II. KÜLFÖLDI TANULÁSA.
II.
KÜLFÖLDI TANULÁSA.
KÜLFÖLDI TANULÁSA.
Berzeviczy otthoni atyafisága körében. – Búcsúzása ettől, meg bécsi ismerőseitől. – Utazása Párison át Angolországba. – A londoni élet. – Erzsébet angol királyné szórakozása. – Gyönyörködése klasszikus színielőadásokban. – Berzeviczy visszatérése Párisba. – A franczia főváros nevezetességei. – A párisi egyetem s a jezsuiták föiskolája. – Tanulmányi viszonyok. – A protestantizmus terjedése. – Berzeviczy I. Ferdinánd halála alkalmából tartott párisi oratiója. – Tartalma és jelentősége. – Második kiadása. – Berzeviczy hazatérése Németországon át. – Találkozása Forgách Ferencz váradi püspökkel, a kivel együtt 1568 tavaszán Paduába jut. – Beiratkozása az ottani egyetem jogi karába. – Paduai magyar tanulók élete. – Berzeviczyt az egyetem szindikusává választják. – Hivatalos útja Velenczébe. – Forgách távozása. – Berzeviczy magyar társai. – Egyiknek kellemetlen esete. – Berzeviczy utazása Rómába. – Barátkozása kiváló jogtudósokkal. – Levelezése protestáns írókkal. – Magyar tanulótársai. – Otthonról vett rossz hírek miatt Berzeviczy hazatérni készül. Utolsó kegyeletes ténykedése Paduában.
Kitüntetése a két király: apa és fia részéről Berzeviczy Mártont abból az alkalomból érte, hogy hivataláról lemondott és a Felségek engedélyével távozni akart. Ráunt egyhangú foglalkozására és fárasztó udvari szolgálatára, mely folytonos talponállást, élénkséget és szolgálatkészséget kívánt, a nélkül, hogy azzal a fényes előmenetellel kecsegtette volna, melyet hivatalba lépésekor remélt. Amiért ifjan vágyakozott, elérte, mert éveken át költség nélkül bejárta az udvari kísérettel a Németbirodalom legszebb részeit és annyi szépet látott, a menynyiről a berzeviczei egyszerű kuriában még csak nem is álmodott. A serdülő kor évei azonban elmultak s most, hogy életének huszonötödik évébe jutott s vele elérte ifjuságának legszebb határát,* tanulni vágyott s kijutni olyan országokba, hol még nem járt. Tudományokban való jártasságáról, tehetségéről és ritka nyelvtudásáról ekkor még királyi oklevél is elismerőleg szólott, midőn azt mondták benne, hogy azok alapján hazája bármely szolgálatára méltó.* Ámde tudása hézagait, úgy látszik, jól érezte, emberismerete fogyatékosságát sokszor kellett tapasztalnia s így elhatározta, hogy peregrinatióra megy s a tanulás és tapasztalás e kedves módszerével nemesíti magát.*
Maga számítja (síriratában) ifjuságát ettől az időtől.
Ferdinánd király idézett 1563 november 19-iki oklevelében.
A fenti oklevélből tudjuk, hogy Berzeviczy most: in peregrinas regiones profecturus, maiori studiorum profectu et rerum experientia – okáért ment.
Indulása előtt Berzeviczy Bécsben elbúcsuzott régi barátjaitól és hivataltársaitól. De – bizonyára jóakarója, Forgách Ferencz prokanczellár ajánlatára – az a meglepetés érte, hogy a király Kapi Andrással és Géczi Zsigmonddal együttesen neki adományozta a nógrádmegyei Bárkány és Lócs községet, nemesi udvarházaikkal egyetemben.* Ezt úgyszólván útravalóul tekintette és ujságolta el testvéreinek is, kiknek társaságában Berzeviczén töltötte a telet és a bekövetkezett 1564-iki év tavaszát. Pihenésnek vette ezt az úti előkészületekkel s gazdasága körüli teendők végzésével eltelt nehány hónapot. A neki szokatlan családi élet melege is üdítőleg hatott reá, sógornői: Bálint felesége, Segnyei Margit és György neje, Kapi Ilona,* meg néhai atyja nénjének társaságában, a ki a berzeviczei kastélyban élte öreg napjait* s vigyázott a háztájra a fiúk távollétében. Husvét után azonban – közeledvén távozásának ideje – május 7-én a három Berzeviczy-fiú megjelent a közeli szepesi káptalanban és írásba foglalván újra ősi és szerzett családi ingatlanaikat, abban egyeztek meg, hogy ha valamelyik testvér perrel támadna a másikra, a másik kettő együttes költséggel védje magát. Márton részéről ez az egyezséglevél ekkor a berzeviczei jószág egyik részét említi, az atyai nemesi kuriával s a hozzátartozó gyümölcsössel, szilváskerttel s két elhagyott halastóval együtt, meg azokkal a sárosi és szepesi részjószágokkal, melyek nevét a Berzeviczyekkel kapcsolatosan emlegetik törvényes írásokban,* telve legelőkkel, szilvásokkal, szénafüvekkel és erdőkkel, melyeknek jövedelméből kellett az idegenbe induló legifjabb fiút a másik kettőnek pénzzel ellátnia. Nemsokára úgy is már csak az egyik teljesíté e testvéri kötelességet, mert Bálint, a legidősebb, 1565 tavaszán – úgy husvét táján – meghalt.*
A Bécsben, 1563 deczember 1-én kelt adománylevél hiteles szövege az Országos levéltár Királyi könyvek 3. k. 783. l.
Nevét egy 1571-iki oklevélből tudjuk.
Erről kérdezősködik egy ízben Márton, idézett 1562 június 16-iki levelében.
A szepesi káptalan idézett keltű kiadványának egykorú másolata, a család kakaslomniczi levéltárában.
Ingóságait t. i. 1565 Quasimodo-vasárnapján írták össze; ugyanott.
Ekkoriban Berzeviczy Márton Francziaországban élt. Bécset elhagyva, ő ugyanis néhány németországi egyetemet látogatott meg és 1564 nyarán Párisba jutott, hogy annak egyetemét is megismerje.* Ám kedvező alkalma kínálkozván reá, előbb áthajózott Angolországba, hogy Erzsébet királyné udvarát láthassa.* Erről s általában a különös szigetország viszonyairól sok kósza hírt terjesztettek ez időben az írott ujságok is Magyarországon. De Statilio János erdélyi püspökön kívül magyar ember benne immár huszonöt esztendő óta alig járt. Így persze a furcsaságok ötlöttek leginkább magyar ember szemébe. Ilyen volt elsősorban, hogy Angliában a szántóföldeket bekerítve találták, meg hogy farkas az egész országban nincsen. Meglepte a magyarokat a nép deáktalansága is, mivel Londonban három utczán is végigmehettek, a míg valakivel latin nyelven megértethették magukat. Hanem azért a világváros szépsége és sok látnivalója mindenben kárpótolta őket; csakhogy igen drága helynek találták, mivel öt garas ára kenyeret is könnyen elkölthet benne naponta az ember.* Ezt a drágaságot Berzeviczy is keservesen érezte, a mennyiben a királynét nem találta Londonban és sokáig kellett visszatérésére várnia. Párisi ajánlólevelével Berzeviczy még augusztus elején Paul de Foix követet kereste fel Londonban, a ki külön levélben kérte meg Sir William Cecill államtitkárt, hogy a távolból jött magyar nemest a királynénak bemutassa.* Ezt ő készséggel megigérte, bár csak egy hónap mulva teljesíthette, a mikor Erzsébet szeptember 14-ikére hazaérkezett. Ezalatt Berzeviczy a világváros minden látnivalóját megnézhette: templomait, emlékeit s a négy tornyú királyi kastélyt, a hatalmas Tower várát, melynek erőssége minden szemlélőjét meglepi.
