III.
III.
A «divide et impera» vezérelv Magyarországon a nemzetiségi politikában jutott a leginkább érvényre. Míg Oroszország balkáni térhódítása nyugtalanította a kormányt, addig örömmel látta a magyar nemzeti megerősödést.* A szláv veszedelem ellensúlyozására volt szüksége s ez ellensúlyozó erőt a magyarságban találta meg. A mint azonban a magyar nemzeti törekvések kiemelkedtek abból a mederből, melyet számukra kijelölt, megváltozott a helyzet s a kormány a nemzetiségek oldalára állott. A mgyar nemzeti törekvések a szabadelvű törekvésekkel párhuzamosan fejlődtek s ugyanazok vitatták a nemzeti elv létjogosultságát, kik a jobbágyok felszabadítása, a közteherviselés s a szabadelvű politika többi eszményeiért harczoltak. A kormány nemzetellenes törekvéseiben tehát csupán azokra számíthatott, kik a szabadelvűségnek is ellenségei voltak. E czélra a horvátok látszottak legalkalmasabbaknak. A magyarországi nemzetiségek, tehát a horvátok kulturális ébredése is összeesik a magyarság nemzeti ébredésével, s a mily arányban erősödött a magyarság nemzeti ereje, olyan arányban nőtt a nemzetiségi ellenhatás s indultak meg a nemzetiségi kulturák kifejlesztését és biztosítását czélzó mozgalmak. A nemzeti és nemzetiségi mozgalmak lényegükben demokratikus mozgalmak, mert a népnyelv érvényesítésére irányulnak. A demokratikus mozgalmak a népet állították 157a politikai érdeklődés középpontjába s a néppel együtt vonult be a politikába a nemzeti és nemzetiségi eszme is.
Ungarn etc. von einem ung. Officier 48. l.
A horvát nemzetiségi mozgalmat Horváth Mihály is úgy magyarázza, hogy a horvátokat a magyar példa indította nyelvük és nemzetiségük megbecsülésére.* A dolgok egymásutánját tekintve a dolog valósággal így van, sőt így van a nemzetiségi eszme végső következményeit tekintve is, mert e szempontból a magyar és horvát törekvések lényegükben azonosak. A mint a magyar nemzeti mozgalom utógondolata az ország teljes függetlenítése volt, úgy kísérte e gondolat a horvát nemzetiségi mozgalmat is. A különbség csupán az volt, hogy a horvát nemzetiségi mozgalom czéljai az ország határain túlra terjedtek s egy nagy délszláv állam megalapításában kristályosodtak ki. Ezt a gondolatot a horvát nemzetiségi mozgalom legbuzgóbb apostola, Gáj Lajos, 1842-ben kiadott röpiratában világosan kifejezésre juttatta.
Huszonöt év II. k. 104. l.
29. GÁJ LAJOS.
De különböző volt a magyar nemzeti és a horvát nemzetiségi mozgalom eszközeiben is, mert a magyar nemzeti mozgalom eszközei komolyak, megalapozottak és nemesek voltak, a horvát nemzetiségi mozgalom ellenben gúnyos, támadó és fanatikus eszközökkel dolgozott. Csupán elvétve találunk röpiratokat, melyek tárgyilagos hangon szólanak.*
Thomas Világosváry: Der Sprachkampf in Ungarn. Agram 1841.
158E különbség magyarázata a nemzeti jellegen kívül abban keresendő, hogy a magyar nemzeti mozgalom az értelmiségre, a horvát nemzetiségi mozgalom pedig a tömegre volt alapítva. Hirlapi czikkek, röpiratok, költemények és népdalok hintették el a magot a horvát nép között, melyek mindegyike súlyos vádakkal s izzó gyűlölettel volt tele az elnyomó magyarok ellen. Az eszközök szerint különböző volt az eredmény is: a magyar nemzeti mozgalom eredménye komoly politikai harcz volt, a horvát nemzetiségi mozgalom a nép szenvedélyeit lobbantotta lángra.
