XIX. A DEBRŐI ÉS AZ EGERVÖLGYI CSATÁK.
XIX. A DEBRŐI ÉS AZ EGERVÖLGYI CSATÁK.
A KERESZTESEK idáig Pásztónál és Gubacsnál szenvedtek nagyobb veszteségeket. Hevesvármegyében, a parasztok hevesi és várkonyi táborában bízva, mindamellett június második felében is mozogtak,* szervezkedtek s az időknek, a magyar szellem föllobbanásának egyik jele, hogy Fegyvernek városa éppen ebben az időben készíttetett magyar köríratú pecsétet,* a melynek egyenes kétélű kardot tartó pánczélos karja nagyon jól jellemezte a kor hangulatát. Azonban mikor «a négy vármegye» serege arról értesült, hogy Bornemisza a gubacsi tábort megtámadni készűl, benne a Bebek János borsodi csapataiban bízva, be sem várta június 24-ét, a hatvani gyülekezésre kitűzött időt, hanem – pár nappal rémüldöző körlevelének kiadása után – június 20-a táján már megindult a hevesvármegyei kuruczok ellen. Hiszen, ahogy Dósa kortársa, Stieröchsel, éppen a hevesvármegyei állapotokról verselgetett,* mindenütt terjedt az összeesküvés; a parasztnép úgy növekedett, csoportosult, gyülekezett, mint a Hydra; s a hogy a méhek kirajzanak kasaikból, a földmívesek is odahagyták kunyhóikat, házaikat, falvaikat, községeiket, hogy az országban mindenütt öldököljenek. A papok és a szerzetesek voltak a vezéreik. Olyan jelent, a melyet Vergilius Maro sem festhetne, Homeros sem rajzolhatna s maró szatirákkal az qauinói (Juvenalis) sem gúnyolhatna jobban. Székely (Dósa) György rendelkezett vezéreikkel.*
A négy vármegye többször idézett levele Abaújhoz.
B. Radvánszky Béla ezt (Századok, 1880. 483–484.) kétségbevonta, azonban Petrovay György (u. o. 694-605.) bebizonyította.
Stauromachia, IV. 181–190. V., 150. l.
Érdekes, hogy ezt Taurinus-Stieröchsel (u. o. 194. v.) éppen a hevesi események leírásánál, jónak látja külön is fölemlíteni.
A gubacsi csata napján, tehát június 21-én,* Hevesről a kuruczok a Csörszárkán keresztül Eger ostromára, a nemesek pedig a hatvan-gyöngyös-verpeléti úton nyomulván előre, Debrő (a mai Feldebrő) táján circa Debrew) találkoztak egymással. Debrőnek a neve is a hegyek lejtőjén levő mély, vízmosásos helyet jelent. A Tarnafolyó és a Kigyóspatak közt levő határa valóban tele volt vízmosással, a Tarna felé levő laposabb része azonban jó termést adott a Debrőy-családnak, melynek uradalma a szomszédos Tótfalut, Csalt (Szentgyörgy egy részét) és Kált is magában foglalta. Egy kis hegykúpon váracska védelmezte a falut, melynek közepén, a mostani templom helyén, kolostor és román ízlésű díszes templom állott, melynek altemploma még a XIII. század elején épülhetett* s falképek, faragványok ékesítették.* Maga a Debrőy-család, mely állítólag az Aba-nemzetségből származott,* alkalmasint erősebb részt vett a mostan kifejlődött küzdelemben. A családnak legnagyobb embere Debrőy István volt, Zsigmond király kincstartója, a kinek része volt abban, hogy Zsigmondot a rendek a siklósi várba csukták s hogy László nápolyi herczegnek a magyar trónkövetelőnek, némi sikerei voltak s a pártütés még Erdélyben is tért foglalt. A hűtlen nagyúr fia, Imre, a debrői javaknak már csak egy részét kapta vissza; példáúl Tállya, Regécz elveszett, sőt a debrői uradalom maga is a vár nélkül szállt vissza ősi tulajdonosaira, bár utóbb ezt is megszerezték. Két esztendővel a kuruczok mostani támadása után, 1516-ban, már Drágffy János a debrői vár ura;* s nem valószínűtlen, hogy az utolsó Debrőy most esett el, az ősi vár alatt megvívott harczban. A dolog valóban így történhetett, mert ugyanazon napon, a melyben Bornemisza a gubacsi csatában győzött, Drágffy János szétverte azt a 7000 keresztest, a ki Debrő várát ostromolta,* s így a várral és annak uradalmával méltán vehette el jutalmát, a mi azonban bizonyára csak a Debrőyek magvaszakadtával történhetett meg.
