XVII. DÓSA GYÖRGY ARADI HADJÁRATA.
XVII. DÓSA GYÖRGY ARADI HADJÁRATA.
MIALATT Bornemisza a budai táborban a fővárost fenyegető keresztesek szétverésére készülődött, Dósa György a nagylaki győzelem és az apátfalvi kivégzések után Arad felé küldte előre hadainak egy részét, a melyet a deréksereggel csakhamar ő maga is követett.
Főcélja ezúttal a Maros utolsó szorosának és az annak védelmére épült Solymos és Lippa váraknak elfoglalása volt. Ezt a két várat Hohenzollern György brandenburgi őrgróf, a Hunyadiak összes uradalmaival együtt csak négy esztendeje, 1510 márczius 22-én kapta.* Az adománylevélben a király szinte szabadkozik az ellen, hogy az őrgróf olyan idegen volna, kinek – törvény értelmében – örökös jószágot adni nem szabad; de jellemzi a kor laza felfogását, hogy Razvajai Horváth János, Lippa és Solymos várak új kapitánya, már egy esztendeje, 1509 márczius 5-én nemcsak az őrgróf feleségének, mint Corvinus (Hunyadi) János özvegyének és örökösének, hanem második urának, a külföldi György őrgrófnak is hűséget fogadott, mikor a két várat átvette.*
Müncheni bajor kir. levéltár, Hunyadi-iratok, fasc. XXXVI. Nro 274.
U. o. fasc. XXXV. Nro 267.
Hitlevele szerint a várnagy Solymos és Lippa várakat, valamint Lippa városát gépezeteivel, fölszereléseivel és a hozzátartozókkal együtt mindaddig kormányozza, míg urának és asszonyának tetszeni fog. Keresztény hitére, becsületére és emberségére fogadja, hogy mentség, kifogás, vonakodás, alkudozás nélkül azonnal távozik helyéről, a mint ura kívánja, vagy ezt a hitlevelet visszakéri. Ha az őrgróf ezektől a váraktól megválnék, feleségének, – ha pedig a birtoktól mind a ketten megválnának, hasonló engedelmességgel annak tartozik, kire jogaik átszállnak. Erre fölesketi valamennyi alvárnagyot, a gyalogságot s a várakban és a városban alkalmazott minden egyéb cselédséget (familiares). Ha meg találna halni, akkor egyik alvárnagya a két várban s a városban illő és biztos őrséget tartson, a másik pedig a maga és társai nevében az őrgrófot azonnal és bárhol fölkeresse s annak, a kit az őrgróf megbíz, a két várat és a várost mindenestűl átadja. A várnagy az őrgrófot és feleségét, a hányszor csak meglátogatni akarják váraikat és városukat, kíséretökkel együtt bebocsátani tartozik. Az egyik tulajdonos halálával a várakat és a várost az életben maradónak adja át, de olykép, hogy ez viszont visszaszolgáltassa az ő hitlevelét.
A várak fölszereléséről, berendezéséről, az őrség számáról, ellátásáról, szolgálatairól stb. nincsenek biztos és teljes adataink. Annyi bizonyos, hogy Horváth Jánossal Lippa történetének* új korszaka kezdődik. Horváth kétségtelenűl mohón akart magának is valami szép uradalmat szerezni s az alsófehérvármegyei Vingárd várkastély és a hozzátartozó kilencz falu birtokára vágyott;* a mellett azonban urának érdekeiről sem feledkezett meg. Lippát, a melyet falak azelőtt nem körítettek, az őrgróf parancsára ő kezdette megépíteni, falakkal és védőművekkel ellátni s munkáját 1512 januárius 20. óta* utóda Bodó Miklós folytatta. Természetes, hogy a vár építése, a sok munka és fuvar, a jobbágyok zaklatásával járt.
Arad vármegye történetéről írt könyvem nyomán Eisenkolb Aurél a lippai keresk. iskola 1892–1894. és 1904. évi értesítőiben megírta Lippa történetét. Legönálóbb fejezete az utolsó (1904., 215–224. l.), mely Lippa városának és várkastélyának 1692. évi erődítési tervét mutatja be. Ezt a képet könyvem 267. lapján közlöm.
Vásárhelyi János tiltakozása Bethlen Miklós és Erdélyi Márton nevében 1509 deczember 15. Teleki-Oklevéltár, II. 313.
Müncheni levéltár, Hunyadi-iratok, fasc. XL. Nro 312.
Lippa vára és városa.*
A bolognai egy. könyvtár Marsigliiratai XXI. kötetében lévő eredetiről.
Lippa városa északkeletről délnyugatra huzódott. Védőfalait hét bástya erősítette s rajta keresztűl négy kapu vezetett ki: a radnai vagy vízi kapu* a Maros hídjához, az erdélyi (a mai Úri-utcza bejáratánál) kelet felé, a temesvári (a régi kath. temető táján) délre s a belső az óvárhoz, a melynek négy bástyája volt: a temesvári, erdélyi, marosi sé Királybástya. Innen a szabálytalan négyszögű Töviskvárba lehetett jutni. A város magva Szent Lajos temploma volt, melyet Károly Róbert építtetett s melyben a kereszteshadjáratot most tavaszszal a minoriták hirdették ki. Lippán, Aradvármegye legnagyobb városában, volt az ország egyik pénzverőintézete és sókamrája (a Maroson lehozott só főtárháza), a Maros egyik legnevezetesebb réve és vámja; országos vásárjai miatt is a Marosvidék kereskedelmének egyik legfőbb helye. A minoriták templomán kivűl még hat-hét más templom ékesítette s a beghard-apácáknak kórházuk, a minoritáknak iskolájuk is volt itten; de még ezután is akadt bírája, aki nem tudott olvasni, pedig Lippát hol városnak, hol mezővárosnak nevezték. Büszkén is használta kis és nagy pecsétjét, a melynek közepén – mintha csak Dósa Györgynek más útra tért forradalmát akarná jelezni – csolnakból kiemelkedő két szörny tátogatja száját a középütt álló magas keresztre.
Valahol a mostani erdőhivatal közelében.
Lippával szemben, de kissé északkeletre, a Maros túlsó partján Solymos vára már 1278-ban állott, de Hunyadi János egészen újraépíttette, részben azokkal a mesterekkel, a kik Vajdahunyad lovagvárán dolgoztak. Kövekkel s ágyú- és puskatűzzel a Cioka Tautzusra feltörekvő ostromlókat elég könnyen visszaűzhette volna s ellenség idáig nem is foglalta el. Tervrajza mutatja, hogy építői többet törődtek az uraság – felváltva Hunyadi, Giskra, Bánffy s most az őrgróf – kényelmével, mint a várvédelemmel. Délről Lippa, nyugatról Kalodva, keletről Eperjes várai amúgy is megnehezítették a hozzájutást.
