II.
II.
(1465–1473.) Beatrix 8 éves korától anyátlan; atyjának jelleme, testvérei, különösen Alfonso és Eleonora, Alfonso trónörökös házassága Ippolita Sforzával. Francesco Sforza halála; az ifjú Lorenzo de’ Medici látogatása Nápolyban. Beatrix nevelése, tanítója, tanulmányai; az Aragoniaiak udvara és Nápoly az ő korában. Ferrante barátságtalan viszonyai II. Pál pápával; ez utóbbit csakhamar IV. Sixtus váltja föl; Negroponténak a törökök hatalmába esése egyezségre és fegyverkezésre készteti az olaszországi hatalmakat; Ferrante is egyezségre lép az új pápával.
Ily mozgalmas első gyermekévek után Beatrix alig nyolcz éves korában megfosztva látta magát nemes tulajdonokkal megáldott anyjától. Hogy lelki és szellemi fejlődésére ezentúl kik gyakoroltak befolyást, arra csak a külső körülményekből vonhatunk következtetést. Mostohát nem kapott, mert Ferrante király, ki első neje halálakor negyvenkét éves volt,* addig meg nem nősült másodszor, míg mindkét törvényes leányát férjhez nem adta. Miután a királyi ház számadási naplója ebben az időben Beatrixot mindig többi testvéreivel együtt említi, semmi okunk sincs hinni, hogy soká maradt volna Aversában nagynénjénél, a bebörtönzött sessai herczeg nejénél, ellenkezőleg minden jel arra mutat, hogy atyja a politikai okokból létrejött gyermekmátkaságot közte és a pártütő herczeg fia között a tények által meghaladottnak tekintette,* s e leányát is saját udvaránál tartotta és neveltette.
Summonte id. m. III. 539. l.
Nem sok valószínűséggel bír Caputo-nak (id. m. 48. l.) alighanem Collenuccio Pandolfo (id. m. 177. l.) állítására alapított ama föltevése, mintha a király a Mátyással való előnyösebb összeházasítás kilátása okából bontotta volna föl leánya és a fiatal Marzano házasságát. Mint később látni fogjuk, tény az, hogy Ferrante már 1465-ben fölajánlotta az özvegygyé lett Mátyás királynak egyik leánya kezét; de hogy már akkor Beatrixra gondolt volna, ki csak 8 éves volt, és nem inkább a tizenötéves Eleonórára, az alig föltételezhető. Summonte (id. köt. 439. l.) ép úgy mint G. B. Carrafa (id. m. 254. l.) a házasság fölbontásának okáúl azt adják, hogy a pápa ellenezte a házasságot a jegyesek közeli vérrokonságára való tekintettel; az lehet, hogy hivatalos okként ez szerepelt, de komoly akadály alig foroghatott fenn a szentszék részéről, miután – mint láttuk – Pontano szerint pápai fölmentés alapján ment végbe a házasságkötés, valószínűleg ép úgy mint már előbb az Eleonóra és Ercole d’Este közötti, melyet megelőzőleg Eleonórának a Franc. Sforza fiával kötött frigyét kellett a pápának föloldania.
Erről a nevelésről, – melyet később hiteles adatokkal is megvilágítunk, – s általán a Beatrix leánykori életéről oly vonzó képet fest Bonfin,* hogy azt, bár aligha alapúl közvetetlen értesülésen, már csak mint korjellemzőt s mint fejedelmi családok akkori leánynevelésének valószínű ideálképét, figyelmünkre kell méltatnunk. «Angyalinak látszott akkori életem, – így szól a költött párbeszédben maga Beatrix – mert testem ápolásán kívül minden időmet magasztos tanulmányoknak szánhattam. Hajnalkor keltem föl s a nap első szakát az istentiszteletnek szenteltem; sűrű ájtatoskodásom alatt elmém soha el nem kalandozott, vágyam másfelé el nem vont. Eleget téve Istennek, a különböző tudományok mestereinek tanítását fogadtam, a miben társaim voltak fivéreim, kiknek vitatkozása a leczke után is fejlesztette szellemünket. Azután jó atyánk üdvözlésére siettünk, kit jelenlétünk s beszédünk fölvidított. Majd nevelőnőm tisztes asszonyi vezetése mellett a kelmeszövő- és festőműhelyeket néztem meg; de már kilencz órakor újra hozzáültem a szorgos tanuláshoz, vagy tudós és vallásos beszédek hallgatásával üdítettem lelkemet s testemet. Következett ismét az ájtatoskodás és szentkönyvek olvasása, melyre a nap legnagyobb részét fordítottam; utána kis séta az oszlopos csarnokban vagy az üde bájú kertekben, a hol helyenkint szentképeket állíttatott föl atyám, hogy elménket mindenütt az Istenre is irányozzuk. Leszállván az est, ismét az áhítat sohasem szűnő szent kötelessége hívott. Vacsora után sem hiányzott az erkölcsös olvasmány vagy a hasznos társalgás, s íme az álmot nem kellett hívni: váratlanúl szállott meg és így a nyájas napot békés éjjel végeztem.«
Ant. Bonfini: Symposion Trímeron, de Pudicita conjugali et virginitate, (Joan. Sambucus, Basileae 1572.) 395–397. l. E könyvet Bonfini – mint tartalmából kitűnik – Otranto visszavívása (1480.) után s az Aragoniai János életében (tehát 1485 előtt) írta, s miután ő 1486-ban jött Magyarországba, kétségtelen, hogy a mű még Olaszországban készült s kézirati példányát – mely a bécsi udvari könyvtárban van – alighanem érkezésekor ajánlotta föl Beatrixnak.
Maga a király a valóságban közvetetlen személyes befolyást gyermekei s különösen leányai nevelésére aligha gyakorolhatott; habár a következő évek a megelőzőkhöz hasonlítva viszonylag nyugodtaknak, legalább is kevésbé válságosaknak és háborúsaknak mondhatók, Ferrantét kormányzati teendőin kívül már szenvedélyes hajlama a katonaélet, a lótenyésztés és vadászat iránt is szükségkép megakadályozta abban, hogy gyermekeinek – különösen serdületlen leánygyermekének – sok időt és figyelmet szenteljen s velök sokat érintkezzék.* Meglevő levelezései tanúsítják, mennyiszer változtatta tartózkodási helyét s mennyit időzött oly helyeken, hová családja alig kísérhette el;* már tizenhárom külömböző helyen levő ménesének és lóidomítótelepének éjjel-nappal való szemmeltartása* is sok utazgatást igényelt. De hogy ennek a kora uralkodói közül sok tekintetben kiváló királynak, sötét és visszataszító jellemvonásai mellett mindenesetre erőteljes egyénisége kortársai között főkép hozzátartozóit vonta a maga szellemi hatása körébe, ahhoz kétely alig férhet.
«Ad pena ve have praticha», mondja Beatrixról, – atyjára vonatkoztatva – Diomede Carafa, később ismertetendő emlékiratában. (Ben. Croce, Memoriale a Beatr. d’Aragona, Napoli 1895. 40. l.)
Francesco Trinchera: Codice Aragonesé (Napoli 1866.) I. kötetének tanusága szerint Ferrantének az 1467–68. évekből keltezett számos levelei még a téli hónapok alatt is havonként ötször-hatszor változó helyről vannak keltezve.
E helyek: Nápoly, Aversa, Capua, Carinola, Arnone, Casale, Nola, Sarno, La-Longola, Lago-Picciolo, Li-Schiavi, Tre-Pergole és Pozzuoli; lásd Giul. Passero id. művének függelékében a 340. lapon. Hogy Ferrante néha éjjel is betekintett istállóiba, Diomede Carafanak Francesco herczeghez intézett emlékirata bizonyítja; Tommaso Persico: Diomede Carafa, Napoli 1899. 230. l.