Ennek megfelelően a horvát nemesség felvilágosodottabb része távol tartotta magát a mozgalomtól s ezek megfélemlítésére irányult a mozgalom első sorban. Az összeütközés a törvényhatósági életben történt meg, mert hiszen ez volt a politikai élet egyetlen színtere, de itt is a felizgatott tömeg, az alsóbb nemesség állott szemben a felvilágosodottabb nemességgel, a melyhez a mozgalom természeténél fogva nem ért el. A horvát nemzetiségi párt természeténél fogva népies volt s népiessége alapján sikerült háttérbe szorítania a horvát nemesség magasabb elemeit. A nemzetiségi izgatókat és pártosaikat nem érdekelte a haladás ügye, melyet a magyar törvényhozás ez időben olyan hűségesen szolgált, hanem a régi magyar ellenzék mintájára kizárólag a nemzetiségi eszme érvényesülését munkálták s e czél érdekében a fejedelmi abszolutizmust is hajlandók voltak támogatni. Ez magyarázza a horvátoknak az 1848/49. évi események alatti magatartását, a miből a magyar nemzeti ügyre oly nagy veszedelem származott.
A horvát nemzetiségi mozgalmat a kormány benső megelégedéssel szemlélte s habozás nélkül felhasználta czéljaira. A horvátok módot adtak a kormánynak arra, hogy a magyar nemzeti mozgalommal együtt a szabadelvű haladás ügyét is megállítsa. A horvát nemzetiségi mozgalom nem maradt hatás nélkül a magyar államférfiakra sem s lelkükben kétségeket támasztott. Maga Széchenyi István is hajlandó volt e mozgalmat a magyarság 159túlbuzgóságának rovására írni s megállásra intett nem csupán a nemzeti mozgalom, de a szabadelvű haladás terén is. Fellépése azonban nem járt sikerrel s a mint az 1843/44. évi országgyűlés eseményei igazolják, a magyar szabadelvű politika képviselői félelem nélkül mentek előre a megkezdett úton. A horvátok viszont a törvényhozás termébe is bevitték a horvát nemzetiségi politika szellemét s megkísérelték eszményeik érvényesítését.
A horvát felfogást az országgyűlésen a horvát követek juttatták kifejezésre, midőn a többi követtel ellentétben latinul szólaltak fel. Bezerédj a magyar nyelv ügyének buzgó harczosául szegődött ez alkalommal is s az 1843 június 2-iki országos ülésben indítványt tett, hogy az országgyűlésen csupán magyar nyelven lehessen szólani. Szerinte a természeti törvény jogán nem lehet a nemzetet nyelve használatában meggátolni, s ha ilyen tételes törvény léteznék, az lex turpis, lex impossibilis volna. A magyar nyelv országgyűlési használata tehát Bezerédj szerint jogosult s nincs oly törvény, mely a horvát követeknek a latin felszólalást megengedné, nincs oly törvény, mely az országgyűlés tagjait az idegen beszédek meghallgatására kötelezné. Ha a horvátok Magyarországot anyaországul elismerik, a magyar nyelvet is el kell fogadniok. Ha van is ellenkező utasításuk, az országgyűlés akarata előtt meg kell hajolniok. Az ilyen törekvéseket a kormánynak el kell nyomnia s biztosítania kell a magyar nyelvnek természetes jogait.
