II.
II.
Fekete György és Niczky Kristóf. Fekete János jellemzi Niczkyt. Ennek és Fekete apja halála. Utazásai.
Atyja 1783-ban hivatalát ott hagyta és nyugalomba vonult. Áldozatává lett II. József alkotmány- és közigazgatási reformjainak. Az öreg országbiró erős udvari érzelme és hazafias gondolkodása összeütközésbe jutott Józsefnek a helytartótanácson eszközölt reformjával. Kivénült abból, hogy a tetterős fejedelem újításait átértse és őt érvényesítésükben gyámolítsa. Bürókrata sem volt annyira, hogy a rendiségen, a nemesi kiváltságokon alapuló régi alkotmányt megszüntethetőnek vélhette. Annál inkább volt erre hajlandó mindenre kész és általánosan gyűlölt sógora, Niczky Kristóf gróf, kit József Magyarország kormányának élére állított, ki «tetőtől talpig bürókratának mutatta magát, kiben ez országban senki sem bízott és ki annálfogva legméltóbbnak látszott a legfelsőbb bizalomra.»
Sem Fekete György, sem Niczky Kristóf az igaz magyar érzelmű politikusokban még haláluk után sem hagytak áldott emléket maguk után, de míg az leköszönésével kiengeszelte a kedélyeket, ez hivatalvállalásával osztatlan gyűlöletet keltett.
A későbbi paskvillus-irodalom mindkettőt sújtja:
… már kettő meghalt,
És mindenik magyar volt.
Utálatos hamuvá vót,
Minden roszat az koholt;
Egyik kinek Kormos neve
Feketére mutatott,
És mindenik magyar volt.
Utálatos hamuvá vót,
Minden roszat az koholt;
Egyik kinek Kormos neve
Feketére mutatott,
Betöltötte nevét szive
S vajmi sok kárt okozott.
Másik Niczky Kristóf vala
A hazának Pestise,
A ki minket el-árula,
Pandorának Pixisse,
S vajmi sok kárt okozott.
Másik Niczky Kristóf vala
A hazának Pestise,
A ki minket el-árula,
Pandorának Pixisse,
Méltó kinek koporsóját
E versekkel illetik,
Dicső hazánknak rontóját
Imigyen megtisztelik:
E versekkel illetik,
Dicső hazánknak rontóját
Imigyen megtisztelik:
Hic jacet,
Quod omnibus placet,
Quia
Proditor patriae tacet.*
Quod omnibus placet,
Quia
Proditor patriae tacet.*
Múzeumi kézirattár.
Fekete János, a fiú és rokon azonban más emléket állított nekik.
Niczky Kristófról különös módon emlékeznek emlékiratai. Tudvalevő dolog, hogy Fekete Györgynek azért kellett hivatalát otthagyni, mivel Józseffel szemben az alkotmányt, a kiváltságos közigazgatást és a helytartótanács szervezetét védte. A haladó császárral szemben a maradi államférfiu Mária Terézia intézményeit védte, sőt még nádorválasztást is emlegetett. Bukását Jankovics Antal és Niczky Kristóf nyilvános és alattomos támadásai mozdították elő. Niczky sugallta a kriálynő utolsó éveiben azokat az újságczikkeket, melyek az országbiró munkásságát birálták, érdemeit tépdesték s elítélék, és mikor József alatt Fekete György nyugdíjaztatása szóba került, Jankovics Antal a kanczellár állására Niczkyt ajánlotta a császárnak.*
Petites reflexions, LXXI–LXXVI.
Fekete János emlékiratai szerint, a ki nagybátyját már korán gyűlölte, az új országbiró, vagy mint ő nevezi, Magyarország Sejanusa, «ostora»: nem volt lángelméjű, hanem közepes alantjáró tehetség. Ifjú korában írt munkái: színművei (Tagyrides) kritikán alúl álló művek, melyeket Fekete már tizennyolcz éves korában javított. Csak latinul és magyarul tudott. Szellemtelen, száraz lélek. A mi szellemességét későbben elárúlt, azt alantasaitól sajátította el, kiknek korlátlan zsarnoka volt. Mint hivatalfőnök, megkivánta tőlük, hogy gályarabok módjára dolgozzanak és a császár intenczióit ellenvetés nélkül végrehajtsák. Fenhéjázása és önzése határtalan volt. Állásánál fogva követelte, hogy tekintélye előtt nemcsak hivatalnokai, hanem egész Magyarország földre boruljon. Működése kiölte a haza és a magyarság iránt viseltető szeretetet. Halotti terítőt vetett az országra. Jankovics gróf, a ki hasonló anyagból volt gyúrva, mégsem vállalkozott szerepére, hanem Niczykire hárította azt a tisztséget, melyet a császár neki szánt.
33. GRÓF NICZKY KRISTÓF.
Niczkyl és Jankovics egyesült erővel túrták ki Fekete Györgyöt a kanczellariából.