Suriano jelentése nyomán Karácsonyi a Tört. Tárban, 1891. 339. Ez a dátum annál elfogadhatóbb időpont, mert a királynak a bártfaiakhoz június 26. (Datum Bude, feria 2. post festum Nativitatis beati Joannis Baptiste. A bártfai levéltárban és Kaprinai-kéziratok, XI. 59–60.) kelt levele már tud a debrői (circa Debrew) csatáról. Leghatározottabb a dátum Barbaronál (Archivio, VIII. 1055.), ki a gubacsi csata után ezt írja: «Bizonyára csodálatos dolog volt, hogy ugyanaz nap más 7000 keresztest, ki Agria (Eger) közelében a debeai (debrői) várat vették körűl, Giovanni Draffi (Drágffy) az ország más báróival és nemeseivel megtámadta s hasonlóképen az ő nagy veszteségökkel megtörte és szétszórta; és egy ennél még nagyobb sereg» Amianatánái (Anyavárnál, a Dunántúl) szintén eznap kapituált.
Gerecze Péter, A debrői altemplom. Archaeol. Értesítő, 1897. 405–414.
A falképekről Ipolyi az egri schematismusban (1865., 143.) s Heves várm. leírásában (1865., 465.) Rómer, Régi falképek, 104. s Gerecze, id. h. 412–413.
Kandra Kabos, Debrői István. Kath. Szemle, 1896. 417–437. és 564–604. Az Aba-származású Debrei családról u. o. 426–432.
Drágffy 1516 februárius 1. már «ex castro nostro Debrew» keltez. Károlyi-oklevéltár, III. 96.
Rocca di Debea presso Agria. Barbaro Dániel, Storia Veneziana, Suriano jelentése nyomán. Archivio, VII. 1055. és ennek nyomán Karácsonyi a Századokban, 1891. 339.
A feldebrői altemplom alaprajza.*
Az Archaeologiai Értesítő 1897. évf. 407. lapján jelent meg először.
Bélteki Drágffy János, Drágffy Bertalan erdélyi vajda fia, a debrői győzelemmel alapította meg katonai hírnevét. Ettől fogva ebben a parasztháborúban akarva, nem akarva részt kellett vennie. Már előbb nagy méltóságokat viselt; 1510–1512 közt királyi főétekfogó volt, 1513-ban pedig főpohárnok s ezt a méltóságát 1520-ig viselte, mikor egymásután tárnokmester, temesi gróf, majd országbíró lett s kezében az ország zászlajával, a mohácsi csatatéren mint valódi hős fejezte be életét. Mindenesetre tanulságos adalék, hogy Debrőnél is az ország egyik zászlósurának kellett szembeszállnia a lenézett kuruczokkal.
Nem tette őket tönkre. Újra gyülekeztek és újabb próbára készülődtek. Dósa György, a hogy Temesvár alatt vereségökről értesült, újabb vezérekre bízta a «fegyvertelen» népet s megparancsolta, hogy «rögtön tábort üssenek abban a visszhangos völgyben, a melynek közepén a kis Eger pataka, melyről az erős Eger vette nevét, áradásaival el-elönti a földeket és a kerteket».*
Taurinus, IV. 194–199. V., 150. l.
Akkor már javában folyt az aratás. A lernai Rák karjainak emésztő lángjai a Procyon és az Ikrek csillagzatáig terjedtek,* vagyis július elején, körűlbelűl julius 2–5 közt történt, hogy «az oktalan, nyomorult nép» ismét csatára és halálra készült.