Síriratában olvassuk ugyanis Berzeviczy Mártonról, hogy: Juventutem in academiis primariis Germaniae, Galliae et Italiae ad virilem usque aetatem exegit.
Berzeviczy id. párisi oratiójában.
Az 1618-ban itt járt Szepsi Csombor Márton nyomán; Szamota István: Régi magyar utazók Európában (Nagybecskerek, 1892.) 141–145. l.
A franczia követ Londonban kelt 1564 augusztus 7-iki levele a Calendar of Foreign State-papers-ben; Kropf Lajos londoni történetírónk szives közlése.
A királyné a nyári meleg elől szökött s körútjában ezúttal Cambridgeben töltött legtöbb időt. Itt az egyetemi hallgatók irodalmi vitákkal és színdarabokkal mulattatták. Mindenek előtt Plautus Aulularia-ja került színre augusztus 6-ikán este a King’s College kápolnájában, egy nagy színpadon. A latinul, görögül jól tudó királyné nagy figyelemmel hallgatta végig, az utolsó plaudite-ig, de bizony környezete fesztelenkedett, mert nem értette a darabot vagy beleálmosodott. Így tartott ez a következő két estén is, midőn két angol író latinul írt Dido-ját, illetve Ezechiás czímű bibliai drámáját adták elő. Ez utóbbit Udale Miklós oxfordi ember írta, kire nézve tehát különös kegy volt, hogy darabját a cambridgeiek előadták, mivel e két főiskola tanárai állandó viszálykodásban éltek egymással. A negyedik estére egy Sophokles – darab volt játszásra kitűzve, de a királyné fáradtnak érezte magát s így előadása elmaradt. Utána következő napon el is utazott, miután a szereplők legkiválóbbikát megjutalmazta. Ezt illő szónoki beszéd kíséretében tette, a mi annyira fellelkesítette az ifjakat, hogy ismételni akarták előadásukat. A királyné szabadkozott, hogy meghallgatására már nincs ideje, de addig zaklatták, míg a nyomában maradt ifjak a legközelebbi kocsi-állomáson csakugyan megismételhették egyik darabjukat.
24. SIR WILLIAM CECILLE.*
Sir William Cecille (44. l.) az Athenaeum nyomdai r.-t. szívességéből kapott kliséről.
25. A LONDONI TOWER.*
A londoni Tower (45. l.) az Athenaeum nyomdai r.-t. szívességéből kapott kliséről.
Visszatérőben a királyné vadászattal is szórakozott s órákon át kergette a rókát és nyulat lóháton. Csakhogy igen kellett sietnie, mert útjában mindenfelé járványról beszéltek s a mióta két év előtt hólyagos himlője volt, – mely arczán is nyomot hagyott – nagyon félt a betegségtől. Azt is mondták róla, hogy rövid életű lesz, a mi felizgatta, a mikor fülébe jutott, habár hosszúra nyult életével meghazudtolta a gonosz jövendölést! *
Egykorú követi jelentések alapján, Kropf Lajos szivességéből.
Berzeviczy látogatása Erzsébet királyné udvarában magánjellegű volt s inkább az udvari élet megismerésére irányult. Azért nem is maradt nyoma. A királynét különben is elfoglalá ekkoriban felszínre jutott házassági terve s a vele járó sok fogadtatás, mely tervet kormánya és tanácsurai kívánták, de ő maga nem vette komolyan, mivel feljegyezték róla, hogy a gyenge férfit megvetette, az erősektől félt s tényleg soha nem is ment férjhez.
Világlátó kedve betelvén, Berzeviczy visszaindult Francziaországba s más honfitársaként valószínüleg maga is megkönnyebbült, mikor hajón Dieppe városába s onnan Rouen érintésével Normandián keresztül az olcsó Párisba jutott. Berzeviczy kortársai közül itt is még csak somlyai Báthory Kristóf járt előtte, 1558 elején.* Mártonnak is főleg a hidak tüntek fel, melyek két oldalukon árusboltokkal szegélyezve valóságos utczákat alkotnak, holott nagyrészük csupán fából épült. Háromszáznál több temploma közül legnevezetesebb a Nôtre Dame, melyet – felirata szerint – 1257-ben kezdtek építeni, hatalmas parlamentjét pedig nevezetessé tette az, hogy benne valamennyi franczia király szobra megvolt. Csudaszámba ment azonban az ártatlan gyermekek temetője, melynek földjében az eltemetett test másnapra úgy megaszott, hogy csontját mindjárt ki is szedhették s külön «héazat» alatt szárították tovább.
Ld. idézett «Izabella királyné» cz. munkám (Budapest, 1901.) 460. l.
Páris legalsó szélén, a Szajna partján a királyi udvar terült el, félakkora helyen, mint Kassa városa. Maga a királyi család és kisérete a Louvre régi épületében lakik, mely tornyaival és bástyáival egy kis középkort varázsol a nyüzsgő lakosság közé. Különben a város kőfala nem magasabb másfél kopjánál s töltésén egymást érik a szélmalmok, melyekbe szamarakon hordják a gabonát.
Ritka látnivalója volt ekkoriban a fegyvertartóház is; a mi annyi helyet foglalt el, «mint az egész Szatmár vára, minden kerítésével» együtt. Balra tőle a király vadkertje, jobbra a város hosszú sétatere esett, melyben az emberek tekét, koczkát, csürköt vagy követ játszva szórakoztak. Lakossága egyébként meghaladta a háromszázezret s ez okozhatta a nagy drágaságot is, mivel egy ludat két forinton, egy tyúkot meg hatvan pénzen vesztegettek benne. Ám bora olcsó volt, pintje négy garas. Itták is mindenfelé s a város népe oly víg, jókedvű, hogy az utczán is dudolva, fütyülve járt.
26. A LOUVRE PÁRISBAN.*
A Louvre Párisban (47. l.) az Athenaeum nyomdai r.-t. kliséjével.
Mikor mindezeket megszemlélte, Berzeviczy is az egyetemet kereste fel, mely a Szajnán túl, a minoriták klastromában működött. Odább a Sorbonne palotája állott, hol egy-egy tanárt négyszáznál is több tanuló hallgatott.*
Szepsi Csombor Márton nyomán; id. helye 166–174. l.
