II.
II.
Esterházy Miklós, Pál atyja. Szereplése a közügyek terén. Összeköttetése Illésházy Istvánnal. Házassága Dersffy Orsolyával.
E MESSZE elágazó, fényes rokonságnak fő büszkesége, további emelkedésének igazolt reménye: az 1582-ben született tizedik gyermek: Miklós vala. Tüneményszerű egyéniségét, ragyogó közpályájának többé-kevésbbé sikerűlt rajzát, hálás nemzetének irodalma – az utódok követésre méltó példányképeűl – számos önálló kötetben örökítette meg. Ő maga is sokoldalú tevékenységének a késő unokák okulására szánt okleveles bizonyítékait hagyta reánk kimerithetlen levéltárában.
Mi e helyütt, életének rövidre vont rajzában, kitűzött czélunkhoz híven, inkább csak családtörténeti adatokra szorítkozunk; különben sem lévén elégséges e néhány lap a dicső. férfiú elévülhetetlen honfiúi érdemeinek méltatására.
Esterházy Miklós kitünő neveltetését emelkedett szellemű szülői mellett a sellyei gymnasiumnak köszönte. Ugyanis tíz éves korában a nagyszombati iskolából a sellyei gymnasiumba kerűlt s lemondva a fiatalság léha időtöltéseiről, egész lélekkel tudományos művelődésén fáradozott. Tanárai, a jezsuiták, mindenkor és méltán büszkék voltak kiváló tanítványukra, bár ez függetlenségét az ő irányukban is minden viszonyok között meg bírta őrizni. Tizenkilencz éves korában, Luther vallását követő szülőinek elhunytával, a római katholikus hitre tért; jóval előbb, hogysem nagynevű kortársa, Pázmány Péter, a felvidék főrangú családai közt oly sikeres térítő tevékenységét megkezdette. Mennyire gyökerezett Esterházynak legsajátabb meggyőződésében e vallásváltoztatás, annak ékesen szóló bizonyítéka vejéhez, Nádasdy Ferencz grófhoz, intézett hitvitázó iratán kívűl, azon körűlmény: hogy hitbeli meggyőződését anyai nagybátyja, Illésházy István, Trencsén birtokának odaajánlása árán sem volt képes megingatni. Pedig Esterházy e nagynevű rokonához, kit fényes tehetségei ekkor már a főudvarmesteri, utóbb a nádori magas méltóságra emeltek, a nagy lelkek egymás iránt vonzódó törhetlen bizalmával ragaszkodott.
Alig hagyta el iskoláit az ifjú Miklós, máris Illésházy oldalánál találjuk őt kisebb-nagyobb ütközetekben, nyílt mezőn s várvívásnál egyaránt; ekkor viselvén sokat tűrt nemzetünk, a népszerű Mátyás főherczeg vezérlete alatt, tizenöt éves háborúját a török ellen. S midőn Illésházy 1603-ban személyes szabadságának biztosítása végett, az irígykedő udvaronczok ármánykodásai folytán reá gyanakodó Rudolf császár neheztelése elől, kénytelen volt Lengyelországba vonulni: Esterházy oda is híven elkísérte a száműzöttet és csak vele tért ismét vissza honába, 1605-ben. Vele látjuk őt Kassán és Korponán a Bocskay által egybehítt országgyűléseken; vele 1606-ban a bécsi és zsitvatoroki békekötések alkalmával. Nem is távozott a nádor mellől utóbb sem; vele látjuk őt folyvást, annak 1609 május 5-én történt elhúnytáig.
6. ESTERHÁZY PÁLNÉ, SZ. VICZAY ÉVA.
Ily nagy államférfiú mellett járta tehát Esterházy Miklós a közélet iskoláját.
Illésházy szerette őt, hatáskört nyitott az ő szerető gondozása alatt férfiúvá fejlett rokonnak, a ki viszont hálás tisztelettel viseltetett mestere iránt és késő éveiben is, midőn már hatalma s dicsősége tetőpontján állott, mindig kegyelettel emlékezett Illésházyra. A nádor – első neje Dersffy leány lévén – sógora volt Mágócsy Ferencz kassai főkapitánynak, északkeleti Magyarország egyik legelőkelőbb dynastájának, kivel gyakori érintkezései közben természetesen megismertette s közeli viszonyba hozta nagytehetségű tanítványát, Esterházy Miklóst is. Így történt, hogy ez, Illésházy halála után, a kassai főkapitány zászlai alá állott.
Nemes jelleme, kiváló tehetségei és szorgalma, mint előbb nagybátyjának, úgy most Mágócsynak is, kedvenczévé tevék Esterházyt, ki alvezéri tisztében valódi tükre volt a vitézlő népnek.
Két évnél tovább működött e minőségben, szeretve s tisztelve mindenkitől, kik ismerték:* midőn a főkapitány halála (1611 nov. 21.) új és váratlan fordulatot adott az ő életének.
KOLINOVICS: Vitarum illustrium Ungarić belliducum. Lib. I. p. 47. – SCHMITTH Palatini p. 177.