U. o. 199–201. v.
Az egri püspök, a kinek erős székhelyét elfoglalni akarta, abban az időben Estei Hippolit herczeg volt, Mátyás király második feleségének, Beatrix királynénak unokaöcscse. Még csak harminczöt éves, de már huszonhét esztendeje főpap és tizenkét esztendeje bíbornok. Főpapi pályáját egyenesen mint esztergomi érsek s az ország prímása kezdte meg. A fölháborodott közvéleményt ugyancsak későn s ugyancsak furcsán akarták megnyugtatni, mikor tíz esztendő mulva, 1497-ben, VI. Sándor pápa jóváhagyásával cserében az egri püspökséget kapta, prímás pedig Bakócz Tamás lett. Ettől fogva Olaszországban lakott, a hol csakhamar milanói és capuai érsek, ferrarai és modenai püspök s hatszoros apát lett, Magyarországba pedig csak nagyritkán látogatott el. Egyik udvari embere, Ariosto, az Orlando furioso halhatatlan költője, nem akarta oda követni. Hiszen egy hosszú tél megölné s Magyarország ege, bizony, csak zordonabb, mint Olaszországé. A tőzeg és a szén melegétől jobban irtózott, mint a pestistől; már pedig ott, a közel Rifeus (az Uralhegység!) zordon aljában ilyen tűz körűl esznek, isznak, játszanak és dideregnek. Zamatos, erős a boruk s a magyarok közt szentségtörtést követ el, a ki a bort körömszakadtáig tisztán nem iszsza. Minden ételök borsos, fahéjas, fűszeres; ő meghalna tőlük!
De őt s nem egy magyarországi olasz udvari emberét és gazdatisztjét ennél is jobban bánthatta a fiatal érsek nagyúri gőgje. A kinek eszébe jutott, hogy lánczát lerázza, még jól járt, ha ura csak bérét tagadta meg és nem üldözte. Neki rabszolga kellett, a ki kutyáit hajrázza, sólymait idomítsa, a vadászatról hazatérve sarkantyús csizmáit lehúzza s őt elválhatatlanúl kísérje. S kevesen fogadkozhattak úgy, mint Ariosto, hogy inkább szabadon, mint gazdagon éljenek. Mert csalódik ő eminencziája, ha azt hisz, hogy azzal a 25 tallérral, a mennyit negyedévenkint morogva fizetnek, egy Ariostót életre, halálra lebilincselhet; inkább nyugodtan tűri a szegénységet, mint hogy visszavágyjék a rabszolgaságra.*
Deák Farkas lefordította Ariostonak Hippolitról és Magyarországról szóló szatiráját. Századok, 1873. 593–602.
A költő, ki valaha hű szolgájának vallotta magát s kegyei, jó tettei fejében egyetlen vagyonát: Orlando furiosóját neki ajánlotta a őt a XVI. század fényének, díszének nevezte, ezúttal kétségtelenűl kelleténél sötétebb képet festett a bíbornokról. Hippolitot a nép maga nem ösmerte, mert majdnem folytonosan külföldön tartózkodott. De ösmerte olasz katona- és gazdatisztjeit, a kik, fegyveres hatalmukra támaszkodva, a jobbágyokkal szemben irgalmat nemigen éreztek. A prímásnak 40–50 olasz nemes tisztje és 2–300 főnyi zsoldos lovas csapatja (közte 40 huszárja) évenkint 3–4000 aranyba, sőt többe is került; azonkivűl az egri és a szarvaskői várőrséget is fizette. Az egri vár 28 és a szarvaskői vár 8 katonája ruházaton s ellátáson kivűl összesen 216 aranyat s a két várnagy is körűlbelűl ugyanannyit kapott. A 200 udvari cseléd fizetése és ellátása évenkint szintén belekerült 6–7000 aranyba.
Mindez a teher s a fényes udvartartás költsége a jobbágyság nyakába szakadt.* Ki gondolt volna a szegény jobbágy saját gazdaságával és tisztességes megélhetésével, mikor a tisztek magát az uradalmat is teljesen elhanyagolták; s nem tudtak annyi gabonát termelni, annyi marhát tenyészteni, a mennyi a belső fogyasztásra kellett? Nem egyszer még a szénát, szalmát is pénzen vették, mert a termés egy része lábán veszett, nem lévén igák és béresek a behordásra. A majorsági gazdálkodás elhanyagolása szükségképen a jobbágyság zaklatására vezetett a kilenczed és a tized beszedése alkalmából. Hogy ennek zúgolódását lecsöndesítse, a jószágkormányzó – akkor az olasz Lardi Taddé – 1507-ben a tizedből kétszáz csomó tavaszbúzát adott Werbőczynek. Nem tagadhatta meg – úgymond, – mert ő maga kérte s mert az országban, kiváltképen a parasztnépre, nagy a befolyása.*
A földesúri haszonvételek mintegy 1000, a dézsma- és papi tizedborok 6000, a gabona s más haszonvételek 8–9000, összesen 15–16.000 aranyforintra rúgtak. (B. Nyáry a Századokban, 1870.)