Ugyanezen elveket juttatja kifejezésre 1843 augusztus 22-én Sztankovánszky Imréhez intézett levelében, sőt itt még szabatosabban körvonalazza álláspontját, mint az országgyűlésen. Nem tartja t. i. szükségesnek, hogy törvénynyel kötelezzék a felszólaló követeket a magyar nyelv használatára, mert ez «csak ott szükséges feltétel a magyar nyelv divatoztatására nézve teendők tekintetében, ha törvény van ellene». A horvátok felfogásával szemben pedig az az álláspontja, hogy «itt nem Horvátországról, itt a magyar dietáról van szó, melyen a horvát követek csak mint magyar tagok vehetnek részt, mert a magyar 160complexnek csak magyar részei lehetnek». Otromba támadásnak tekinti a nemzetiségi irodalomban meghonosított Magyar és Ungar közötti megkülönböztetést, a melyre tettel kell felelni az országgyűlésnek, hogy «ki a mi dietánkon Ungar akar lenni, sit et Magyar oportet». A milyen határozott az elvben, olyan engedékeny a módra nézve. Horvátország megtiltotta követeinek, hogy a magyar országgyűlésen magyarul szóljanak s erre az országgyűlés megtorló végzéssel élt. A mennyiben a horvátok álláspontjukból engedni hajlandók s magyarul is szólnak, hajlandó latin felszólalásukat elnézni.*
1843 november 5-iki levele Sztankovánszkyhoz.
A horvát nemzetiségi mozgalom ügyében kezdetben optimista felfogást vallott, mert 1843 augusztus 22-én Sztankovánszkyhoz intézett levelében még azt írja, hogy «egy kissé nagyító üvegen és nem is teljesen szabad szempontból» szemlélik azt. Ez optimista felfogásnak megfelelően nem volt hajlandó olyan törekvéseket támogatni, melyek a horvát hivatalnokoktól a magyar nyelv tudását követelik. Nem huny azonban szemet a horvát mozgalom előtt s az 1843 június 21-iki országgyűlésen egyenesen felhívja rá a figyelmet; de olyan eseménynek tekinti az egészet, a melylyel szemben a kormány egymaga is eredményesen léphet fel.
Az országgyűlésnek a nemzet, a kormány és az uralkodóház iránti felelőssége követeli Bezerédj szerint, hogy a mozgalom kellő világításba helyeztessék. Nem utasítja el a kiegyezés gondolatát, melyet az elnöklő személynök vetett fel; szükségesnek tartja azonban, hogy «a baj, a rossz, mi aggodalmat, fájdalmat okoz, legalább kifejeztessék». A benső békét és rendet veszélyezteti a mozgalom s ennek megóvása az országgyűlés kötelességei közé tartozik. A «principiis obsta» elv alapján szükségesnek tartja, hogy felhívja a figyelmet «azon bár még csak gyengének látszó mozdulatra, mely a nemzetet, mely magát az uralkodóházat fenyegető zivatarrá növekedhetik és mely ellen késő lehet majd akkor a legnagyobb erőfeszítéssel fordítani a legszigorúbb 161eszközöket, holott jelenleg aránylag oly csekély intézkedéssel lecsillapítható». Nem akar e tárgyba jobban belemélyedni ez alkalommal, egyelőre még szükségesnek tartja a türelmes várakozást; megrója azonban máris a kormányt azért, mert nem látta szükségesnek a nemzetet a mozgalom ügyében megnyugtatni, holott a királyi előterjesztések kapcsán erre alkalma nyílott volna. Az országgyűlés kötelessége tehát a királyi előterjesztésre adandó válasziratban figyelmeztetni az uralkodót, hogy «fenyegető mozgalmak vétetnek észre az országban, melyek a kormány éber figyelmét és szorgos intézkedését megkívánják».
Tagadhatatlan, hogy Bezerédj helyes világításban látta a horvát veszedelmet s a kormányt joggal rótta meg vétkes közönyéért. Erélyes intézkedéseket sürgetett, mert csupán ez úton remélte a fenyegető veszedelem békés elhárítását.
