IV.
IV.
Aranka György és a nyelvmivelő társaság. Fekete tervei. A Schlözer-ügy. Fekete és Aranka levelezése. Fekete Ferenczy és atyja.
Mindvégig legmeghittebb és legigazabb barátja Aranka György, az «Erdélyi magyar nyelvmívelő Társaság» és a Kézirások «Társasága» megalapítója.
Az ismeretséget az 1790/91-iki országgyűlésen kötötték, hol Aranka gúnyos verseivel többeknek figyelmét magára vonta. Mint ügyes verselő és írói agitátor Feketében rokon törekvésű lélekre, mint kedélyes, vidám s előkelő gondozású férfi a generálisban hű barátjára talált. Ugyanabban a körben élt és működött, a melylyel Fekete rokonság vagy barátság révén szoros összeköttetésben állott.* Az egymással váltott negyvennégy levél irodalom- és kulturtörténeti jelentőségű. Aranka Erdélyből ír, Fekete jobbára Fóthról válaszol. Ez a levelezés jeles adalék az akkori erdélyi főnemes világ társadalmi életéhez, gondolkodásához és nagy műveltségéhez. Aranka leveleiben élénken tükröződik vissza, mily magasan állottak az erdélyi főnemesek és főrangú hölgyek a hasonrangú magyarországiak fölött, mily szívósan ragaszkodnak a régi magyarsághoz és haladnak a korral tudományban és műveltségben, mily érdeklődést éreznek a magyar kultura emelése körűl s mily élénk figyelemmel kisérik a külföldnek fejlődését.
A 42 levél közül 22 Feketéé, 20 Arankáé. A levelezés nem teljes. Hol Feketének, hol Arankának válasza hiányzik. A levelek részint Magyar munkájiban, részint a Magyar Nemzeti Múzeum és a M. Tud. Akadémia kéziratában vannak.
Feketének «sine die et Consule» írt leveleire rendesen megjő a válasz, sőt, mint Fekete leveleiből kiolvassuk, Aranka a szorgalmasabb levéliró.
A két barátot legelőször a Nyelvmívelő Társaság ügye vonzotta szorosabban egymáshoz. Tudjuk, hogy Bessenyei «Jámbor szándéka» egy magyar tudós társaság körül, Révainak indítványa «a nyelv és tudományi művelésére egy magyar tudós társaság felállítására» nem hangzott el viszhang nélkül, de maradandó alkotást nem hozott létre. 1792-ben keletkezett a «Pesti Magyar Társaság», melynek nevelő, nyelvmívelő, kritikai czélja volt s melyet nemcsak a pesti társadalom, hanem az ország is ujjongással fogadott, sőt egyes megyék pénzzel is segítettek. A Társaság újságot és kiadásokat tervezett. Ily kiadások: fordítások tényleg jöttek is napvilágra, de a társaság nem volt hosszú életű. A viszonyok, a pénz hiánya csakhamar megszüntették.*
Múzeumi kézirattár, Fol. Lat. 686. Appendix.
Hasonló törekvéssel találkozunk már 1785-ben Erdélyben, hol Batthyány Ignácz gróf, erdélyi róm. kath. püspök, Révai Miklós eszméjét, egy «a nyelv és tudomány művelésére magyar tudós társaságot,» tervezett. E czélból gyűjtést rendezett, de a terv nem sikerült. 1791-ben Aranka György kapta fel az eszmét és a már megnevezett társaság «Rajzolatját» a «felséges Rendeknek» benyújtotta. Az ügygyel az országgyűés komolyan foglalkozott és Aranka munkálatát nagy tetszéssel el is fogadta. A társaság czélja «a magyar nyelvnek, mint nemzeti nyelvnek, fenmaradása, tisztán megtartása a világnak terjesztése.» «A Magyar Nyelvmívelő Országos Társasága» megvalósulása a szászok ellenmunkálkodása miatt, az udvarnál nem talált kedvező fogadtatásra, de azért 1793. deczember 13-ikán Marosvásárhelyen az erdélyi kormányzó pártfogása alatt megalakult az úgynevezett «Próba Nyelvmívelő Társaság,» mely az erdélyi urakban és honleányokban nagy pártfogásra talált, úgy hogy rövid idő alatt kis könyvtára, kézirattára, pénz-, régiség- és ásványgyűjteménye volt. Ily biztos alappal indult utnak Aranka állandó lelkesítésével és fáradhatatlan munkásságával a társaság.