A párisi egyetem a bolognai után a legrégibb. Alapszabályait 1215-ben kapta s az egész középkoron át nevezetes szerepet töltött be. Ám a reformáczió korában hanyatlott s hamarosan a jezsuiták főiskolája szárnyalta túl. Ezt az atyák 1562 elején alapították s mivel a kormány nem engedte meg jezsuita-czímük használatát, «Academia Claramontana» lett a neve. Így nyilt meg 1563 nyarán abban a nagy palotában, melyet számára a jezsuiták a Sorbonne mögötti utczában vásároltak. A tanult páterek előadásait itt is – mint mindenütt, a hol, tanítottak – akkora nagy tömegben látogatták, hogy a régi egyetem rohamosan elnéptelenedett, úgy hogy már bezáratását is kívánta a kormánytól, azon a czímen, hogy – a tilalom ellenére – mégis csak használják jezsuita-czímüket s még törvény elé is idézte tanárait.*
A. Douarche: L’université de Paris et les Jésuites (Paris, 1888.) 66–69. l.
Ez az áldatlan harcz úgyszólván Berzeviczy szemei előtt indult meg. De hatás nélkül, mert a ki komolyán akart tanulni, az a jezsuiták főiskolájába járt, melynek első osztályában történelmet olvastak, a másodikban Horatiust, a harmadikban pedig Cicerót magyarázták; míg más termekben a fizikát, theológiát és mathematikát adták elő. A nyilvános disputácziók azonban a Sorbonne termeiben folytak. Néha 10–12 baccalaureus is opponált órákon át egy-egy jobb vitázónak, kit a mikor sikeresen megfelelt ellenvetéseikre, a nép és a deákság tapssal üdvözölt. Ugyan így fejezte ki elismerését a rektor is, a ki vörös talárban elnökölt az ilyen üléseken; a mi nem volt kis feladat, ha meggondoljuk, hogy ez időben néha még 30,000 hallgatója is volt az egyetemnek.*
Szepsi Csombor Márton nyomán, id. h. 175. l.
Ez annál feltünőbb jelenség vala, hogy Párisban ez időtájt rohamosan terjedt a protestáns hit, melynek hívei és terjesztői már a királyi udvarba is bejutottak.
A kiskorú IX. Károly helyett (1561 végétől) az anyakirályné kormányzott a navarrai királylyal, nagyszámú tanács segélyével, melyből azonban a Guiseket hamarosan kibuktatták. E miatt nyilt ellenségeskedés, örökös zavar és békétlenség keletkezett. Növelte ezt az új hitet vallók túlsúlyra emelkedése is. Fővezérük maga a navarrai király volt s követői közül fel a kanczellárig minden udvari ember, a ki boldogulását ezektől remélte. Terjesztői a Genfből behivott lelkészek voltak, a kik oly buzgón működtek, hogy még a palotában is prédikáltak. A királyi termekből naponta kihallatszott az utczára a zsoltárok hangja, a mint őket az udvari tisztek és udvarhölgyek énekelték. Beza és mások könyvét nyilvánosan olvasták, a navarrai királyné palotája pedig valóságos iskolája volt az új tanoknak és menhelye terjesztőinek. A hugonottáknak kedvező határozatokat hozott a párisi parlament is. Tekintélyüket a mellett rendkívül megnövelte a sorbonnei egyetem katholikus tanáraitól felajánlott disputatio. Ezen ugyanis két héten át vitatkoztak a képek imádásán, de a katholikusok felfogásának és érveinek vereségével, úgyannyira, hogy most már ők maguk eszközölték ki a hitvita abbanhagyását, ámbár még öt pontja maradt hátra! Így aztán nem csoda, ha az új hit követőinek száma naponta szaporodott, kivált, hogy a hugonották erőszakoskodásait nem büntették, a pápai nunczius közbenjárásának pedig nem igen volt hatása.*
Marc’ Antonio Barbaro francziaországi hivatalos jelentése nyomán; Albéri: Le relazioni degli ambasciatori Veneti al Senato 1/4. k. (Firenze, 1860.) 157–163. l.
E viszonyok megfigyelése közben és előadásokra járva fejezte be s nyomatta ki Párisban Berzeviczy Márton azt a nagyszabású oratióját, melylyel az (1564 július 25-én Bécsben) elhalt I. Ferdinánd császár «szent» emlékét a maga részéről megülte,* hogy vele – szavai szerint – szíve fájdalmának és bánatának emléket állítson.
A Régi Magyar Könyvtár III. k. 540. sz. a. leírt magyar vonatkozású párisi nyomtatvány három példánya közül, czímlapját a bécsi udvari könyvtáréról mutatjuk be hasonmásban.
Ferdinánd halálának hírét Berzeviczy Angliában vette s Párisba érve, barátai unszolására írta meg rövidesen életrajzát szeptember 22-ikére, a mikor IX. Károly rendelete folytán Párisban az elhunyt római császár emlékezetére fényes istenitiszteletet tartottak.
Oratióját – melyről 1565 január elejéről keltezett Bevezetésében mondja, hogy első munkája – Forgách Ferencznek ajánlja, kit meczenásának nevez, nyilván nemcsak azért, hogy a kor szokása szerint nyomtatását fizette, hanem azért is, mert külföldi tanulásában költséggel támogatta.
Műve ajánlásában Berzeviczy – nagy olvasottságra valló tájékozottsággal – példákkal mutatja ki, miként ragyog esti csillagként az ausztriai nemzetség immár háromszáz esztendő, vagyis Habsburgi Rudolf óta, bár ez alatt az idő alatt számos uralkodóház kihalt. Majd tárgyára térve, hangsúlyozza feladatának nehézségét, mert ha csak édes hazájára gondol is, az elhunyt közel 37 esztendőn át védelmezte azt a barbárok ellen, a mit kellően méltatni bajos dolog. Másfelől a kegyelet azt kívánja tőle, – a ki jóformán gyermekségétől fogva élt udvarában – hogy iránta való háládatos szívét mindenkivel megbizonyítsa, a mi viszont nehéz, mert azt fájdalmának emlékezete is gyötri. Előadása szónoki és írása tömve van – az oratiók példájára – tanultságát hirdető klasszikus nevekkel, üres puffogó frázisokkal és görög idézetekkel s hogy tudását fitogtassa, még a dátumokat s a nap óráit is római számítás szerint írja. De azért van benne valami, a miben eltér az ebben a korban annyira divatos hasonló műfaj termékeitől s Berzeviczy munkáját felülemeli az oratiók átlagos irodalmi színvonalán. Ez a valami, az a közvetlenség, melylyel Ferdinánd szokásairól, természetéről és egyéniségéről ír. Mindezt ő közvetlen közelből, a király környezetében figyelte meg s papirosra vetve, munkáját általa forrásjellegüvé tette, mert olyan adatokat találunk benne, melyeket oklevelekben és naplókban hiába keresünk.
