5. Csokonai márvány mellszobra. (1818 aug.-okt.) – Széchenyi Rómában. (1818 aug. 5–15.)
5. Csokonai márvány mellszobra. (1818 aug.-okt.) – Széchenyi Rómában. (1818 aug. 5–15.)
Thorwaldsen, mint láttuk, ezidőtájt betegeskedett, állítólag egy Tivoliban szerzett meghűlés következtében, s a nyarat künn töltötte Albanóban. Nem igen tudott dolgozni, s Rómába, műtermébe is csak ritkán járt be. Ferenczyvel sem igen törődhetett s határozott munkát nem adott neki. A Fekvő Venus, ha tehetségre vallott is, nem biztosíthatta öt arról, vajjon modell után tud-e a fiatal szobrász pontosan dolgozni, s reábízhatja-e egyik-másik mintája kifaragását?
«Ekkor a principálisom barátságos volt ugyan, de mégsem adott munkát a maga számára dolgozni. Megigérte, hogy egy nagyobb darab követ ad és mindent, a mit kívánok: próbáljak valamit modell után dolgozni. Én az ő modelljai közül vehettem volna egyiket, de derék hazafiakat találván, miért dolgoznék idegeneken? Azért is, 3. augusti a kezemnél levő kupferstük* után a Csokonai mellképihez kezdettem agyagból, annak utána márványból dolgozni, a természeti nagyságba. A dolmánya a hetedik gombig, nyakravaló nélkül; az ingegalléra a dolmányára kifeküdvén; a feje egy borostyánnal ékesítve. Bár mindennap látogatóink vagynak, de mégis egy sem mulatja el, hogy ne tudakozna kiléte felől s nevét jegyzésbe ne tenné. Egy anglus nevezetesen vállamat megvervén, így szólott: Azt mindig hallottam, hogy a magyar jó katona s jó poéta. Volt a műhelyünkbe herczegasszony Kaunitz két kisasszonyaival és egy külsőországi gróffal; midőn által meg által vizsgálgatták, egyik a kisasszonyi közül így szólott: ez a magyar poéta nekem fájdalmat szerez. »*
John pontozott modorú lapja (17. ábra), mely 1817-ben, Csokonai műveinek második bécsi kiadásában jelent meg.
F. levele öcscséhez, 1818 nov. 11-ikén.
III. CSOKONAI MELLSZOBRA.
Márvány. Debecen collegiumi könyvtár.*
Csokonai mellszobra. (72. 1.) Letzter József debreczeni fényképész fölvétele.
17. JOHN: CSOKONAI KÉPMÁSA. PONTOZOTT MODORU RÉZMETSZET.*
John: Csokonai képmása. (73. l.) A Magyar Történeti Képcsarnok gyűjteményében levő metszet után.
Csokonai márvány mellszobrán (III. melléklet), mely most a debreczeni ev. ref. collegium könyvtárában van, harmadfél hónapig egyfolytában dolgozott Ferenczy s ezen idő alatt nagyjából el is készítette. A költőt személyesen nem ismerte, valószínűleg soha sem látta; teljesen John kisméretű, meglehetősen durva és élettelen metszetére volt utalva. Pontosan ragaszkodik mintaképének fő vonásaihoz, s mégis meglepően finom és élő egészet alkot. Megtartja a ruházatot, a zsinóros dolmanyt, a prémes szegélyű mentét s az e fölé vetett drapériát. A magyar viselet szobrászati ábrázolása természetesen nem kifogástalan. Azonban helyes művészi érzékkel elhagyja a nyakravalót; a fejet ezzel kiszabadítja börtönéből s a szabad nyak büszke alapjára építi. A főn megtartja a jellemző vonásokat, a hajlott nagy orrot, a magasan fekvő szemeket; ellenben a széles állat enyhíti és nemesebbre mintázza; a szemöldök fölrántott ívét lebocsátja és szelídebben vezeti; a túlalacsony homlokot emeli. A hasonlatosság megmarad, de az arcz eszményítve van, s a merev nézés helyébe költői tekintet lép. A sima, hátul a nyakat verő haj köré babérkoszorú fonódik; e jelvénynyel mintegy újra kifejezi azt, a mit az arcz eszményítésével már elért. Az idealisált fő mindamellett az élet teljességével hat; tele van formákkal, finom átmenetekkel s igaz művészi érzéssel.