Ferrante király külseje, különösen későbbi éveiben, kevéssé hasonlított az I. Alfonso mindvégig nemes alakjához;* testalkata a haladó korral mindinkább zömök, tagbaszakadt lett; életrajz-írói középnagyságúnak, nagyfejűnek s nagy testi erejűnek mondják, e mellett különösen jártasnak és ügyesnek a fegyverforgatásban s lóidomításban.* Már uralkodásának első évei is igazolják, hogy benne nem csekély becsű fejedelmi tulajdonok egyesűltek:* fáradhatatlan tetterő, bátor és gyors elhatározás, szívós kitartás és politikai éleslátás képessé tették őt a legkétségbeejtőbb helyzetek fölött való diadalmaskodásra; nem ok nélkül mondja róla Machiavelli, hogy a maga idejében a legbölcsebb fejedelemnek tartották.* Értett ahhoz is, hogy magát kiváló emberekkel környezze s azok szolgálatait okosan értékesítse; hosszú időn át főminisztere s egyúttal történetírója, Giovanio Pontano korának egyik legjelesebb latin írója és tudósa is volt s így könnyen érthető, hogy a nápolyi király diplomatiai jegyzékeinek némelyike még abban a minden téren formai tökélyre törekvő korban is kitűnik úgy politikai dialektika, mint művészi írásmodor tekintetében.* Némelyik történetíró a király bőkezűségét, jótékonyságát is dícséri, érdeklődését a nép bajai iránt,* s hogy könyvtárára, írókra, művészeti alkotásokra, sőt műipari és tengeri kereskedelmi vállalkozásokra is szívesen áldozott, tudva van.
Itt közlött mellszobra W. Rolfs szerint (id. m.) Francesco Laurana műve; a 235. lapon látható későbbit Fabriczy Kornél Adriano (dei Maestri) Fiorentino művének tartja; (De Renaissance-Sculptur Toscana’s czímű czikke, Münchener Allg. Zeitung melléklete 1906. 37. szám. 291. l.) Adolfo Venturi (La Scultura Emiliana nel Rinascimento, az Archivio Storico dell’ Arte 1890. évfoly. 5–22. l.) Guido Mazzoninak tulajdonítja, ép úgy W. Rolfs (Berühmte Kunststätten, Neapel II. 167. l.)
Tristano Caracciolo: De Var. fort. 71. l; Bastian Biancardi: Le Vite de’Re di Napoli, Venezia 1737. 365. l. Itt el van mondva (Sommonte nyomán), hogy a király egy ízben egy elszabadúlt bikát szarvánál fogva megfékezett. Caputo id. műv. 42. l.
Camillo Porzio: La Congiura de’ Baroni (Raccolta di piů rinomati scrittori etc. V. Napoli, Gravier 1769.) 2. l. Summonte id. m. III. 137–138., 540. l.
Niccolo Machiavelli: Discorsi sopra Tito Livio, Lib. II. Cap. XII. Alfr. v. Reumont: Lorenzo dei Medici, il Magnifico, Leipzig 1874. II. 293. l.
A Trinchera-féle Codice Aragonesében olvashatók.
Biancardi id. műv. 357. l. Tom. Persico: Diomede Carafa, 161. l.
15. I. FERRANTE FIATALKORI MELLSZOBRA.
Francesco Laurana műve.*
I. Ferrante fiatalkori mellszobra. (53. l.) Francesco Laurana műve. W. Rolfs id. művéből 71. tábla.
Ámde mind e jó tulajdonai az elfajúlás hajlamában szenvedtek: királyi pompaszeretete és nagylelkű ajándékozó kedve esztelen tékozlásra is csábította, rábeszélő képessége, megnyerő modora többnyire csak arra szolgált, hogy az embereket megtéveszsze, s tőrbe csalja,* híveit gyakran csak azért tette gazdagokká, hogy idővel kölcsön vagy ajándék czímén megzsarolhassa, vagy valami ürügy alatt megfosztván őket szabadságuktól, sőt életüktől, vagyonukra egészen rátehesse kezét.* Egyrészt rákényszerített, másrészt nyugtalan tetterejétől fölidézett harczok és vállalkozások szoktatták rá, hogy az anyagi eszközök előteremtésében eszélyt, kíméletet, sőt tisztességet se ismerjen. A hivatalok és egyházi javadalmak árúba bocsátása, egyeseknek és egyházi testületeknek mindenféle ürügyek alatt való megzsarolása napirenden volt; az összes kereskedelmet egyedárúképén egy minisztere, Francesco Coppola, sarnói gróf kezében összpontosította; mesterséges árúhiányt idézve elő különösen gabonában és olajban, az árakat szertelenül fölverte s ily módon nyerészkedett; nyerészkedésének részesét, Coppolát pedig utóbb a bárók összeesküvésében való részesség czímén elfogatta és kivégeztette. A hitszegést sokakkal szemben megtorlásképen követte csak el, az igaz, de benne minden ellenfelénél nagyobb mesternek bizonyúlt; szinte megfoghatatlan, hogy annyi elrettentő példa után mégis mindegyik áldozata jóhiszeműen belément a neki vetett hálóba.* A kegyetlenség vádjával jogosan sujtják Ferrantét Olaszország legkomolyabb és leglelkiismeretesebb történetírói,* s ez alól a vád alól nem menthetjük őt fel azért, mert az ellenfelek, kikkel kegyetlenségét éreztette, gyakran még nálánál is zsarnokabb kényuraknak bizonyúltak.* De viszont talán nem szükséges teljes mértékben hitelt adnunk azoknak az egykorú közléseknek, melyek szerint a kegyetlenkedésben kéjelgett, foglyainak a haláltól való rettegésében gyönyörködött,* megöletésök után pedig őket életökben viselt ruháikban kitömött állatok módjára szobáiban fölállíttatta volna;* ily beteges perversitásokat nehéz a Ferrante erőteljes, mindenben a gyakorlati, a célszerű és hasznos felé hajló természetével összeegyeztetnünk.
Pontanus: (De Sermone, 1538-iki baseli kiadás II. köt. Lib. II. cap. 9, 384.) egész művészetnek mondja Ferrantét a színlelésben és csalfa beszédben: «et ipse fuit artifex et vultus componendi et orationes in quem ipse usum vellet.»
Trist. Caracciolo id. műv. 87–89. l. Camillo Porzio id. m. 108. s köv. l. Jacob Burckhardt: Die Cultur der Renaissance in Italien, Leipzig, 1896. I. köt. 37. l. Ferrante gonoszságaival igyekszik a franczia invasiót megokolni a Chronicon Venetum (Muratori, Scriptores XXIV.) 15. l. és a Diario Ferrarese (u. ott) a 294–296. lapokon. Philippe de Comines id. m. id. helyén.
Nunziante id. műv. Arch. Stor. Nap. XXIII. köt. 187. l.
Summonte id. műv. III. köt. 471. l. Franc. Guicciardini: Istorie d’Italia (Firenze, Conti 1818.) I. köt. 53–54., 128–129. l. Pasqu. Villari: La Storia di Girol. Savonarola e de’ suoi tempi, Firenze 1898. I. köt. 27–28. l; u. attól: Machiavelli e i suoi tempi, I. k. Introduz. 82–83. l; Jac. Burckhardt id. műv. I. köt. 36. lapján Ferrantét kora fejedelmei közt legszörnyűbbnek mondja. Carducci «falso e crudelé»-nek mondja Lorenzo de’ Medici verseihez írt előszavában. (Firenze 1859. XI. l.)
Nunziante id. köt. 208–210. l. Hogy a sessai herczeg alattvalói örültek, mikor annak uralma alól a királyé alá kerültek, az kitűnik a milanói követ 1464 június 10-iki és 14-iki jelentéseiből (Párisi Bibl. Nat. Cod. 1590. fol. 221. és a Milanói áll. levéltárban levő jelentés).
Pontanus de Immanitate (1538-iki baseli kiadás I. köt.) IX. fej. 599. l.
Jac. Burckhardt id. műv. I. köt. 37. l. Diarium Ferrariense ab 1499–1502. a non uno auctore synchrono (Muratori, Scriptores XXIV. köt.) 294. l. Az így tartogatott halottak csontjait vélték egy a Cast. Nuovo temploma alatt 1840-ben fölfedezett boltozatos fülkében föltalálhatni. (Nap. Nobilissima II. 121. l.)
16. OKMÁNY-HASONMÁS FERRANTE KIRÁLY ÉS ANT. PETRUCCI TITKÁR NÉVALÁÍRÁSÁVAL.*
Okmányhasonmás Ferrante király és Ant. Petrucci titkár névaláírásával. (55. l.) Eredeti fénykép után; az eredeti okmány a nápolyi áll. nagy levéltárban.