Berzeviczy maga is sok nyelvet beszélvén, Ferdinánd jellemzésében elsősorban bámulatos nyelvtehetségét emeli ki. Miután Spanyolországban született és serdülő korát Németalföldön töltötte, egyformán megtanulta a spanyol, olasz, német és franczia nyelvet, de ez utóbbit különösen oly kitűnően beszélte, hogy a francziák csudálkozva hallgatták. A latinban való jártassága meg közmondásos. Ám nagyon kedvelte a bölcsészeti tudományokat és a mint a közügyektől szabadulva egy kis pihenőhöz juthatott, legkedvesebb foglalkozása volt tudós férfiakkal vitatkozni. Ebéd alatt pedig – a jelenlevők nagy bámulatára – fontosabb tárgyakról szokott értekezni s kivált természetrajzról, melyet annyira ismert, hogy kérdéseivel legkiválóbb orvosainak is dolgot adott.* Udvara telve vala tudósokkal, mert azokat gyönyörüségének tartotta s tudásuk által vidítá fel magát körükben. Emlékezőtehetsége majdnem isteni volt. Pontosan emlékezett mindenre, a mit évekkel azelőtt olvasott, vagy a mi gyűléseken és fejedelmek összejövetelein történt. Az emberek arczáról könnyen olvasta le természetüket és sajátságaikat. A mennyiségtanhoz pompásan értett, az építészetben pedig fejedelmi kortársait mind felülmulta. Megbizonyítá ezt a birodalomba indulásuk alkalmából is, 1562-ben, midőn Blasenburg városában találkozván az elibe jött György Frigyes brandenburgi őrgróffal, felszólítására az épülő várerődítés tervén sok okos megjegyzéssel javított, a mi nemcsak a jelenvolt Berzeviczyt, de a többi szemtanut is meglepte.
Ez annyira egyéni megfigyelése Berzeviczynek, hogy még Bucholtz is az ő munkájából idézi, nagy műve VIII. k. 786. l.
A továbbiakban szerzőnk Ferdinánd élete történetét s az alatta lefolyt háborús eseményeket vázolja, 18 éves korától, a mikor 1521-ben feleségül vette II. Lajos király egyetlen nővérét, Annát s a török elfoglalta Nándorfejérvárt.
A könnyű irályú munka mindenütt kiemeli a magyar vonatkozásokat, melyek külföldi olvasóit tájékoztatván hazánk történetéről, részvétüket és figyelmüket is alkalmas vala felkölteni a töröktől leigázott Magyarország iránt. Különösen fontos azonban Berzeviczy ama megjegyzése, hogy a hazánkat ért szerencsétlenségért, vagyis Buda, Esztergom, Pécs és Székesfejérvár elvesztéseért az egykorúak – még az udvarban folyt viták közben is – Ferdinándot okozták s amaz igyekezete, melylyel őt e váddal szemben védeni próbálkozik. Felhozza elsősorban, hogy ő Pannonia visszafoglalására költségét, népeit és életét meg nyugalmát áldozta fel, sőt 1556-ban fiát, Ferdinánd főherczeget küldte be hadaival, a ki aztán Nádasdy nádorral tett is valamit, mert Babocsát nehány más kastélylyal együtt akkor vették vissza. De bár szavai szépen hangzók, nem meggyőzőek és mintha maga is tudatában lenne ennek, hirtelen áttér Anna királyné jellemzésére, a ki urának tizenöt gyermeket adott s az utolsónak, Johannának megszületése után harmadnapra, 1547 január 27-én meghalt.* Ekként Berzeviczy maga nem ismerhette, de számos olyan vonását örökíté meg, a minek a történetírás jó hasznát veszi. Így kiemeli kegyességét, jótékonyságát, a magyar nép iránti szeretetét, meg azt a fenkölt nemes gondolkozását, melylyel árvaházakat építtetett, melyekben a szegények nemcsak mindennapi ételt kaptak, de még orvosi ellátásban is részesültek. Épp így magasztalja azonban Ferdinándot is, ki a mellett, hogy a német birodalomban békét teremtett, iskolák és templomok építésével is bizonyságot tett nemesszívűségéről. Ezenkívül igaz és jó volt, a ki senkit tudatosan nem bántott és senkivel igaztalanságot el nem követett. Még halála is keresztyén fejedelemhez méltó volt: csendes és fohászkodással teljes, nyugodtan várva utolsó órája eljövetelét, hogy Isten magasztos színe elé juthasson.
Ez az adat azért is becses, mivel igen sok helyen azt olvassuk róla, hogy 1546-ban halt meg.
27. I. FERDINÁND KIRÁLY.*
I. Ferdinánd király (52. l.) régebbi metszetünkről. Felirata: Ferdinandvs . Romanorvm . Imperator.
)
Berzeviczy Márton párisi oratiojának czímlapja (53. l.) s a hátán lévő hozzáintézett latin üdvözlő vers hasonmását e ritka műnek a bécsi udvari könyvtárban őrzött példányáról mutatjuk be.
Berzeviczy e munkája akár elmondva, akár olvasva igen hatásos és úgy látszik, annyira tetszett a literátus embereknek, hogy a következő esztendőben, 1566-ban új kiadásban jelent meg Majnai Frankfurtban.* Meglehet, hogy Berzeviczy maga adta át új kiadójának, a mikor Párist otthagyva ismét Németországba tért. Útja mindenesetre német földön keresztül vezette vissza hazájába, hogy pártfogójával, Forgách Ferenczczel találkozzék. Nemcsak látni vágyta, de úgy látszik hivatta is, hogy mint bizalmasának kipanaszolhassa magát, szenvedett sérelmei közepette. Mert Ferdinánd halálával új világ kezdődött a császári udvarban. Ez a benne alkalmazott magyaroknak nem kedvezett, mivel Miksa németeket tüntetett ki bizalmával. A magyarokkal nem törődött, sőt idegeneknek osztogatta a nagy papi méltóságokat; nem gondolván meg, hogy voltak magyar czímzetes főpapok is, «kik soká és sokat izzadtak, fáradtak, szebb jövő reményében az atyja és az ő ügyeiben s most ezek búsulhattak kijátszásuk miatt.*
A «Tomus primus Orationum ac elegiarum in funere Illustrissimorum principum Germaniae» cz. gyüjtemény 359–370. l.
Forgách Ferencz szavai, Sörös P. Pongrácz róla írt értekezésében; a Századok 1896. évf. 537. l.