E munkáját Ferenczy megrendelés és minden határozott anyagi czél nélkül készíté. Tárgya választásában hazafi érzése vezette; s ez a magyar viseletnek a classicisáló fölfogás mellett való megtartásában is nyilvánul. Mint költészetünkben annyiszor, nála is a classicismus és a nemzeti fölfogás sajátos együttesét látjuk. Római vázlatkönyvében a szobor talapzatának rajza is megvan; elkészültéről azonban nincsen tudomásunk.
Ferenczy ezen első ránk maradt szoborműve határozott mintázó tehetségről, s a márvány megmunkálásában – az ismert előzmények után – meglepő ügyességről tanuskodik. Canova vagy Thorwaldsen hatásának semmi nyoma benne; római tartózkodásának rövid voltánál és eleinte való elszigeteltségénél fogva ez önkényt értődik is. Bécsben szerzett mintázni tudása és buzgó ifjúi hevülete hozták létre ez értékes alkotását.
* * *
Azok között, kik műhelyüket e hónapokban meglátogatták, említi Ferenczy az ifjú gróf Széchenyit is.
Széchenyi István 1814-ben, Ferenczyvel egyidejűleg, Bécsben tartózkodott, s a congressus társas életében jelentékeny szerepe volt. Akkor mérhetlen távolság választotta el a szegény lakatoslegénytől, de Ferenczy életútjának emelkedése, négy évvel későbben, Rómában, meghozta első találkozásukat.
A fiatal huszárkapitány – Széchenyi öt hónappal volt idősebb Ferenczynél – hosszabb szabadságot kapván, Olasz- és Görögországba, Kis-Ázsiába, esetleg Egyptomba is készült. Korai katonáskodása félbeszakította tanulmányait, s műveltsége hiányait most egy nagyobb külföldi utazáson akarta pótolni. Nagy kísérettel indult útnak; magával vitt egy tudós archaeologust, Landschütz-öt, a kivel görögül tanult, és egy festőt, Endert, a ki a nevezetesebb helyekről vázlatokat rajzolt neki. Igy pótolta a mai utazó szerszámait, a Baedekert és a fényképező gépet. 1818 július 13-ikán indúlt el Bécsből – Ferenczy gyalogútján ekkor már Sienáig jutott – és augusztus 5-ikén érkezett meg Rómába.
Harmadnap, augusztus 7-én megnézi Thorwaldsen és Canova műtermeit. Naplójában bőven ír róluk:
«Voltam a Thorwaldsen atelierben, a melyben t. i. segédei és tanítványai dolgoznak, mert ő maga ritkán van itt s házát, melyben külön établissementje van, a hol rajzolgat és mintáz, csak akkor hagyja el, ha jelenléte mulhatlan szükséges s az ifjú urakat kell tanácsával kisegélnie, vagy ha valamely szobor már annyira ki van dolgozva, hogy teljes befejezése végett ott kell lennie. Egyébiránt sok szobor készen megy ki a műhelyből a nélkül, hogy hozzá nyúlt volna; és pedig nem gondatlanságból, mint valaki hinné, hanem mert elégnek tartja a rajzot, miben minden egyéb művész felett áll, és a modellirozást, a munka gépies részét pedig másokra, kézi munkában tán még ügyesebb emberekre bízza. Il est jaloux de la gloire, et se voit avec un charme dont on ne se fait point d’idée, ŕ peu prčs ŕ la mčme hauteur de Canova. Je le place beaucoup on dessous de lui et je dirai mes raisons plus bas. Dán születésű, már 20 év óta itt él, s igen sok órát szentelt tanulmányainak. Egy nyelvet sem beszél, szeretném tudni, vajjon nincsen-e írásra nagyobb talentuma: hajlandó vagyok hinni, hogy domborművein és szobrain kívül egyebet mit sem tud …
