5. Hazai lapok hírei Ferenczyről. – Birálatok. – A Csokonai fogadtatása Debreczenben.
5. Hazai lapok hírei Ferenczyről. – Birálatok. – A Csokonai fogadtatása Debreczenben.
Kazinczy Ferencz volt Ferenczy hírének első buzgó terjesztője. A hazai közönség azonban más forrásokból is értesült «mívészi fijáról». Mikor József nádor 1819-ben segedelempénzt rendelt a magyar szobrászlegénynek, az ujságok siettek azt olvasóik tudtára adni. Ekkor találkozunk lapjainkban először Ferenczy nevével. A Tudományos Gyűjtemény következőkép emlékszik meg róla:
«Rómából érkezett hiteles közlésekből értjük, hogy Ő Ts. H. Magassága, Fő hertzeg Jósef, Országunk szeretett Nádor Ispányja Rómában a híres Kép faragónak, Dornwaldsohnnak (sic!) műhelyét meglátogatta, hol egy fiatal emberre talált, ki az Ő Magasságát kísérő Ts. K. Kamarás és M. K. Helytartói Tanátsos Urat, Gróf Pálffyt magyar nyelven szólítá. Illy váratlan tüneménytől meglepve, tudakozóda Ő Ts. K. Magassága a’ híres Mesternél, és ennek bizonyítása szerint az ifjú ember, ki magát Ferentzinek nevezi, és Rima-Szombatban született, egy nagyon ügyes, reménységgel tellyes Képfaragó, kit Dornvaldsohn tovább is még tanít, és eránta igen nagy reményekkel viseltetik. Főhertzegi Nádorunk ott helyben e’ magyar tanítványnak gyámolítására esztendei fizetést méltóztatott rendelni. K.»*
Tud. Gyűjt. 1819. I. 122. 1. A K. mögött vagy a már említett Krüchten József, vagy Kubinyi Péter rejtezhetik.
Két évvel későbben, a Tudományos Gyűjtemény Ferenczynek szüleihez intézett két levelét (1819 jan. 23- és 1821 május 16-áról) közli, fölvilágosításul «hazánkfia állapotjáról ‘s hazafiui gondolkodásáról». Hozzáfűzi, hogy «a’ jeles Művész, a’ mint leveleiből kitetszik, még most is Rómában tökélletesíti magát».*
Tud. Gyűjt. 1821. XI. 114. l. E czikket részben lenyomtatja a Magyar Kurir, 1822. II, 15. l.
Ferenczy országos hírének alapját azonban nem elszórt ujságczikkek, nem a Rómából hazatért magyarok elbeszélései vetik meg, hanem önnön munkája, hazaküldött szoborművei. Mikor 1822 őszén a Pásztorleány és a Csokonai megérkeznek, s a budai vár egyik alsó termében közszemlére kitétetnek, a két város műszerető közönsége odavándorol, s a lelkesedés általános. Kulcsár István ugyan csak röviden emlékszik meg róluk, annál bővebben Rösler Christoph, a Vereinigte Ofner-Pester Zeitung melléklapjában, a Gemeinnützige Blätter-ben.*
Érdekes birálata egy részét ide iktatjuk: «1. Ein junges Hirtenmädchen, mit dem rechten Bein im Sande knieend, hat in denselben so eben den Schatten Umriss seines Geliebten eingegraben. Es drückt diese Darstellung die alte einfache, aber hier unendlich verschönerte, Sage vom ersten Entstehen der Kunst aus. Die Figur ist aus Einem Blocke carrarischen Marmors von sehr feinem Korn gearbeitet, und sie ist in jenem Ausdruck von unbeschreiblicher süsser Zartheit und Lebendigkeit. Namentlich gilt diess von dem, nach dem Geliebten gewendeten, Gesichte des Mädchens. Sprechender können sich kaum in den Zügen des wirklichen Lebens Unschuld und liebendes Wohlgefallen andeuten, als dieses wunderliebliche steinerne Gesicht ausdrückt; und dieses unser Urtheil sagt eher zu wenig als zu viel. Das nähmliche (Wahrheit und Schönheit) gilt von der ganzen Gestalt, von