A renaissancekori Olaszország sajátos erkölcsi légkörét félreismeri az is, ki az oly jellemeket, minő a Beatrix édes atyja volt, teljesen képteleneknek tartja még a baráti és családi élet körében is a gyöngédebb érzelmekre.* Az olasz renassainceban a művészet csodálatos virágzását főkép az magyarázza meg, hogy akkor az emberi élet és tevékenység minden körében valóságos művészi szellem, felfogás uralkodott; különösen a politikában.* Valamely nagy politikai czélt elérni annál művészibb feladat volt az olasz renaissance államférfiai szemében, minél nagyobbak voltak a leküzdendő akadályok, minél koczkázatosabbak a választandó eszközök, minél nagyobb fölényt igényelt a siker nemcsak előrelátásban és elszántságban, hanem ravaszságban és könyörtelenségben is. Ebből következett minden egyéb szempontnak alárendelése a politikai siker egyedül érvényes szempontja alá, s a politika eszmekörében való teljes színvakság a cselekedetek erkölcsi oldalával szemben. Avval a léleknyugalommal, a melylyel a képíró festőtábláján a kitűzött tárgy és az elérendő művészi hatás követelményei szerint választ világos vagy sötét színeket, választottak az olaszországi renaissance politikusai egyedül a czélszerűség útmutatása szerint erkölcsileg nemes vagy gyalázatos eszközöket. Valóban egy neme az öntudatlanságnak nyilatkozott meg ebben s az iszonyú szakadás politika és morál között csak akkor tűnt szembe, mikor Machiavelli azt, a mit az ő mintaképei évtizedek óta hidegvérrel követtek el, ugyanoly hidegvérrel foglalta tantételekbe.
Bonfini a Symposion Trimeron, 7. lapján rendkívül érzékenyen írja le Ferrante búcsúját Beatrixtól, Benedetto Croce (Isabella del Balzo, Regina di Napoli, in un inedito poema sincrono, Napoli, 1897. 19. l.) rámutat egy jelenetre, mikor Ferrante és fia Alfonso, Isabella, Altamura herczegnénél, beczézik, csókolják a király kis unokáit «mint a szelídített fenevadak!» Guicciardini (id. műv. I. 9. l.) viszont azt mondja róla, hogy gyermekei halálakor sem sírt, a mit mások megczáfolnak. Ragaszkodó baráti nyájasság jeleinek nyoma Ferranténál: Pontano: Actius Dialogus. id. kiad. II. 194. l.
Jac. Burckhardt többször id. művének I. kötetében kifejti, hogy az olasz renaissance magát az államot mint művészeti alkotást fogta föl; (Der Staat als Kunstwerk 3–7. l.) Symonds id. művében (I. 521. l.) épen Ferrantéről mondja, hogy «szépművészetként valósította meg az árulás eszményképét». Nic. Machiavelli Cesare Borgia cselét, melylyel az áruló bérhadvezéreket Sinigagliában hurokra kerítette s megölette «bellissimo inganno»-nak gyönyörű cselnek nevezi.
17. I. FERRANTE NÁPOLYI KIRÁLY ARANY PÉNZEI.*
I. Ferrante nápolyi király arany pénzei. (57. l.) «Monnaies en or, Vienne» (Trattner) 1759. 113. lapjáról. Olv. I. RECORDAT: (io) MISERICOR: (diae) SVE 2. FERDINANDVS D. (ei) G (ratia) R (ex) SI(ciliae). 3–4. Ugyanaz.
Ferrante alakjának rettenetes oldalai akkor váltak legszembeötlőbbekké, mikor, már hajlottabb korában az uralkodást mintegy megosztotta fiával, Alfonso calabriai herczeggel s mindinkább az ő befolyása alá került; kormányzata első éveiben, úgy látszik, nejének jótékony befolyásától sem zárkózott el egészen, s azután még egy ideig Alfonsónak fiatalságára való tekintettel kevesebb beavatkozást engedett. A calabriai herczeg, Beatrix legidősebb testvére, atyjának csak rossz tulajdonait látszott örökölni, kormányzati képességei és szívós elszántsága nélkül. Egyik szemének hibája miatt «il guercio»-nak, a kancsalnak nevezte őt a nép, melynek körében, úgy látszik, soha kedveltségnek nem örvendett, akkor sem, mikor későbbi hadi tényeiért az udvari költők egekig magasztalták.* Gonoszságait – ellentétben atyjával – bizonyos cynikus nyíltsággal követte el és sokkal inkább volt kéjencz is, mint Ferrante. Később, mikor fékezhetetlen háborús hajlamával egész Itáliát lángba borította, s hitszegéseivel és kegyetlenkedéseivel kortársai utálatát vonta magára,* alakja valóban úgy tűnik föl, mint a «Cesare Borgia előhírnöke».*
Erasmo Pčrcopo: II. Chariteo. (Introduzione) 124., 127., 130–131., 138–139. l.
Philippe de Comines (id. műv. 303–305. l.) – ki egyébiránt talán nem tekinthető egészen elfogulatlannak – őt a legkegyetlenebb, leggonoszabb, legkapzsibb embernek mondják, ki valaha élt; az egyébként mérsékelt hangon ítélő Camilli Porzio is (Congiura de’ Baroni, id. kiadás) «giovane feroce»-nak mondja s féktelen becsvágyával folytonos harczok okozójának. Kortársai «Dio della carné»-nak nevezték. (Reumont: Lor. d. Medici II. 295. l.) Sajátságos véletlen, hogy épen e sivár jellemű ember életfolyásáról bírunk a legapróbb részletekig menő pontos följegyzéseket: Effemeridi delle cose fatte per il Duca di Calabria 1484–1491. di Joanpiero Leostello. (Gaetano Filangieri: Documenti per la Storia, le arti e le industrie delle provincie napolitane, Napoli 1883. I. köt.)
Jac. Burckhardt id. műv. I. köt. 92. l.
Beatrix későbbi élete egy oly vonást mutat, mely határozottan rávall az Alfonsóval való lelki rokonságra; ez azonban nem ellenszenves vonás, a minthogy általán a calabriai herczeg gyűlöletes szerepe inkább a nővérei férjhezmenetele utáni időkben kezdődik. A krónikások följegyezték róla, hogy betegségében épúgy mint nagyatyja, I. Alfonso, szívesen keresett üdülést költők szavalatában, vígjátékok előadásában s bohóczok mókáiban;* a gyöngélkedés óráinak ily elszórakoztatásával fogunk majd Beatrixnál is, mint királynőnél találkozni. Őt egyébiránt a költészet iránti hajlamban másik testvérbátyja, Federigo is megerősíthette, kiről tudjuk, hogy már 13 éves korában ismerkedett meg a fiatal Lorenzo de’ Medicivel, ki számára költeményeket íratott le egy kötetbe s ahhoz maga szerkesztett előszót;* Federigo később mint király is a költők lelkes barátjának bizonyúlt.
Pčropo id. műv. 43. l. Leostello: Effemeridi (id. köt.) LXXII. és 251. l.
Henri Thode: Michelangelo und das Ende der Renaissance, Berlin, 1903. II. köt. 109. l.
Alfonso trónörökös a művészetek pártolójaként is szeretett föltűnni s magát Firenze neveltjének vallotta.* Az álarczkészítőből lett modenai szobrász, Guido Mazzoni, ki a maga többnyire színezett, kissé lárvaszerű arczokat mutató, de szenvedélyes kifejezéseikkel és mozdulataikkal megragadó szoborcsoportjai által a népies plasztika egy nemének megindítója lett s kit Alfonso már trónörökös korában is szívesen foglalkoztatott, a nápolyi Montoliveto-templomban egy a holt Krisztust sirató csoportozatot alkotott terracottából, mely ma is látható s melynek alakjai kétségtelenül képmások. Az előtérben térdeplő két korosabb férfiút, kik közül az egyik Nicodemust, a másik arithmiai Józsefet személyesíti, legtöbben Giovanno Pontano, az államférfiú és tudós író s Sannazzaro, a pásztor-elégiák és satyrák költője képmásának tartják, kiknek jellemei, életök és munkáik sajátságosan ellenkeznek az áhítatos elragadtatással, melyben őket a művész itt föltüntette.* A Pontano alakja mellett egy hosszú hajfürtű, szép ifjút látunk, meghajolva és ájtatoskodva; ez a hasonlatosság szerint valószínűleg Alfonso, kinek megrendelésére készült e mű s kit e szobra nyilván fiatalabb korában ábrázol, mint a minőben az elkészítés idejében volt.* Hogy ő a maga alakját itt e szent tárgyú ábrázolásba helyeztette belé, annak magyarázata a szokáson kívül az olivetán – vagyis fehér benczés – barátok s kolostoruk iránti előszeretetében keresendő inkább, mintsem mélyebb vallásos érzületben, mert ilyet csak élete legvégén tanusított.*
Giul. Grimaldi: Bernardo Dovizi alla corte d’ Alfonso II. d’Aragona (Arch. Stor. Napol. XXV.) 220. l.
