7. Ferenczy tanulmányai Canovánál és az akadémián. – Thorwaldsen megharagszik rá. – Thorwaldsen elutazása. – Széchenyi ismét átut…
7. Ferenczy tanulmányai Canovánál és az akadémián. – Thorwaldsen megharagszik rá. – Thorwaldsen elutazása. – Széchenyi ismét átutazik Rómán. (1819 május-július.)
Nincsen siker érdem nélkül, és a szerencse szekerén is legalább okosan kell ülni tudni. Ferenczy sikere meglepő, de van magyarázata: tehetség és munka révén kiérdemelte azt. Fortuna szekerén azonban okosan ülni nem tudott.
Márványfaragásban való hirtelen készségét az magyarázza, hogy gyermekkorától fogva nagy hajlama volt mindenféle technikai ügyeskedésre. Ez a Ferenczy családban örökletes volt, ha ugyan ilyesmi igazán örökölhető. Apja – látván technikai könnyen fogó elméjét – már gyermekkorában számos mesterségre oktatta; Bécsben be is vált az érczművesség legkülönbözőbb ágaiban; ipari érdeklődése római útja közben sem hagyta el és Gráczban két ív papírost merített. Ez a technikái hajlam egész életén át végig kíséri.
Rómában; Thorwaldsen műhelyében elég volt látnia, mint dolgoznak a többiek, s rögtön vésőt és kalapácsot ragadott, a háromszögletes márványt négyszögűre morzsolta, s kifaragta a Fekvő Venust. Ügyessége és merészsége azonban hidegen hagyta Thorwaldsent; a mester felelete az volt, hogy nem szabad minta nélkül dolgozni. Ez a michelangelo-ellenes felelet a tisztán tervező szobrászra vall, a kit csak a compositio érdekel, a fölület nem. Tervező művész és technikus állottak itt szemben és nem értették meg egymást. A nagyobb baj persze az volt, hogy Ferenczy nem értette meg Thorwaldsent.
A műhelyben levő társaitól, kik között oly jeles szobrászok is voltak, mint Tenerani, munkája folyamán tanulhatott még egyetmást; a legtöbbet azonban Canovának köszönheti. Ez annak idején nem fogadta ugyan műhelyébe, de csakhamar barátságos viszony fejlődött ki közöttük, s az öreg mester szívesen oktatgatta a tanulékony legényt. Ferenczy könnyebben megértette Canova művészetét, annak érzelmes, irodalmi tartalmát és technikai tökéletességét, mint Thorwaldsennek építészetszerű componáló módját, mely teljesen idegen volt tőle. Már 1819 február 27-én írja öcscsének: «Én a képfaragóságot elkezdvén, folytatom a nélkül, hogy itt Rómába valaki legkisebbet is tudna, hogy én valaha lakatos voltam, a Canova tanítása alatt napról-napra előmenvén a mesterség fortélyaiba . .» Ugyanezen év őszén (okt. 30.) így ír Canováról:
«Ő az a rendkívül való képfaragó, a ki azt a Chaost, a mely az ő nem létele előtt uralkodott, egy szavával széjjeloszlatta, az asszonyi lágy husokat az asszonyokba, az férfiui keményebb husos inakat a férfiakba rakta, a ki elválasztotta a bársonyt a selyemtől, a selymet a gyolcstól, a gyolcsot a fátyoltól és felélcesítette az ő figuráit egy valóságos hajjal, bár márványból legyen is kifaragva; a kinek figuráiba az emberi érzékenységek vagy indulatok a legnagyobb grádusba ki vannak fényezve a nélkül, hogy a’ modi vagy manirozott volna; az az elfáradhatatlan munkás, a ki a nap felköltétől fogva setét estig a műhelyébe dolgozik, bár a hatvanadik esztendőt járja is; szegényeken szánakozó, tanulni igyekezőket tanító, hazáját, embertársát, vallását szerető, a ki esztendőnként 7 azaz hét ezer forint ezüst pénzt tesz félre, a melynek abba az esztendőbe el kell ajándékozva lenni, a ki a hazájába (Veneczia vidékén Possagno nevű helységbe) a maga tulajdon költségén egy templomot építtet és két száz ezer forintnál többet resolvált: ezekkel és más hasonló virtusaival érdemlette ő azt meg, hogy ő minden európai fejedelmektől megtiszteltetett és példa nélkül való titulusokra kapott, úgy mint: Canova a halhatatlan Phidias, az újra született Praxiteles, Prometheus, Marchese Massimo, Prancape perpetuo tutte le Academie; tizenkét arany keresztnek vitéze vagy bajnokja, a vaskorona keresztnek kommandansa s a t. Ezen fent dicsért az, a ki engemet is már többször felkeresett a házamnál, a ki a földön térden, mászva ujjal mutatta a mesterség titkait, a ki ha engemet nem talál, a kulcslyukba visszahagyja az ő nevével ékes billetjét. Nincs is egyebem, mint ő és még egy tanítványa, neve Baruzzi (olvasd Baruczczi) a kik az én Rómába való lételemet valamennyire gyönyörködtetik, és ha a balsors azt úgy akarná, hogy én te veled többé nem beszélnék, te hála könyekkel emlékezz a Baruzzi és Canova névre.»