B. Nyáry Albert a Századokban, 1870. 359.
VI. Sándor pápa érme.*
Müntz «Les arts ŕ la cour des papes Innocent VIII… (Paris, 1898.)» cz. művében jelent meg.
Az olasz jószágkormányzó s a központi magyar számvevő ügyelt föl a sajó-hídvégi, cziráki, túrkevei, szentmarjai, simándi, gyöngyös-püspöki és bélapátsági hét tiszttartóságra; s rendkivűl jellemzők azok a számadások, a melyek mindezen uradalmaknak és az egész püspökségnek akkori gazdasági állapotait ösmertetik.* A latifundium, tisztán terjedelménél fogva, nem lehetett irígység tárgya. Hiszen az egri püspökség uradalma, mely ötven helységre terjedett ki, alig ért többet mai becslés szerint 600.000 koronánál s jövedelme sem ment többre 15–20.000 aranynál. Ma helyesebb és okszerűbb gazdálkodás mellett egy 4–500 holdas birtok értékesebb és jövedelmezőbb lehet, mint az az akkori egész rengeteg uradalom. A jobbágy nem szakadt meg sem az úr dolgában, sem a magáéban, ha példáúl a hét faluból álló bélapátsági uradalom majorsági földjeibe csak 60–70 kila (2100–2600 liter) őszi gabonát vetett el, vagy ha a majdnem hétezer holdas Tárkányban a lakosok összes gabona (búza- és zab)-termését csak 1400 csomóra, tehát körűlbelűl ugyanannyi köbölre becsülték. De éppen az volt a baj, hogy az úr dolgában való robotolás, a roppant távolságok miatt, nagy időveszteséggel járt s a jobbágy a legsürgősebb munkaidőben nem ért rá a maga földjének művelésére; másrészt pedig ára sem volt a gabonának, a jószágnak; ha tehát pénzbeli tartozásainak eleget akart tenni, majdnem mindenét igazán potomáron kellett eladnia. Az árat első sorban a vételre szoruló püspökségi uradalom szabta meg, miközben a földesúr bizonyára a maga hasznát kereste, nem a jobbágyáét. Az olasz tisztek a maguk hazájában 3–4 annyit adtak gabonáért vagy állatért, mint itten. Talán csak a lovakért adtak európai árakat.
Ugyanő a modenai Hippolit-codexekről u. o. 275–290., 354–370. és 660-687. l.
A hevesvármegyei nép tehát bizonyára főképen ezen gazdasági kizsákmányolás miatt volt elkeseredve az egri püspökség idegen tisztjei ellen s mostan emiatt akart leszámolni velök.
Estei Hippolit jószágigazgatója s hadainak parancsnoka abban az időben Dr. Gian Bonzagno de Reggio, tehát szintén olasz volt. Kétségtelenűl nagy műveltségű férfiú, a ki olaszországi egyetemeken szerezte doktori czímét s két, három esztendővel ezelőtt jött Magyarországba, hol katonai, politikai és tudományos munkásságával, mely mostan és itten kezdődött, szép jövendőt biztosított magának. Váradi prépost, majd csanádi püspök lett belőle s királya megbízásából Velenczében is járt mint követ.* Egy kanonoktársa azzal dicsérte, hogy jártas az egyházi jogban és a törvényekben; lelkesedett az irodalomért, sőt talán maga is írt verseket s a mellett jól forgatta a kardot.* A vezérlet azonban nem őt illette, hanem magát a püspök-érseket. A közvéleméyn s utóbb maga a törvényhozás is* abban látta a hevesvármegyei zavargások főokát, hogy az egri püspök, ki egyúttal Hevesvármegye főispánja volt, nem lakott székhelyén, a vármegyében. Elösmerte ugyan, hogy néha a főispánok hanyagsága és vétke, néha pedig azoknak erőszakossága és túlkapása miatt sok alkalmatlanság következik be; de mindezt kisebb bajnak tartotta, mint azt, hogy nagy veszedelem idején a főispán nincs otthon s nem vezeti a nemességet. Ebből a mostani szorult helyzetből az ország még abban az esztendőben azt a tanulságot vonta le,* hogy a hevesi főispánságot ezentúl világi ember viselje mindaddig, míg a püspök a külföldön lakik; s ez a méltóság csak akkor szálljon vissza az egyházra, ha a püspök hazajön, vagy helyben lakó egyházi utódja lesz.