Symonds id. m. II. (Revival of learning) 365. l. Lásd még a szoborcsoportozatra s a Mazzoni nápolyi működésére nézve Adolfo Venturi id. czikkét az Arch. Storico dell’Arte 1890-iki évfoly. 5–23. lapján; e szerint a montolivetoi «Lamentatio» 1492-ben készült el. A személyek tekintetében kételynek ad helyet az a körülmény, hogy Pontano (a jobboldalon, mint Nicodemus), ki itt majdnem fiatalabbnak látszik a kövér, kopasz Sannazzarónál, a valóságban ennél 33 évvel idősebb volt. Summonte (id. műv. III. köt. 544. és 503. l.) a szoboralakok egyikét a Ferrante képmásának mondja, a mit legalább hasonlatosság alapján következtetni nem lehet. W. Rolfs (Neapel, II. 167. s köv. l.) az alakokban nem keres történeti képmásokat.
Ernst Steinmann szerint («Die Sixtinische Kapelle» München, 1901. I. köt. 344–347., 362. l.) Alfonso herczeget Perugino (vagy Luca Signorelli) lefestette a Sixtina-kápolnának a «Kulcsátadás»-t ábrázoló ismert, remek képén; a balszélen látható ifjú harczos ábrázolja őt, ki a kép elkészülése idejében (1480.) vonúlt be Rómába, Campo-mortoi csatavesztése után s IV. Sixus pápával szövetségre lépett.
Philippe de Comines (id. helyen) szerint Alfonso évekig nem gyónt s nem áldozott.
18. ALFONSO CALABRIAI HERCZEG ARCZKÉPE A CAPPELLA SIXTINÁNAK A «KULCSÁTADÁS»-T ÁBRÁZOLÓ KÉPÉN. (Peruginotól vagy Luca Signorellitől.)*
Alfonso calabriai herczeg arczképe a Cappella Sistinának a «kulcsátadás»-t ábrázoló képén (59. l.) Perugino vagy Luca Signorelli műve. Eredeti fénykép után.
Aligha tévedünk, ha a királyi család tagjai között a Beatrix lelki életének fejlődésében anyja halála után legnagyobb befolyást idősebb nővérének, Eleonórának tulajdonítunk. Ez is ugyan még csak tizenötéves volt ebben az időben, de mégis hét évvel idősebb Beatrixnál, kivel mindig együtt volt, s bár leánykori lényének egyéni vonásait az egykorú följegyzések conventionalis magasztalásaiból alig lehet kihüvelyeznünk, tudjuk azt, hogy Eleonóra később, mint ferrarai herczegnő nagyon okos, ép oly megfontolt mint bátor s családanyai szerepét komolyan betöltő asszonynak bizonyúlt, és tudjuk későbbi sűrű levelezésökből, hogy Beatrix nővére iránt nemcsak határtalan bizalmat és ragaszkodást, de oly tiszteletet és szolgálatkészséget is tanusított mindig, minőt az iránt szoktunk érezni, kinek tekintélyét már gyermekkorunkban elismertük. Hiszen abban az időben, mikor Magyarország hatalmas királynője volt, befolyása javarészét a nővére családjának boldogítására fordította, mikor pedig már özvegységének sanyarúságai ránehezedtek, leveleiben nénjéhez «mint egy leány édes anyjához» fordúlt panaszaival és kéréseivel.*
Ezt tanusítják különösen Beatrixnak Eleonóra herczegnőhöz az 1492–93. években intézett a modenai áll. levéltárban őrzött, később többször idézendő levelei; az anyának szólítás, mint különös tisztelet jele, előfordúl néha Eleonórának Beatrixhoz intézett levelében is, kivált mikor különösen lekötelezve érezte magát. (Lásd a modenai áll. levéltárban Canc. Ducale, Minute di lettere a Principi esteri, Busta 18. Ungheria, az 1486 április 13-ikáról és 1493 július 21-ikéről kelt levelek fogalmazványait.)
19. GUIDO MAZZONI «LAMENTATIO»-CSOPORTJA A NÁPOLYI MONTOLIVETO-TEMPLOMBAN.*
Guido Mazzoni «Lamentatio»-csoportja a nápolyi Montoliveto-templomban. (61. l.) Eredeti fénykép után.
A nápolyi királynénak, családjára oly súlyos veszteséget hárító halála Federigo herczeget, ki akkor 13 éves volt, nem akadályozta abban, hogy folytassa útját Milano felé, nem kevesebb mint hatszáz lovasból álló fényes kíséretével. Miután Rómában hódolatát mutatta be az új pápának s ettől Laetare vasárnapján az arany-rózsa adományozásának kitüntetésében részesült,* tovább utazott toscanai területre, hol az ifjú Lorenzo de’ Medici jött, atyja küldetésében eléje. Firenzébe már – a közbejött gyászeset miatt, – a herczeg egész kíséretével gyászruhában vonúlt be.* A gyász azonban nem tarthatott sokáig; a királyi ház pénztári naplójának tanusága szerint már két hónappal a királyné halála után egy hátrahagyott arany nyaklánczát alakították át leánya, Beatrix használatára,* s már ugyanazon év nyarán és őszén külömböző, nemcsak violaszín, hanem zöld s egyéb színű, sőt aranybrokát ruhákat és arany fejéket készítenek Eleonóra és Beatrix herczegnők számára.*
Notar Giacomo id. m. 110. l. Muratori Annali id. köt. 76. l.
Reumont Lor. d. Medici I. 212. l.
Cedola d. Tes. Arag. Vol. XLII. fol. 264.
U. ott. Vol. XLIII. fol. 146., 204., 330.
A trónörökös lakodalma sem szenvedett halasztást. Szeptember 14-ikén, épen egy napfogyatkozás napján érkezett meg az ara, Ippolita Sforza, leendő sógora Federigo s testvérei Filippo Maria és Sforza Maria társaságában és kísérve «kiváló és előkelő uraktól és hölgyektől, herczegektől, grófoktól, báróktól és más nagyságos uraktól, úgyszintén mindkét nembeli katonáktól»,* mint egy egykorú krónikás följegyezte. A király maga, a főuraktól környezve, eléje ment egy mérföldnyire Aversa felé s a bevonulás trombitaharsogás, taraczkdurrogás, zene és a nép örömujjongása közt ment végbe. A tizenöt napra terjedő nászünnepélyek sorában olyan bajvívás fordúlt elő, ahol férfiak nőkkel – bizonynyal az Ippolita társaságában érkezett amazonokkal – törtek lándzsát s a király személyes döntése szerint a nők lettek egytől-egyig győztesek.*
Tummulillis id. m. 133. l.
Notar Giacomo id. m. 112. l. Passero id. m. 27. l. Filippo Maria Sforza és Sforza Mariának Náplyból szeptember 21-ikéről hazaküldött jelentése a Milanói levéltárban, Sez. Stor. Potenze sovrane, Sforza Fil. Maria.
Az Aragoniai ház és hű barátja, Francesco Sforza között még I. Alfonso idejében kettős házassági összeköttetés volt tervben: Ferranta calabriai herczeg – utóbb király – elsőszülött fiát Alfonsót, Sforza leányával Ippolitával, legidősb leányát Eleonórát pedig a milanói herczeg fiával Sforza Mariával* kívánták összeházasítani. A most leírt nászünnepélyek sorában mindkét házasságnak meg kellett köttetnie, de csak az Alfonso és Ippolita közöttinek véglegesen, a Sforza Maria és Eleonóra közöttit egyelőre – valószínűleg mindkettőnek fiatalságára való tekintettel – csak szertartásszerűen kötötték meg, a tényleges egybekelést későbbre halasztották s az – mint látni fogjuk – soha létre nem jött. Ugyanez alkalommal kellett az ifjú Sforza Mariának atyja nevében s mintegy annak szolgálatai fejében a nápolyi királytól Bari herczegségét birtokba vennie. Az e megegyezések végrehajtását czélzó ünnepélyes cselekmények legnagyobb része a Castello Nuovo nagy termében folyt le, melyet erre a célra istentiszteletre is fölszereltek s a hosszan elhúzódott szertartásokról – melyekben Bartolommeo Roverella ravennai bíbornokérsek is részt vett, – a két fiatal Sforza részletesen beszámolt anyjának írt levelében,* megemlítvén benne a nyolcéves Beatrix herczegnő jelenlétét is, ki nénjével és leendő sógornőjével Ippolitával együtt térdelt az oltár jobboldalán s járúlt azután kézcsókra atyjához, a királyhoz.