Forgách e kifakadása érthető volt, hiszen tíz esztendőnél többet töltött udvari szolgálatban s méltán fájt neki, hogy a tudós Gregoriánczi Pál halálával, 1565 őszén megüresedett győri püspökséget – két évi húzavonával – nem neki adta a király, hanem az olasz Delfini Zakariásnak, kit mindenféle vétkeért még hazájából is száműztek. Ám ekkor valahogy türtőztette magát felháborodásában, mert még volt egy reménysége, a kanczellárság, melynek ügyeit Oláh érsek betegeskedése folytán úgy is évek óta maga vezette s így arra jogosan számíthatott. Ebben a reménykedésében is csalódnia kellett, mert mikor az érsek napról- napra növekedő gyengélkedése alatt megindultak az utódjáról való tervezgetések s titkos üzelmek, fájt lelkének, hogy a maga neve komolyan szóba sem került az udvarban. Ezért meg sem várva Oláh Miklós közeli halálát, felháborodásában leköszönt tisztségéről s búcsút mondván az udvarnak elhatározta, hogy kivándorol és tanulmányokba merülve feledi sérelmeit. Vágyott erre azért is, mert ekkoriban szánta reá magát arra, hogy megírja korának eseményeit.* E végett vállalkozásához méltó környezetbe vágyakozott és Paduába szándékozott menni; ámbár ott már éveket töltött és egyetemi tanulmányait befejezve, 1556 tavaszán tért onnan vissza.*
Forgách 1567 deczember 2-iki levele nyomán, Sörös id. h. 535. l.
Forgách 1572 szeptember 15-iki levelében.
28. FORGÁCH FERENCZ ALÁIRÁSA.*
Forgách Ferencz aláíráa (54. l.) 1572 április 1-ről, régi klisénkről. Olvasása: Franciscus Forgach de Gimes mpr.
Forgách 33-ik esztendejében járt, mikor ez az elhatározása megfogamzott lelkében, alig három évvel idősebb régi meghitt barátjánál, Berzeviczynél, kit útjára magával akart vinni. De éppenséggel nem ritkaság a XVI. században, midőn a tudományokért rajongók soraiban mindennapos dolog volt deresedő fejű embereket látni, a kik képesek elhagyni sokszor állásaikat és családjukat, hogy valami híres-neves humanista előadásaiban gyönyörködhessenek s az élet gondjaitól távol élhessenek kedvencz eszmekörükben.
Így gondolkozott Berzeviczy is, kit sem magasabb hivatal; sem pedig családi állapot nem gátolt a kitüntető felszólítás teljesítésében. Hiszen régi forró vágya valósult meg általa, jóformán meglepetésszerűleg s a lehető legkedvesebben, mert költségeit is Forgách ajánlta fel. Ekként jutott Berzeviczy újra Forgách közvetlen társaságába, melyben ifjúságát is töltötte. Év végén indulhattak délre, Olaszországba,* hol az 1568-ik újesztendő reájuk köszöntött. Február közepén Genovában találjuk őket.* Úgy látszik a fagy és tél elől menekültek az enyhe tengerpartra, hogy apróra megnézvén Felső-Olaszország városait és nevezetességeit, lassan érjék el útjuk végczélját, Paduát, a hová május közepén érkeztek.
Erre lehet következtetni abból, hogy a Magyar kamara nem tudta kiutalni Forgách januári fizetését, mire Miksa 1568 február 6-iki válaszában szintén elismeri róla, hogy: extra regnum sit constitutus; Mocsáry Antal: Nógrád vármegyének esmertetése IV. k. (Pest, 1826.) 159. l.
Sörös Pongrácz helyes következtetése, Forgách Ferencz nyilatkozata alapján; id. h. 538. l.
29. BERZEVICZY MÁRTON PÁDUAI BEIRATKOZÁSA.*
Berzeviczy Márton paduai beiratkozása (55. l.) a páduai egyetemi könyvtár kéziratai 459. kötete 141. lapjáról. Olvasása: Martinus Berzevicaeus Hungarus die 21. Maii 1568.
Szállást fogadva – talán ugyanott, hol Forgách 12 esztendő előtt lakott – és útjuk fáradalmát kipihenve, a két magyar ifjú május 21-én kereste fel az egyetem rektorát, Herlin Károlyt és iratkozott be a jogtudományi kar anyakönyvébe. A szabályok szerint maguk írták be nevüket és származásukat a pergamenlapos nagy könyvbe, még pedig Forgách báró-létére a matrikula elején,* Berzeviczy pedig valami 120 lappal hátrább, a köznemesek közzé. Közvetlen utána jegyezte be nevét két várakozó német is: Breuning Berchtold svéd, meg Blankenseh Erázmus brandenburgi ifjú, azok közül, a kikkel annyit kellett később érintkeznie A paduai egyetem vagy – miként még ekkor is előszeretettel nevezték – gimnázium, 1222-ben keletkezett s alig tíz esztendő alatt oly hírre vergődött, hogy már franczia, spanyol és angol tanulója is volt. Híre-neve világszerte elterjedt s növekedett az egész középkoron át, melynek igen sok jelese benne nevelkedett. Épületének mostani homlokzata 1552-ben készült el, de Berzeviczy érkezésekor még mindig dolgoztak hátsó részében, meg a termek diszítésén.* Tanrendjét is ezidőben, 1563-ban módosította és szigorította az egyetem tanácsa, a mi sokaknak nem kedvezett ugyan, de tanulni vágyó komoly ifjaknak előnyére vált.*
Nevét a «Matricula Germanorum Iuridicae Facultatis Patavii» cz. anyakönyv 17. lapjáról írtam ki, Berzeviczyét pedig a 141. lapról. A vastag anyakönyv ma a paduai egyetemi könyvtár kéziratai közt a 459. számot viseli és ezeken kívül is sok magyar nevet őriz.
Brillo Antal: Brevi memorie sulla Universitŕ di Padova (Róma, 1898.) 17. l.
Bővebben tárgyaltam Kakas István életrajza (Budapest, 1905.) II. fejezetében. 31 A Natio Germanica jogi fakultásának 1568 május 20-iki jegyzőkönyve; a paduai egyetemi könyvtár 463. k. 126. l.
Berzeviczy éppen akkor érkezett a paduai egyetemre, mikor a német és a magyar tanulók közti feszült viszonyt a német bursza tanácsosa, Diebisch Menyhárt tapintatos fellépésével szerencsésen megszüntette.* Négy nappal utána, május 24-én a rektor rendkívüli ülésre hívta össze a magyarokat s azok maguk közül Kubinyi Lászlót választották consiliáriussá. Nemzetének képviselője gyanánt Kubinyi először a kar július 16-iki ülésén szerepel, mikor pedig július végén kitelt a rektor és tiszttársainak esztendeje, az alakuló közgyűlésen újra őt választották meg magyar tanácsossá.
A Natio Germanica jogi fakultásának 1568 május 20-iki jegyzőkönyve; a paduai egyetemi könyvtár 163. k. 126. l.
Az ilyen közgyűlés nevezetes ünnepsége volt nemcsak az egyetemnek, hanem az egész városnak, mert azon a hatóság is képviseltette magát, a megválasztottakat pedig városszerte tisztelték és ünnepelték, a merre fényes ruhájukban mutatkoztak.