Azonban Brandenburgi György őrgróf a keresztesháború eltiltásakor helyesen gyanította, hogy Dósa György első sorban Erdély megszállására, tehát az ő aradi uradalmain keresztűl folyó Maros vonalának biztosítására is törekszik. Azonnal megbízta tehát udvari káplánját, Künisch Mátyást, hogy a Hunyadiaknál Vajdahunyadon őrzött kincseit, amelyek feleségének, Corvinus János özvegyének halála következtében az őbirtokába kerültek, biztonságba helyezze és a fővárosba hozza.*
Künisch jelentése a müncheni levéltárban. (Brandenburgica, CCIII. 66. III.)
A küldött még Budán értekezett volt Bakócz Tamás esztergomi érsekkel, sőt az ez ügyben szintén érdekelt Schwarz Mendellel vagy Mandllal is és jóelőre intézkedett, hogy míg odajár, Königsfeld Péter hajókat szerezzen az értéktárgyak elszállítására. Szerencsésen útra is kelt s közben Lippán Perényi Imre nádorral és Telegdy István kincstartóval beszélt, a kit a király a moldvai vajdához és a lengyel királyhoz küldött követségbe. Elment-e Künisch magára Vajdahunyadra, hová megbízatása szólt, nem tűnik ki világosan az urához intézett előterjesztésből. Annyi bizonyos, hogy mikor – visszatérőfélben – Lippáról Budára akart sietni, Aradvármegyének elgnagyobb városát a keresztesek már annyira körűlvették, hogy csupán néhány száz lépést tehetett előre. Életének emgmentése végett maga is keresztet varrt ruhájára és csak ügygyel-bajjal tudott bemenekülni Lippára, hol 1512 januárius 20. óta urának, az őrgrófnak embere, Bodó Miklós volt a várkapitány.
Aznap történt ez, saját nyilatkozata szerint, mikor a nép Csáky Miklós csanádi püspököt, ki a nagylak-csanádi csata (május 27.) után a Maroson fölfelé, Aradba akart menekűlni, s Ravazdy Pétert, Orosz Andrást és társaikat karóba vonta; nyolcz nappal pünkösd előtt, 1514 május 28-án.* S június 16-án Heves-, Nógrád-, Pest- és Hontvármegyék is aggódva figyelmeztették szomszédjaikat, hogy Bihart, Békést, Zarándot, Aradot és Csanádot már május végén «fölemésztették ezen tűzvész lángjai». Az imént kivégzettek közül Asszonylakán Aradvármegyének egyik törzsökös birotkosa volt Ravazdy Péter, kire csak imént panaszkodtak a tótváradiak és solymosiak, hogy Asszonylakán régi szabadságaik sérelmével szed vámot a Maroson s hogy egy parasztot napokon át fogva tartott, míg csak 12 forint váltságdíjat nem fizetett. Most a nép dühe keresztre feszítette. Kis Gergely, kit pár év előtt éppen ő szabadított fel a jobbágyság alól, egy másik ember segítségével vitte őt a «verő» (verw) alá.* Nádasdy Tamás, a későbbi nádor, csak két alatkai jobbágyának, Kardos Gergelynek és Albertnek segélyével menthette meg életét.* Ösmeretes, milyen válogatott kínzást gondoltak ki a derék Telegdy István kincstartóra, ki alig hagyta oda Lippát, a parasztok kezei közé esett és szörnyű módon végezte életét.*
«Do war ich oben ganczer acht tag vermanendt… bisz auff den phingstag.»
Arad vármegye vizsgálata, 1515 október 13. Müncheni lt., fasc. 49. Nro 391. Szerémy, 63. Ez lehetett oka, hogy a nemes urak Kis Gergely testvéreit, Lőrinczet és Bálintot, Brandenburgi György őrgróf bánhegyesi jobbágyait, nemcsak megkárosították (II. Ulászló levele 1515 deczember 21. Müncheni lt., fasc. 47. Nro 381.), hanem Ravazdy János őt testvéreivel el is fogatta, Asszonylakára vitette s az aradi káptalan 1516 januárius 30-ikán tett jelentése szerint (u. o. fasc. 49. Nro 388. és 390.) a királynak 1516 januárius 19-ikén kiadott parancsára sem akarta szabadon bocsátani.
Pozsonyi kápt. protoc. XIV. 151. Knauz, Encycl. II. 466.
Istvánfy, 44. s átírói.
Ily rémhírek hatása alatt a Lippába és Solymosra menekült urak csak rövid ideig való tartózkodásra határozhatták el magukat.
A veszedelem és a saját életéről való aggódás bizonyos bátorságot adott a káplánnak, ki egyúttal urának titkára is volt. A lippai őrség vezetőivel szemben már korábban is meglehetős követelően lépett föl. Előmutatta megbízó levelét, mely teljes hatalommal ruházta fel s azt kivánta, mindenben úgy engedelmeskedjenek neki, mintha maga Brandenburgi György volna jelen. Nem igen világos, miféle czímen, Bodó Miklóstól száz forintot vett föl s ezt egy lippai pénzváltónál, a kereszteshadjárat után Békés- és Zarándmegyében hirtelen fölgazdagodott Gál Ispánnal, aranynyal cserélte be. A semmis ürügyek közt kicsikart pénz mindenesetre nagyban akadályozta Bodót, hogy a gondjaira bízott erősséget kellően ellássa minden szükségessel.
Most, hogy a keresztesek szorongatni kezdték a várat, a káplán sehogysem érezte jól magát Lippán s át akart menni a biztosabb Solymosra, mely szintén az őrgróf vára volt. Bodó Miklós örűlt távozásán, míg a solymosi alvárnagy, Prantner György, aligha látta szívesen. Unták beavatkozásait.
A Bakócz-érem hátlapja.*
A M. Nemz. Múzeum régiségtárának példányáról. Körírata: SVM * DEA * VIRTVTI * IVRE * LOCATA * COMES.
Nyolcz napja ült már itten a káplán s közben elég sok értesítést kapott a keresztesek előnyomúlásáról, az általuk elfoglalt várak számáról. Pünkösd napján, június 4-én, ebéd után, a solymosi urak szokott pihenőjüket tartották, midőn betoppant hozzájuk a lippai várnagy, Bodó Miklós. Sírt, mint egy gyermek s azt mondta, nagyon fél, hogy nem tarthatja meg Lippát, mert a keresztesekkel egyetértő polgárok életére törnek. A káplán és Pranter azonban azt felelte segélyt sürgető szavaira, hogy magának Solymosnak rendelkezésére is csupán kilencz kapuőr áll, a mi nagyon kevés a lippai vár védelmére; ha tehát meg van győződve arról, hogy nem oltalmazhatja tovább, hadinépével együtt jőjjön át a solymosi fellegvárba, mert ez az őrgróf uradalmainak feje; Lippán pedig csak némi népet hagyjon, mely azt addig védje, míg lehet. A várnagy most arra kérte a káplánt, adja vissza a tőle fölvett száz forintot, hogy várát a legszükségesebbekkel elláthassa, mert pénzt – ezenkívűl – máshonnan nem remélhetve, már ruháit is el akarta zálogosítani, – kölcsönt azonban így sem kaphatott. Bodó kijelentette, hogy urának terhére száz arany forintot vesz föl a pénzváltótól, miért a felelősség a káplánt terheli. Künisch azonban ezt haragosan hárította vissza Bodóra s eljárását nem tartotta sem jámbor emberhez, sem hű szolgához méltónak. – Az egyre jobban fenyegetőző (a száz forint visszaadásáról azonban – ő tudta, miért – bölcsen hallgató) káplánt Prantner, a ki a magyar beszédből keveset értett, azzal csillapította, hogy, az ország forrongását tekintve, hagyja függőben ezt az ügyet az őrgróf megérkeztéig. Ez azonban saját urát látta sértve a maga személyében s kijelentette, hogy hatalmában áll letenni Bodót a várnagyságról.