Lásd a milanói Sforzák leszármazási tábláját a 64. lap mellett.
Az előbb idézett jelentés a milanói levéltárban; ez a levél összetéveszti Giovanni és Francesco herczegek neveit; Francescót mondja protonotariusnak s Giovanniról mondja, hogy karon hordozták.
A milanói herczegkisasszony egybekelése a nápolyi trónörökössel annál nagyobb vívmánynak tűnhetett föl a nápolyiak előtt, mert tudva volt, hogy a franczia király mindent elkövetett, hogy Sforzát szándékában megtántorítsa s leánya kezét a trónkövetelő Anjou René fia, János számára nyerje el.* Ippolitának azonban kevéssel előbb más kérője is volt: Mátyás, a magyar király; ez özvegységre jutván, talán a Sforzák és Hunyadiak hatalmas katonanemzetségének fölemelkedésében nyilvánuló hasonlatosságból merítette azt a gondolatot, hogy új aráját a milanói uralkodóházban keresse. Velencze áskálódása okozta, hogy a nagy titokban folytatott tárgyalások meghiúsultak, s most íme az, kit ő szemelt ki arájának, annak a fejedelmi családnak a kötelékébe lépett, melyből egy évtizeddel később a Mátyás hitvese kerűlt ki.*
Summonte id. m. III. 178., 182–183. l. Nunziante id. m. Arch. Stor. Nap. XVII. 308. l.
Fraknói Vilmos: Hunyadi Mátyás király, 156–157. l.
)
FRANCESCO, * 1401. † 1466. Mária Sforza da Cotignol fia, 1450 óta Milano herczege, 1. neje (1418–1420.): Polissena Ruffo. 2. neje (1441.): Bianca Maria Visconti, az utolsó Visconti, Filippo Maria leánya. † 1469. 2. nejétől: GALEAZZO MARIA, * 1444. † 1476. 1466. Milano herczege, 1. neje: Dorotea Gonzaga, 2. neje: (1468.): Bona di Savoia, † 1494 táján. ASCANIO, * 1455. † 1505. 1484. bibornok. IPPOLITA MARIA, * 1446. † 1488. férje (1465.): aragoniai Afonso, calabriai herczeg. (Gyermekeit lásd az Aragoniaiak leszármazási tábláján.) FILIPPO MARIA, * 1448. † 1492. neje: Costanza Sforza. SFORZA MARIA * 1449. † 1479. LODOVICO (IL MORO), *1451. † 1508. Bari, majd 1494. Milano herczege; elűzetik, majd visszatér; 1500. franczia fogságba jut, neje (1490.): Beatrice d’ Este, * 1475. † 1497. OTTAVIANO, * 1459. † 1477. ELISABETTA, férje: Monferrato marchese. CATERINA, (törvénytelen) † 1509. 1. férje (1477–1488.): Girolamo Riario, Forli ura, 2. férje (1490–1495.): Giacomo Feo di Savona, 3. férje: Giovanni Medici. GIAN GALEAZZO, * 1469. ‡ 1494. előbb anyja, majd nagybátyja Lodovico gyámsága alatt Milano herczege, neje (1488.): Aragoniai Isabella. ERMES, * 1470. katona és követ BIANCA MARIA, * 1472. † 1510. jegyben járt Filiberto di Savoia-val; képviseleti uton férjhez ment Corvin Jánoshoz 1487.; e házassága feloldatott, férje (1493.): Miksa császár. ANNA, † 1497. férje (1491.): Alfonso d’Este. ALESSANDRO, 1500 után élt, előbb pap, utóbb katona, neje: Barbara Balbiani. GALEAZZO, 1500 után élt, katonáskodott. PAOLO, (törvénytelen); anyja: Lucrezia Crivelli) † 1535. condottiere, neje: Violante Bentivoglio. MASSIMILIANO, (törvénytelen) * 1490. † 1530. (eredetileg Ercolenek keresztelve), Miksa császár szolgálatába lépett. MADDALENA, (törvénytelen). BIANCA, (törvénytelen) † 1497. férje: Galeazzo Sanseverino. FRANCESCO, (mint milanoi herczeg II.) * 1492. † 1535. 1497 óta Bari, 1522 óta Milano herczege, neje (1534.): Christierna dán herczegnő. LEONE, (törvénytelen). CESARE, (törvénytelen). FRANCESCO, * 1490. † 1511. 8 éves korában Francziaországba került; papi pályára lépett. BONA, * 1491. † 1557. anyja Izabellának, Zápolya János magyar király nejének (1519–1559.) férje (1518.): Zsigmond, lengyel király. IPPOLITA † 1501. kiskorában.
Ippolita Sforza, a Beatrix új s nálánál 11 évvel idősebb sógornője, nagy műveltségű, sőt tudós hajlamú nő volt, Laskaris görög tudós neveltje, ki görög grammatikáját is neki ajánlotta.* Szépségét és megnyerő modorát is talán nem ok nélkül dicsérik életrajzírói,* azt is följegyezvén, mennyire vallásos volt és mily jótevője a szegényeknek, mily jártas a mezőgazdaságban s mindenféle ismeretekben, mily szellemes a társalgásban, sőt azt is, mily kecses mozdulattal játszott keztyűjével, mialatt kihallgatásokat adott. Ippolitának kétségkívül nagy szerep jutott Nápolyban, mert – bár a trónörökös a Castel-Capuanóban székelt, nem a királyi várban – neje volt az egyetlen asszony a királyi családban s oly fejedelmi házból jövén, mely szintén választékos előkelőségéről, fényűzéséről és műszeretetéről volt ismeretes s mely a mellett Olaszország éjszaki szélén sűrű érintkezésben állott a francziákkal és németekkel, valószínűleg új elemeket is vegyített a nápolyi udvar életébe és szokásaiba.
Litta id. m. 15. füz. V. táb.; Bonfin. Symposion Trim. 149. l.
Philippus Bergom. 163–164. l. Sabadino id. m. 336–352. l.
A gyászt oly gyorsan követő nász a király családjában nem is csak a trónörökös házasságára szorítkozott: Don Enrico, Ferrante első törvénytelen fia Diana Guardatótól, kit törvénytelen származása ellenére Alfonso herczeg s a többi testvérek is különösen szerettek, ugyanez évben vette nőül Polissenát, Cotrone marchese leányát, kitől született fia Luigi szerepelt utóbb – előhaladott korban papi pályára lépvén, – mint Cardinale d’ Aragona.*
Erasmo Pčrcopo: La Morte di Don Enrico d’Aragona (Arch. Stor. Napol. XIII. köt.) 130. s köv. l.
A földrengést, mely a következett télen Nápolyban és vidékén inkább rémületet, mint károkat okozott, s melynek leírását magáról Ippolita herczegnőről bírjuk, anyjához intézett levelében,* könnyű volt ismét gyászos események előhírnökeül tekinteni, mert kevéssel utána, 1466 márcziusában meghalt Francesco Sforza 64 éves korában, s az ő halála nemcsak Nápoly leendő királynőjének gyászát jelentette, hanem következményeiben, utódai hibái által oly bonyodalmak előidézője lett, melyek az egész olasz földnek, de leginkább a nápolyi királyságnak válságát hozták magukkal.
Emilio Motta: l terremoti di Napoli negli anni 1456 e 1466. (Arch. Stor. Napol. XII. köt.) 154–155. l.
Még ugyanazon év szeptemberében nevezetes látogatója volt a nápolyi udvarnak. Piero de’ Medici, Firenze koronátlan ura küldte oda akkor 18 éves fiát, a később oly nagy hírűvé lett Lorenzót, hogy a megelőző évben közte s Federigo herczeg között szövődött barátság révén erősítse meg a nápolyi királyt a Mediciek iránti hajlamában. A nagyeszű s vonzó modorú ifjú kitűnő benyomást tett az egész udvarra, melyben kétségkívül megismerkedett a kilenczéves Beatrix-szal is, kinek élete egy fontos mozzanatában kellett neki nehány évvel később közbenjáróként szerepelnie.*
Reumont Lor. d. Medici I. 224. l.