7. GRÓF ILLÉSHÁZY ISTVÁN.
A Mágócsy-családnak fiú-ágon magva szakadt a kassai főkapitányban.
Ifjú özvegye, a gazdag Dersffy Orsolya, – így szól a szóhagyomány – 1612 újév napján, ősi szokás szerint, ajándékokkal örvendezteté meg előkelő háza népét, összes híveit és barátait. Csupán Esterházyt mellőzte, ki e szándékosnak vélt sértés miatt neheztelvén, elbocsáttatását kéri vala. «Kegyelmedet talán az bántja, – szól az úrnő, – hogy barátságos ajándék nélkül hagytam?» S kezén fogva a bántódott férfiút, kincstárába vezette: «Ám válaszszon magának tetszése szerint, ha talál benne tárgyat, mely kegyelmedhez méltó!» Midőn pedig látná, hogy Esterházy valami csekély értékű emléktárgyat veszen, piruló arczczal kérdi: ha nem talál-e itt annál becsesebbet vagy olyat mi egymaga minden egyébbel fölérne; és gyűrűjével, mint iránta érzett szerelme zálogával, önmagát is hímezetlen nyíltsággal felajánlja neki.*
«Gróf Esterházy M. Magyarország Nádora», Pest, 1863. I. 10. 1. TOLDY F.: Összegyűjtött Munkái. Pest, 1868. I. 188. 1.
Az ekkor harmincz éves daliás Esterházy kezet fog a születésre, korra s nemes gondolkodásra nézve is hozzá méltó nővel; 1612 november 22-én pedig oltárhoz vezetvén őt, rokonból és alvezérből a hatalmas asszony nagyhatalmú férje lőn; kétszerte boldog, mert szerelme, az eleddig szintén protestáns Orsolya férjét a kath. vallásban is követte.
A közfigyelem, melyet e frigykötés országszerte Miklósunkra irányzott, csodáló közbecsüléssel párosult legott, midőn a Dersffy- és Mágócsy-javak urává lett Esterházy, a neje birtokában volt regéczi és tornai uradalmakat szabad elhatározásból, önként adta ki kezéből, behelyeztetvén azokba az ő meggyőződése szerint jogosult örökösöket.
Az igazságszeretet és önmegtagadás e ritka tényével annyira megnyerte II. Mátyás királyunk becsülését, hogy ez őt hadi kapitánynyá s tanácsosává, később pedig a gyermek nélkűl kimúlt Alaghynak halála után törvényesen s most már jogosan is, Regécz urává tette.
A nemzet bizalmának nyilatkozatai sem maradtak el, sőt szinte szakadatlan lánczolatban követték egymást.
Miklóst – Gábor, Dániel és Pál nevű testvéreivel együtt – már az 1613. évi országgyűlés a «Nagyságosok» rendjébe emelte, a mi egyjelentésű volt a bárói méltósággal. A közbecsülésnek még megtisztelőbb kifejezése vala azon követség, melyet Esterházy az 1614-iki linczi gyűlésen viselt, a hol a török ellen való hathatósabb készülődések iránt folytatott tanácskozások közben a szomszédos népek tiszteletét is kivívta magának.
Ezóta, a hierarchiai közbülső fokozatok mellőzésével túróczi prépostból közvetlenűl esztergomi érsekké lett Pázmány Péternek példátlanul gyors előléptetésén kezdve, nem volt oly nagyobb fontosságú országos ügy, melybe Esterházy elhatározólag be nem folyt volna. Ő maga 1617-ben beregi, 1618-ban zólyomi főispán, titkos tanácsos, majd kir. főudvarmester, az ország zászlós urainak sorába emelkedett. II. Ferdinánd koronázásánál ő vitte Magyarország zászlaját, mely alkalommal az új király Szent István kardjával aranysarkantyús vitézzé ütötte őt.
1619-ben királyi főbiztosként működött Esterházy a nagykárolyi értekezleten, mely a király és Bethlen fejedelem között már előbb létrejött nagyszombati békekötés némely megoldatlan maradt kérdését volt hivatva véglegesen elintézni. Hazája békéjének munkálása közben szenvedte az érzékeny csapást, melyet házi boldogságán nejének korai elhúnyta ejtett. Februárban indúlt Nagy-Károlyba zólyomi várából, itt hagyva hű nejét, ki ugyanott már márczius 15-én jobb létre szenderűlt.
A családapát sújtó veszteség ezen hírével csaknem egy időben vette a kir. főbiztos II. Ferdinánd levelét is, melyből Mátyás királynak márczius 20-án történt elhalálozásáról oly megbízatással értesült, hogy az alkudozások befejezését siettesse. Ehhez képest ugyane hó 26-án mindkét részről alá is írattak a nagykárolyi végzések.
Megbízatásának ily módon eleget tévén, munkácsi várába sietett Esterházy, nem sejtve még, hogy a fölzendűlt csehek múló sikerei által feltüzelt Bethlen rövid pár hónappal később ismét fegyverre kél s győzedelme díját ezúttal – egyebek között – éppen, az ő vára, Munkács képezi majd.