A dolog mégsem került kenyértörésre. Bodó ugyanis megígérte, hogy hadinépével együtt átjön Solymosra s résztvesz annak védelmében. Nemsokára azonban lóháton, csupán egyetlenegy lippai polgár kíséretében érkezett meg. Ezzel tolmácsoltatta Prantnernek, hogy mivel tudomása szerint étellel és itallal Solymos nincs ellátva eléggé, abból a száz forintból, melyet csakugyan fölvett, ezennel átad neki ötvenet, hogy a szükségeseket bevásárolja s még a legénység zsoldját is fizesse. Többször nem jöhet, mert az ostromló keresztesek egy óráig sem engedik pihenni. Prantner átvette s a vár fölszerelésére a káplánnak adta át a pénzt. Ez, ha kelletlenűl is, elfogadta.
Mialatt Prantner bizalmatlanúl tapasztalta, hogy az őrséggel a káplán sokat beszélget magyarul, tehát előtte ismeretlen nyelven, míg az ő rendelkezésére még tolmács sem áll, azalatt a keresztesek teljes erővel ostromolták Lippát, hol a nagylaki csata után a menekűltek egész csapatával három napon át rejtőzködött Báthory István, a délvidék főkapitánya, azzal az aranyos zászlóval együtt, melylyel, a hadjárat kezdetén, a király ajándékozta meg. Azután azonban Temesvár alá sietett, melyet 2500 ember védett, míg Lippát – Bodó szerint – csak tizennégy (!); s amazt mégis bevette volna Dósa György, ha Szapolyai vajda három nappal késik. Ezzel a mentséggel élt utóbb a lippai várnagy, ki június 6-ika táján* megint föllovagolt Solymosra.
(Pünkösd után) ungerferlich drey tag.
Értesítette a papot és Prantnert Dósa Györgynek azon ajánlatáról: adja át neki, Dósának, szép szerével a várat, hogy ne kelljen parasztok holttesteivel teletöltenie a sánczokat. Tanácsért jött, mitevő legyen; mert ő maga úgy van meggyőződve, hogy Székely (Dósa) György ellenbéen nem tarthatja tovább Lippa várát. A polgárok ugyanis ellenséges érzelműek s gizzel-gazzal úgy tele fogják szórni az árkokat, hogy meg nem akadályozhatja a vár bevételét.
Prantner s a német tisztek feleletét a magyarúl jól tudó káplán tolmácsolta. Azt választolták, jó katonái vannak Bodónak s úgy el van látva mindennel, hogy egész bátran tarthatja a várat Székely Györgygyel szemben; ha azonban éppen nem bízik magában, jöjjön át szolgáival együtt Solymosra, melyet, mint remélik, teljes sikerrel oltalmazhatnak Székely György ellen.
Bodó megnyugodni látszott a dologban. Biztosította a solymosiakat, hogy szolgáinak egy részét már holnap reggel átbocsátja. Ha tovább csakugyan nem tarthatja magát, van egy jó lova s bízik benne, hogy, csak annak hátára kaphasson, estefelé átusztat a Maroson s feljöhet a várba. Azután érzékeny búcsút vett a solymosiaktól s visszament Lippára.
«Nem tudtuk, – sóhajtott fel utóbb a káplán, – hogy a gazember már nyolcz nap előtt elárúlta és átadta a várat Székely Györgynek!»
Árulásáról csakhamar szállingóztak a hírek. Másnap egy radnai szegény ember jelentkezett Solymoson s tudatta a káplánnal, hogy őt Székely György egyik szolgája, Végh* István azon okból küldte Bodó Miklóshoz, kérné meg ezt, hogy mivel egymáshoz úgyis kölcsönös eskü köti őket, ezen eskü értelmében bocsássa ki hozzá testvérét, Lajost. Mikor ezt az izenetet a szegény ember mások jelenlétében tudatta Bodóval, a várnagy reá támadt, nyilvános helyen miért mondja ezt neki; szolgái azt gondolhatnák, hogy valami igazságtalan dologban jár.
A káplán Weghnek, Prantner Metnek, a tanúvallatás Saffynak írja.
A szegény ember védekezése szerint Vég István nem kívánta, hogy izenetét titokban adja át. Bodó különben csakugyan kiküldötte Végh Lajost Lippáról s általa hivatta be bátyját. Ezzel együtt evett, ivott éjfélig s öt szolgával csupán Fóris porkolábot hagyva a várban, június 7-ének első óráiban – «becsületéről s esküjéről megfeledkezve» – negyven lovassal nemannyira kiszökött, mint inkább kivonult a várból.
Bodó kétségtelenűl vonzódott a felkelőkhöz; a becsületéről és esküjéről való megfeledkezést azonban nem lehet oly egyszerűen szemére vetni, mint azt ellenei utóbb tették. Nem is tekintve, mily csekély őrség s mily kevés pénz áll rendelkezésére, ő, a Vad Tamás bírósága alatt álló lippai polgárok egy részével, az utolsó napokban segítségre szólította volt Szapolyai János erdélyi vajdát. Hozzáküldött követével kivonúlása után pár óra mulva találkozott.
Magyar paraszt.*
Az Ernst Lajos gyüjteményében őrzött régi metszetről.
A követ, ki mindenesetre hiszékeny ember lehetett, elmondta, hogy útjában Székely György testvérére, Gergelyre akadván, ez megkérdezte tőle, mi járatban van. Őszintén előadta, hogy őt a lippaiak a keresztesek ellen való segítség megszerzése végett indították Szapolyai János vajdához. Székely György testvére viszont biztosította a követet, hogy őt meg Szapolyai János* azzal az üzenettel küldte Székely (Dósa) Györgyhöz, hogy semmit se tartson tőle, csak hajtsa végre, a mit reá biztak; ő legkevésbbé sem fogja akadályozni. A követ tehát bátran visszafordúlhat, nem kell megtennie az útat Erdélybe; mert hiszen Szapolyai és Dósa egyetért. S a lippai polgár ezt a biztatást meg is fogadta, mi egymaga is bizonyítja, hogy ilyen egyetértést a közvélemény éppen nem tartott lehetetlenségnek s hadicselt, vagy kérkedést nem keresett Dósa Gergely szavaiban.
Graff hansen.
A hazafelé ügyekvő követtel Bodó most azt a parancsot küldte Lippára, hogy Fóris porkoláb vagy alvárnagy Végh Istvánnak, mint Székely György emberének s ne másnak adja meg a várat. A követ azután Véghgel együtt tért vissza Lippára.