A legközelebbi esemény a nápolyi királyi ház életében a trónörökös első fiának megszületése volt, ki a keresztségben nagyatyja nevét kapta s megkülönböztetésül és talán közkedveltsége jeleképen is a kicsinyítő Ferrandino néven lett ismeretessé.*
Notar Giacomo (id. műv. 115. l.) Ferrandino születését 1476 június 26-ikára teszi, s ezt az adatát megerősíti a királynak egy u. a. év július havában Castel di Sangróból keltezett levele (Trinchera: Codice Arag. I. 252. l.), melyben a milanói herczegnőt a calabriai herczeg fiának születése alkalmából üdvözli. E szerint Passero (id. m. 28. l.) s valószínűleg az ő nyomán Caputo (id. m. 52.) és Hübner (id. m. 328. tábla) tévesen teszik Fer. születését 1469-re.
A királyi ház pénztári naplójának tanúsága szerint már 1465-ben, tehát 8 éves korában kezdte meg Beatrix grammatikai tanulmányait,* de csak két évvel később az 1467. év tavaszán, találkozunk először nevelője nevével, ki mellette marad egész tizenhétéves koráig; Abbate Antonio de Sarcellis a neve,* s eleinte mint «maestro di grammatica», majd mint «maestro di rettorica», végül egyszerűen mint «maestro della illustrissima donna Beatrice» szerepel s mindvégig havi hat ducato fizetést élvez. Abbate Antonio egyéniségéről közelebbi adataink nincsenek; csupán valószínűnek tarthatjuk, hogy a nápolyi Carmine Maggiore conventjét bíró Carmelita-rendnek provinciálisa volt.*
A Cedole d. Tes. Arag. 1465 márczius 30-iki följegyzése egy grammatika, írószerek és tanulmányfüzet beszerzéséről Beatrix számára, hogy grammatikát és írást tanúljon.
Helyenkint «de Sarcello», vagy «de Cercello», «de Cercellis» sőt «de Xerxellis» is olvasható; (Cedole d. Tes. Arag. Vol. 45. fol. 464. Vol. 46. fol. 174., 236., 343. Vol. 47. fol. 278., 350. Vol. 50. fol. 333. Vol. 56. fol 246., 340. Vol. 63. fol. 198. Vol. 66. fol. 158., 335. stb.) Semmiesetre sem azonos azzal az Antonarcio da Sessával, kit – mindig ily megjelöléssel és nem mint Abbatét – a Francesco herczeg tanítójaként említenek a Cedolák.
Filangieri «Monumenti per la Storia etc.» czímű műve III. kötetének 326. lapján (Estratti di Schede Notarili) olvassuk, hogy a nevezett rend provincialisa 1471-ben «. M. Nicola Antonio de Arcellis» volt; tekintve a tulajdonnevek helyesírásának folytonos ingadozását a XV. századbeli okmányokban, valószínűnek tarthatjuk, hogy itt Antonio de Sarcellissel, vagyis a Beatrix nevelőjével azonos egyénről van szó.
20. LORENZO DE’ MEDICI FIATALKORI MELLSZOBRA.*
Lorenzo de’ Medici fiatalkori mellszobra (67. l.) Verrocchio műhelyéből került ki. Müller-Walde: «Leonardo da Vinci» cz. műve 20. lapjáról.
Az oktatásnak, melyben Beatrix részesült, irányára az olaszországi renaissance nőnevelésének általános jellegén kívül a részére beszerzett könyvekre vonatkozó adatokból is biztos következtetést vonhatunk. Ezekből láthatjuk, hogy már 10 éves korában megkapja Cicero «De Senectute» czímű művét, pergamentre írva.* Akkor természetesen még nyomtatott könyv ritka volt, Beatrix 16 éves korában kapta az elsőt; a kéziratokat úgy látszik többnyire a királynak e czélra alkalmazott másolói állították elő,* s tekintve, hogy tankönyvekül szolgáltak, eléggé drágáknak mondhatók,* ép úgy mint a kis herczegnő részére beszerzett, pergamentből való tanulmányfüzetek.* Cicero különösen nagy szerepet vitt a Beatrix tanulmányaiban; a «De Senectute» mellett a «De Officiis» és «Epistolarum liber» is előfordúl a számára beszerzett könyvek között és természetesen Vergilius, a kinek az olasz renaissanceben általán és Nápolyban különösen nagy jelentőséget tulajdonítottak. Az oktatás tehát kétségkívül a humaniórák körében mozgott s főkép a latin classikusok munkáin alapúlt; ez felelt meg a nőnevelés amaz elveinek, melyeket az olasz renaissance az előkelő házak leányainál megvalósított, szellemi műveltség tekintetében lehetőleg egyenlő színvonalra igyekezvén azokat emelni férjeikkel, sőt nem is csodálhatjuk, hogy ezek sok esetben tovább haladtak a régi classikusok ismeretében, s a latin stilistikában mint férfi kortársaik, a kiket a katonai nevelés igényei rendesen korábban elszólítottak a könyvek mellől.* Szellemes társalgást folytatni s abban minél nagyobb ismeretét árúlni el a classikusoknak: ezt tekintették akkor a női műveltség ideáljának is, a melynek, – mint látni fogjuk – kortársai tanusága szerint Beatrix is megfelelt.* Különös elismeréssel emlékeztek meg akkoriban az oly nőkről, ha még alkalomadtán egy választékos latin beszéd elmondására is képesek voltak; így följegyezték Ippolita Sforzáról, a Beatrix sógornőjéről, hogy a mantuai congressus alkalmával mint 14 éves leány szép latin beszédet intézett II. Pius pápához, melyről egy jelenlevő bíbornok elragadtatással jegyezte meg, hogy «istennő sem beszélhetett volna jobban»;* ugyanő Milanóban is azon időtájt buzdító beszédet tartott a keresztes háború mellett;* Firenzében, a Lorenzo idejében igen sok nő volt ismeretes mint jeles latin és görög versek szerzője.* Hogy Beatrix is folyékony latin beszéddel és idézetekkel tündökölt később Magyarországon, azt tudjuk;* rá nézve a latin nyelv ismerete, melyet zsenge leánykori tanulmányainak köszönhetett, határozottan gyakorlati fonosságúvá is vált, mert oly országba került mint királyné, a hol – míg csak valamennyire meg nem tanúlt magyarúl, – kétségkívül a latin nyelv volt érintkezésének főeszköze, valószínűleg még férjével szemben is.
Cedola d. Tes. Arag. Vol. 45. fol. 390.
Bizonyos Joan Marcho Lombardo szerepel mint ilyen több helyen: (Cedole Vol. 45. fol. 390. és Vol. 60. fol. 346.) úgyszintén Sabatino de Nola, ez utóbbi kétségkívül Beatrix dajkájának férje, ki utóbb Magyarországba jött. (Cedole Vol. 50. fol. 231. és Vol. 56. fol. 95.). A könyvsajtót Nápolyban Ferrante király honosította meg. (T. Persico id. m. 168. l.)
Áruk 3–20 ducato közt váltakozik. (L. a Cedole u. a. helyein.)
Áruk 1 ducato 10 grano. (Cedole Vol. 53. fol. 186. és Vol. 55. fol. 138.)
Baldassare Castiglione: Il libro del Cortegiano, Milano, 1803. II. 17. l. Vecchioni: Notizie etc. 77. l. I. Burchkhardt id. m. II. köt. 122–127. l.
Gregorovius: Lucrezia Borgia, Stuttgart 1875. 25–31. l.
Pastor id. műv. II. köt. 43. l. A beszéd közölve van Tummulillis Memorabiliái mellett a Corvisieri-féle id. forráskiadásban 231. lapon.
Pasqu. Villari: Storia di Savanarola I. köt. 10. l. Ezekkel szemben föltűnő, hogy Sabadino, ki Gineverájában annyi magasztalást halmoz Ippolitára, mégis azt mondja róla: «intendea assai mediocremente, latino» (id. m. 340. l.)
Villari fentebbi m. 41. l.