ihrer Attitude, und inbesonderheit von der anmuthigen Stellung der linken Hand. Alles daran ist schön, und nichts ist in dieser Schönheit Studiertes. Studium zeigt sich wohl daran, aber nur daran; nämlich Studium der Antike; daher ist es eine idealisirte Schönheit und Wahrheit die man hier erblickt. Und so schadet denn letzterer auch nicht der Anachronismus, dass das Zeitalter eines so eleganten Hirtenmädchens (von so feiner Körper Haltung, mit so niedlich geringeltem Haarputz, mit einem artefacten Leibgürtel) das Erwachen der Kunst weit hinter sich haben müsse. – 2. Büste des grossen ungarischen Dichters Csokonay zu Debreczin. Ungemein rein, fleissig und ansprechend gearbeitet. Aus Alabaster. Das Haupt des unsterblichen Sängers umschliesst ein Lorbeerkranz; das Gesicht des Ungars schmückt der Lippenbart; die Brust des Nationalen bekleidet die Landestracht; der Hals ist frey, ohne eine Binde. Das Erste, was der Beschauer dieser Ferenczyschen Kunstwerke, von ihnen empfängt, ist der oben gewürdigte geistige und edlere Sinnes-Genuss; das zweyte, was er an ihnen bewundert, ist der freye, geniale Meisselschlag, die Handgeübtheit, die alles Kleinliche, alle Ziererei, alle Nachbesserung verschmähte, und worin ein Haupt Vorzug der Künstler Grösse liegt; das Dritte, wozu man, nach jenem Genuss, nach jener Bewunderung, leicht hingezogen werden kan, wäre eine Detail Untersuchung der Einzelheiten dieser schönen Formen, aber eine solche Prüfung gehört nicht für diese Blätter.» Gemeinnützige Blätter. XCVII. 1822. 5. Decemb.
A Pásztorleánynak ez az első hazai birálata, melyet szerzője szemlélet alapján írt meg. Öcscse elküldte Ferenczynek Rómába, ki jellemzően válaszolt rá: «A mi azon munkáimról írt ujságot illeti, miért nem volt az magyar nyelven? Miért nem volt rövidebben? És miért nem jobban a haza neve triumphirozott, mint egy privát embernek a megalacsonyításig való dicsérése? Azok a Ferenczy, Ferenczys és Ferenczysche nevezetek készek volnának engem minden magyarok előtt gyülölségbe hozni; az, a ki azt írta, vagy nem ismer engem, vagy rosszat forgat szivébe (!), vagy még meg lehet, buta ártatlanságából írta.»*
1823 február 1-jén.
Döbrentei, Bécsben tartózkodván, Rösler birálatából készíti a magáét, a nélkül, hogy a szobrokat látta volna.
« … Ferenczynknek … két művészi jeles munkája … a’ Budai királyi vár’ egyik alsó szálájában áll. Egyike ezen munkáknak: egy ifjú pásztor leány, carrarai szép fejér márványból, a. másik: Csokonai büsztje, alabástromból.
«Ezen két munkáján való dolgozását Ferenczy említette leveleiben is, (mellyeket a’ fakadozó Genieben (lángész) rendszerint lenni szokott egyszerüséggel írt) ‘s hogy Hazánkba szerencsésen meg is érkeztek, annak szivesen örvendhetünk.
«Illy munkáknál mindenkor az a’ legelső kérdés, ha el vagynak-e jól és egybeillőleg osztva a’ részek, vonsz e magához bennek szinte megszóllaló kifejezés, tudott e a’ Művész a’ holt hideg kőbe meleg gyengéd életet lehelleni, gyúl e megpillantásokra a’ képzelésben is ollyas valami, melly a’ szívet is megragadja. Ha igen, ekkor tisztelettel hajlik a’ szép míveltségű, ilyen talentum előtt, büszkén nevezi földijének, ‘s kész örömmel segíti minden, kit a’ Grátziák Vandalok’ buta sorába nem utasítottak.