Az alakuló ülés ez alkalommal vasárnapi napon, augusztus elsején folyt le a prefektura dísztermében. A velenczei doge képviseletében Zuane Mocenigo paduai podestá és Marco Grimani kapitány jelent meg, míg a gyűlést lovag Herlin Károly rektor vezette. Az ultramontán nemzetek közül megjelent 60 német, 32 lengyel, 4 provençei, 8 burgundi, 8 angol, 5 magyar és 37 ultramarin, de helyettesíték a cseh, spanyol és skót nemzetet, minthogy egyetlen tanulóval sem volt képviselve. A citramontán nemzetekhez az olasz nyelvűeket, vagyis az olasz félsziget 9 tartományából valókat meg a dalmatákat sorozták, kiknek száma összesen 298 volt, tehát sokkal tekintélyesebb az idegen nemzetekénél. Ezért a vetélkedésből eredő egyenetlenkedés, meg veszekedés is gyakori volt köztük. Így pl. sűrű gyűléseket kellett tartani a milanói nemzet ügyében, mely nem akarta a maga körébe fogadni a kevesebb számú parmaiakat és piemontiakat, kiket aztán végre is a lombardokhoz rendeltek. Viszont megtörtént az is, hogy (október 19-én) a doktorok nem akartak felmenni az egyetemre olvasni, mire a kari ülés határozatából a főbidellus által szólították őket fel – büntetés terhe mellett – előadásaik folytatására. Pár nappal reá 24-én, vasárnap az egyetemen újra gyűlésre siettek a különböző nemzetek képviselői s ezen Berzeviczyt választották meg a jogi kar szindikusává. Nevezetes megtiszteltetés, mert az egyetem főtisztviselőinek tudniok kellett olaszul. S valóban Berzeviczy olasz tudásáról szindikusi minőségében írt olasz levelei tanuskodnak,* fényesen mutatván egyúttal tehetségét és nyelvek tanulására való készségét.
Egy ilyen 1568 november 1-én és 17-én írt rendeletét a paduai egyetemi könyvtár egyetemi iratai II. k. 251 és 257. lapján találtam meg.
30. A PADUAI EGYETEM.*
A paduai egyetem, (57. l.) képe egy XVII. századi metszetéről vett régebbi klisénkről.
31. BERZEVICZY MÁRTON SZINDIKUSI OLASZ ALÁIRÁSA.*
Berzeviczy Márton szindikusi olasz aláírása (58. l.) a paduai egyetemi könyvtár kéziratai 11. kötete 251. lapjáról, Berzeviczy Paduában kelt 1568 november 1-iki leveléről. Olvasása: Martino Berzeviceio syndico mpr.
A szindikus rangban közvetlen a rektor-helyettes után következvén, fontos személyisége volt az egyetemnek. Külön ruhában járt, melynek viselőjét épp úgy megsüvegelték, mint a rektort vagy helyettesét. Sokszor persze ezek dolgát is végezte s általában közvetlen része volt az egyetem vezetésében, a számadásoknál pedig ellenőri szerepet vitt. Így természetesen sok volt a dolga, mert néha hetenként három gyűlést is vezetett, melyek annyi különféle nemzetiségű ifjúsággal a legritkább esetben folytak le csendesen. Ám Berzeviczy Mártonnak úgy látszik kellő ügyessége és tapintata is meg volt e működésre, mert a november 17-iki tisztújító ülésen mint benemeritust választják újra. Reá egy hétre folyt le a rektorválasztás, melyen 25 szavazólap közül 28 lappal az olasz Giovanni Domenico de Meldis vicenzai nemes ifjúé lett a pálma. Behivatván, megválasztatását hálásan köszönte és hivatalát rögtön el is foglalta. De mivel azt a dogenak is meg kelle köszönnie, 1569 február közepén ment át – ősi szokás szerint – a vikárius, a szindikus, két bidellus meg nyolcz tanácsos kíséretében Velenczébe, hogy a velenczei fejedelemnek és tanácsnak bemutatkozzanak. Így jutott át Berzeviczy a csodás szigetvárosba, melyről annyit olvasott és hallott. Meg is nézte minden szépségét s a Márkus-templom belsejének bűvös világítása őt is úgy meghatotta, mint mindenkit, a ki fogékony lélekkel vándorol végig Velenczén. Ezt különben már tavaly óta ismerte, mikor idáig kisérte pártfogóját, Forgách Ferenczet, midőn az a hazulról vett nyugtalan hírekre az elmult év őszén búcsút mondott Paduának és Velencze, Ragusa érintésével Erdélybe ment,* János Zsigmond fejedelem udvarába.
Giovanni Michiel bécsi velenczei követ írja ugyanis 1569 január 13-iki jelentésében, hogy «circa quattro mesi sono» tért vissza Paduából; a Történelmi Tár 1879. évf. 677. l.
32. A VELENCZEI SAN MARCO TEMPLOM BELSEJE.*
A velenczei San Marco-templom belseje (59. l.) az Athenaeum nyomdai r.-t. szívességéből kapott kliséről.
A hazájába visszatért Forgách helyett azonban – a ki az ifjúság életében nem vett részt – Berzeviczynek más magyar barátja is akadt a nagy egyetemi városban. Így elsősorban Bornemisza Boldizsár, kit márczius 2-án az öt magyar egyhangulag választott meg consiliáriussá a Tanácsba. Aztán Kubinyi László, a ki deákos hevességével és akaratosságával városszerte feltünt botrányt okozott, a mi a magyarokra éppenséggel nem volt kedves. Kubinyi ugyanis Forgách Ferencz és egy András nevű magyar társaságában lakott Pasqua Magiorina asszonyságnál két szobában, melyekért havi 8, illetve 12 lira bért fizettek. Az egyikben élt Kubinyi, a másik udvari, de két ágyasban meg Forgách, Andrással. Mikor azonban ezek hazamentek, Kubinyi arra kérte gazdasszonyát, hogy ne adja ki senkinek a Forgách szobáját, mert ő még visszatér; de ha nem térne is, szívesen megfizeti bérét, csak ne zavarja senki szomszédságában. Donna Pasqua szívesen teljesíté Kubinyi kérését, hiszen szobája így éppen úgy jövedelmezett, mintha továbbra is benne laktak volna magyar deákjai. Csakhogy teltek a hónapok és sem Forgách nem tért vissza, sem pedig Kubinyi nem akart fizetni, úgy hogy e miatt már a mészárosának is adós maradt. Az asszony többször kérte igérete beváltására, kivált mikor látta, hogy Kubinyinak pénze jött hazulról. De az előbb halogatta, majd letagadta igéretét, holott aprópénzzel is gyakran kisegítette az asszonyt. Ezt eljárása annyival inkább bántotta, hogy Kubinyi magához vette lakótársul Bornemiszát és utána Berzeviczyt is. Erre donna Pasqua feljelentette Kubinyit a rektornál, kit az július 4-én délire idézett maga elibe, hogy ügyéről számot adjon. Kubinyi itt is tagadta a dolgot, azt állítván, hogy csak tréfából ígérte a kapu alatt az asszonynak, a mit igért s nem fizethet neki. Azzal megindult a tárgyalás. Öt napon keresztül a rektor kihallgatta a szomszédokat s mindazokat, kik donna Pasqua házában megfordultak és magyar lakóit ismerték. Valamennyien terhelően vallottak Kubinyira s bár a kihallgatási jegyzőkönyv vége elveszett, bizonyos, hogy elmarasztalták.