Galeotti Martii narniensis: De egregie, sapienter, jocose dictis ac factis S. Regis Mathioe, ad incl. Ducem Joannem ej. filium (J. G. Schwandtner: Scriptores Rerum hungaricarum, Vindob. 1766. Paris II. és több magyar kiadás.) Cap. XXV.
Bonfin (Symposion Trimeron II. l.) azt mondja Beatrixról: «Danubium barbara verba redolentem Latine loqui coegisti.» Peter Eschenloer’s Geschichten der Stad Breslau od. Denkwürdigkeiten seiner Zeit, Kunsich közlése nyomán Jos. Max kiad. Breslau 1828. II. köt. 342. l.: «Sie ist wol gelärt und in Latein sehr gespräche und behende.» Dubravius is (Historia Bohemica, Frankfurt 1687, 805. l.) kiemeli Beatrix «sermonis Latini elegantiá»-ját. Lásd még Christoph. Persona ajánlását Agathias-fordításához: Ábel-Hegedűs Analecta Nova etc. I. 407. l. Jacob Fugger: Spiegel der Ehren des Erzhauses Österreich, Nürnberg, 1668, 831. l. Gerardus de Roo; Annales Rerum belli domique ab Austriacis Habspurgicae gentis Princ. gestorum, Veniponti 1592, 310. l.
Beatrix tehát olvashatta Vergiliust, a kinek regeszerű sírját őrizte Nápoly, és művei olvasásánál ifjú képzelete a mythos legcsodásabb, legvonzóbb alakjaival népesíthette be a «dulcissima Partenopé»-t, azt a természet minden bájával megáldott világot, mely szemei előtt elterűlt. A Castello Nuovóban még mostani kaszárnyai sivárságában is találhatók a tenger felőli oldalon félig elrejtett erkélyfülkék, melyekből elragadó kilátás nyílik a szemben emelkedő Vesuvra, a sorrentoi félsziget, a Posilipo, középen Capri álomképszerű körvonalaira s a fehér vitorláktól tarkított azurkék tengersíkra; itt szőhette Beatrix is leánykori ábrándjait. A szép Vesuvio akkoriban nagyon csöndes hegy volt, mert azok az évek beléestek a vulkán hosszú, közel ötszázéves pihenésének idejébe; még egykori pusztításait is csak a Plinius és Seneca közléseiből ismerhették a nápolyiak, minthogy Pompeji és Herculaneum romjai még fölfedezve nem voltak; azonban annál gyakoribb földrengések nyugtalanították akkortájt azt a földi paradicsomot.
Az olaszországi renaissance szellemi vívmányainak egyike a természet szépségei iránti érzék, az öntudatos természetélvezet iránti hajlam újraébredése, melyet már Petrarcánál és Aeneas Sylviusnál, sőt assisi Szent Ferencznél is megfigyelhetünk. Hogy ebben is része volt az antik irodalom hatásának, azt világosan mutatják a Pontano iratai, ki Nápoly és vidéke festésénél főkép azoknál a helyeknél időz, melyeket már a régiek kedveltek s hitregéik körébe vontak, mintha azok bájának magasabb ihletet kölcsönözne az a tudat, hogy benne már Lucullus, Cicero, Plinius és Vergil is gyönyörködtek.* Úgy ő, mint Sannazzaro csak a római költők bucolicái és eclogái hangján és nyelvén tudják Nápoly, Sorrento, Bajae, Cumae, Salerno szépségeit megénekelni. És ez az érzék nemcsak az irodalomban nyilatkozott meg, hanem az életben is. Számos jelét bírjuk annak, hogy az Aragoniai ház különösen értett hozzá a tartózkodás, az élet kellemeit természetélvezettel is fokozni. Ferrante nagyszerű kerteket tart fenn a Castel Nuovo szomszédságában, a tengerpartnak azon a részén, melyet most a királyi palota és kert foglal el,* gyakran időz Pozzuoliban, fürdőz Bagnolóban, kedvelt tartózkodási helyei közül Casal di Principe, Casale di Arnone, Nola, Calvi, Teano, Aversa, Nápoly környékének, a Campagna felicé-nek buja termésű ligeteiben, Astroni s valószínűleg az eltűnt Tripergole is a regeszerű «phlegräi mezőkön»,* a Pozzuoli fölötti erdős hegyek egy kihamvadt kráterében, Castel di Sangro az Abruzzók közepén, Venafro a Volturno regényes völgyében feküdtek. Még nagyobb ínyencz a környezet és természet élvezetében a fiatal Alfonso; már mint calabriai herczeg egyre-másra építi, nagyobbítja a palotákat, alakítja a myrtus és czitromfákkal, forrásokkal és fürdőkkel, lovagló- és kocsipályákkal csábító kerteket; hangulata szerint változtatja ebédje helyét, gyakran udvarával, családjával együtt a szabadban eszik, letelepedve a fűbe, a zuhogó víz mellett, a hol aztán élénk társalgás fűszerezi és hosszabbítja az idylli lakomát.* Mindezek a helyi és családi előzmények fejleszthették ki Beatrixban is azokat a hajlamokat, melyek később – szerencsésen találkozva Mátyás rokonérzésével, – a királyi pár számos, megcsodált magyarországi alkotásainak magyarázatát adják.
Pontani Historiae Neapolitanae etc. 147–148. l.
Camillo Minieri Riccio id. m. 11. l. Az újabban a firenzei Strozzi-palotában fölfedezett kép, mely Nápolyt 1479-ben ábrázolja a tenger felől, a Lorenzo de’ Medici érkezésekor, melyet Benedetto Croce adott ki a «Napoli Nobilissima» 1904. évi áprilisi füzetének mellékleteként s melyet az ő szíves beleegyezésével itt közlünk, mutatja a Castello dell’ Ovotól egész a Castel del Carmineig a város képét, a Castello Nuovo akkori kinézését is, a mellette fekvő kertekkel.
Nicola del Pezzo: Siti reali, i campi flegrei e gli Astroni Nap. Nobil. VI. 119. és 149. l.
Leostello: Effemeridi del Duca di Calabria (Filangieri, Monumenti I. köt.) 173., 241., 239., 289., 323., 326., 343., 347. l. Summonte id. m. III. köt. 502. l. Alfred v. Reumont: Die Carafa von Maddaloni, Berlin, 1851. II. 33. l.
21. A CASTELLI NUOVO NÁPOLYBAN.*
A Castello Nuovo Nápolyban (71. l.) fénykép után.
Hogy Nápoly a Beatrix leánykorában milyen volt, arról most bizony nehéz világos fogalmat alkotnunk magunknak. Mindenesetre híre volt utczái, terei rendezett, csinos és kényelmes állapotának, mert IV. Sixtus pápa abbeli elhatározását, hogy a vaticáni városrész utczáinak kiszélesítése érdekében erélyes rendszabályokhoz nyúljon, a rómaiak általán a nápolyi király 1473-iki látogatása befolyásának tulajdonították.* Az Aragoniai házból való királyok sokat tettek az akkor még alig 40.000 lelket számláló város fejlesztésére, de különösen a királyi várak megerősítésére és kibővítésére. I. Alfonso alatt épült ki voltaképen a Castello Nuovo, úgyszintén a magaslaton fekvő Pizzofalcone erőd és az alatta, mintegy folytatásaképen merészen a tengerbe kinyúló Castello dell’ Ovo, melynek rendeltetése főkép az volt, hogy a katonaság benne szigorú fegyelem alatt tartatván, kicsapongásaitól a város megóva maradjon,* mert akkor a város csak a királyi vártól éjszakra terjedt ki, még a mostani Via di Roma vagy Toledo helye is városonkívüli terület volt. Ugyancsak Alfonso tetemesen nagyobbíttatta a kikötőgátat s lecsapoltatta a várost környező posványokat.* A vár sánczárkaiból fölhányt földből alkotott úgynevezett Piazza delle Correggién – máskép Piazza dell’ Incorornatán – még szintén Alfonso létesítette az első királyi istálló- és lovarda-épületet, Ferrante építette azután – nem messze amattól – a másodikat;* s ugyanő nagy költséggel folytatta a Molo és a kikötő kiépítésének munkálatait a hajógyártás czéljainak szem előtt tartásával is.* A Castello Nuovo udvarán, termeiben, templomban, védőművein és kertjein is állandóan sok építészt s egyéb művészt és mesterembert foglalkoztatott Ferrante,* ki ezenfölül a selyemipar meghonosítása által is sokat tett Nápoly lakosságának számbeli és vagyoni gyarapodására.*
Infessura id. m. (Muratori Scriptores, III. 2.) 1145. l.; ezt Steinmann (Sixtin. Kapelle I. 22. l.) megczáfolhatni véli azzal, hogy Sixtus már 1475 januárius 1-én adott ki egy bullát a város szabályozása ügyében.