«Az Il Trionfo d’Alessandro czímű dombormű Somariva marquis számára még rendetlenül hever szanaszét. E nemben látszik legtöbb jártassággal bírni Thorwaldsen s felülmúlja valamennyit, még Canovát is, a ki úgy látszik erre a tanulmányra kevesebb időt fordított …
«Thorwaldsen maga jó messzire lakik az ő műhelyétől. Oda hajtattam s billetet küldöttem azzal az izenettel, hogy óhajtanám személyes ismeretségét. Nagyon udvariasan fogadott. Egy Mercurt mintáz, megrendelés nélkül. Ezt tartom legjobb művének. Thorwaldsen nagy tehetség, gyönyörűen componál, kitünően rajzol, de éppen nem ért a kő megválasztásához, s kidolgozásához. A németek mind egy fokra állítják Canovával, sőt domborműveit előbbre teszik; de e tekintetben nagy csalódásban élnek, még említeni sem lehet őket együtt …
«Végre Canovához érek. Ő maga kezd mutogatni, de elhívják, s egy öreg szolgát rendel hozzám, ki tud mindenről felvilágosítást adni, s jó emlékezete van. Hogy ez a csodálatos ember, a ki egészen el van telve attól az istenek nedvétől, mely mindent éltet s még egy kőbe is életet önt, minő művekkel ajándékozza meg az utókort, az valóban nagyszerű! Szobrait meglátni s azok igazsága és elegantiája által elragadtatva lenni: kikerülhetetlen sorsa mindenkinek, még az ó-németeknek is, kik oly czélból s oly föltett szándékkal jönnek ide, hogy hibát találjanak. Műhelye máskorhoz képest most üres volt. De a gipsz öntvényék eléggé pótolják a követ, s ilykép a telep mégis egészen meg van népesülve. Némi kaczérsággal állítja szobrait úgy, hogy jól meg legyenek világítva, s kellő oldalról nézve, szóval szereti műveit lehető jól s előnyösen mutatni be. A márványból azt tudja csinálni, mit lehetőnek nem hiszünk, míg e mesterműveket nem láttuk. De akkor tanuljuk csak megbecsülni a jó követ, és csak sajnálattal nézünk minden darab alabástromra vagy carrarai márványra, mely nem kerül Canova alakító keze alá.
Az ő művei szintoly sokfélék, mint a minő számosak. Bár a szobrász művészetének korlátolt határai vannak, s föltétlenül nem indulhat eszméi után, hanem az anyag súlyát és törékenységét is számításba kell vennie, de itt azt hinné az ember, hogy Canova soha zavarba nem jöhet, mikép találjon ki minduntalan új meg új alakokat, helyzeteket, csoportokat: oly könnyen csinál mindent, hogy látva ezt a nagy változékonyságot, semmi sem látszik nehéznek. A nők egészen másformák, mint a férfiak, olyan puhák, olyan kecsesek, mintha egészen másféle kőből volnának. Leányaiba bele lehet szerelmesedni. Velem ez bizonynyal megtörtént volna, ha különben is nem volnék már egy márvány alakba szerelmes...»*
Zichy Antal: Gróf Széchenyi István külföldi utirajzai és följegyzései. Budapest 1890. 97–100 1.
Széchenyi itéletei finom érzékre s éles bíráló szemre vallanak. Thorwaldsenben rögtön meglátja a rajz. és a szerkezet erényeit, s viszont a kőben való kimunkálás hiányát. A Mercur mintájában megérzi a művész legszerencsésebb alkotását. Canovánál joggal emeli ki az igazságot, az elegantiát, a női testek puhaságát és kecsességét s a márványkezelés bűvészmesterhez illő raffináltságát.