Bunyitay, A váradi püspökség tört. II. 54–55.
Taurinus, IV. 214–215. V., 151. l.
1514:LVI. t.-cz.
Ugyanannak 2. §-a.
A debrői csata abban különbözik a július elején Egertől délre, valahol Maklár táján vívott csatától, hogy a nemesség helyett uradalmi csapatok támadtak s a fő- vagy alispán helyett az olasz Bonzagno vezette a püspöknek mintegy 300 főnyi fizetett hadát, melyhez azonban kétségtelenűl nemesek is csatlakoztak.
A kuruczok ékalakban rohantak reá, de ő a keresztesek gyalogságát mind egy szálig szétszórta és sírdombokkal töltötte be a mély völgyet; véres lett az egész Eger folyó; a mezők még mostan is csontoktól fehérlenek s porukat a szél elviszi egészen odáig, a hol a Kárpátok havasai Sarmatiát elválasztják a szép Magyarországtól…*
Taurinus, IV. 216–221. V., 151. l.
Két hét alatt tehát az urak két ízben győzték le Hevesben a kereszteseket, a minek híre Budán a királyi tanácsban nagy örömet okozott. Azonban Perényi Imre nádor, a kinél – a humanista költő szerint* – Solon óta nem volt különb törvényhozó s a kinél bölcsebb egy spártai sem lehetett, az urakat újabb munkára sarkalta. Dósa György, a ki bűnei miatt híresedett el, karddal vág magának utat, felgyujtja az urak kastélyait s parasztfegyverekkel szórja szét a nemes atyafiakat. Nem szabad tehát késlekedniök. Már nemcsak Ausztria retteg, hanem maga a szép Bécs is, a melynek tornyán a győzedelmes Miksa császár sasos zászlaja lobog. Magyarország folyói véresek és az urak eleget hallhattak róla, hány főurat öltek meg, hányat húztak karóba, hány polgárt mészároltak le.*
U. o. IV. 228–230. V., 151. l.
Ez Taurinus poetica licentiája. A polgárokat általában véve nem bántották.
Az idő eljár s a maga idejében dicséretes ugyan tanácskozni, hanem jobb, ha a dolgok megtörténte előtt tanácskoznak, mint azután. A mit ma megtehetnek, ne halaszszák holnapra s a haza határai közt ne tűrjék meg tovább a haza tolvaját, a ki fegyverrel, tűzzel, vassal pusztít s megrohanja a várakat. Csak nem félnek olyantól, a kinek tőlük kellene félnie? Vagy annyira nem bíznak többé magukban? A kereskedő már elkerüli a városokat, a polgárok odahagyják házaikat s többé ők maguk, az urak is, a nép söpredéke miatt alig maradhatnak meg Budán; hiszen nekik adták oda a város kulcsait s esztelenűl az őrséget is rájuk bízták. A nemességnek végre meg kell magát emberelnie s fölkelnie, cselekednie késedelem nélkül.*
Taurinus, IV. 222–327. V., Engelnél 151–154. l. Minthogy Stieröchsel ezt a Perényi szájába adott hosszú beszédet az egervölgyi csata leírása után szövi be, egyéb adatok hiányában én is itt emlékezem meg róla.
A király valóban újabb felhívásokat intézett a nemesekhez, de erős középponti szervezetet most sem adhatott hadaiknak. Így tehát minden vidéknek a maga erejével kellett harczolnia a kuruczok ellen. Ez annál feltünőbb jelenség, mert a nemesek úgy tudták, hogy ha Dósa György messze jár is ezektől a csataterektől, vezérei mindenütt az ő parancsára, vagy legalább tekintélyére hivatkozva cselekesznek.