Canova művészete és egyénisége egyaránt vonzotta Ferenczyt. Érzékeny kedélye nem tűrte el a keményebb kritikát, és Canova nagyon enyhe bíráló volt. Meleg sentimentalismusa túláradó viszonzást kívánt, s Canova nem volt fukar csókban és ölelésben. Két rokon kedély – mai érzésünk szerint kissé túlérzelmes, áradozó és férfiatlan – találkozott és megszerette egymást. Döbrentei később következőkép jellemezte Canovához való viszonyát: «Helyeselni kezdé ez míveit ‘s bővebben ereszkedék ki vele jámbor magyarázatiban, mellyekben e’ szerény nagy mívész soha sem hivatkozék tulajdon munkájira, hanem, mint általjában jobb tanítványinak, mindég csak a’ görög remekek studiumát ajánlá. Még különösen ez vala figyelmeztetése: ifjú mívész ne utánozzon senkit vakon, csak a’ formák idomait fogja fel s’ ő maga kísértgessen új meg új alakítást, ez az útja a’ rejtezhető észlángi erő kiszabadkozásának. Ferenczy ekkép külön szobát is nyita külön dolgozásra ‘s a’ megszeretett vezető körül szive szerént érzé magát … Thorwaldsennél maradása alatt is nem szünt meg Canovához lelki vonzódása, valamint annak ehhez szivessége, a’ mit Thorwaldsen, az olasz nagy mívész nagy versenyese, nem örömest nézvén, Ferenczyt némileg távol tartá magától ‘s neki inkább csak alávaló munkát adott vagy veszedelmest a’ kivitelben. Ferenczyt ennélfogva 5 esztendei napszámossága mellett a’ mívészi character fenntartására főkép éjjeli és innepnapi fáradsága ‘s Canova nagy lelke segíté.»*
Életrajz. Közhasznu Esmeretek Tára i. h.
Munkái és tanulgatása mellett szorgalmasan látogatta az akadémiát. Ránk maradt vázlatkönyve mutatja, hogy nagy igyekezettel rajzolt actokat, s tőle telhetőleg iparkodott rajzbeli fogyatékosságait pótolni.
Thorwaldsen derültebb napjai időközben elborúltak; a Miss Mackenzievel való viszony egyre kellemetlenebb lett; the transport was gone és végül bekövetkezett a szakítás. 1819 május másodikán e derék nő elutazott Rómából, s viselkedése oly kifogástalan, búcsúja oly gyöngéd és nemes volt, hogy Thorwaldsent nagyon megszégyeníthette. Az amúgy is rideg és követelőző ember még ridegebbé és bántóbbá vált, s Ferenczynek is volt mit tűrnie. Hízelegni, alakoskodni nem tudott; Thorwaldsen előtt nem maradhatott titokban vonzódása Canovához, s ez a büszke művész ellenszenvét fölébresztette vagy fokozta. Ezentúl csak alacsonyabbrendű munkát ad neki; képmásokról többé szó sincs; főleg reliefekkel foglalkoztatja, s ezekben is gyakran csak a mellékes, decoratív részleteket bízza rá. Kaunitzék épp ekkor elkerültek Rómából, s a herczegnőben Ferenczy állandó pártfogóját és támaszát vesztette el. Helyzete Thorwaldsen műhelyében kínossá vált, ott azonban nem hagyhatta, mert ösztöndíja ahhoz a föltételhez volt kötve, hogy mesterénél marad. Thorwaldsen kíméletlen bíráló volt; Canova műveire is tudott megsemmisítő szavakat találni, lehetetlen, hogy növendéke elkerülte volna kritikája élét. S bírálata jogos volt; hisz épp az ő fő