3. 1816. – Turiet aczélgyáros. – Ferenczy elhatározza, hogy pályázik a prémiumra. – Kételyek. – Megnyeri a prémiumot.
3. 1816. – Turiet aczélgyáros. – Ferenczy elhatározza, hogy pályázik a prémiumra. – Kételyek. – Megnyeri a prémiumot.
Turiet franczia, hugenotta család sarja volt. Offenbachban született 1776-ban; atyja harisnyagyáros volt s valószinűleg a II. József által Ausztriába telepített hugenotta iparosok közé tartozott. Turiet Bécsben a Wallfischgasseban arany- és aczélműgyárat alapított s e műhelyében dolgozott Ferenczy is. »Ez a’ becsületes ember látta Ferenczy mívei csínjából talentumát ‘s folyton folyva ada neki munkát, majd barátja leve ‘s ő annak házánál barát, testvér és fiú.«* Folyton biztatta fiatal legényét s lehetővé tette neki az akadémia látogatását. Pártfogoltja mindig a legnagyobb tisztelet és hála hangján beszél róla s egész élte végeig híven őrzi emlékét.*
Életrajz, Közhasznu Ismeretek Tára i. h.
A Turiet családra vonatkozó adatok a bécsi református egyházközség anyakönyveiből vannak merítve.
Ferenczy tehát két havi tanulás után, 1816 januárjában már aláírásával kötelezte magát, hogy az esztendő folyamán egy érmet metsz s vele az azon évi akadémiai díjért pályázik. A merész lépés után azonban csakhamar beállt a kételkedés. Öt vetélytársa volt; mindannyian már évek óta akadémiai növendékek; hogy versenyezhet velök ő, előképzettség nélkül, hiányos rajztudásával, két hónapi tanulás után, napi két szabad a órájával? Sajnálja már, hogy elárulta szándékát szüleinek; meg akarja őket óvni esetleges kudarcza kellemetlenségétől, önnönmagát a szégyentől s azt írja haza, hogy végleg letett szándékáról. «Az akadémiába való járást felhagytam, mivel plánumomnak jó kimenetelét nem várhattam; magyar s református, nagy két dolog ez Bécsbe.»* Otthon úgy sem értették, miért jár az akadémiára, s az éremmetszésnek nem sok hasznát látták; szerették volna, ha mielőbb hazatér. A rimaszombatiaknak természetes volt, hogy ha valaki magyar és református, azt Bécsben elnyomják, sőt üldözik. Ferenczy öcscsével is el akarja hitetni, hogy fölhagyott az éremmetszéssel s augusztus 15-ikén így ír neki:
Levél szüleihez, 1816 június 29-ikén.
« … Halld meg mindenekelőtt a választ, hogy én pesti Medard vásáráig Bécsbe maradok és továbbá tudósítalak rövideden holmi egy s más dolgokról.