56. ARANKA GYÖRGY «RAJZOLATTYÁ»-NAK CZÍMLAPJA.
Fekete, kit franczia és német irói munkásságáért több külföldi irodalmi társaság is tagjául óhajtott, inkább vonzódott a magyarhoz, a melytől iratainak megőrzését és eszméinek megvalósítását remélte. Vonzotta még a társaság megalapítói iránt táplált rokonszenve, a mint maga is megvallja: «Engemet csak az, hogy Te és hozzád hasonló nagy eszű és emberségü emberek voltanak ezen Társaság eszközlői, birhatot arra, hogy melléje álljak, mert számtalan külső országbeli Tudós Táraságok Tagja már ez előtt sok esztendővel lehettem volna, de mindenkor kerültem az illy haszontalan hirvadászást.»
Fekete 1794-ben husz, később tíz Rhénus forint tagdíjjal és azzal a kötelezettségel lépett be, hogy a társaságot ritka könyvekkel és kéziratokkal fogja gazdagítani.* Belépését levélben tudatja, melyben a társaság czéljait újabb eszmékkel gazdagította.
Magyar Munkáji, II. k. 1–4. 59. l.
Tervezete a következőket ajánlja:
«1. A tudomány és mesterségbeli szókat, melyeket a görögöktől és rómaiaktól vett át a magyar, tartsa meg, mivel magyarosításuk idővesztegetés és a jövevények megnehezíti a nyelv tanulását.
2. A «feltámadandó uj szók» hibáit nem kell rostálni és pótolni.
3. Jó Nyelv Mester (nyelvtan) és Szótár kiadása.
4. A Görög és Deák klasszikusok fordítása.
5. Az asszonyok műveltségének emelése olvasmányokkal.
6. «Hazák történeti» egybeszedése.
7. A természettudományok és a «hajdani idők maradványi feljegyzése» egy «különös Társaság» által.
8. Hat egymásra következendő esztendőben húszezer forintot rendelni egynehány nagyobb birtokosoktól s ezen költséggel a’ megjegyzendő személlyekből álló társaságot hazánk vizsgálására utaztatni.
Három tudós a régi hagyományokat gyűjtse, három a természetet vizsgálja, három földmérő a földet rajzolja, három hazánk régi történetét kutassa.
A tizenkét ember az esztendőnkint kapott 20,000 fttal járja be az országot, kutatásainak eredményét a társaság adja ki.»
Ezektől a főbb dolgoktól várja, hogy az idegenek figyelme Magyarországra térül, és hogy azok «ép úgy fogják tudományunkat tanulmányozni, mint a magyarok az övéiket».
Kivánja még azt is, hogy a Társaság egy tökéletes «Magyar Prozodiát» dolgozzon ki, és egy «Rythmus-Dictionariumról» (Dictionnaire des Rimes) se felejtkezzék meg.
1794 óta tartós figyelemmel kiséri a társaság működését. A belévetett reményekben nem csalatkozva, 1798-ban majd egyenkint, majd összegyűjtve elküldi műveit.
Terveit kedvezőleg fogadták.* Május 9-ikén olvassák a munkát kisérő buzdító levelét s utána «A Békesség» odáját és fordítását «Ovidiusnak első könyvének a szerelemről». A gyülés jegyzőkönyve csak úgy emlékszik meg az íróról, hogy «Az orleáni szűz fordítójának munkája», mi azt sejteti, hogy ezt már korábban beterjesztette. A művek kinyomatására hiányzott a szükséges pénz. Különben részint belső megahsonlás, részint a pénz szűke miatt már 1798-ban aggodalmassá vált a társaság jövője s Pesten az a hír járta, hogy meg is szünt. Fekete élénken sajnálja ezt a hírt s midőn 1800-ban ismét felújul a társaság, de Aranka megválni készül tőle, Fekete is megszünt tagja lenni.*
Magyar Kurir, aug. 3. 10. l. 158. sz. XXVII. gyűlés.
Magyar Munkáji, II. k. 57–60., 87., 117., 155., 159.