Fóris porkoláb, kívánságuk hallatára, rögtön átizent Solymos várába Prantner várnagy után, hogy jöjjön azonnal segítségére, mert ő különben egy óráig sem tarthatja az erősséget. Prantner valóban még abban az órában át akart lovagolni; ezt azonban nem engedte meg neki Brandenburgi György titkára, a káplán, mivel Bodó Miklós már megszökött, őt pedig elfoghatják s megölhetik, úgy, hogy várnagyok hiányában az ellenség mind a két várat könnyebben elfoglalhatná. Azt mondta, hogy inkább Csúcsy* vajdát küldi a városba. Kellő hatáskörrel ellátva Csúcsyt, a gyalogság kapitányát, azaz vajdáját, a káplán csakugyan Lippára parancsolta, maga pedig Prantnerrel tanakodott tovább Solymos védelme ügyében. Attól tartott ugyanis, hogy Bodó Miklós az őrség megnyerése végett most Solymosra jön át s a katonák, mint azt már megszokták, ezúttal is beeresztik, mi könnyen a vár vesztét okozhatná. Ennek elkerűlése végett helyénvalónak látta, hogy a legénységet György gróf iránt tartozó hitére s esküjére, illetőleg arra figyelmeztesse, hogy a várkapitány helyett egyenesen az őrgrófnak fogadjon hűséget.
Tschutschy.
Az esküt az őrség, mely, úgy látszik, teljesen magyar emberekből állt, készségesen letette; Prantner alvárnagy maga is abban ekresi Bodó árúlásának sikerét, hogy nem értesült szándékairól, mivel a nyelvben való járatlansága miatt nem beszéhetett a tervbe már talán korábban beavatott legénységgel.
Miközben Prantner és Künisch káplán lázas sietséggel erősítette Solymost, Csúcsy vajda csakugyan átment Lippára. Itt először is arról értesült, hogy Fóris porkoláb, az alvárnagy, János deákkal* levelet íratott Dósa Györgyhöz. Levele szerint kész megadni a várat, ha biztosítja a lakosság életét és vagyonát. Ezzel egyidőben a tanács és a község egy kocsi ruhát s más ajándékot küldött Székely (Dósa) György számára s egyúttal a várost is feladta.
Durch Janisch diacken. Nem lehetetlen, hogy ez a beregvármegyei Halábory János deák, kiről maga a király mondja, (Tört. Tár, 1897. 488.) hogy Dósa Györgyhöz csatlakozott.
Ily körülmények közt Csúcsy sem maradhatott tovább, hanem azonnal visszatért Solymosba. Prantner csak most kezdette egész erélylyel sürgetni a káplánt, hogy a várat eleséggel lássa el. Másnap reggel a várba csakugyan felhajtottak néhány ökröt s le is vágtak belőlük.
Dósa György e közben Csanád és Nagylak felől a Marosnak mind a két partján megindította hadait Erdély felé. Földúlt minden nemesi kúriát és kastélyt, a melynek gazdája ellenállott. Telegdy Gábornak, a kinek és családjának Csanádvármegyében 17 birtoka volt,* mindenét úgy elpusztították, hogy csakhamar* 40 forintért el is adta Fejéregyházat a budai káptalannak, mert különben a legnagyobb zavarba jutott volna Donáttornyán Dóczy János jobbágyai csatlakoztak Dósához.*
Csánki, Magyarorsz. tört. földr. I. 714.
Június 30-ikán. A Haruckern-levéltárból (fasc. AA. XVIII. 10.) Borovszky, Csanád várm. tört. I. 150.
Dl. 22.732. U. o.
Ezután Aradvármegye került sorra, első sorban Dóczy Ferencz zádorlaki kastélya. Ezt a kastélyt Dóczy Imre kezdte építtetni, de özvegye még 1494-ben sem fejezhette be. Akkor Kinizsi Pál országbíró és temesi gróf maga is elősegítette a kastély építését azzal, hogy az aradi káptalant s a szomszédos birtokosokat eltiltotta az ő jószágaikra átköltözni akaró zádorlaki jobbágyok befogadásától. A jobbágyokat elég katonásan tartották. Negyedéve, 1511-ben, Boldi Benedek zádorlaki várnagy íjakkal, nyilakkal, kézi és szakállas puskákkal fölfegyverezve vezette őket a Jaksics Péter elfogott jobbágyai ügyében kiküldött vizsgáló bizottság ellen s azt visszatérésre kényszerítette.* Dóczy Ferencz, a kinek óriási uradalmai voltak magában Aradvármegyében is,* egyébként sem nagyon tisztelte a törvényeket; pl. kevéssel ezután egy paplant igért a nádornak, ha Zádorlaka ügyében barátságosan kiegyezteti ők a Dienessyekkel.* Ezt a falut ugyan más aradi, zarándi és temesi falvaival együtt most zálogba adta 3000 aranyforintért Tarcsay Miklósnak, de még ebben az esztendőben is birtokon belűl perelt Bessenyey Istvánnal Zádorlaka miatt.* Kapzsisága miatt tehát sok hányódásnak tette ki jobbágyait, a kik nem is szerették. Így történt, hogy a kastély ellen Dósa Györgynek egyik ösmeretlen kapitánya, a kit Simándi Hajnal István és Harmathi Sós Benedek nemesek kalauzoltak, támadást, ostromot sem intézett, mert Fábián várnagy azonnal feladta a várat, csupán saját magának bántatlanságát kötvén ki. A keresztesek azonban felkutatták az ő házát is, mert gyanították, hogy oda rejtette le a Dóczyak levelesládáját; mikor ezt csakugyan megtalálták, elvitték Oláh Mihály zádorlaki jobbágy házához, az okíratokról letéptők a pecséteket, az iratokat pedig megégették.* Aradvármegye nevében utóbb Baky Gáspár alispán a négy szolgabírával és a tizenként esküdttel egyetemben tett tanuságot, mik történtek itt «néhai Székely György idejében».*
«Certas, multasque literas privilegiales… laceratis sigillis et cordis earundem emnio contremasset et penitus incinerasset.»
Orsz. lt. Dl. 22.214.
Márki, Arad Tört. I. 296–303. és a Dóczyak Aradban. (Turul, 1891. 188–191.)
Orsz. lt. Dl. 22.221. és Hazai Okl. 452.
U. o. Dl. 22.199.
Datum Orodini sabbatho proximo post festum exaltationis sancti crucis Anno dni 1514. (szeptember 15.) Papíroson, öt viaszpecséttel. Orsz. lt. 22.715.
Lippa.*
Cserna Károly festőművész eredeti rajza.
Egyebek is történtek.