«Ferenczynknek ifjú pásztori leánya gyönyörű munka. A’ művészség kezdetét ábrázoló régi allegóriát fejezi ki általa, de a’ mellyet az ő ideáli képzelése sokkal szebbre emelt. A’ leány jobb lábával fövényben térdepel, a’ mint Kedvese árnyékának abban mélázva huzogatott rajzát éppen végezi. Ezen való örömében élni látszik ábrázatján belső szives hajlandósága, a’ megszelidítő hév gyengédsége terül el rajta ‘s az első szerelemnek ártatlan ömledése, mellyet nem tett még tartalék feszessé, vonsz bájol vonásaiban. Igen kellemesen vagyon elrendelve helyzete is, különösen szép a bal keze tartása. Semmi sincs az egész képen, a’ mi a’ leggyakorlottabb szemet is sérthetné, mert nem a’ mesterkélésnek sok bajba került munkája, hanem a’ bizonyos egyszerű izlésnek a’ kövön való önkéntes bájló megjelenése. Erejét és a’ szépségről levő ideálját Ferenczy, az Antikok tanulása által nemesítette ‘s ennél fogva a régi allegoriát kiemelte homályosabb korából ‘s a’ leánynak delibb testtartást adott, derekát pedig már mesterségesen készült övedzettel folyatta körül.
«Csokonai Vitéz Mihály’ büsztje igen tisztán és nagy szorgalommal készült. Homloka’ fürtjét, mint jeles költőnek, borostyán koszorú keríti, orczáját, mint Magyarnak, bajusz férfiusítja; nyaka egészen szabad minden kötő nélkül, mejjén nemzeti köntösünk, mente van... stb. »*
Magyar Kurir. 1822 deczember 20-ikán (II. félév 395. 1.). Döbrentei a 118-ik lapon közölt levelében hivatkozik ez ismertetésére.
Döbrentei nem állott meg az elismerő szónál; már láttuk, hogyan iparkodott Ferenczy számára, Rómában maradása esetére, a főurak adakozásából ösztöndijat gyűjteni. Midőn ez nem sikerült, Vay Ábrahámot birta rá segélyadásra e szavakkal: «Geniet előteremteni milliókkal sem lehet, de ha itt van, néhány száz forint útjába igazíthatja.»* Az 1819-iki Tudományos Gyűjtemény «ügyes, reménységgel tellyes képfaragón-» ja két évvel utóbb mint «jeles Művész», most pedig, 1822-ben már mint «genie» szerepel. Méltánylással e kor nem fukarkodott.*
Életrajz. Közhasznu Esmeretek Tára 4. k. 496. 1.
A Tudom. Gyűjtemény 1823. V. k. 113. lapon említi a Magyar Kurir kritikáját s ezt fűzi hozzá: «Mi, mivel a’ másutt mondottakat ismétleni nem szeretjük, megszólítottunk egynehányakat, a’ kik a’ dologhoz értenek, hogy a’ két remek művet a’ művészség törvényei szerént leírják; – de mi nálunk ekkoráig többnyire, a’ ki inni tudna restel, – a’ ki nem restel, nem tud: – ‘s így mostis tsak várakozásban vagyunk.»
A Csokonait Ferenczy Debreczenbe szánta. Rómából, a szobrok utra indítása után, 1822 augusztus 17-én következő levelet küldte a kálvinisták Rómájába:
«A’ Debreczeni Nemes Collegiura Előljáróihoz!
«Szívfájlalva bocsájtom utra ezen Ajánló Levelemet, annyival is inkább, hogy a’ már kilenczedik Esztendőre menendő, Magyar Hazámtól való kinmaradásom, és csak igen kevés Correspondentiám a’ Hazám mostani állapotját annyira idegenné tették előttem, hogy Debreczen Városában, az én nagy gyalázatomra, egy magányos személyre nem titulálhatom. Illy ügyemben veszem a’ legegyügyübb, de mindenkor ártatlan menedékhelyet, és ajánlom a’ Debreczeni Reformatum Collegium’ Előljáróihoz; esedezvén minden hibám mellett, a’ Magyar Hazafiak sorában engemet még elesmérni, és ezen gyenge igyekezetemet jó néven venni.