Niczkyről említi György fia, hogy egy ízben, midőn atyja már nyugalomban volt, nagybátyja az öregnek vendégszeretét vette igénybe. Fekete György, a ki sógora jellemét ismerte, vele szemben megőrizte hidegvérét, a házigazda tekintetét és a külső formát. Együtt ebédeltek. Leverő, nyomott hangulat uralkodott. Niczky az asztalnál komor, egyszótagú volt és keveset is evett. Midőn ebéd után a beszéd folyamán egy ablakrésben megállottak, Niczky könnyekkel szemében kért Fekete Györgytől, «ki belőle embert faragott», bocsánatot, mert ellene dolgozott s hivatalából kimarta. Fekete vidám szóval nyugtatta meg az új országbirót s kijelentette, hogy hálát ad Istennek, mivel megengedte, hogy meggyőződését nem kellett föladnia, hogy hivatalától megvált, s örvend, hogy addig, a míg működött, föladatának emberül megfelelt.
Fekete János, atyjának föltétlen bámulója, e jelenet tanúja, mélyen okult atyja sorsán, midőn kijelenti, hogy minden maradékának meghagyja, nehogy valaha hivatalt vállaljon vagy a nemzetet szolgálja, mert a haza, éppúgy mint a fejedelem, mindig hálátlan és «qui publico servit, nemini servit».*
Petites reflexions, LXXI–LXXVI.
34. GYÁSZBESZÉD GRÓF FEKETE GYÖRGY HALÁLÁRA.
Fekete János ekképpen ellenséges lábon állott nemcsak a fejedelemmel, annak közjogellenes intézményeivel, hanem leghatalmasabb hivatalnokával is, a ki egyúttal vérbeli rokona volt. A «Petites reflexions», melyeket 1784-ben kezdett írni, minden sorából ez az olthatatlan ellenszenvet, sőt gyűlöletet sugározza ki.
Hogy a viszonyok tűrhetlenségét elkerülje, ismételten utazgat. 1784-ben Olaszországban, Triesztben és Fiuméban fordul meg.* A költségeket apja fedezi, a ki ez évben, hogy fia gondtalanul élhessen, évi 5000 frt segélyt biztosít számára.* Ennek hallatára hitelezői tömegesen megtámadják, mire apja, hogy fia megrendült hitelét biztosítsa, 1785-ben tartozásainak összes kamatait kifizeti.* Ámde még ez sem teremtett neki kedvezőbb helyzetet, mivel rendes életmódja tetemesen meghaladta az évi segélyt és ő újra hitelezőkre vagy apjára szorult. Adósságainak s vele ezek kamatainak nagyságát maga sem ismerte, de nem is törődött velük. Kedvteléseinek semmiféle hitelező útját nem szeghette, s így 1785-ben ismét utazik. A katonai hatóság megengedte,* hogy a német birodalmat beutazza, megparancsolta azonban, hogy Poroszországot ne érintse. Októberben már Bécsben van s innen távozik Morva-, Szász- és Bajorországba, 1787-ben ismét Németországban kalandoz.*
Hadi ltár. G. 2998. Fasc. 3. 1337.
U. ott. C. 613. – Fasc. 58., 405.
Magyar Munkái, I. k. 9. 10. l. és Petites reflexions.
Hadi ltár, G. 1931. Fasc. I. 120. – F. 994. fasc. 29., 87.
U. ott, C. 395. Fasc. 29., 87.
Ennek az örökös czigányéletnek eredménye, mint maga mondja 1788 újév napjára:
Im ez uj esztendő soknak ujj boszuság,
Tsak üres erszény is, mely nagy nyomoruság.
Tsak üres erszény is, mely nagy nyomoruság.
Nem kinozna, mint most adósságim súllya,
S Tisztem hátrálása, ki szivem meg dúllja.*
S Tisztem hátrálása, ki szivem meg dúllja.*
Magyar Munkáji, I., II. k. II. l.
Ámde a következő évben már nem énekelhette:
Bár üres erszényem bővebb töltésére,
Adna kedves atyám újjult vetsernyére,
E’ drága szokásnak fenntálló nevére,
Körmöcznek borsábúl fia kenyerére.*
Adna kedves atyám újjult vetsernyére,
E’ drága szokásnak fenntálló nevére,
Körmöcznek borsábúl fia kenyerére.*
U. ott, I. k. 10. l.
Mert atyja ekkor már nem élt, de megérte még azt, hogy családjának és pályájának nagy ellensége, Niczky Kristóf 1787-ban a nemzet nagy örömére meghalt. «Halálát ugyan» – mondja Dugonics a «Niczky-Róka» szerzője – «nem annyira sajnállná, mivel halandó ember volt, hanem csak azt bánná, hogy halálával maga után vinné ő koporsóba egész Magyarországnak átkát».
Niczky felett a közvélemény mint történeti szellem tört pálczát.
Az 1788-ik évet Fekete János beteg atyja körül töltötte, a ki október 19-ikén halt meg, mint a Magyar Kurir mondja: «hosszú betegség után F. Ts. és királyi Fő hadivezér kedves fiának ölében,»* s utána veti e sorokat:
U. ott, I. k. 13. 14. l.
Nyugodjál nagy Oszlop! Sok terhit emelted
Hazánknak midőn e szükségét viselted.
Hazánknak midőn e szükségét viselted.