Kisebb emberekkel szemben azonban hamar túlzó és igazságtalan. A derék Schadowt gyönge legénynek mondja, s még kurtábban végez Ferenczyvel, kit Thorwaldsen műhelyében látott meg.
Az ifjú szobrászlegény ekkor ötödnapja mintázta Csokonai mellszobrát. Az agyag még csak idomtalan vázlat lehetett, s Széchenyi a kezdetet kezdetlegességnek, a vázlatosságot tehetetlenségnek nézhette. Naplójába ezt jegyezte: «Ezen établissement hátterében egy ifjú magyart (Ferentzi) találok, ki a Csokonyait mintázza! – sajnos semmi tehetsége sincsen. Magunk közt szólva, én nem hiszem, hogy magyar ember szobrásznak való volna!»*
«In den Fond dieses établissements finde ich einen jungen Ungar (Ferentzi), der den Csokonyai modelt l – hat leider gar kein talent. Ich glaube nicht, unter uns gesagt, dass ein Magyar für einen Bildhauer taugt!» Széchenyi kézirati naplója: 1818 aug. 7. – A M. Tud. Akadémia könyvtárában.
Egy hét mulva elutazott Széchenyi Anconába, s ezúttal Ferenczyvel többször nem találkozott.
6. Első munkái Thorwaldsen részére. – Római tél. – Ösztöndíj.
Albanói nyaralása alatt a beteges Thorwaldsennek hű ápolója akadt egy skót hölgy, Miss Mackenzie személyében. A derék nő nem volt már fiatal, s a testieket kiváló lelki tulajdonokkal pótolta nála a természet. A beteg és ápolója között, mint annyiszor, gyöngédebb kötelékek fűződtek; Thorwaldsen nemcsak hogy fölépült, de vidámmá és vállalkozó szelleművé vált; s egy szűkebb társasággal mindketten Nápolyba rándultak. Az úton az ötvenhez közeledő művészből valósággal ifjú hősszerelmes lett, s mire októberben Rómába tértek, az egész város tele volt eljegyzésük hírével. Thorwaldsen azonban meggondolta a dolgot; s a nyiltan is föllépő házasodási hírek annál kellemetlenebbek voltak neki, minthogy Rómában már évek óta úgyszólván házasságban élt, s a féltékeny római asszony amúgy is sokszor megkeserítette napjait.
Eleinte még tartott a rózsás hangulat, s Ferenczynek sem volt oka panaszkodni mesterére. Úgy látszik, a Csokonai nagyon megtetszett neki, s most már adott munkát a fiatal magyarnak. Rögtön hazatérte után megbízta egy ezen év tavaszán mintázott mellszobor márványba faragásával. A mellszobor Bonaparte Christina Egypta comtesse-t, Posse Arvid gróf nejét ábrázolta.* «12dik octobris kezdettem a principálisomtól előmbe adott modell után a Napoleon testvéröcscse Luciano Bonaparte leánya portraitjához, szerencsés előmenetellel, a melyet. midőn kezembe kaptam (lakatososan szólván) ki volt stószolva és a principálisom nagylelkű módon fizeti és magát többekre igéri! »*
Thiele, Thorwaldsen Leben. I. k. 315. l.
Öcscséhez, 1818 nov. 11-ikén.
A munka jól ütött ki, s Thorwaldsen egyik híres reliefjét. Vulcan műhelyé-t adta oda Ferenczynek márványba faragás végett. E relief a következő évek folyamán több márvány példányban is elkészült, s nem tudhatni, melyiket faragta Ferenczy.* Az ő példánya 1819 februárjában készen lehetett, mert január végén már ezt írja: «Most nevezetesen dolgozom egy Vulkanus, egy Venus, egy Amor és egy Mars fejeken.* Még vagy két hétig ezeken dolgozván, kezdek a herczeg Eszterházy portraitjához.»*
Thiele, i, m. I. k. 270. l.
