II.
II.
Verseinek jellege. Lírai munkássága. A czenzura. A szerelem verseinek hangja. Hogyan versel? Képzelete. Önálló versformát alkot. A népies költőket követi.
Eredeti versei líraiak, gúnyosak és oktatók. Az ifjuság indulataiból és szenvedélyes hevületéből már rég kivetkőzött, midőn magyarul kezd verselni. Mögötte feküdt ötven siker nélküli, mégis fáradságos és nagyobb szabású, úgyszólván a világ forumán szerzett tapasztalatokban gazdag esztendő. Nem kábult el, hanem józan életbölcsességet tanult, mely sokszor fölér egy csillogó pályáju hadvezérnek vagy államférfiunak egyoldalu tapasztalataival. Nagy áron: élvezetek, boldogsága és anyagi veszteségek árán szívta magába azt, s midőn végtére minden úton letörött, midőn a korszak tehetős mozgatói: az udvar, a hadsereg és végül az egyéni természet kiváló előnyei cserben hagyták, akkor fogott hozzá, hogy hazájának dolgozzék, anyanyelvét pallérozza és a magyar közízlést emelje. Igaz, hogy ezt egy rendkívül kicsiny körben tehette, de oly férfiakkal, a kiknek hatása nagy területekre terjedt ki. Nem jött korán és munkássága mégis korai volt, nem jött későn és mégis elkésett vele. Szabadelvű gondolkodását a czenzura üldözte s a jó izlést mások, szerencsésebb körülmények közt, hathatósabban hirdették nálánál. S hogyha törekvéseit a jó szándék egyedül nem gyámolította, kész volt a gúny ostorával is belevágni korának és polgártársainak fekélyes sebeibe, ferde és maradi fölfogásába. Iróniája főleg az uralkodó elemet, a kapaszkodó és konczot leső főúri osztályt sujtja, mely, hogyha már megváltozni nem is tud, legalább érezze helyzetének szégyenteljes voltát. Innen eredt ellenségeinek nagy tömege és politikai üldöztetése s ez az alap, melyből verseinek tárgya ered. Hogy a magyar verselésre adja magát, «kit Voltaire biztatása vitt a franczia költéshez,» az magyar érzületében fekszik.
62. GR. FEKETE JÁNOS «MAGYAR MUNKÁJI»-NAK CZIMLAPJA.
Kezdetben a szerelem vitte a magyar verselésre, mely később politikai szereplésének kiegészítő része lett, mert «facit indignatio versum», végül pedig, mint idősb Teleki Domokos grófnak írja:
Kár, hogy Márs pállyáját oly korán elhattad,
Mi lehettél volna, Dévánál mutattad.
Engem is nem szünvén irigység üldözni,
Itthon maradásra tudott ösztönözni,
’S kedvetlen nyugalmam, hogy mégis használjak
Hazámnak, s herévé másokként ne váljak,
Fordítom nyelvünknek pallérozására
Szirmos kantárt tévén Apollo lovára…
Midőn együtt valánk, Francoknak lantjára
Hallhattál dúdolni: most magyar kótára
Szoktatván lirámat, Gyöngyösit követem,
De nem az ifjabbat, minthogy nem szeretem
Kétszer egy versemet, mint ő, hangoztatni,
’S Eszemnek kárával pennám játszattatni.*
Mi lehettél volna, Dévánál mutattad.
Engem is nem szünvén irigység üldözni,
Itthon maradásra tudott ösztönözni,
’S kedvetlen nyugalmam, hogy mégis használjak
Hazámnak, s herévé másokként ne váljak,
Fordítom nyelvünknek pallérozására
Szirmos kantárt tévén Apollo lovára…
Midőn együtt valánk, Francoknak lantjára
Hallhattál dúdolni: most magyar kótára
Szoktatván lirámat, Gyöngyösit követem,
De nem az ifjabbat, minthogy nem szeretem
Kétszer egy versemet, mint ő, hangoztatni,
’S Eszemnek kárával pennám játszattatni.*
Magyar Munkáji, II. k. 76. l.
A verselés neki szerencsés pillanat, «mert tsak midőn Apollo reánk pillant, költhetünk jó verset». Képzelete könnyen hajlik a verssorok korlátaiba s nem fejtörésből, mulatságból faragja azokat s akár saját versformába, akár idegenbe foglalja gondolatait, rendesen a már ismert, hallott vagy elsajátított forma ritmikus zengzetére hallgat, melyre aztán reá vonja költői fölfogását, érzelmét vagy hangulatát. «Ezen régi éneket» – jegyzi meg egyik mottójához – «mellynek költőjét nem tudom még szegény atyámtól ez előtt negyven egynehány esztendővel hallottam énekleni: most egy éjtszaka nem alhatván az első strofája eszembe jutott, s minthogy a metruma az én poetai vélekedésemmel egyez, kivántam búm felejtésére szint azon nótára egy éneket költeni». Könnyedséggel írja verseit. A testi vagy lelki fáradságokban enyhülést hoznak neki. A nagy megerőltetéssel járó költést nem ismeri és átalja a «limae labor-t». Nem izzadva írja azokat, hanem önkénytelenül folynak tolla alá. Így írja ezt Arankának is: «Ha azt mondám, hogy a limae labort únom, ne igy értsed, hogy nem kivánnám verseimet mennél nagyobb tökéletességre hozni, hanem tsak úgy, hogy fáradság nélkül faragván őket, nem akarnám azon iszonyú keleptzére vonni, a’ melly majd mindenkor zsoltáros nehézséggel rontja a kellemetességeket.»
A versformában kezdetben Gyöngyösit, Beniczkyt és Faludyt követi, később a maga készítette formába önti gondolatait, «mert ámbátor eleinte nehezítteni látszik a’ versfaragást, annyi kellemetességet ád a versnek, hogy talán megérdemelheti idővel a’ közönséges bevétet, annyival is inkább, minthogy a’ négyes ritmus pártfogóji úgy is a kortsúltt harmoniát vetik a’ kettős rithmus ellen». Verselési elméletét több költeményében, a «Magyar Munkáji»-hoz (I.) és «Az Orleáni Szűz»-höz írt előljáró beszédben fejtegeti: «Már más helyen számot adtam ujjitásomról a magyar poesisben, s hogy miért kivánok a két sorú versekben kettőt vocalissal, kettőt consonanssal végezni. Egyébbi poetica vallástételemet is, a mint prosodiánkról meggyőzettem, feljegyeztettem. Azon tudós két pap uraknak is, a’ kik görög s deák mértékre kivánják hozni verseinket, meg mondottam ottan velek ellenkező gondolatimat, s azért magamhoz, mint minden egyébben is, ezen munkámban hasonló kivántam maradni, s egyvelitett rithmusos 12 syllabás versekben fordítottam Voltér-Orleáni Szüzét.»
Követői közt találjuk Mátyásit, Arankát, Gvadányit, Rhédeyt, Bethlen Lászlót, Dessewffy Sándort, Orczy Józsefet, Teleki Lászlót, sőt Kis Jánost is rá akarta venni ujítására.
