I.
I.
61. KÖNYVDÍSZ A XIX. SZÁZAD ELEJÉRŐL.
Fekete pályája. Törekvései hajótörést szenvednek. Életfölfogása. Józansága. Kazinczy véleménye.
Fekete pályája a pesszimizmus nélküli csalódásoké. Minden vállalkozásában letörik és mégis mind nagyobb kitartással fog új munkához, mely neki, barátainak vagy a köznek hasznára válhatik. Csalódásában is a költészetnek és bölcseletnek optimista derűje lelkesíti, mely még akkor sem hagyja cserben, midőn az elvtársak, a barátok serege, és családja fejenkint válik meg törekvéseitől. Ezt a kitartó munkásságot előmozdítja az a körülmény, hogy önmagáért és a nemzetért dolgozik s czéljai megvalósításában oly barátokra akad, a kik közös bátorítással továbbmunkálkodásra ösztönzik, – hogy kiadhatatlan munkáival nem kora nagy közönségének kedvét keresi és így a százajku birálat nem rághat rajtuk, – hogy a mit nyilvánosságra ozott, noha teljesen koszerű eszméket adott, azt a rosta, a birálat tartalmában és formájában ugyan korholhatá, de személyét, egyéniségét, személyes ambiczióját sohasem taposhatta el, – hogy panaszaival és balul sikerült terveinek hánytorgatásával sohasem lép a nyilvánosság elé – s végül, hogy indulatainak és szenvedélyeinek ügyes-bajos kitöréseit, sokszor kiáltó ellentéteit bensejében, önmagával végzi el, megrostálja s nem enged lelke zajos, szeszélyes és tisztító műhelyébe idegennek még csak egy pillantást sem. Kora ifjuságában a tudományért és a költészetért lelkesedik. Nevelői és tanárai ápolják ezt az érzelmét, de atyja ez irányú fejlődésének kérlelhetetlenül ellene szegül. Korán kötött házasságot, de a családi élet örömei iránt nem érez fogékonyságot, nejére csakhamar ráun s otthagyja, ez pedig ellene fordul, ellene dolgozik az udvarnál, a társadalomban, sőt szeretett fiánál is. Az udvar az ő csillogó örömeivel sokáig lebilincsel s ledér világában sok nevezetes győzelmet köszön Vénusznak. Innen a katonai élet változatos örömei vonják el; pályáján hihetetlen gyorsan emelkedik, de a trónváltozás egyszerre véget vet haladásának. Erre idegen elismerésért küzd franczia műveivel s ezeknek szellemessége és tartalmassága kivívja a franczia költők királyának barátságát, munkássága mégis nyom nélkül vész el a hazában és a külföldön; német munkáiért irodalmi társaságok tagjokul óhajtják, de ő lemond e tisztességről azért a kis dicsőségért, melyet a problematikus erdélyi nyelvmívelő társaság nyujthat. A politikai küzdőtér újabb dicsőséggel kínálja őt, ámde az udvar s az aulikusok nagy körében eszméit megbuktató elembe ütközik, a mely elől félre áll, mert hiányzik a politikai tehetségnek az az energiája, mely nagy pártját sikerre, ha kell a megrázkodtatás örvénye felé vezethetné. Magyar írói munkássága: költemnéyei és fordításai, különösen az utóbbiak, melyek méltó helyet foglalnak el az akkori legjelesebb fordítások mellett, titokban, a baráti kör kellemes homályában készülnek, ki sem adhatók, mivel tárgyuk a társadalmi, a felekezeti és a hivatalos fölfogás ellen foglal állást.
GRÓF FEKETE JÁNOS EMLÉKE A FÓTHI PLÉBÁNIA KERTJÉBEN.*
Gróf Fekete Jánosnak a kötet élén álló képmását a fóthi plébánia kertjében levő emlékről Richter Aurél rajzolta. Az emlék egész képét is közöljük (217. l.), ugyancsak Richter Aurél rajza után. Az emlék eredetileg Fekete János sírján állott. Homokkőből készült, csak az arczképes medaillon van máványból. A mikor a fóthi templom elkészült s gróf Fekete János tetemei sirboltjában helyet nyertek, az emléket átszállították a róm. kath. plebánia kertjébe.
A családi és a magánéletben is baljós aspectusok kisérik törekvéseit. Fia boldogtalanul nősült, vagyona dobra került, összeesküvése és forradalmi tervei is végzetesek reá nézve. Nagy remnéyei rendesen balul válnak be s mégis az elkeseredésen fölül rendesen egy-egy vigasztaló, nyájas sugallat deríti föl filozófus lelkét s ez a jövőbe vetett bizalom, mely arra számít, hogy halála után majd csak földerül az az idő, midőn eszméi, tervei megvalósulnak és munkásságát az utókor elismerése fogja kisérni. Érzelmeiben nemcsak Epikurnak, hanem a nyájas Sokratesnek bölcsessége vezeti s ha tettei néha rikítóan elválnak is a közizléstől, soha sem sülyednek a durvaság fertőjébe s ha versei nem is klasszikus tökélyűek, mégis érdekes tanui a XVIII-ik századvég még korai szabad gondolkodásának, urai fölfogásának és politikai ellenzékies hangulatának. És ezzel az érdekességgel be kell érnie halála után is, a mint beérte vele életében. Megjegyzendő azonban, hogy ő munkássága sorsának tudatával birt és sohasem illette, még jogos szidalmai közben sem igazságtalan gáncscsal korát s annak vezetőit. Rajta múlt, hogy olyat írjon vagy cselekedjék, mi korszerű és a kor izlésének megfelelő legyen, ámde ilyet nem is akart, ilyenre nem is vállalkozott. Nem volt alakoskodó, képmutató, nem hajhászott vagyont s méltánytalan dicsőséget. Hiába figyemleztetik rá barátai, tudva tett úgy, a mint most látszik s öntudatosan rója fel tetteinek eredményét saját elhatározásának. Jól mondja róla Kazinczy: «nem oda ment, hova vinni akarták, hanem a hová menni önmagának tetszik». Innen ered elszigeteltsége is. Széleskörű olvasmányai, mélyebb és sokoldalu tanulmányai közepette, mindig önmagát és izlését méri össze korával: tapasztalataiból szerzett fölfogással itéli meg munkáit s munkáiban ritkán tér el a választott józan, de nem korszerű középútról. Ez a hihetetlennek látszó józanság az a törzs, a melyből versei, eszméi és tettei kisarjadzanak. Kerüli a fantasztikust és sohasem csigázza fel képzeletét, hogy ragyogásával kábítsa el olvasóit, sőt ellenkezőleg tapasztalatainak bőséges forrásából indulva ki oktatólag kiván hatni barátaira és arra a kis irodalmi körre, mely személye körül csoportosult és mindvégig kitartott.
Ez az imponáló józan nyugodtság jellemzi magyar munkáit.