Ez s ezekhez hasonló eset az ifjúság körében éppen nem volt ritkaság. Hanem azért semmit sem vont le kellemetlenségéből, mely belőle a magyar deákokra hárult. Berzeviczy így valósággal örült neki, hogy pár hét mulva, augusztus elsején letelt hívataloskodásának esztendeje, mely annyiféle elfoglaltsággal és izgalommal járt. Neve nem is fordul elő többé az egyetem jegyzőkönyvében, csupán az augusztus 26-iki ülésen, melyen az új Tanács hozzászólásra vetvén, hogy – régi szokás szerint – a lelépett rektor, szindikus és tanácsosok czímereit az új iskolaépület falára lefestessék, a jelenlevők Fiat, Fiat! kiáltással fogadták el az előterjesztést.*
A fentieket a paduai egyetemi könyvtár egyetemi iratai 11. sz. idézett jegyzőkönyvéből merítettük, melynek czíme: Acta Universitatis dd. Juristarum Patavini Gimnasii.
Berzeviczy czímerének azonban ma már nincs nyoma a paduai egyetem falain, miként nincsen nevének sem, az ifjúság ezentúli életében.* Úgy látszik megúnta a fiatalabbak kedélyvilágát betöltő szereplést. Önérzetét teljesen kielégítette az, a mit ezen a téren munkásságával elért s most már tisztán tanulmányainak élt.
Az is igaz, hogy a juristák jegyzőkönyve az 1569–1572-iki évekről nincs meg.
A jogtudományon kívül főleg a klasszikusok érdekelték. Különösen szerette Plautus írásait, melyeknek jegyzetes kiadását a Rómában élő Muretus Antaltól várta, leste türelmetlenül, hogy minden szépségét megérthesse és hozzá méltó ihlettséggel gyönyörködhessen benne. A XVI. század e kiváló franczia humanistáját Berzeviczy ez év tavaszán ismerte meg, midőn márczius havában alkalma nyílt az örökvárosba utaznia. Ezzel életének fővágya teljesült s a mint az ó-kori emlékeket szemlélte, a dudvától ellepett forum hatalmas épületei közt vagy Constantinus diadalíve alatt elhaladt, az annyi szeretettel tanult klasszikus világ újúlt meg szemei előtt!
Muretus, a nagyhírű tudós barátságával tisztelte meg a magyar ifjút, kinek apja lehetett volna; épp úgy, mint olasz kortársa, Manutius Pál, kivel Berzeviczy szintén ekkor ismerkedett meg. Harmadik társukat, Giphanius Hubertet viszont már előbb Velenczében látta, hol a franczia követnél lakott. Innen gyakran átrándult Paduába és valahányszor alkalma nyilt vele beszélnie, mindig bámulattal élvezte nagyeszű barátja klasszikai tudását. Ezekről, meg a névről ismert Cujacius Jakab franczia jogtudósról emlékezik Berzeviczy abban a levelében, melyben Rómából visszatérve – az esztendő végén – Muretustól ujabb műveit: a jogi tanulmányok dicséretéről írt s a pápai kollégiumban tartott két beszédét kérte.* Muretus készséggel szolgált velük, már csak hálából is, hogy Giphaniusról annyit beszélt neki és ajánlatára írt levelére felelhetett,* miáltal e tudós honfitársával is baráti viszonyba léphetett.*
Berzeviczy Márton Muretushoz Paduából, 1569 deczember 1-én; Marci Antonii Mureti «Orationes, epistolae et poemata» cz. m. 1727-iki veronai kiadása 90–92. l. és többi kiadásaiban 46-ik levélként közölve; mig e munka legrégibb (1606-iki kölni) kiadásában épp e levél keltezése hibás (Patavio, Kal. Dec. 1564.) s ez az oka, hogy eddig sokan azt írták Berzeviczyről, hogy már 1563-ban Paduában járt.
Ezt Giphanius Muretushoz írt velenczei keletnélküli levelében olvassuk, melyre Muretus válaszolván, azt mondja, hogy azt Berzeviczy levelével együtt vette; minek folytán a Rómában január 12-én (Pridie Id. Jan.) írt levelének éve helyesen 1570, nem pedig 1569, miként Muretus id. művében találjuk, a II. könyv 5. levelében.
Giphanius maga írja (Muretus I. könyve 73. id. levelében), hogy neki Muretus személye ismeretlen és Berzeviczy magasztaló előadására keresi fel levélben. Itt egyúttal azt is írja Berzeviczyről, hogy «Roma nuper huc reversus», de mivel Berzeviczy maga írja, hogy márcziusban járt Rómában, azt hiszem, erre és nem betüszerint értendő, mert nem bírjuk elképzelni, hogy ő – mint egyetemi tisztviselő – az év végéig Rómában volt, illetve ősszel újra Rómába mehetett volna.
Az ilyen levelezést igen nagyra becsülték és magas iródalmi szinvonalra emelték e kor tudósai. Valóságos versengés fejlődött ki köztük a tekintetben, hogy minél hiresebb emberekkel jussanak levélváltásba. Az így szerzett szebb leveleket aztán gondosan őrizték, büszkélkedve mutogatták összejöveteleiken, mint akár drágaságaikat a gazdagok, sőt kiadták, hogy mások is gyönyörködhessenek bennük. A közönség is felkarolta a humanistáktól divatba hozott epistolariumokat, melyek gyakran rövid idő alatt számtalan kiadást értek és világszerte elterjedtek. Manutius is saját levelezése nyomtatásáról értesíti (1571 nyarán) Berzeviczyt Velenczéből, a hová az örökvárosból betegeskedése miatt visszatért.* De ezeken kívül Berzeviczy magyar írókkal is levelezett, elsősorban Forgáchcsal, meg a bécsi udvari könyvtár tudós őrével, Zsámboki Jánossal,* ki az elmult évtizedben maga is Paduában tanult s ott orvosi oklevelet is szerzett.
Manutius Pál Berzeviczyhez Velenczéből, 1571 július 21-ikén Paduába, «Epistolarum libri XIV.» cz. m. lübecki 1646-iki kiadása 699–700. l.
Zsámboki levele Berzeviczyhez Bécsből, 1571 deczember 29-ikéről; az Erdélyi Múzeum 1910. évf. 28. l.
33. CONSTANTINUS DIADALÍVE RÓMÁBAN*
Constantinus diadalíve Rómában (63. l.) az Athenaeum nyomdai r.-t. kliséjéről.