«Én, a mint a télen írt levelemből értetted, az akadémiába való járást gyakorlottam és még benne szép lépéseket is tettem, de mindazonáltal plánumom jó kimenetelét nem várhattam. Jóllehet, én írtam, hogy keresetem vesztése nélkül; de mint darabra dolgozó legény, csakugyan a magam idejét vesztegettem. Azonban az akadémiában is sok aprólékos költségeim estek, a melyek végre egy summát tettek és ha proemiumért való Gravieurozást felvállaltam volna is, olyanokkal kellett volna kiszállnom, a kik kicsinységüktől fogva az akadémiába nőttek nevekedtek és öt s hat esztendővel ezelőtt már az viasz-bossirozásból prémiumokat nyertek, a melyet én a múlt novemberbe kezdettem el tanulni, (mivel ez a fő fundamentuma a gravieurozásnak) és már januáriusba alá kellett volna írnom magamat, mivel esztendő vagyon rendelve egy oly darab munkának elkészítésére és utolszor az idei proemium nem is oly nagy, mint az mult esztendei, valami nyolcz aranyat tesz ki s a te februáriusban írt leveled is elérkezvén s abból is csak efféle sovány vigasztalásokat kaptam s az akadémiába való járással felhagytam. Azon aczélművesnek műhelyét mindez ideig megtartottam, és nincsen is szándékom változtatni mindaddig, mig csak Bécsbe maradok. Nem azért, mintha az aczélmívből jövendőre valami plánumot akarnék csinálni, hanem hogy jobb keresetem vagyon, mint egyebütt akármely lakatosnál és nem is kell magamat annyira strapaczirozni, mint egyebütt, melyre nézve reménylem, hogy ebben az esztendőben helyrehozhatom azt, a mit más két esztendőben elmulattam, s a jövő tavaszon és nyáron az élet bajaihoz fogok látni. Egészségem most ez idő szerént jó vagyon, állapotim kedvezők, barátim nyájasok és sokak, (ha ugyan szabad némi nemű részben alattam valóknak nevezni) hízelkedők, kedvemet vadászók; az uram s háza népe engemet egy első tekintetbe tartók, egyszóval ez az esztendő egy oly vidám orczával virradt fel reám és folytatja magát, hogy dicséretére tőlem egy templomot rajzolni érdemel, a melynek közepére – 1816 – beirjam örök emlékezetre, s ekképen jöhető viszontagságim között is ezen darabra tekintvén vagy gondolván, némi nemű vigasztalást szerezzen, mivel e világ csak egy játéknéző ház. »
Így hiteti el övéivel, hogy lemondott mindenről, akadémiáról, éremművészetről, a mesterség nagyobbra viteléről, s vissza fog térni apja mestersége, a lakatosság mellé. Azt persze nem tudja megmagyarázni, hogy akkor miért ragaszkodik mégis Bécshez s zavarát fellengő szavakkal igyekszik palástolni. De hangja egyáltalán nem a lemondó, letört, visszavonuló emberé. Ha otthon el is hitték neki szószerint, a mit állít, mi minden sora mögül kiérezzük a reményt, az önbizalmat, a haladás örömét. Akarata ellenére sejteti sikereit az akadémián, midőn leírja, hogy barátai szaporodnak, tekintélye növekszik s az 1816-os esztendő templomot érdemel tőle. Öccséhez intézett levelét zavaros bölcselkedéssel fejezte be; de ez is emeltebb hangulatra, komolyabb olvasmányokra vall; az akkori oktató czélzatu érzékeny irodalom visszhangja az. Mint életrajza mondja: «az elébbrekapott ifjú mívész elővevegeté most még fejében maradt latin nyelvét, Virgiliust, Ovidiust olvasta, mellettek német írókat ‘s elégedetten élt».* Jellemző az a naiv dagály, melylyel szüleinek is bejelenti (augusztus 18-ikán), hogy még egy évet Bécsben akar tölteni:
Életraja, Közhasznú Ismeretek Tára i. h.
«Eleinte fognak kigyelmetek reszketni, midőn egy levelet Istvánjoktól olvasni fognak: hanem csendesítsék magukat és az hírt ne képzeljék rosszabbaknak, mint a milyenek. Már akkor is, midőn én azon szomorú elválás csókjai között ajkaikon csüggöttem, a bánat solgya* le volt fizetve: a mi őrző angyalaink, a kik előtt a jövendő történetnek firhangja nyitva állott, mi mellettünk voltak, és egy kinevezhetetlen fájdalommal illettek bennünket. És hallják meg végre az izenetet, hogy én pesti medárd vásáráig haza nem megyek.»
Zsoldja.
Lelkesedés s munka között teltek a hónapok. A lakatoslegény, kinek majdnem egész napját leköté gyári elfoglaltsága, csekély szabad idejében lankadatlan buzgalommal dolgozott pályaművén, Solon fejének aczélba metszésén. Az év végére befejezte azt, s az 1817 április 24-ikén tartott vizsgán elnyerte vele az első díjat.