«Tudva vagyon, hogy Európának csak nem minden Tartományi büszkélkednek, kissebb vagy nagyobb mértékben, Ősi derék embereik emlékoszlopaival, a’ kik Tudomány, Erkölcs, Virtus, Haza-szolgálatokkal magokat külömböztetni tudták. Nem szükölködött kedves Hazánk különböző időkben kijegyzett emberekkel, mellynek jele az ő virágzó állapotja: de még is a sok háboruság, viszontagságok, irigység, visszavonás, tán részrehajlás miatt is nem érdemelhette meg azt egy valaki, hogy neve (bár ideig való emlékre is) egy darab ércz, vagy kőbe bémetszessen. Mellyre nézve gyenge igyekezetem, a’ képfaragóságban magamat valamennyire kipallérozni, a’ Hazámnak szolgálni, derék embereinek egy szériest faragni, a’ mesteri műveket százolni, és senkinek semmit sem szóllani. Mellynek első zsengéje ezen Csokonai mejjképe, mellyet több tanulásim mellett időtöltésből faragtam: alkalmatosabb helyét találni nem tudtam, mint azon Oskola több Gyűjteményi közé tenni, a’ hol ő született, tanúlt ‘s meghólt. Végye hát kedvesen a’ Debreczeni Nemes Collegium, az ajánló magát többekre igérvén
a’ Magyar Haza’ szolgája
Ferentzy István Képfaragó m. pr.»*
Tud. Gyüjt. 1823. V. k. 113. 1.
Debreczen nagy örömmel fogadta az ajándékot. Miután a szobor egy ideig a budai várban volt kiállítva, a nádor átküldötte azt Pestre, «Vice Palatinus Méltóságos Péch-Ujfalusi Péchy Imre Ur Ő Nagyságához», a debreczeni collegium fő curátorához. Ez «gondviselése alatt tartotta mind addig, míg ahoz a’ szükséges és illő Postamentet, vagy Oszlopaljat, a’ por ellen óltalmazó üveges pyramis borítékkal együtt elkészítette». Ekkor a város «a Büsztnek elhozására ki küldötte Pestre T. Hémery Mikó Mihály senatort», ki azt az «a’ végre különösen küldött tulajdon alkalmatossággal» Debreczenbe szállította. Midőn a szobrot a város «Fő Bírája, Tekintetes Böszörményi Pál Ur, házához vitetvén kibontatta, minden felől siettek annak látására». Márczius 11-ikén a Csokonai «beállítódott a debreczeni iskola Könyves Házába», a hol, a kellemetlen üvegbura alatt, mind a mai napig látható.
Sárváry Pál, a debreczeni professorok legidősebbje, felel 1823 április 20-ikán Ferenczy ajánló levelére s értesíti a szobor megérkeztéről és fogadtatásáról. Levelét így végzi: «A’ mi pedig a’ Professorokat, és a’ felsőbb Tanuló Ifjuságot illeti: azoknak mind Csokonai, mind az Ur eránt való érzéseinek légyenek néminemű tanúi azon Versek, mellyek ezen alkalmatosságra iródtak, és a’ mellyek közül egynehányak kinyomtatodván, elfognak terjedni a’ Hazában; ‘s ugyan azokból az Úrnak is küldöttünk néhány példákat, hogy az Olasz pallérozott Föld is láthassa, hogy a’ még eddig nállunk töretlen maradt Mesteri utjára az Urnak, a’ Magyar Musák örömest hintenek virágokat.
«JÓSEF, a’ Felséges Cs. K. Fő Herczeg, Országunk köz-szeretetet és tiszteletet régen érdemlett Nádora, az Úr nemes pályájának Fő Biztatója, Pártfogója és Gyámola lévén: lehetetlen volt e’ nagy Névről is hallgatni Músáinknak ez alkalmatossággal.
«Imé utoljára még én is vén kezembe verselő pennát vévén talán a’ Músák ellenére is, lassodott vérrel írt Verseimet kézirásban küldöm, hogy az Urat a’ mi köz-szeretetünk, és tiszteletünk felől annyival inkább meggyőzzem.»
A mellékelt vers, nem teljesen a Múzsák ellenére, ekkép hangzik:
Nemes FERENTZYnk! két jeles ösztöni
Lelkednek, a’ szép mívek eránt, ‘s Magyar
Vérünk eránt, egymást ölelve
Százszorosan nevedet megóvják
Lelkednek, a’ szép mívek eránt, ‘s Magyar
Vérünk eránt, egymást ölelve
Százszorosan nevedet megóvják
Az Elfelejtés néma setétitől;
És a’ Dicsősség bomlani nem tudó
Szárnyára vévén: a’ magoss ég
Csillagi közt helyed általadják.
