam foedari!»*
Antonio da Trezzo és Otto de Carreto jelentései 1464. jún. 14-ikéről, 16-ikáról és 29-ikéről a Milanói áll. levéltárban (Sezione Storica, Potenze Estere, Napoli).
Ferrante levele Sforzához és Ant. da Trezzo követjelentése a Párisi Bibl. Nationaleban, Arch. Visc. Sforz. Cod. 1590. fol. 207. 221.
Collenuccio Pandolfo id. m. 165. l.
Lásd az id. követjelentéseket, továbbá Tummulillis id. m. 183–184. l. és Filib. Campanile id. m. 286. l.
Nunziante id. m. (Arch. Stor. Nap. XXIII.) 195., 201. l. – Summonte (id. m. III. 449–450. l.) a hermelinrend e jelmondását a hölgymenyétnek minden szennytől irtózó természetével is hozza összeköttetésbe.
Azonban a Ferrante bosszújának mértéke, úgy látszik, még ezzel sem telt be. Nem atyjával egyidejűleg, hanem később, börtönbe csukatta Marino Marzano fiát is, Gian-Battistát, a Beatrix vőlegényét; talán épen azért, hogy a formai házasságkötés alapján támasztható igényeitől megszabadúljon. A tény körülményeire az egykorú feljegyzések nem vetnek elegendő világot, de maga a tény kétségtelen s elfogadható ok rá – egy öt éves gyermeknél – alig képzelhető. Tudva van az is, hogy Gian-Battista Marzano csak akkor szabadúlt ki – idő előtt megőszűlve – börtönéből, mikor 1495-ben VIII. Károly franczia király bevette Nápolyt.* Elképzelhető, milyen hatással volt Beatrixnak, mint gyermekleánynak, majd hajadonnak kedélyére az, hogy neki hozzá kellett szoknia annak a tudatához, hogy ott, hol ő jólétben, fényben, örömben éli napjait, ugyanannak a királyi palotának földalatti rejtekeiben szenvedi ártatlanúl a reménytelen rabság minden iszonyait az, ki egyszer jogosítva volt benne jövő élettársát láthatni.
Diaria Neapolitana (Muratori, Scriptores XXI.) 1134. l. Tristano Carracciolo: De Variet. fort. 72. l. Paolo Regio id. h. Summonte id. m. III. 449. l. Hogy a Marzano fia később lett fogolylyá mint atyja, az kitűnik az id. jún. 14-iki milanói követjelentésből, továbbá két, a párisi Bibl. Nat. kézirattárában (Cod. 1590. fol. 219. és 270.) őrzött levélből, melyek egyikében, június 8-án a király maga úgy beszél a herczeg bebörtönözése után annak fiáról, mint vejéről, kinek az elfogott lázadó javait meghagyni kívánja, míg a későbbi követjelentés (július 7-ikéről) azt tanusítja, hogy ekkor már a király a herczeg javairól szabadon rendelkezhetett. Ellenben nem valószínű a mit Phil. de Comines mond (id. h.), hogy a fiatal Marzano csak 15–16 éves korában kerűlt börtönbe.
A királynak most már érdekében állott a megtért pártütőket jóakaró szándékai iránt megnyugtatni; Sforza közbenjárására szabadon bocsátotta tehát Caldorát és valószínűleg a királyné kérésére kegyelméről biztosította Sora herczegét.* Még csak Jacopo Piccinino gróf volt hátra, kinek gyanuját legnehezebb volt eloszlatnia s a kit legjobban szeretett volna közelébe édesgetni, – hogy mi czélból, azt a következmények megmutatták.
Nunziante id. köt. 205. l.
Ez a condottiere, kit az Abruzzók alkirályává nevezett ki Ferrante, a ki azonban csakhamar tapasztalni volt kénytelen, hogy szerződésileg biztosított évdíjának behajtása mennyi nehézséggel jár, el volt telve ösztönszerű bizalmatlansággal a király iránt, azonban szívesen követte a milánói herczeg, az öreg Francesco Sforza hívását, ki a rendes ütőkártyát játszotta ki ellenében, Drusiana nevű természetes leányát ajánlván föl neki feleségül.* A gróf Milanóba ment s a következő évben – mint a Sforza veje, teljes biztonságban vélvén magát, – ellátogatott Nápolyba is, a hol minden kitelhető tisztelettel és ünnepélyességgel fogadták, Ferrante megölelte s megvendégelte őt, kincseit is megmutatta neki a Castel Nuovóban, végül pedig lánczra verette és tömlöczbe záratta; valószínű, hogy a milanói herczeg kezdettől fogva összejátszott vele. Piccininót kevéssel később halva találták börtönében; a hivatalos magyarázat szerint az ablakba kapaszkodván föl, hogy a nagy ágyúzással a kikötőbe érkező hajókat lássa, egyensúlyát vesztve lezuhant és nyakát törte; Muratori azonban kedélyesen megjegyzi, hogy «alighanem egy kicsit segítettek neki meghalni».*
Nunziante id. köt. 187–191. l.