Határozottabban körvonalozza álláspontját az 1843 november 17-iki kerületi ülésen, midőn Zsedényivel szemben indítványt terjeszt elő, hogy feliratban kérjünk felvilágosítást «bizonyos mozgalmak és tények felől, melyek illirizmus és pánszlávizmus nevezete alatt értetnek». Nem csupán Magyarország, hanem «a felséges ausztriai ház alatt egyesült többi nemzetek megnyugtatására is szükségesnek tartja, hogy a kérdés tisztáztassék, mert a gyanusításoknak és vádaskodásoknak csupán ily módon vethet véget a kormány. A kormánytól várta e téren a kezdeményezést, de mert ez késett, kénytelen volt indítványával előállani. E komoly kérdésben, mely a kormány számára felette kellemetlen helyzetet teremtett, Bezerédj nagy tapintattal járt el s nem ragadtatta el magát. Indítványa megtevésekor hangoztatja, hogy nem ellenséges indulat vagy gáncsolási szándék vezetik állásfoglalásában, hanem «a legvalódibb hűség és loyalitás». Ez őszinte és becsületes kijelentést Bezerédjnek minden fenntartás nélkül el kell hinnünk s Bezerédj őszintesége és becsületessége magyarázza a szaván induló ellenzék magatartását is.
A történelemből vett példákkal igazolja a magyar nemzet ragaszkodását az uralkodóházhoz: Mária Terézia trónja védelmében 162«ugyanazon nevek fénylettek, melyek kevéssel előbb Rákóczi zászlai alatt tűntek ki» s József császár politikája ellenére a franczia háborúk alatt véres áldozatokat hozott a magyar nemzet az uralkodóházért, az 1822/23. évi abszolutisztikus törekvések ellenére végül az 1830. évi veszedelmes áramlatok között hűségesen kitartott a magyarság az uralkodóház mellett.
A nemzeti nyelv melletti buzgólkodás nem irányul szerinte az uralkodóház ellen, de nem irányul a horvátok ellen sem, mert nem Zágrábban akarnak magyarosítani, hanem az országgyűlésnek magyar jellegét védelmezik. Szomorú volna Bezerédj szerint, ha «azon balfelfogás diadalmaskodnék, hogy a horvátok jóléte s nemzetisége csak a magyar nemzet kárára gyarapodhatnék, csak a magyarság vére s életéből élhetne». Itt egyáltalán nincs szó a horvátok érdekeiről, hanem azt kívánják a horvátok, hogy «tiltva legyen a magyar országgyűlés egynémely tagjainak a magyar országgyűlésen magyarul szólni» s latinul beszéljenek. Ez a magyar nemzetiség kifejlése ellen van, már pedig Bezerédj szerint «nemzetiség nélkül felvirágzást, boldogságot várni annyi, mint föld nélkül gyümölcsöt reményleni».
E helyen Bezerédjt olyan megindultság fogta el, hogy szava elakadt, pihennie kellett, a teremben egy pillanatra néma csend támadt, melyet hirtelen harsogó éljenzés váltott fel s Ráday meghatottan rohant a szónokokhoz.* Ez ünnepélyes jelenet hatása alatt Bezerédj visszaemlékezett az 1836. évi esetre, midőn szava beszéd közben hasonlóan felmondotta a szolgálatot s e visszaemlékezés nyomában egészen felmelegszik, kitör a szó ajkán s a nyugodt felszólalásból mindent magával ragadó szónoklat lesz. «Tisztuljunk fajtánk azon eredeti bűnétől – így kiált fel – hogy nemzetiségét, ha oly sanctuariumnak tekintette is, melynek sértetlenül tartásától függ üdvössége, de azt tettleg is szentség gyanánt védeni eddigelé csak halogatta, inkább idegenek discretiójától 164várva e részben, mit önönmagának kellett volna tennie.» Nem nyer, de nem is érdemel engedelmet más embertől, de Istentől sem, ki maga magát elhagyja!
E beszédről mondja Széchenyi naplójában, hogy «Bezerédj Pista képtelenségeket beszél.» Zichy: Széchényi naplói 459. old.
16330. RÁDAY GEDEON.
A követi tábla álláspontjának fenntartását már a külfölddel szemben is szükségesnek tartja Bezerédj, hogy megczáfoltassék «azon szerencsétlen és gonosz különzböztetés, melyet az Ungarn és Magyarn között állítanak fel némely jóbarátaink». Meg kell mutatni, hogy a «magyar törvényhozásban e két szó egy és oszthatatlan értelmű» s hogy «nemzetiségünk alapján akarjuk felállítani nemzeti gyarapodásunk és jólétünk épületét». Végül felszólítja követtársait, hogy ne engedjék szavazásra jutni az ügyet, hanem határozzanak egyhanguan a végzés fenntartása mellett.