És a’ Dicsősség bomlani nem tudó
Szárnyára vévén: a’ magoss ég
Csillagi közt helyed általadják.
Te messze földön Róma remekjeit
Gonddal tanúlod, ‘s Cánova nyomdokin
Merész serénységgel haladván
A’ buta kőbe is életet hívsz.
Gonddal tanúlod, ‘s Cánova nyomdokin
Merész serénységgel haladván
A’ buta kőbe is életet hívsz.
Te Hunniának hajdani díszeit,
Tudósit, elhúnyt Hőseit, Attyait,
Mester kezeddel lomha sírjok
Zárja alól kiragadni készülsz.
Tudósit, elhúnyt Hőseit, Attyait,
Mester kezeddel lomha sírjok
Zárja alól kiragadni készülsz.
Már nyert is újjult életet, új nevet
VITÉZ, az áldott Dácia lantosa,
Ki óh be híjjában követte
A Mnemosyne kegyes Leányit!
VITÉZ, az áldott Dácia lantosa,
Ki óh be híjjában követte
A Mnemosyne kegyes Leányit!
Mert élte harminczkét tele hogy lefolyt,
Sok Ifjak érték, ‘s ritka vezetne el
A’ puszta dombhoz, melly nevetlen
Csontjait és porait takarja.
Sok Ifjak érték, ‘s ritka vezetne el
A’ puszta dombhoz, melly nevetlen
Csontjait és porait takarja.
De friss babérral megkoszorúzva áll
Ott, hol tanúlá Pindusi Énekét,
A’ hó fehérségű Karári
Kőbe simán kifaragva ott áll;
Ott, hol tanúlá Pindusi Énekét,
A’ hó fehérségű Karári
Kőbe simán kifaragva ott áll;
‘S örökre ott lessz hív fijainknak is
Hatalmas ösztön, hogy maradó nevet
Keressenek: jót, szépet, illőt,
A mi nagy és nemes, azt követvén.
Hatalmas ösztön, hogy maradó nevet
Keressenek: jót, szépet, illőt,
A mi nagy és nemes, azt követvén.
Kőnél keményebb volna, FERENTZY! az,
Ki pálmaágat hinteni terjedő
Pályádra nem kivánna, ‘s hosszú
Éltet a’ Herczegi Pártfogónak!*
Ki pálmaágat hinteni terjedő
Pályádra nem kivánna, ‘s hosszú
Éltet a’ Herczegi Pártfogónak!*
Tud. Gyüjt. 1823. V. k. 114–116. l.
A collégiumbeli tanuló ifjuság az ünnepre egy his füzetet nyomatott, melynek alkalmi verseit Szeél Sámuel és Vetsei József theologus deákok írták. Az első Rómát zengi, melynek nevét Pannon szerencsés völgyei dicsekedve áldják, a második a magyar csinosidást s ekként végzi:
Míg tsak VITÉZNEK Verseit a’ Magyar
Olvassa, és míg a’ Tudomány, ‘s nemes
Mívek betsűltetnek Hazánkban,
Emlegetik nevedet FERENTZI!
Olvassa, és míg a’ Tudomány, ‘s nemes
Mívek betsűltetnek Hazánkban,
Emlegetik nevedet FERENTZI!
Ferenczy meghatottan köszöni meg az ünnepeltetést. 1823 jul. 24-ikén írja Rómából Sárváry Pálnak: «Messze vagyok még czélomtól; Koszorúra nem vártam, elégséges vólna én reám nézve, ha én a’ Magyar tetteket művben tisztelhetném. Praeda sit haec illis, quorum meruere labores, Mi sat erit Sacra plaudere posse via. (Prop. L. III. E. 4.)» Ugyanaz nap felel Szeél Sámuelnek: «Jó szerencse, hogy az Urban egy virtussal teljes Tudós Urat esmérek, és munkája nem annyira egy privát emberen való ditse-lárma, mint egy Nemzeti fogásokon való örvendezés.» S ugyanakkor Vetsei Józsefnek is, verseire való czélzással: «Hajdan csak a kard szerze dicső nevet a’ híres Árpád nagy maradékinak, most pedig a’ Tudomány ‘s Barátkozás élesztik forró kebleinket, annyira, hogy messze tartományokból is hírből egymásba belé szeretünk, ‘s egymással élni láttatunk. A’ mindeneket nagyító késő világ fenn hangon emlegeti barátságunkat: Omnia post obitum fingit majora vetustas. Prop. L. Itt.»*
Tud. Gyűjt. 1823. X. k. 121–122 l.