Notar Giacomo id. m. 110–112. l. Tummulillis id. m. 131. l. úgy adja elő a Piccianino halálát, mint a mely Ischia visszahódításakor történt, holott Notar Giacomo szerint (109. l.) Ischia már 1464 augusztusában megadta magát s Piccinino csak 1465 júniusában jött Nápolyba. Muratori Annali id. köt. 56., 74–76. l. Summonte id. m. III. 465. s köv. l.
Miután ebben az időben az Anjou-párt utolsó mentsvárai: Ischia vára és a Castello dell’Ovo is megadták magukat, Nápolyt kivilágították az öröm jeléül s a város visszhangzott a diadalünnepélyek zajától, a királyné pedig hálaimákat mondott az összes templomokban.*
Tummulillis id. h. Summonte id. m. III. 465. l.
Az 1464-ik év szeptember havában a pápai trónon változás állott be. II. Pius szerencsétlen keresztes hadjáratának előkészületei közepett, Anconában, a hol már hajóra kellett volna szállnia, hogy a törökök ellen indúljon, meghalt s a szent collegium Pietro Barbo velenczei származású bíbornokot választotta meg utódjává II. Pál néven. Az új pápa is fölkarolta a kereszténység védelmének ügyét, melyet a törökök fenyegető terjeszkedése mindinkább szükségessé tett s a nápolyi királyra – ki még atyja e czélra szánt hagyományának is csak egy részét fizette le – 80.000 arany évi hozzájárulást vetett ki; a király, ki most már trónján biztonságban látta magát, s az előbbi pápa támogatásáért nem érezte magát az újnak lekötelezve, e hozzájárulás fejében hűbéri adója elengedését kérte s ez megtagadtatván, fenyegetőleg lépett föl, a mi folytonos surlódásokat idézett elő a római s nápolyi udvar között.*
Pastor id. m. II. 236., 319–320. l.
14. AVERSA VÁRA.*
Aversa vára. (48. l.) Egy asztalra festett szent Sebestyént ábrázoló régi kép után (melyen hátterül szolgált) először közölte Pór A. «Nagy Lajos» cz. művében 104. l. mellett.
Mintha érezte volna, hogy élete legfontosabb hivatását immár betöltötte, Isabella királyné, kevéssel a férje elleni lázadás teljes megszünte után, elköltözött az életből. Már 1464 szeptemberében súlyos, majdnem reménytelen betegségbe esett,* mely teljesen lesorvasztotta, s melyet állítólag az mérgesített el, hogy szeméremből baját az orvosok előtt föltárni nem akarta.* 1465 márczius 30-ikán, midőn elsőszülött fia épen nősülni készült s másodszülött fia, Federigo, Rómában s Milanóban járt, hogy bátyja mátkáját hozza haza, meghalt Nápolyban, még csak 41 éves korában, vallásosan a mint élt, siratva mindenkitől, mert – mint Pontano mondja, – «mindenki, de különösen a jók, hosszú életet kívántak volna neki». Mondják, hogy halála után egy rejtegetett szelenczében, melyről azt hitték, hogy a királyné drágaságait tartalmazza, ciliciumot és flagellumot találtak – a vallásos önsanyargatás eszközeit. Nagy pompával temették el abban a Péter vértanuról nevezett nápolyi templomban, melyet 8000 aranyra menő költséggel állíttatott helyre végéveiben, s a hol ferreri Szent Vincze oltárképe alatt egy németalföldi festő örökíthette meg a jámbor királyné alakját, a mint leányaival, Eleonórával és Beatrix-szal magánkápolnájában ájtatoskodik.* Temetkező helyét eredetileg Domenico di Luca jelölte meg síremlékkel, de a templomnak 1561-ben történt megrongálódása következtében hamvai közös sírba kerültek nagybátyjával, az I. Alfonso testvérével, a hősi halállal kimúlt Pietro d’Aragonával.*
Ant. da Trezzo követjelentése a Milanói levéltár-ban, Pot. Est. Nap.
Philippus Bergom. id. m. 156. l. Tummulillis id. m. 127–128.
Notar Giacomo id. m. 110–111. l. Passero id. m. 27. l. Pondano id. m. 47. l. Sabadino id. m. 261–262. l. Phil. Bergom. id. h. és Gius. Cosenza id. m. Nap. Nob. IX. 118. l.
Summonte id. m. III. 475. l. Fabriczy id. m. 28. l. és Cosenza id. m. Nap. Nob. IX. 93. l.
Hogy Beatrix kegyeletesen őrizte egész életén át korán elhúnyt anyja emlékét, azt azzal is bizonyította, hogy már özvegy korában, Magyarországon rendelkezést tett anyja lelki üdvéért hetenkint olvasandó misék iránt.* A gyermekleány lelki fejlődésére anyjának befolyása két irányban látszott tartósan érvényesülni: a buzgó vallásosságban, és abban a szenvedélyes erélyben és makacs kitartásban, melyet – mint látni fogjuk, – jó és rossz elhatározásainak végrehajtásában mindenkor tanusított.
Magyar Országos Levéltár D. 19999. szám. Beatrix özvegy királyné 1493 április 13-ikáról Esztergomból kelt rendelvénye, melylyel a mármarosmegyei pálosokat bizonyos sójárandóság fejében kötelezi a szóbanforgó engesztelő misékre.