Idegen nemzetiségű tanulótársai közül Berzeviczy legtöbbre becsülte a hollandi származású Blotz Hugót, a ki Paduában 1571 őszén, a reábízott fiatal Liszthy Jánossal érkezett. Tanárai közül meg a nálánál csak három évvel idősebb Pinelli János Vincze jogtudóst,* a ki egyszersmind orvostudománynyal, történelemmel, mennyiségtannal és nyelvészettel is foglalkozott. A tanulókat azonban leginkább a sienai Piccolomini Ferencz bölcsész előadásai s a kalabriai Martialis barát ékesszavú metafizikai magyarázatai ragadták magukkal, Aristoteles és Plato műveit tanulmányozván* maga Berzeviczy is, kit 1570 végén társai «nagytudományu»-nak neveztek és emlegettek, egy sorban a passaui Zindelinus Farkassal, paduai tanulótársával együtt. S ez nagy dicsérete Berzeviczynek, ha meggondoljuk, hogy az ekkoriban Genfben működő tudós kálvinista tanárokkal: a krétai Porta Ferenczczel, a szaraczén Filiberttel, Budaeusszal, Jonvilliervel, Scrimmigerrel és Stephanus Henrikkel, e «legszentebb emberekkel» levelezésben és olyan összeköttetésben állott, hogy őket névszerint köszöntethette, ha valamelyik barátja hozzájuk juthatott.*
Ezt Berzeviczy egy 1572-iki levelében is emlegeti.
Skaricza Máté Szegedi Istvánról írt életrajzában; Faragó Bálint forditása a mezőtúri ev. ref. főgimnázium 1905–1906-iki Értesítője 54. l.
Skaricza nyomán; u. o. 56–57. l.
Honfitársai közül Berzeviczyvel együtt tanultak viszont a hires olasz főiskolán a már ismert Kubinyi László és pataki Vedányi Ferencz, kiket jövetelekor már ott talált, valamint Skaricza Máté s az erdélyi Urbeger Bálint, Verancsics Faustus, Paksi Mihály, Bornemisza Boldizsár, a pozsonyi Ellebodius Miklós, Kovacsóczy Farkas, Gyulai Pál, Hunyadi Ferencz, Pécsi János, erdődi Pálffy Miklós, a nagyszombati Dobos György, Kendy Farkas, somlyai ifjabb Báthory István és a pozsonyi Hoffman György,* kik a fenti egymásutánban érkeztek Berzeviczy ottlétében Paduába.*
Paduában, az egyetem régi anyakönyveiből kiszedegetett hiteles adataim alapján.
A magyarok fenti névsorából tudatosan hagytuk ki Báthory István fejedelmet, kiről Szádeczky Lajos (a Turul 1885. évf. 171. lapján és 1887-ben «Báthory István lengyel királylyá választása» cz. m. 80. l.) hibásan azt írja, hogy Berzeviczynek tanulótársa volt Paduában.
A jövő-menő tanulók valóságos élő ujságként hozták hazulról a híreket, miáltal állandó összeköttetést tartottak fenn elhagyott hazájukkal. Berzeviczy is ily úton értesült az otthoni kisebb-nagyobb eseményekről. De, ha ezek olykor honfiszivét keserítették is, még sem bántották annyira, mint azok a hirek, melyeket levél útján szülőföldjéről, atyjafiai marakodásáról és pusztán hagyott apai öröksége sorsáról kapott. Így pl. 1569 tavaszán szerzett hírt róla, hogy husvét utáni vasárnap unokatestvére és névtársa, Berzeviczy Márton pörbe hívta őt, Mártont és saját ágának atyjafiait, Schwarz György négy gyermekét kakaslomniczi részbirtoka miatt.* A tárgyalásra ő maga persze nem mehetett haza, de mivel rokonai egyre sürgették, végre is felhatalmazást adott nekik ügye képviseletére. Ez úgy történt, hogy két jó ismerőse, dr. Franco Caesar és Villani* Antal egyetemi nótárius kíséretében 1570 február 10-én elment a paduai Szent Justina-kolostorba s ott az apát, mint hites közjegyző által, pecsétes oklevélbe foglaltatta azok nevét, kiket képviseletével megbízott. Huszonöt magyart diktált így be prokurátoraiul, köztük néhai Berzeviczy Frigyes két fiát: Istvánt és Mártont, meg elhalt Bálint bátyja fiát, Berzeviczy Miklóst.* Egy évre reá (1571 február közepén) Berzeviczy Márton, István és Henrik követelte tőle Szepes vármegye széke előtt a kakaslomniczi részbirtokhoz tartozó nyolcz jobbágy visszaadását.* Őszire kelve pedig Sárosmegye alispánja, Kapi Ferencz döntött atyjafia, Berzeviczy Györgyné, Kapi Ilona érdekében, a Berzeviczy Márton által a poloni határban elfoglalt részbirtok ügyében.*
Kivonat Szepes megye protocollumából: 1569 feria 2. post Dominicam Conductus Paschae; a család kakaslomniczi levéltárában.
Alább idézett kiadásában hibásan: Hillanus.
Kiadva a Tört. Tár 1899. évf. 50–51. l.
Szepes vármegye nemességének felhatalmazása 1571 február 12-én; a család berzeviczei levéltárában.
Az ítélet kelte: Eperjes, 1571 szeptember 20-ika; eredeti, rothadt, a család kakaslomniczi levéltárában.
Az ilyen birtokháborítási pereknek nagyszámú családokban se szeri, se száma nem volt. Sokszor még a pervesztés sem járt nagy anyagi kárral, de a mit az egymásra irigykedő atyafiak akartak, a boszantást és boszankodást, azt vele elérték. Berzeviczy Mártont is izgatták, kivált hogy a távolból fontosabbaknak látta ez apró-cseprő pereket a valóságnál. Tanulmányai közepette aggodalom szállta meg otthoni vagyonáért, hiszen jövedelmét is rendetlenül küldözgették utána. Pénze is fogytán lehetett, mert esztendő végén – nem törődvén a tél hidegével – elhatározta, hogy visszatér hazájába, melyet immár négy esztendeje elhagyott.
34. BERZEVICZY HENRIK GYÜRŰPECSÉTJE*.
Berzeviczy Henrik gyürűpecsétje (66. l.) a Magyar Nemzeti Múzeumi levéltár törzsanyagában őrzött és Berzeviczén, 1567 július 13-ikán kelt leveléről rajzolta K. Sebestyén József.
Ezt az időt – kevés részét leszámítva – majdnem kizárólag Paduában töltötte. Itt neve kőbe vésve is fenmaradt azon a márványtáblán, melyet Berzeviczy Márton lakótársával, Kovacsóczyval* állított a Szent Zsófia-templomban az 1565 április 4-én ott elhunyt Horváth Gáspár emlékére, egyetlen fiát sirató édes anyja felkérésére.*
Blotz Hugó jegyezte fel Kovacsóczyról, hogy Paduában Berzeviczynek contubernálisa volt ; Erdélyi Múzeum 1910. évf. 50. l.
Szövege iszonyú hibásan közölve Tomasini Jakab Fülöp «Urbis Patavinae inscriptiones sacrae et prophanae» cz. m. (Padua, 1649.) 191. l. Kijavítottam a maig is meglévő emléktábláról Paduában, 1903 augusztus I-én.