Részt vett még egy emlékezetes ügyben, melyben Aranka kiváló szerepet vitt és ez Schlözer Ágost Lajos «Geschichte der Deuschen in Siebenbürgen» (Göttingen 1795.) czímű munkájának czáfolata. Schlözer az erdélyi szászok legrégibb történetére vonatkozó kútfőket éles birálat tárgyává tette s a magyar nemzet iránt elfogult és igazságtalan. Az erdélyi társaság a munka alapja és téves állításai ellen dolgozott s meg kivánja mutatni, hogy:
1. Erdélyt a X., XI. és XII. században nem a Paczinacziták, hanem a magyarok birták s Erdély nem puszta, lakosok nélkül való hely volt;
2. Schlözer a szász nemzet történetét fogyatékosan és fölületesen tárgyalja; fölfogása a magyar nemzeti igazságokat sérti és történetünket nem ismerve, elferdíti.
Schlözer munkájának czáfolatát Aranka írta és «Schlözer göttingai német tudósnak az erdélyi szászokat illető munkájára írt megjegyzései» közkézen forogtak. Munkájában* meg akarta próbálni, hogy egy «nyelves embernek» tollával a magáét összemérje. Fekete, a ki annak idején német czáfoló iratot írt Hoffmannak «Grosse Wahrheiten in einem kleinen Unfang an die Hungarn,» munkája ellen,* örömmel várja Aranka megszólalását s azt tartja, hogy Schlözer «gorombasági közt mégis sok igazat mond». 1800-ban február 16-ikán tudatja Arankával, hogy Cserey Farkas megküldötte neki a jegyzéseket, melyek oly helyesek, hogy németre kellene fordítani és magának Schlözernek megküldeni. Átadta azokat egyúttal a tudós Prónay Sándor bárónak és Schediusnak, a kinek ösztönzésére hajlandó azokat német nyelvre lefordítani s Schlözernek elküldeni,* mivel a munka hibátlan, igazságos és «jól vagyon czáfolva a német sógor». Aranka az «epével és indulattal» írt jegyzéseket azonban visszakéri, hogy «más tisztességesebb formába öntse, milyen egy betsületes magyar nemes emberhez illik». Ezt meg is teszi és ekkor még alaposabban és világosabban oldja meg feladatát. Az egész munkát egy Bahlmann nevű tudós szászszal fordíttatja le.
Múzeumi kézirattár: Aranka levele Feketéhez, 1800 április 20.
Magyar Munkáji, II. k. 92. l.
U. ott, II. k. 100., 105., 113., 129. l.
)
A fordítás illetőleg a reczenzió nagy mértékben fölindítja Schlözert, a ki Engelt tartja szerzőjének, a ki tényleg kérkedett is hasonlóval, és ezért alaposan megharagszik reá.
A Schlözer-verte hullám ezzel elsimult, de hozzájárult ahhoz, hogy őstörténetünk kutatása mélyebb tudományosságot követelt.
A Fekete-Aranka levelezés további része jobbára irodalmi és magánérdekű. Mihelyt a magyar szivvel kinált tegezésen átestek, bizalmasabbá válnak a levelek. Férfias őszinteséggel, nemes pajkossággal birálgatják egymást, javítgatják munkáikat s mulattatják magukat olvasmányaikkal, véleményeikkel. El nem mulasztják egymást csipkedni, midőn «vitézi lépéseket tesznek egy-egy szépnek ostromához», midőn szép nőkről és a testi erő mulandóságáról okoskodnak. Gyakori levélváltásukban följegyzik, mikor ragadja meg őket a költői ihlet, hogy az «istenek nyelvébe», a versbe öntsék hangulatukat. Egymás meggyőzésében nagy körültekintéssel hozzák föl a külföldi irodalom mintáit s visszatérnek Homér, Horatius, Anakreon, Tasso, Voltaire, Boileauhoz, hogy ezekkel bizonyítsák verseik tárgyát, szellemét és formáját. Bölcselkedéseikben az egyik Senecára esküszik, a másik elveti azt, vagy Kantot magasztalják s végül Wieland pajzán életfilozofiáját fogadják el zsinormértékül s e pajkos vitákban kitárják életbölcsességük apró forrásait, vagy más területű tapasztalatkörét. A mindig deista gróf gúnyosan kel ki Arankának pietista érzelmei ellen, midőn Kant olvasása után buzgó templomlátogatóvá készül lenni és visszatéríti régibb fölfogásához. Majd önhibáikat ostorozzák, vagy gúnyolják, majd ellenségeiknek vakságát támadják minden gorombaság és alaptalanság nélkül. A magyar irodalomban Gyöngyösit, Faludit, Beniczkyt istenítik, de azért nem egy jó szót ejtenek Pétzeliről, Csokonayról vagy költő barátaikról. Baróti Szabó Dávidot, Rájnist, ez ifjabb Gyöngyösit, a testőröket, az idegeneskedőket alig érintik vagy csak sajnálják, hogy a magyar verselést elhanyagolják. Daczára ezeknek, nem elvakultak a tekintélyben s érzik önmguk erejét s hivatásuknak irányát, czélját. Lángolón szeretik a hazát, a nemzetet s annak ellenségeit kezdetben elvakultan itélik meg, vagy megvetik, majd kihámozzák mondásaikból, irataikból: a hazára kent rosszból is a reá nézve hasznosat. Mindig jövő fejlődését tekintik és szentül hiszik, hogy a nemzet munkálkodásának sikerét meghozza a jövendő. De a saját munkásságukat is a jobb jövőnek ajánlják. Fekete ezért nem nyomatja műveit s ír ki sem nyomhatót, Aranka jobb időre halogatja kinyomásukat. Tudják, hogy poemáiknak politikai és vallásos vonatkozásai nem nyomathatók.