A Maro jobbpartján Haraszthy Ferencznek, az egykori szörényi bánnak és aradi főispánnak birtoka, a csálai vár fedezte ez oldalról Arad városát és várát. Talán el sem készült még benne az a kőház, melyet Haraszthynak kárpótlásúl kellett építenie Országh Lőrincz és Pathócsy Bertalan számára azért, hogy a várban levő palotájuk felét Haraszthynak engedték át s őt oda befogadták. Akkortájban a vár pinczéiben sok török rabot tartottak; a nép ma is talán azért nevezi török várnak.* Haraszthy ekkor már körűlbelűl elvesztette politikai súlyát, de megtartotta gazdag uradalmait, amelyekhez Temesben 36, Aradban 15, a lugosi kerületben 10 s az ország más helyeit is odaszámítva, összesen 74 falu és más birtok tartozott.* A jobbágyokkal néha elég kegyetlenűl bánt. Egyszer ökreiket, máskor juhaikat hajtatta el s az ellenszegülőket a fogoly törökökkel egy és ugyanazon tömlöczbe csukatta; az aradi káptalannak egyik jobbágyát pedig, Jakalos Pált, elfogta, halálra verette, kínoztatta, s testét máglyán égettette meg.*
Bővebben Márki, Csála és vára (Arad, 1882.) és a Kölcsey-Egyesület évkönyve, l. 194–205.
Márki, Arad tört. I. 308.
Márki, Csála és vára, 6–7. Történelmi Adattár, 1872., 379–381.
Akkor, a mikor Dósa György csapatai a vár előtt megjelentek, három nemesember: Györke Zsigmond, Ivánházi Vámos Gergely és Németi Barócz György volt a várnagy. Ez a triumvirátus, a mely – úgy látszik – a Haraszthyak, Országhok és Pathócsyak hármas földesuraságának felelt meg, semmiképen sem kedvezett az egységes eljárásnak és védelemnek. Így történt, hogy a három nemes nemcsak egyetlenegy puskalövés nélkül feladta a várat, hanem maguk is beálltak a keresztesek közé s velök együtt raboltak és gyilkoltak.*
A Forgách-levéltárból Borovszky, Csanád tört. I. 151.
Csala alól az oda csak tíz kilométerre levő Arad mezővárosra rontottak, melyet sem fal, sem sáncz nem védelmezett;* de lehetetlen, hogy valamiképen ne gondoskodtak volna a Szent Márton egyház sekrestyéjében levő káptalani (országos) levéltár védelméről. Ellenállásnak azonban nincs nyoma. A káptalannak némely, talán annak idején el nem rejtett oklevelét, pl. a Jaksicsok ellen szóló 1512. évit* magukkal vitték, úgy a káptalannak régi pecsétjét is, melylyel a káptalan május 2-án még oklevelet hitelesített,* a mely helyett azonban még abban az évben s a végzetes 1514 évszámmal újat kellett készíttetnie. Arról, hogy a várost feldúlták volna, nincs emlékezet, de nem is valószínű, mert őket ilyesmire csak az ellenállás ingerelte.
Verancsics összes munkái, VII. 168.
II. Lajos levele 1516 augusztus 23. az erdélyi múzeumban (Tört. Tár, 1890. 341. l.)
Haan, Diplomatarium, 123–124.
Világos várát, Báthory András és a gyűlölt Báthoryak zarándi roppant uradalmának fejét, egy külön kiküldött csapat szintén bevette. A fölkelők a szomszédos földesurak életét és kastélyait is fegyegették. Így példáúl a vártól északnyugatra, Pankota és Simánd vidékén fekvő Alatkán Nadaby Istvánt a keresztesektől «a paraszt népnek az egész nemesség ellen való zavargós fölkelése idejében» jobbágyai, Kardos Gergely és Albert szabadították ki; miért a hálás földesúr később Alatkán a Nadaby János nemesi kúriája és néhai Kis Lukács üresen álló jobbágyháza közt két jobbágysessióval s a rajtuk levő épülettel, Szinekén pedig néhai Sántha János háza közelében egy másik teljesen puszta jobbágytelekkel jutalmazta meg.*
Verancsics, II. 6. Egy főúri nő íródeákjának egykorú fordítása, Tört. Tár, 1891., 340. Nadaby örökbevallása a budai káptalan előtt 1520 május 29-én a pozsonyi káptalan levéltárában, Protocollum Budense, III. 522. Karácsonyi János szives közlése. A Nadaby-család zarándi földes uraságáról l. Márki, Arad tört. I. 360–361.
Dósa eközben a deréksereggel Lippa és Temesvár közt foglalt állást; nemsokára azonban ő maga is Lippa alá nyomult hét zászlóaljjal, hogy átvegye a neki önként hódoló várost és várat.* Csúcsy vajda visszatérése után két órával «a keresztesek nagy seregével» már átkelt a Lippát övező vizen és gázlón, s nemcsak a várost vette át, hanem a várat is meghódoltatta.
Darchin der Czekell Georg personlich quam. (Künisch jelentése.)
Első tette volt, hogy hasonló megadásra szólítsa föl a solymosiakat. Bennök nagyobb bizalmat akarván kelteni, ebben az ügyben írt levelével csupán egy fiút küldött át a Maros túlsó oldalára. A gyerek a hegy lábától kiabált fel a várba, hogy jöjjenek ki; mert levelet hozott Mátyás papnak. A káplán rögtön parancsot adott, hogy néhány fegyveres szolga menjen le a fiú és a levél felhozására. Ez sehogy sem tetszett Prantnernek, mivel nem tartotta helyesnek, hogy ily körülmények közt egyetlenegy szolga is távozzék a várból. Kereken kijelentette, hogy ez az ő beleegyezésével nem is fog megtörténhetni. A káplán azonban azt mondta, hogy a levél neki szól s azt okvetlenűl olvasnia kell.
Prantner aggódott a legények sorsán s egy gyermekkel együtt, a ki puskáját utána vitte, maga is a vár előtti térre ment, hogy szemmel kísérje a történendőket. A következés igazolta aggodalmait. Katonái ugyanis alig értek a hegy alján levő kis faluba, egy asszonynyal találkoztak, ki azzal a hírrel lepte meg őket, hogy egy házban elrejtőzve, jó sok keresztes várakozik rájok, mert lemészárolni akarják őket; jobban teszik tehát, ha visszafordulnak.
Világos vára.*
Eredeti fényképfelvétel után készült.
A legények kétszer sem mondatták ezt maguknak, hanem visszafutottak a várba s jelentést tettek mindenről a káplánnak, ki jobban meggondolva a dolgot, igazságot adott Prantnernek.
Cselének meghiúsulta nem csüggesztette el Dósa Györgyöt. Népét most már a vár megostromlására kívánta feltüzelni. Hogy jó kedvök kerekedjék, június 7-én szabad zsákmányt engedett Lippa várában, azután pedig néhány akó bort üttetett csapra a piaczon. Felszólította őket, hogy mint kedves hívei kövessék Solymos ostromára s ő mindent átenged nekik, a mi az elfoglalás alkalmával kezeikbe kerűl.