A kormány nem nézte jó szemmel a nemzeti eszme megerősödését és igyekezett ez áramlat elé akadályokat gördíteni. Nyiltan nem mert szembeszállni a nemzeti irányzattal, arra nem érezte magát elég erősnek, hanem minden módon húzta-halasztotta az ügyet. Ilyen értelemben fogalmazták a királyi válaszokat, a mi heves kifakadásokra adott alkalmat. Bezerédj nem csügged, kitart a nemzeti nyelv védelmében s az 1844 január 30-iki kerületi ülésen az ügy érdekében hatalmas beszédet mond. Azon kijelentéssel kezdi, hogy «a becsületes őszinteség a legjobb politika». Ez elv alapján kijelenti, hogy a királyi válasz értékét csupán kellő megfontolás után tudta méltányolni, mert a mult minden magyar politikust óvatosságra int a kormánynyal szemben. Most azonban kijelenti, hogy annak nem csupán anyagi része, hanem szelleme is kedvez a magyar nemzetiségnek. Eddig nemzeti téren sem az uralkodó, sem a kormány rokonszenvére, közreműködésére számítani nem lehetett, «elkülönözve, elhagyatva állott kormányától a szegény magyar nemzet legfőbb érdekének eszközlésében». A gyakorlatban érvényesült a közmondás: «Regis ad exemplum totus componitur orbis.» A hivatalnokok s a főúri családok, kik az uralkodó és kormány közelébe jutottak, a példa hatása alól csak ritkán és nehezen szabadultak s az ő példájuk ismét tovább hatott. Egy szóval az uralkodó és kormány köréből 165határozottan nemzetellenes szellem áradt ki. Ilyen körülmények között nemzeti erőnk nem fejlődhetett, sőt lépten-nyomon gyengült. Mostantól kezdve sok minden máskép lehet: «Urunk, királyunk nemzetiségünket, nyelvünket elfogadja, sajátjává teszi, magyarnak vallja magát, magyarrá alkotja kormányát és a magyar király fogja fel a magyarság ügyét és igéretet ad, sőt megteszi a kezdetét, mely szerint a nyelv és nemzetiség ügyét a nemzettel egyesülve eszközölje.» «Egyesülésben van az erő» mondja Bezerédj s igazolásul hivatkozik Nagy Lajos és Hunyadi Mátyás dicső uralkodására. Ehhez azonban mindenekelőtt az kellene szerinte, hogy a követek tartsanak össze ez ügyben s ha vannak is közöttük nézeteltérések, csak «nyelvünkre, nemzetiségünkre nézve, édes hazánknak ez életügyében, mint annak testvérfiai igazán, őszintén, testvérileg egyesüljünk». Ezt az együttműködést megindító módon sürgeti, hogy szinte várnók a nagy kibékülési jelenetet, mely a franczia forradalom egyik ülését emlékezetessé tette. Szavai meggyőződést és őszinteséget sugároznak: «Bocsássunk meg, felejtsünk el mindent, mi e tekintetben rossz, vétkes köztünk történt, vessük az engesztelődés fátyolát a multra, csak szebb jövendőnk közerőveli eszközlése álljon előttünk, szállja meg az engesztelődés lelke a hazát, ennek egyes fiait, a törvényhatósági életet, szállja meg az országgyűléseket. Mindenre nézve mi a politikai élet surlódásai közt kellemetlen és sértő történhetett köztünk, ha kiengesztelődés és egyesülés nem következik, utoljára a személyes keserűségnek kárát mindenkor csak a közügy vallja». Ha a nemzeti önérzet élt volna a nemzetben 1527-ben, akkor Bezerédj szerint a mohácsi gyásznap ellenére I. Ferdinánd kormánya magyar lett volna. A mi 1527-ben nem sikerült, azt meg kell kísérelni 1844-ben, hogy újabb mulasztás vádja ne terhelje a nemzetet.