Caputo id. m. 14. l.
Giov. Bat. Carrafa id. m. 205. l.
G. de Blasiis: Le Case dei Principe Angioni nella Piazza di Castelnuovo (Arch. Stor. Napol. XII. 431. l.)
Notar Giacomo id. m. 122.
Cam. Min. Riccio id. h.
Summonte id. m. III. 481. l.
)
NÁPOLY BEATRIX KORÁBAN.*
A „Napoli Nobilissima” cz. folyóiratból.
Eredetije a firenzei «Palazzo Strozzi»-ban őríztetik, onnan közölte a «Napoli Nolibissima» cz. folyóirat: «Veduta della cittŕ di Napoli nel 1479: col trionfo navale per l’arrivo di Lorenzo de’ Medici» czímmel. Ben. Croce szíves engedélyével erről készült reproductiónk Divald K. műintézetében.
A Castello nagy udvarának nyílt lépcsőzetéről, lovagtermének erkélyéről Beatrix leánykorában gyakran láthatta, amint atyja vagy bátyja szemlét tartottak fegyvereseik fölött, láthatta a pánczélok és alabárdok csillogását, hallhatta a fölvonulás és szórakozás robaját s a csatába hívó kürtök érczszavát. Mert alig volt év, mely a hadi zajtól egészen ment maradt volna. Majd a közeli Ischia miatt voltak a tengeren összetűzések a Torellákkal,* majd a Nápoly iránt is ellenséges Anguillarák hatalmának megtörésében kellett a pápát megsegíteni,* majd viszont Sora herczegségének birtokát a pápától kidaczolni,* a Malatestákat Velencze, Milano és Firenze hozzájárulásával a pápai hatalom ellen támogatni, míg végre mindezeknél komolyabb harczok: a félhold hatalma terjeszkedésének visszaszorítása vette igénybe a legjobban fenyegetett nápolyi királyság fegyveres közreműködését.
Passero id. m. 28. l. Notar Giacomo id. m. 112. l.
Muratori Annali id. köt. 72–73. l. Pastor id. m. II. köt. 366. l.
Pastor id. köt. 372. l. Muratori Annali id. köt. 87. l.
Ferrante király viszonya II. Pál pápához mindvégig ellenséges maradt; bár nyílt és közvetetlen harcz nem támadt közöttük, a pápa – többnyire nem ok nélkül – minden ellene irányzott támadásban, elkezdve a Platina-féle római összeesküvésen, seregeinek Rimini melletti súlyos vereségeig s az 1470-ben végre rákényszerített békéig mindenben a nápolyi király kezét látta s elkeseredésének nyílt kifejezést is adott.* E tekintetben fordulatot csak a törökök elleni sürgős védekezés szüksége s azután még inkább a pápa személyében beállott változás idézett elő.
Notar Giacomo id. III. 115–117. 122. l. Pastor id. köt. 297., 303., 373., 380–381. l.
1470 nyarán terjedt el Olaszországban a hír, hogy II. Mahomet szultán seregei a görög Archipelagos legnagyobb szigetét, a velenczeiektől védett Negropontét, a hajdani Euboeát árulás segítségével elfoglalták.* Ez, az ozmán hatalom terjeszkedése szempontjából roppant vívmányt s a keresztény Európára nézve komoly veszélyt jelentett. Byzancz eleste óta lidércznyomásként nehezedett a törököktől való félelem közép s déli Európára, de legkivált Olaszországra. Az Apennini-félsziget ugyanis tengeren minden oldalról megtámadható lévén, itt legfenyegetőbbnek, legközelibbnek érezték a veszélyt, mert a Levantét járó velenczeieket és génuaiakat legtöbb érdek fűzte a kelethez s legtöbb értesülésök is volt az ott történtekről és mert az olasz földet elárasztó byzanczi menekültek, már csak azért is, hogy fokozzák a sorsuk iránti részvétet, megrázó részleteket tudtak mindamaz iszonyatosságokról elbeszélni, a melyek a keresztényeket a vad, fanatikus és könyörtelen törökök részéről érhetik. Könnyen érthető ennélfogva, hogy a rémhír hatása alatt az olasz hatalmak hamar elfelejtették egymás közti torzsalkodásaikat s egytől-egyig képesek voltak a közös védelem érdekében szövetkezni.
Notar Giacomo id. m. 119–121. l.
Ezt az egyetértést tettekre váltani már nem juthatott II. Pál pápának feladatúl; 1471 nyarán, még nem öreg korban, hirtelen halt meg az erőteljes férfiú s a pápai széket Francesco della Rovero bíbornok foglalta el IV. Sixtus néven, egy szegény sorsból fölemelkedett, nagytudományú férfiú, a Szent Ferencz szerzetrendjének generálisa, kiről senki sem hitte volna, hogy pápasága Itáliának egy mindvégig harczias korszakát fogja jelenteni. Elődjének tapasztalatai s a törökök elleni háború érdeke nagyon előzékenynyé tették az új pápát a nápolyi királylyal szemben. Ez magát ugyanakkor még egy másik ellenségtől is megszabadítva látván Anjou János korai halála által,* készségesen megígért mindent, a mit a kereszténység védelme nevében tőle követeltek, s ezenfölül még egyik törvénytelen leányát nőül adta a pápa unokaöcscséhez, Lionardo della Roveréhez, Róma praefectusához, hozományúl szánván Sora herczegségét, melynek birtoka rá nézve úgyis mindig kétes volt. Ezek fejében viszont a pápa elengedte Ferranténak éltehossziglan a fizetendő hűbért s beérte jogelismerésül egy fehér paripának évenkinti fölajánlásával,* sőt még jobban lekötelezendő a királyt, akkor tizenötéves fiának, Aragoniai Jánosnak, a későbbi esztergomi érseknek s már akkor pápai protonotáriusnak a monte-cassinoi apátságot s egy évvel később a salernói érsekséget adományozta.*
Reumont, Lor. d. Medici: I. 303. l.
Muratori Annali id. köt. 107. l. Gregorovius Geschiche d. St. Rom. VII. 232. l.
Pastor id. köt. 412. l. Caputo id. m. 66–67. l.
22. II. MAHOMET SZULTÁN ÉREMKÉPE.
(De Constanzo műve; A. Heyss: «Les Médailles de la Renaissance» cz. munkájából.)*
II. Mohamed szultán éremképe. (79. l.) De Constanzo műve. «Aloiss Heyss: Les médailleurs de la Renaissance» cz. művéből.
Most már hadba indúltak a szövetségesek a török ellen: Nápoly 24 hajót szerelt föl, a többit Velencze és a pápa szolgáltatták;* IV. Sixtus személyesen áldotta meg útjára flottáját, mely Oliviero Carafa bíbornok, nápolyi érsek mint tengernagy vezetése alatt elindúlván, Nápolyban is megállapodott s itt nagy ünneplés tárgya volt. Az olasz hajóraj Rhodosba indúlt s Satalia kikötőjét el is foglalta, de a Velencze és Nápoly között folytonosan megújuló surlódások megbénították működését.*
Muratori, Annali, id. köt. 106. l.
Pastor id. köt. 420–421. l.
A királyi család életteljes törzse ezek alatt az évek alatt új hajtásokkal gyarapodott: a trónörökös-párnak 1470-ben leánya, 1472-ben pedig második fia született; a leány Isabella nevet kapott s idővel szerencsétlen nejévé lett Gian Galeazzónak, Milano törvényes herczegének; a fiú Pietro d’ Aragona, utóbb Rossano herczege, fiatalon halt meg Nápolyban, mielőtt családot alapított volna.*
Passerro id. m. 28. l. Notar Giacomo id. m. 121., 125. l. Caputo id. m. 52. l.
Egy, Beatrixot ezeknél még sokkal közelebbről érdeklő esemény előkészületei is ugyanebben az időben indúltak meg: küszöbön állott egyetlen nővérének, Eleonórának férjhezmenetele Ferrara herczegéhez.