Másnap június 8-án, körülbelűl déli 12 és 1 óra közt, a keresztesek «megszámlálhatatlan» sereggel keltek át a Maroson s azonnal teljes erővel kezdték ostromolni a várat. Prantner és a káplán azonban már jó előre megtették intézkedéseiket; kijelölték az őrség minden egyes tagjának helyét, kötelességét. Solymost különben csak valamivel védte több ember, mint Lippát. Az alvárnagyon kivűl, ki készpénzben mindössze 50 frtot kapott – felét a Bodó fizetésének – évi 8 frtért 10 kapuőr, 6 frtjával 2 más katona s 4 frtjával 1 sütő és 1 szakács, összesen 14 fegyverfogható, fizetett zsoldos védelmezte; négygyel így is több, mint Lippát. Annál hihetetlenebbűl olvassuk tehát a várbelieknek azt a dicsekedését, hogy ágyúikkal mintegy ötszázat öltek meg a keresztesek közűl, kiknek meggondolatlan, heves rohama eszerint kudarczot vallott.
Dósa György elhatározta, hogy rendszeresen fogja ostromolni Solymost. A Lippától 15 kilométerre álló derék seregtől azonnal több ágyút hozatott s azokat nagy erőfeszítéssel még az éjszaka felállíttatta a Solymos mellett levő hegyen; sőt lövészárkokat is húzatott védelmökre.
Péntekre, június 9-ére virradólag azután követséget küldött a várba; s midőn a várnagy a feladást megtagadta, teljes erővel látott a tüzeléshez. Dósa pattantyúsai ezúttal is ügyeseknek bizonyúltak. Jól irányzott lövéseikkel ugyanis nemcsak a vár némely épületét gyujtották föl, hanem a puskaporos tornyot is felrobbantották, de nagyobb rést nem üthettek a falakon. Az őrség csak roppant erőfeszítés mellett nyomhatta el a tüzet; mire, a káplán beleegyezésével, Prantner elrendelte a zsindelytetők lehányását. Parancsát azonban a nagyon is elfoglalt legénység csak szombatra virradólag hajthatta végre. Ezen a napon, úgy látszik, maga Dósa a temesvári táborba vonúlt vissza s másra bízta az ostrom folytatását.
Világos vára keletről.*
Eredeti fényképfelvétel után készült.
Ugyanezen időtájban a keresztesek is közelebb nyomúltak ágyúikkal, mit Prantner csatakígyója nem akadályozhatott meg. Az őrség ennek láttára, valószínűleg kivűlről jött bátorítás és Benedek porkoláb, valamint Csúcsy vajda biztatása következtében zúgolódni kezdett. – «Ily körülmények közt – a káplán vélekedése szerint – az ördög hozta Szaniszló* lippai deákot a vár alá.» A deák harsogó szavakkal kiabált fel a falakon állókhoz, hogy ő a kapitány nevében békét és biztonságot ajánl, ha az őrség átadja a várat. A legénység ne engedelmeskedjék tovább vezetőinek, hiszen az őrgróf többé nem ura a várnak és a hozzátartozó jószágoknak, mert a király akaratából valamennyit Székely György kapja; a király örökbirtokúl adja neki mindet. Vonúljanak ki tehát a várból s ne harczoljanak a keresztesek ellen; mert, ha ezt nem tennék, tudják meg, hogy Lippán elfogott feleségeiket és gyermekeiket keresztben kötik az ágyúk elé, úgy hozzák a vár alá, hogy először is azokra lőjjenek.
Prantner jelentése szerint a már említett János (Janisch) deák jött a várhoz.
Mindezen kívánságoknak bővebb meghallására a káplán, Prantner tudta nélkül, Benedek porkolábot küldte ki, holott már előbb is gyanúsították, hogy elégületlenségre csábítja a népet. Szaniszló deák és Benedek porkoláb szavai nem is téveszték el hatásukat; a katonák megtudva, milyen sors vár feleségeikre és gyermekeikre, kijelentették, hogy nem küzdenek tovább; s ha Prantner és a káplán nem akarják feladni, majd feladják ők a várat. A két parancsnok mellől csupán két szolga nem pártolt el. Prantner ezalatt a csatakígyó újabb megtöltésén bajlódott s éppen lőni akart, mikor a káplán a veszélyes fordúlatról értesítette. A várnagy semmi áron sem akart hallani a békéről, egyezségről, mert félt, hogy kijátszszák vele; társa azonban értesítette, hogy ő rá áll a kötésre; már meg is ígérte ezt Szaniszló deáknak s megtartja a szavát.
Vitájok közben érkezett hozzá Benedek porkoláb, ki neki is jelentést tett Szaniszló deákkal folytatott beszélgetéséről. Ismételte, hogy Szaniszlót a keresztesek kapitánya küldte azzal a kívánattal, adják föl önszántukból, békén a várat. Mert ő felsége a király ugyan megelégelte a keresztény vér hullását, de továbbra is folynia kell annak, ha ez végbe nem megy; s ha meg nem hódol a vár, szörnyű halált hal minden benne levő. Látniok kell majd, rabbá tett és megkötözött feleségeiket, gyermekeiket mint hurczolják az ágyúk elé, hogy saját testöket, véröket lőjjék a keresztesek helyett. Ha ellenben békén adják meg a várat, biztonságban hagyják éltetöket és vagyonukat.
Benedek magyar beszédét a káplán tolmácsolta. Prantner elutasító módon válaszolt.
«Előbb – úgymond – egész Magyarországot hódítsa meg Székely György, ha Solymost el akarja foglalni.» S tovább tudni sem akart a kívánatról.
Eközben elérkezett az ebéd ideje s a két parancsnok asztal mellé ült. A káplán egyszer csak fölemelkedett s kijelentette, hogy ő Székely Györgyhöz levelet akar írni. Szeretné félrevezetni, hogy némi haladékot nyerjen tőle tervének kivitelére. Ő ugyanis a fegyverszünet idején az őrgrófhoz lovagol, kieszközli segélyét s hitére és szavára fogadja, hogy ismét visszatér a várba.
Prantner újból elutasító módon felelt. A káplán ugyan az ő megegyezésével nem írja meg levelét s nem is megy ki a várból; mert ő nem érti az őrségi nyelvét, tolmácsa sincs; ily körülmények közt becsületére sem válnék a távozás.
A sarokba szorított káplán a rómaiakra hivatkozott. Észszel és ügyességgel azok mindig többre mentek, mint háborúskodással. Prantner azonban egészen szárazon figyelmeztette, hogy efféléről ne beszéljen, mert kenyértörés idején nem illik becsületes emberhez, hogy akár a várból való menkűlésre, akár pedig írásra gondoljon. Mire a káplán nem felelhetett mást, mint hogy ő tisztességesen kíván cselekedni, s hogy Magyarországban épp úgy vannak igaz emberek, mint Németországban.
Néhány pillanatig gondolatokba mélyedve ültek az asztalnál.
A káplánt akkor Csúcsy vajda kihítta néhány szóra; mit beszéltek, mit nem, Prantner azt csak a visszatérő káplán szomorú arczáról találgathatta. Nem is állta meg szó nélkül s megkérdezte, mit történt. «Csúcsy vajda – úgymond – éppen most hozta hírűl a legények végső elhatározását, hogy a várat nem fogják védelmezni.»