Az elért eredménynyel azonban nem szabad betelni, hanem tovább kell haladni a megkezdett úton, sőt kettőztetett erővel kell igyekezni mindannak elérésére, mi «nyelvünk és nemzetiségünk ügyében hátra van». Kívánatosnak tartja, hogy a helytartótanács 166az örökös tartományok hatóságaihoz magyar nyelven írjon, mert «az ausztriai ház országlása alatt levő statusegyesületnek természete, eszméje és nemcsak mi magyaroknak, hanem az örökös tartományoknak érdeke hozza ezt magával». E «status egyesületben» a magyarság számára az egyenlőség és viszonosság elveit minden tekintetben, de különösen nemzetiségi tekintetben követeli, mert szövetségesek közt tartós jó viszony csupán a reciprocitas alapján állhat fenn. A mint az Amerikai Egyesült-Államokban «különböző népek egy nagy status-szövetségben egyesülvén mint a civilisátiónak őrei és terjesztői állanak a művelt világ nyugati határain és a respublikai formákban működnek ezen roppant feladatra nézve; úgy nekünk a mívelt kelet határán ugyanazon nemes feladatban lehet és kell a monarchiai formák alatt működnünk». E feladat megoldására erő kell s erőt csupán az egyetértés adhat, a mely a viszonosság elvén épül fel. Bezerédj prófétai tekintete a messze jövőbe lát, midőn a nagy megpróbáltatásra hívja fel a figyelmet, a mely a monarchiát fenyegetheti egyszer s melynek legyőzésére minden erőre szükség lesz: «Jöhetnek idők és események, hogy a szövetséges nemzeteknek minden erejükre, arra is, mely csak az igaz egyetértésből, összetartásból származhatik, szükségük lehet…» Ez összetartás pedig csupán a viszonosság elvének teljes érvényrejutása esetén alakulhat ki, ezért sürgeti első sorban nemzetiségi tekintetben ez elv érvényre juttatását.
Kívánatosnak tartja továbbá a hadseregben a magyar nyelv érvényre juttatását, mert «a mely hadi sereg hazánk fiaiból állíttatik, hazánk költségén tartatik – attól a magyarság attributumait megtagadni nem szabad». Azon ellenvetésre, hogy a hadseregnek egységesnek kell lenni, azt feleli, hogy tanuljanak meg az idegenajkúak magyarul, mert ezek érdekeinél előbbrevaló a nemzet érdeke; a nemzeti érzés megbecsülése fontosabb, mint a hivatali nyelv.
Kifogásolja végül a királyi válaszban azt, hogy a közoktatásügy szabályozási jogát nem biztosítja a törvényhozás számára 167s hogy a nemzeti nyelv érvényesülését a közoktatásban csupán a messze jövőben helyezi kilátásba.
Az 1844 február 3-iki országos ülésen ismét a horvát követek országgyűlési magatartását teszi kritika tárgyává s kifejti, hogy a latin nyelv melletti erőszakoskodásukkal semmi esetre sem szolgálják a Magyar- és Horvátországok közötti jó viszonyt. A magyarországi követek megmutatták, hogy méltányosak tudnak lenni a horvátok kívánságaival szemben, most tehát méltán elvárhatják, hogy a horvátok is hasonló magatartást tanusítsanak. Elismeri, hogy a horvátok hasznos polgárai s Horvátország fontos része az országnak, mert ott van az ország egyetlen tengerpartja, de hangoztatja viszont azt is, hogy Horvátországnak is vannak érdekei s megértéssel mindent könnyebben elérhetnek, még azt is, «mit provinciális s horvát nemzeti tekintetben óhajtanak». Egyszóval a kölcsönös egymásrautaltságot hozza ki s ez alapon a békét sürgeti.