Ugyanezen hangulatban küldi levelét Igaz Sámuelnek, gróf Esterházy László és gróf Kornis Mihály útján, kik őt Rómában meglátogatták s neki Igaztól «szótiszteletet» hoztak. «Minden anyák közt legjobb anya a’ Haza, kevés fáradságért is nagy jutalmakat ad … Midőn én ezeket öszve hányom vetem, vissza gondolván néhai mezei munkámra, lehetetlen, hogy örömkönnyekre ne fakadjak; de még is, – megelégedést nem talál az én szivem, olly messze lévén még fő czélomtól, de – reménlem, megérkezek.»*
Magyar Kurir, 1823 október 17. (II. félév XXXII. sz. 256. 1.)
a 1824 őszén, mikor Ferenczy Bécsbe érkezik, jelenik meg ott az 1825-ik Hébe, mely közli a Pásztorleány képét* és Szathmáry költeményét «Ferenezy István Magyar Képfaragó által Rómából küldött Pásztor-leányhoz». Ugyanezen évben látott napvilágot Kovacsóczy sonnetje Ferenczy Istvánhoz. A fiatal szobrász hazatérte valóságos diadalút, s terjedő pályájára pálmaágat hintenek a Múzsák.
A’ Művészség eredetét jelentő Pásztorleány. Schöfft rajzolta, Berkovetz metszette.
* * *
A művész itthon emberi erőt majdnem fölülhaladó munka előtt állott. A mit az irodalomban három nemzedék létesített, a szobrászatban azt kivánják tőle, egyetlen embertől. A föladat nehézségével sokan tisztában voltak. Az Iris czímű pesti német folyóirat Sz. jegyű czikkirója írja:
«Ferenczy alig, hogy befejezte nagy mesterének, Canovának, utolsó bevégzetlenül maradt művét, midőn honvágya körünkbe hozta öt. A mondhatni lelkesült fogadtatás arra birta, hogy hazájában maradjon. Azonban működése számára nálunk semmi sem volt előkészítve; nem volt alkalmas helyiség, ember, sőt anyag sem …
«Én mindjárt megérkezésekor figyelmeztettem minderre; ő gondolatokba merült, azután megragadta kezemet, és oly tekintettel, melyben lelkének heve lángolt, mondá: «Nagy Sándor egy maroknyi macedoniaival és göröggel vállalkozott a világ meghódítására; nem kell az embernek mindjárt magán és a világon kétségbeesnie.» Es ezzel a bizalommal Géniusában és polgártársai részvételében, a félénk, szerény ifjú minden segédeszköz nélkül, azon nemes, hazafias, s ha sikerül, halhatatlan elhatározásra szánta magát, hogy hazájában a szobrászat alapítója leend. »*
Iris, 1826 No 95. 10. August.
Ferenczy hozzáfogott a munkához. Segítő társai ebben, a mint fogadtatásából is kitetszik, a hazai írók voltak. Ahhoz a művészethez, mely Pesten az utolsó évtizedekben kifejlődött, annak idegen és alacsony színvonalú szelleméhez nem kapcsolhatta a maga művészetét. Törekvéseinek rokona csak a Pesten központosult magyar irodalom volt, s ő a Dunaiszkyak helyett ennek képviselőivel egyesült. Könnyűvé tették ezt már vázolt irodalmi hajlandóságai, neveltetése, olvasmányai, a szobrászatban a gondolati elem túlbecsülése a formai rovására, s erős magyar érzése. Pesti szobrász elődeinek még anyagát sem használhatta; ezek puha, durva homokkőből, fából vagy lágy érczből dolgoztak; ő nemesebb anyagot, márványt akart. Mint az irodalom úttörőinek a nyelvet, úgy kellett neki először művészete anyagát megteremtenie. Elindult tehát – márványt keresni.