ereje, a rajz és a compositio, az a miben a művészet lényegét látta, hiányzott teljesen tanítványából. Ferenczy viszont e kritikát igaztalannak érezhette, mert azt föl sem tudta fogni, mert a formáknak kifejezéstől független, absolút szobrászati szerkesztése érthetetlen volt előtte, mert az, a minek hiányáért vádolták, épp úgy hiányzott eszményéből, Canovából. S oda volt lánczolva Thorwaldsenhez, kinek zárkozottsága elriasztotta, éles szókimondása vérig sértette, kemény bírálata kétségbe ejtette őt. Mindaz, a mit ügyességével és megfeszített szorgalmával kivívott, mind a mit a körülmények szerencsés találkozása, a császár és a nádor római utazása révén elért: , «szerencséjének planétája» így változott egy-két hónap alatt nehéz nyüggé. Keserveit, fenékig fölkavart lelkének hangulatát meghitt barátja; öcscse előtt önti ki:
«Az irigység, maga hasznakeresés czifrán ragadozza az én verejtékkel szerzett javaimat. A rágalmazás gázolja az én sok fáradsággal szerzett becsületemet, minden barátimtól, testvérimtől megfosztva élek ezen barbarus nemzet között és ennyi sok bajaimnak, ha kérdenék, kik az okai, egyetlen egy szóval azt felelném, a mesterem, a ki is még a Palatinussal oly fainul kicsinálta a dolgot, hogy én nekem megmondatódott, hogy csak úgy lesz vagy addig tart a stipendiumom, míg ő nála maradok. Már most, ha egy fél napot mulatok, mindjárt megkérdi, talám nincsen kedve dolgozni vagy ahhoz a munkához? Hiszem – a fizetésbe, a hol érdemlettem volna kilencz vagy tíz aranyat, ad kettőt, munkával is már most csak olyakkal trattál, hogy nem hogy az elmét pallérozná, hanem ha valami fogásai volnának is, megtompítná. Mondjam, hogy nem tetszik? Vagy ha odahagynám őtet minden fizetésivel együtt a Palatinusnak, kész lesz pénzen is embert fogadni, a kik engemet üldözzenek, vagy ha végképen idehagynám Olaszországot, kérlek ugyan mit mondanának a magyarok s a magyarokról, hogy az ő Ferenczieket az asszonyi lágyság visszahúzta hazájába a mesterség viadalpiaczáról. Így jár az, a ki téli reggel útra-indul; az éjjeli havat kell annak törni és a fuvatagokkal küzködni, nem volt senki előttem, nem látok senkit mellettem, utánam is keveseket vagy talán őket észre nem veszem; tégedet ismét egyedül kérlek, légy énnékem hazámfia, barátom, testvérem, te légy nékem mindenem, óh egyetlen egy Józsefi nevem.» (1819 julius 14.)
Ferenczy szerencséjére azonban Thorwaldsen e levélkeltének napján elutazott hazájába, a honnan csak másfél év múlva jött vissza.
* * *
Körülbelül egy hónappal ezelőtt tért vissza egy esztendeig tartott görög útjáról gróf Széchenyi István. Türelmetlen volt már, szeretett volna mielőbb hazarepülni; kétségek kínozták, hogy öreg atyját életben találja-e még? Nápolyban Ferencz császárt lelte, ki uti cassája őrizetét rábízta. E váratlan késleltetés egészen kihozta lelki egyensúlyából: ilyen kedélyállapotban találkozott Rómában, június első felében a szintén zaklatott, érzékeny Ferenczyvel.