E négy alak van a Vulcan műhelye cz. domborművön.
Szüleinek, 1819 január 23-ikán.
Esterházy herczeget 1817 tavaszán mintázta Thorwaldsen.* A gipszmodellt Széchenyi is látta és elég malitiosusan írta naplójába: «In dem ersten Atelier sehe ich die Buste des zu dem Marmor gar nicht qualificirten Fürst Eszterházy, den Garde Capitain. » Ferenczy februárban valószínűleg hozzáfogott a márványba faragáshoz, s néhány hónapig dolgozhatott rajta, mert ez év júliusáig más munkájáról nincsen tudomásunk.
Thiele, i. m. I. k. 283. 1.
Mindebből látszilt, hogy Thorwaldsennek bizalma támadt új munkásához, különben a reliefet, s főleg a portrait-kat nem bízhatta volna rá. Ferenczy, láttuk, dicsérte is nagylelkűségét, s szüleinek is kedvezően ír állapotáról: «Most dolgozom a mesterem számára és ő énnekem darabra fizeti. A munkám nem valami erős kőszaggatás, a mint Magyarországon képzelni lehet, mivel ha én egy munkát a kezembe veszek, már az előtt két s három ember is reátette tehetségét és már egy formája vagyon, sőt némelyek csaknem egészen készen vagynak».*
Szülőinek, 1819 január 23-ikán.
Viszonyainak kedvező folyta alatt teljesen élvezhette Róma szépségét; a római élet és a déli éghajlat gyönyöreit. »Itt az idő igen kedves és kellemetes, derek járnak ugyan, de még havat nem láttam, sőt 16-ik januarij keményen többször egymás után villámlott, mennydörgött, le is esett és egy borsónál nagyobb jegek hullottak. Másnap ismét a legtisztább nap lett; kertünkbe a rózsa, nárciss, rosmarin, holmi vad füvek, cserbóka, székfű virítanak. A levegő felette tiszta, úgy hogy messzi földre puszta szemmel meg lehet látni a faluk fekvését, a házakat, csaknem az ablakokat is. Az ég egészen setétkék, valamint a távollevő hegyek is, ha a nap lenyugtakor a rózsaszínnel vegyes kék viola színt magukra nem veszik. Ha valami hegyre felhág az ember, Rómát a benne lévő dicső templomokkal, belőle kiemelkedő piramisokkal, a körülötte lévő omladékokkal, mint valami kristály alatt, úgy lehet látni. A házakat is csak vasserpenyőbe tett élett szénnel melengetvén, a füst sincs az embernek ellenségére».*
Szülőinek, 1819 január 23-ikán.
«Több farsangi napokat töltöttem az idegen földön, de olyat mint Rómába, nem is képzeltem. A téli climával én igen meg volnék itt elégedve; vízkereszt tájba derek jártak ugyan, de havat az egész télen még csak szállongani se láttam. A kertekbe a szabad levegő alatt a rózsa, narciss, teljes szegfű folytába virított és most is virít.»*
Öcscsének, 1819 február 27-ikén.
Ez első tél Rómában így nagyon kellemesen telt el. Egyre fokozódó sikerei méltán kielégíthették a kezdő szobrászt. Hozzájárult mindehhez az is, hogy ez idétt sok magyar főúr fordult meg Rómában, valamennyien érdeklődtek a magyar művész iránt, s így mestere és társai szemében növelhették tekintélyét. Esterházy Miklós herczegnek – kinek mellképét faragta – nagyon megtetszett a Csokonai, s meg is akarta venni. Legfontosabb volt azonban Ferenczyre József főherczegnek, Magyarország nádorának látogatása Thorwaldsen műhelyében. «A Palatinusnak én tiszteletemet megtévén, egymással váltó szókkal beszéllettünk; kérdezte, hogy verekedtem ide, nevemet, születésem földét; annak utána a véle lévő Pálffy és Festetich engemet körülfogván, egy s más dolgokról daráltunk; a Palatinusnak pedig a mesterem egy s más dolgokat mutogatott, és a mint a mesterem mondá, én rólam is sokat beszéllettek, a többek közt mondá a Palatinus, hogy ő néki szivén feküdne az én igyekezetem és mind az én mostani, mind a jövendő állapotomról gondolkozni fog. Most Neapolba vagyon, husvét előtt Rómába vissza fog jönni. Ha én nekem az én közemberes hangom, vékony talentomom sat. nem fog ártani, én az én szerencsém planétáját csakugyan megtaláltam. »*
Szüleihez, 1819 január 23-ikán.