Mindez a baráti érzület sugallta hangon: szeretettel és egymás érdekében történik. A versekkel áthimezett levelek érdekes tanúi az erdélyi és pesti irodalmi élet ezen rövid korszakának, mely még nem éri oly szükségesnek az irodalom nyilvánosságát és távol tőle: levelezésben, vagy egyes vidéki központokon munkálkodik.
Fekete körének utolsó állomása fia, vagy mint ő nevezi «barátja».* Fekete Ferencz nejétől elválva szerte kalandozik Magyarországon. Bejárta Szatmárt, Erdélyt, a Balatont, a felvidéket, hol Nagy-Károlyban, hol Sztárán, hol Ránkon találjuk a Károlyiaknál, Telekieknél, Sztárayaknál vagy egyebütt A szerető apa gondja mindenfelé elkiséri, hogy mintegy «ősei szemével» kisérje a család utolsóját, vagy föntartóját. Mindenhova majd ajánlatokkal majd, tanácsokkal látja el és józanságra, életbölcsességre taqnítja. Óvja a Circektől és Syrénektől, de megtanítja arra is, mint kell a pillanatnyi mámorban cselekednie. A hatvan éves apa a negyvent megközelítő és mélyen csalódott fiút vezeti. Tekintetbe véve Feketének józan poézisét, a fiához intézett verses levelek az öregnek legszebb versei.
Magyar Munkáji, I. 63., 65. 73., 171. 200., 203., II. 9., 142., 144., 145., 150., 160., 163., 164., 182. ll. – Oeuvres posthumes, 39. l. Fekete Jánostól összesen 16 fiához írt levelet ismerünk. A fiú válaszai ismeretlenek.
58. GRÓF FEKETE FERENCZ ALÁIRÁSA.
A levelek általános jellege a gróf bohémsége és a költészet imádata. Leginkább akkor tör ez ki belőle, midőn fia kitárja előtte a művészet iránt érdeklődését, midőn hallja, hogy uri háznál mint műkedvelő szinész is föllépett, midőn észreveszi, hogy verselni kezd. Oktatja a versszerzésben, a formában s az irodalmi pályára buzdítja, a melyen ha már versekkel nem is boldogulna, fogjon a fordításhoz és ültesse át az angol mestereket. A dadogót «az istenek nyelvére» akarja tanítni, mivel látja, hogy «tud érezni és tud írni». Mintáinak: Ovidiusnak, Voltairenek és az angoloknak gyakori olvasását ajánlja, hogy tanulva érje el azt, a mit a fiú apjában csodál. Ámde sikertelenül. Fiának ifjuságát nem illették annyira a Múzsák, mint apjáét.
59. A FÓTHI SIRBOLT BEJÁRATA.
Fekete agitátori szerepe itt pusztán levelezésben áll, melylyel több barátnak utat mutatott, a melyen haladjon, sőt oly mesgyékre is utalt, melyeken a külföldön már régóta haladtak, s melyekre nálunk még alig léptek. Apostolkodásainak eredménye csakis ez exkluziv baráti körben érvényesül és nem hat a nagy nyilvánosságra. Ámde tudtak róla és ismerik nemes szenvedélyét s művészi lelke sokban rokonra talált.
Pályája itt is befolyásolja őt s költői megnyilatkozása az életből merít. A mint a franczia verseiben ifjusága és csalódásai tükröződnek vissza, éppúgy sugárzanak ki magyar költeményeiből és irataiból férfi korának tapasztalásai, harczai, csalódásai és vidám kalandjai.