Nem érhette készületlenűl, Prantner mégis megdöbbent ennek hallatára.
«Isten mentsen, hogy szükségtelenűl adjuk fel a várat.» Gondolja meg a káplán, milyen rossz emlékezetök maradna, ha ezt megengednék. Szerinte a legénységet azonnal össze kell híni s figyelmeztetni az őrgróf iránt tartozó hűségre.
Szaniszló deák, kit tagadó nyilatkozattal küldött el, nemsokára azzal az izenettel tért vissza, hogy a fölkelő vezérek még mindig hajlandók teljesíteni a föladás föltételeit; de ha el nem fogadják, ostrommal veszik be a várat.
«Csak áruló gazember adhatná föl, – válaszolt a hajlíthatatlannak látszó Prantner. – Én, mint becsületes ember, a falak közt akarok meghalni!» S ismét buzdító beszédet kívánt intézni a legénységhez. Nevében a káplán beszélt; egyszerre azonban magyar nyelven igen ingerűlten s teli torokból kezdett lármázni és szitkozódni.
«Ne is kérdezze!» – szólt az ennek okát tudakozó Prantnerhez. – Csúcsy vajda éppen most jelentette ki, hogy ő nem védi magát tovább, s hogy álljon ellen a ki akar, – most már nem tart velök. Ha így beszél, – feleltem én erre, – akkor kegyelmed a mi árulónk.»
Prantner kértére azonban újból is felszólította a vitézeket, ne bízzanak az ellenség ígéretében; gondolják meg, milyen kárt tettek a keresztesek közt: ilyesmit azok nem tűrnek bosszúállás nélkül. Mindennel fölszerelt erős várban vannak, melyet Isten segítségével meg is tarthatnak. Várnagyuk, Prantner, az övék marad élve, halva.
A másodízben való felszólításra egy vitéz, Kis János, nyomban fölkiáltott, hogy mindnyájan készek védeni a várat; a többiek azonban agyonveréssel fenyegették, ha még egyszer ilyesmit mond. Nem felejtették el ők, mit fogadtak az őrgrófnak. A vár azonban tarthatatlan; s ha Prantner mégis védni akarja, meglátja, mi sors vár reá a keresztesek táborában.
«Szívesebben halok idebenn becsülettel, mint odakinn gyalázattal, – szólt, megdöbbenését palástolva, a várnagy. – Idebenn maradok s nem megyek ki élve.»
«Mi az ördögöt akar? – mordúlt reá a káplán. – Csak nem hiszi, hogy egymaga megvédi a várat? Hallhatja, mit beszélnek a legények.» S ha a várnagy meg akar halni, neki, a káplánnak, semmi kedve hozzá. De még urának, az őrgrófnak itt levő kincseit sem veszi mind magához és a katonákkal szemben nem koczkáztatja életét. Azután meg a keresztesek különben is a király nevében követelik a várat; hát föl is kell azt adni, mert az őrgróf éppen a királytól kapta s ő felsége, a hogy most elveszi tőle, épp ugy vissza is ajándékozhatja neki. Ő hát bizony nem temetkezik a romok alá s nem vereti magát agyon a legényekkel.
«Isten legyen irgalmas, kegyelmes a tisztelendő úrnak! – kiáltott fel az érveiből kifogyott várnagy. – Nekem ne legyen semmi részem a vár elvesztésében.»
A káplán most már egymaga intézkedett. Megmondta a deáknak, hogy másnap reggel jöjjön fel harmadmagával; ő szintén vesz maga mellé még két embert s együtt eligazítják a dolgot.
Másnap, június tizedikén, csakugyan megjelent két hadnagy a deákkal; mire a káplán – Prantner tudta nélkül – fölnyittatta a kapukat s magához véve Csúcsy vajdát és Benedek porkolábot, a keresztesek küldötteihez ment. Senki sem jegyezte föl, mit beszéltek együtt. A káplán azonban nemsokára Prantnerhez közeledett s figyelmeztette arra, a mit maga is hallhatott, miképen nyilatkoztak katonái; hogy t. i. új támadás esetén nem tudnának tovább ellenállni, egy-két ember pedig nem tarthatja meg a várat. Ő tehát fel is adta azt oly kikötéssel, hogy személyeiknek, javaiknak bántódása ne legyen.
«Tegyen úgy, a hogy tetszik», – válaszolt a várnagy. A felelősség a kápláné, mert az ő akaratával sohasem kapitulálnak.
«Bízza csak rám! – szólt ez vállvonítva. – Elvállalom a felelősséget, mert a katonák nem akartak harczolni. De meg azt is mondták, hogy ha mi vonakodunk, levágnak bennünket s ők maguk hódolnak meg.»
«Bár halott volnék, – sóhajtott Prantner, – hogy ne látnám, mily gyalázatosan adják fel a várat!»
Erre Künisch káplán Solymosvárába vezette a kurucz hadnagyokat. A nyelvet nem értő várnagy szemeiben könnyekkel, de némán hallgatta, őrsége mint esküszik hűséget Dósa Györgynek, kinek emberei most otthonosan helyezkedtek el a várban.*
Július 9-ikén még csak hírképpen tudták Gyöngyösön, hogy Lippa, Solymos és Világos elesett. (Tört. Tár, 1891., 340.)
Prantnert a káplánnal együtt azonnal őrizet alá vették s fölnyársalással fenyegették. A káplán, kit, adott szó ellenére, mindenéből kifosztottak, lóhalálában küldött Dósa Györgyhöz valakit, hogy bántatlanságot eszközöljön ki számára; a keresztesek azonban nem sokat adtak reá s társával együtt, «mint valami tolvajt», Lippára kísérték át, hol négy napig voltak letartóztatva s bővebb kihallgatásra a fővezérhez, Dósa Györgyhöz akarták őket küldeni.
Ötödnapra (június 14.) azonban megjött Dósa György válasza, hogy az adott szót meg kell tartani; a foglyokat ereszszék szabadon.* Dósa György lovagiasságáról utóbb maga a két ellenség tett bizonyságot.
Arról, mit Verancsics említ (Munkái II. 6. I.), hogy Világos, Lippa és Solymos bevétele után nemes urakat vontak karóba és nemes lányokat szeplősítettek meg a parasztok, ezen egykorú hiteles tudósítások hallgatnak.
Prantner és a káplán az őrgróf vajdahunyadi várát igyekezett most elérni. Ennek várnagya, Pathócsy Péter azonban nem akarván beengedni őket, kénytelenek voltak a kolostorba szállni. Balvégzete idehozta Lippa volt várnagyát, Bodó Miklóst is, miről a káplán titkon értesítvén Pathócsyt, Bodót sajátkezűleg elfogta s Hunyad várába záratta, egyik hű szolgájával, Tót Istvánnal együtt.
Szapolyai vajda ekkor már javában fegyverkezett a kuruczok ellen. «Bár adná a mindenható Isten, hogy megverje őket!» sóhajtozott a várnagy, ki egyre azt hajtogatta, hogy ha Pathócsy átengedné vitézeit s még néhányat fogadna emlléjük, hiszi, hogy visszavehetné Solymos várát.