«Nápolyból Bécs felé menőben átutazott Rómán többek közt az ifjú gróf Széchenyi magyar huszárkapitány is társával, egy német gróffal és itten mind a Canova, mind a Thorwaldsen műhelyét meglátogatta. En éppen a Canova műhelyében dolgoztam és a nagylelkű Canova engemet bemutatni el nem mulasztotta; de oly dicsériák közt tette azt, hogy szinte pirulnom kellett azoknak hallatára. Egyebek közt azzal magasztalt, hogy «alig van Rómában valaki, a ki a római múzeumokat annyira esmerné, mint ez a magyar ifjú, mert nemcsak azt tudja határozottan, hogy mindenik kép vagy szobor kit vagy mit ábrázol, hanem azt is megtudja mondani, hogy ez vagy amaz műdarabot kicsoda készitette. Én magam többször meglátogatván a múzeumokat csodálkozva, tapasztaltam azon fundamentumos esmeretet, melyet alig egy év leforgása alatt szerzett.» Ennek hallatára felszólított a gróf, hogy meg akarván látogatni a római múzeumokat, nemcsak a közönségeseket, hanem a magánosokat, legyek az ő Ciceronéjok. Szívesen felajánlottam magamat, igy szólván: nagy örömömre fog szolgálni, ha a grófnak valamiben szolgálatjára lehetek, mert ez csak igen kevés része lesz azon hálának, melylyel minden igaz magyar tartozik a gróf halhatatlan édes ura atyja emlékének, ki a magyar nemzetnek egy gazdag múzeumot ajándékozott, melyben, mint óhajtom és reménylem, az én műveim is helyet fognak kérni. Másnap reggel megkezdtük a látogatást és folytattuk egészen ebédig azaz délutáni négy óráig, mikor ők ebédelni mentek s én is. Én estve nagyon bágyadtnak éreztem magamat, mert a déli órákban az utczán járni vakmerő és szokatlan dolog, azért, mert könnyen veszedelmes hideglelést kaphat az ember. Ugyanazért másnap a meghatározott helyen fiakkerben jelentem meg, nem kevélységből, hogy ők kocsin jártak, hanem azon félelemből, hogy valamiképen meg ne betegedjem. Ez így tartott csaknem két hétig, mikor a grófoktól bucsút vévén szokott studiumaimhoz visszatértem. Bucsúzáskor a gróf így szólott: köszönöm fáradságát, majd megszolgálom, ha majd haza jön. De oly hideg ábrázattal, komor szemöldökkel mondta ezt, hogy inkább félek tőle, mint valaha valami jót várjak tőle. Később hallám, hogy innen Görögországba utazott, nevezetesen Athenébe, magával vivén bizonyos Einsele nevű német festőt. Ugy-e igaz okom van tőle inkább megijedni, mint valami jót várni. A művészségnek nem lehet és nem lesz igaz mecenasa egy gőgös és fösvény. Ő pedig erántam ilyennek mutatta magát, míg vele jártam a múzeumokat; mert nem látott arra méltónak, hogy az ifjú képfaragót a kocsiban egy üléssel megkinálja, noha a napokban tikkasztó forróság volt, vagy pedig egy tányér levesre meginvitálja. No de miért panaszkodom én egy nagy úr ellen. Hiszen jól tudod Liviusból: Querelae ne tunc quidem gratae futurae, cum forsitan justae et necessariae erunt. Különben is ő katona, ki szüntelen a nagy világban forog: én pedig alacsony sorsú képfaragó vagyok, ki örömest keresi a csendes magánosságot. Meglehet, hogy sohasem találkozunk többé ez életben és ha találkoznánk, tán nem fog oly hideg arczczal és komor ránczba szedett szemöldökkel rámtekinteni. De legyen elég a panaszokból ennyi.»*
E levéltöredék a művész öcscsének, Ferenczy Józsefnek másolatában maradt csak reánk. Majdnem bizonyos, hogy Ferenczy e levelet sohasem irta meg, s öcscse csupán a művésznek későbbi szóbeli elbeszélése alapján construálta azt. Ferenczy József 1874-ben közölte elhunyt bátyja római leveleit a Fővárosi Lapokban, de nem szószerint, s gyakran belétoldva oly részleteket is, melyekről szóbeli közlés útján volt tudomása. Ferenczynek egyik ránkmaradt levelébe (1819 július 14-éről) szurta be e kérdéses részletet is. Eljárása azonban mindig jóhiszemű, ragaszkodik a bátyjától hallottakhoz, s némi túlzó színezés levonásával, Ferenczy és Széchenyi római együttléte kétségkivül ily formán esett meg. V. ö. 43 lap 18 jegyzetével.
A kölcsönös kedélyállapot sokat megértet, de Széchenyi viselkedése amellett határozott ellenszenvre vall. Nagy ellentétek találkoztak itt: főúr és közember, katholikus és református, az urbánus dunántúli és a rustikus dunáninneni, nyugot és kelet; ellentétek, melyek hazánk történetében gyakran játszottak szomorú szerepet. A hideg ábrázat alá rejtett ellenszenv egész életre szólott s egyik oka lett Ferenczy tragédiájának.