A várt szerencse be is következett. Husvétra a Palatinuson kívül Ferencz császár is Rómába jött. Az eseményekről 1819 április 28-án tudósítja Ferenczy szüleit:
«Az én kétséges életem módja a tegnapi napon 27. April határt érvén, legelső foglalatosságom kigyelmeteket tudósítani, a nélkül, hogy valami elrejtve vagy felczifrázva volna: külömben az én életem folyásába ezek a napok a legnevezetesebbek azok közül, a melyek eddig elfolytak vagy ezután folyni fognak, t. i.
« A császár 2-dik April megérkezvén, 3-dikba érkeztek a palatinus főispán, Mihály főherczeg a muszka császár öcscse, nemkülönben a Würtembergai, Saxoniai, Toscaniai főherczegségek, más fő uraságok, grófok, idegen követek s más idegenek. Az ezekbe a napokba itt levő idegenek száma harmincz írom 30 ezerre ment. Egy ízbe egy császári ebéd felett csak az herczegek száma 18-ra ment, más uraságok, grófok mindenféle nemzetségből, a magyarok közül voltak gróf Esterházy, Pálfy, Festetich, Brunszvik, Battyányi, Várady. Sok pompás innepek, tüzijátékok, illuminátiók tartattak. 12-dik april a husvét második napján volt a császár a mi műhelyünkbe. Innep lévén, én jelen nem voltam, de mégis nem felejtkezett el én felőlem tudakozódni, mondván a principálisomnak, hogy az Ur oskolájába egy magyar ifjú is volna sat. mosolygó örömét mutatta és engemet neki által ajánlván, a reám való vigyázására bízott. Felséges nádor ispánunk sem mulatta el e hetekbe kétszer műhelyünket felkeresni, általvizsgálgatta szemesen deczembertül fogva készült munkáimat, vigyázván az érdemre és az egyenes zsinórmértékre, én nekem még három esztendeig Rómába való maradásra, esztendőnként való segedelmül 350 Rflorot ezüstbe rendelt és az arra való tisztviselőknek az arról való resolutiót általadta és engem holnaponként fognak fizetni, melynek pompásabb mivoltáért 27. April az ugynevezett Palazzo Quirinale a pápának lakópalotája és a Palatinusnak is ideig való szállása ő nála egyedül audientiám adatott, melynek alkalmatosságával egy tiszta fenhangú szóval ezeket mondotta: «Én kívánom magát segíteni és segítem és rendelek egy esztendőnként való fizetést az itt való maradásra, hogy élhessen annak idejébe a közjóra és az haza dicsőségére, mely reménységem talán meg nem is csal.» a melyet egy rövid beszéddel elfogadván, megköszöntem és igértem magamat nem többre, mint a mennyivel egy polgár hazájának tartozik. Bucsút vévén a két belső embertől, ugymint gróf Pálffy és Festetichtől, én az én szokott kötelességimre mentem; ma 28. ápril ezen nemes vendég elutazott Florenczbe és nem reménylem többé, hogy őtet itt lássam. A császár még 26. ápril Neapolba ment és vagy három hét mulva vissza fog jönni Rómába.»
Ferenczy Rómában maradása tehát három évre biztosítva volt, s azon túl is a legszebb reménységgel nézhetett a jövő eleibe.