A horvát nemzetiségi mozgalom ügyében az 1844 július 6-iki kerületi ülésen egy feliratot indítványoz, melyben a kormánytól felvilágosítást kér «azon nyugtalanító állapotra nézve, mi főleg Horvátországban az úgynevezett illír mozgalmak által előidézteték» s azon lépésekről, melyek e mozgalom elnyomására történtek. Különösen arra hívja fel az uralkodó figyelmét, hogy tartassa meg a magyar nyelv ügyében hozott törvényeket s vonja meg kegyelmét azoktól, a kik nem tisztelik a törvényeket. Kísérje figyelemmel a külföldi eseményeket, «tekintsen az aldunai tartományokra, tekintsen a Fekete-tengerre s messze észak felé», vajjon nem onnan indulnak-e ki e veszedelmes mozgalmak. Ausztria és Magyarország érdekei egyaránt megkívánják, hogy most pótoltassék ki az, a mit annak idején Lengyelország megmentésére tenni elmulasztottak, a magyarság kész az uralkodó erélyes fellépését áldozatokkal támogatni.
Hatalmas külpolitikai képet tár fel Bezerédj beszéde, a mely minden részében megfelelt a valóságnak. A horvát mozgalmak igazi okául Oroszország növekvő hatalmát s terjeszkedési vágyát 168jelöli meg, melynek a délszláv mozgalom csupán eszköze volt. Teljes készséggel ajánlja fel az ország erejét e veszedelmes politika ellensúlyozására, a mely nemcsak Magyarországot, hanem Ausztriát is fenyegeti. A feliratot a kerületi ülés elfogadta, tehát egyetértett Bezerédj felfogásával; a kormány azonban más színben látta az ügyet s eszközül használta fel az ébredő magyar nemzeti politikai ellensúlyozására. Sokkal biztosabbnak érezte magát ez időben, semmint a szláv terjeszkedő politika aggodalmakat keltett volna benne. A «divide et impera» elvet követte, melyből csupán az elsőt tudta megvalósítani, a második érvényesítésére nem volt ereje. A nemzeti politikának volt igaza, a birodalmi politika elszámította magát.
A mint a készülő nemzetiségi mozgalmak elé nyitott szemmel nézett Bezerédj s a nemzetiségi ellenhatással szemben a törvény iránti engedelmességet hangoztatta, úgy a magyar nyelvet illetőleg nem elégedett meg törvényes uralomra juttatásával, hanem azt akarta, hogy valósággal a nemzetiségi nyelvek felett álljon. A magyar kultúra emelését sürgette, hogy a magyar nyelv valósággal politikai tényezővé váljék. Követi végjelentésében a következő módon mutat rá erre a magasztos feladatra: «E czélra vagyonosabbjaink pénzbeli segedelmüket nem fogják kímélni; ha nemcsak hazafi kötelességüket, hanem a haza bárminő tekintetbeni előmenetele után ő reájuk aránylag mindenkor nagyobb mértékben eredő jótékonyságot tekintetbe veszik. És íme a népnevelésnek minden tekintetben oly üdvös és szent ügye nemzeti nyelvünk és nemzetiségünk emelésére is mindenkinek a legjobb alkalmat nyújtja; azoktól kezdve, kiknek hogy gyermekeiket iskolába járathassák s ezzel ő bennük a magyar hazának hasznosb, méltóbb polgárokat nevelhessenek, táplálás és ruházatjukbeli első szükségeiktől kell elfogniok a költséget, azon hatalmasokig, kik tágas uradalmaikban falusi és felsőbbrendű iskolákat alapíthatnak – mindenki ezek közül a népnevelés üdvös mezején anyanyelvünk iránt szent kötelességét legkönnyebben és leghatályosabban 169teljesítheti.»* Az iskola tehát az, a mely Bezerédj szerint a magyarság jövőjét biztosíthatja s minthogy erre a kormány egyáltalán nem fordít gondot, a magánosok áldozatkészségének kell a kormány mulasztásait pótolni, a mint e téren Bezerédj István jó példával járt elől.
Pesti Hirlap 1845 január 2-iki 418. sz.