A káplán ebben az ügyben tárgyalni is kezdett Pathócsyval s utóbb egy Laczkó* nevű tolmácsot véve maga mellé, Prantner maga is bővebben fejtegette terveit; ez azonban, úgy látszik, nem igen bízott azok sikerében és csak annyit igért meg, hogy neki magának is lesz gondja a vár visszavételére.
Letzkonak nevezi őt Künisch, az őrgrófhoz intézett jelentésében.
Félig-meddig elutasítva, nem akartak tovább maradni és pedig annál kevésbbé, mert Pathócsyné is vigyázatot ajánlt, hogy Bodó Miklósnak a keresztesekhez szegődött bosszús szolgái valamikép agyon ne verjék őket. Nagy tanakodások után a minden oldalon feltünedező kurucz csapatok közt lóháton Nagyszebenbe menekültek, hol Szapolyay János vajda oltalma, egyúttal azonban őrizete alatt is állottak; mert a város kapuin nem volt szabad kilépniök.
A solymosi vár belseje.*
Eredeti fényképfelvétel után készült.
Szent-Bertalan-nap, augusztus 24-ike estéjéig időztek itten; és csak akkor nyerték vissza szabadságukat, melynek azonban nemigen örvendhettek. Meggyűlt a bajuk már a szebeni vendéglőssel is, kit, úgy látszik, alig birtak kielégíteni. A káplán felszólította Prantnert, adja zálogba pecsétnyomó gyűrűjét, mit azonban ez nem akart tenni. «Hát csak tartsa meg; majd kifizeti ő az egész számlát.»
Innen Budára akartak menni, hogy – hír szerint odaérkezett – uruknál igazolják eljárásukat. A káplán azonban már Hunyadon értesűlt, hogy az őrgróf elrendelte elfogatását, mintha gonosztevő volna. Ez a hír adott alkalmat neki, hogy a Szent-Bertalanra következő pénteken, aug. 25-én, mentegetőző levelet írjon Brandenburgi György őrgrófhoz.
«Szorgalmasan és híven szolgált – úgymond – s úgy is akar szolgálni; mégsem kegyelmet kér, ha valamiben hibázott, hanem méltányos megítéltetést. Ura kincseinek megvédése végett menekűlt a várba, hol az őrgróf emberei nem cselekedtek esküjök szellemében. Tehet vele, a mit akar, mert rendelkezik életéről és vagyonáról; de vegye figyelembe, hogy ő nem akart várnagy lenni. Szóval sokat tudna felhozni mentségűl; most azonban távol van s némely dolgokat le sem írhat. Addig is kéri, mivel nem hogy tallérja volna, de még fillérje sincs, parancsolja meg Békés Jánosnak, hogy lássa őt el a szükségesekkel s haladéktalanúl írjon s a Hunyadhoz tartozó parasztoknak, hogy Budán van s hogy engedelmeskedjenek a várnagynak, mert ezek a parasztok attól félnek, rosszúl járnak, ha meghódolnak a vajdának, Szapolyainak; s azt is mondják, hogy az őrgróf sohasem jön többé az országba. Neki semmi esetre sem tetszik a várból ki- s bejáró követség; attól tart, árúlás lesz a vége. Szükségben ismerhetni meg az embert. Ítéljen az őrgróf maga, hűtelen volt-e s büntesse meg; de ha nem találja bűnösnek, bocsássa színe elé.»
Nem tudni, mi lett a kérő levél sorsa s mit válaszolt Brandenburgi György Prantner várnagynak alkalmasint ugyanakkor írt előterjesztésére. Annyi bizonyos, hogy bennök és általuk nevezetes adalékot nyert Dósa György forradalmának története, mely hasonló részletességgel egy más vár ostromát sem ismeri s egészen új nevekkel, új adatokkal s részben megbízhatóbb időszámítással gyarapítja azon korszaknak krónikáját.*
Hol egyéb forrásra nem hivatkoztam, főképp ezek után adtam elő Dósa aradi tetteit. Prantner jelentése megvan a müncheni kir. lt.-ban (Brand. 66. III. Fragm.), Künisché u. o. (Brand. CCIII. 66. III.) A solymosi jobbágyok folyamodása, Prantner kegyelemkérése, a lippa-solymosi 1514. évi számadás, a várak átadása miatt folyt tanúvallatás u. o. a rendezetlen iratok közt; II. Ulászló 1514 szeptember 2-iki rendelete u. o. (fasc. 45. Nro 356.), 1515 november 25-iki parancsa (fasc. 47. Nro 373.), 1516. átírata 4 melléklettel u. o. (fasc. 46. Nro 371. és fasc. 49. Nro 391.), valamint a Lippa és Solymos miatt Szapolyay és György őrgrófok közt folyt villongásra vonatkozó iratok (u. o.) megbecsűlhetetlen források erre a korra nézve. Ezen másolataim teljes anyaga most az aradi kulturpalota tulajdona. (Feldolgoztam a Századokban, 1887., 193–209. l. s Arad vármegye történetében, I. 477–493.)
Az őrgróf Prantnernek, úgy látszik, megkegyelmezett; «Mátyás pap», vagyis a káplán és Bodó Miklós ellen azonban vizsgálatot rendelt el.
Bodó Miklósnál főleg annak megtudására fektettek súlyt, mit tárgyalt Dósa György szolgájával, Saffy Istvánnal (kit a káplán Wégh, Prantner Met Istvánnak nevezett); nem értett-e egyet Dósa Györgygyel s egyáltalán tagadja-e, hogy beszélt Saffyval? Mondta-e bizonyos német kalmár előtt, hogy híjja be Saffy István testvérét Lippa várának Fóris porkolábtól való átvételére? Ura akaratának ellenére nem játszott-e össze Szapolyay vajdával? Általában, mint vitte hivatalát: gazdájának kárával, vagy hasznával-e? S arra az esetre, ha a király elutazott, vagy az őrgróf rövid időre az országból távozott volna, nem egyezett-e már meg valakivel, hogy átadja a várat?
Hasonló kérdésekkel faggatták a káplánt is.
Igaz-e, hogy hamis levelet írt s nem használta-e föl urának titkos felhatalmazását oly dolgok elvégzésére, a mikkel meg nem bízták? Miért adta föl a várat? Nem fordította-e saját hasznára a Gál Ispántól és Bodó Miklóstól fölvett pénzt? Egyáltalán mint járt el az őrgróf ügyében? Miért intette Csúcsy vajdát, hogy őrízkedjék az őrgróftól?
Bodó s Künisch káplán mindenesetre a legjobb válaszokat akarták adni a fölvetett kérdőpontokra; feleleteik azonban nem maradtak reánk. Jellemző, hogy Brandenburgi György őrgróf teljes aggodalommal, szinte gyűlölettel fürkészi embereinek Szapolyay Jánossal való esetleges összeköttetéseit, míg készen áll lázadó jobbágyainak védelmére.
