10. A felségkérelem sorsa. – Elutasítás. – Ferenczy végleg elhatározza, hogy Rimaszombatba vonul vissza. Összetöri a gipszmodelle…
10. A felségkérelem sorsa. – Elutasítás. – Ferenczy végleg elhatározza, hogy Rimaszombatba vonul vissza.
Összetöri a gipszmodelleket. – A Mátyás emlék sorsa.
Összetöri a gipszmodelleket. – A Mátyás emlék sorsa.
A felségkérvény valóságos hivatali Odysseián ment keresztül. «Azt tudod, írja Ferenczy öcscsének 1845 márczius 6-ikán, hogy a felségnéli kérelmem a helytartótanácshoz küldetett és a helytartótanács még october végén 1844. által küldötte Pest megyéhez, hogy adna kimerítő tudósítást benne a legrövidebb idő alatt. Ezen intimatumot magam olvastam; én azt gondoltam volna, hogyha csak a megyénél fordul meg, tehát egy nap és egy éjszaka leírják a feleletet, p. o. hogy ekkor kezdettük, ennyit vettünk be, ennyit adtunk ki, ennyi van készen, ennyibe kerül az egész. Itt a rajz, hogy néz ki, itt a nyomtatott alapszabály, itt a nyomtatott tervmagyarázat, itt a művész eddigi élete s charactere s a t. és ezt, mint már az előtt is kész dolgokat, egy csomóba általküldik. Azomba eltelt 8ber, 9ber, 10ber, január, február fele és még mindig a megyénél hever és nevezetesen Nyárinál annyi unszolásomra sem ment elé. Én úgy csak mellesleg utóljak utóljára megmondtam Nyárinak, hogy a Palatinushoz megyek, mely meg is történt talám február 12-én. Körülbelől ezt mondám: «Császári főherczeg! Pozsonyba jelentém, hogy a felségnél egy kérelmet nyujtottam be a Mátyás ügybe, később jelentém, hogy még az országgyűlés alatt lejött a helytartótanácshoz és hogy onnan átküldetett Pestre, én azt gondolám akkor, hogy egy 24 óra alatt vissza fog küldetni, azonban ezen hosszú idők során sem történt semmi, azért én látom, hogy ha már ott is úgy megy, kik mint vállalkozók úgy jelennek meg, nekem nincs mit várnom, nincs mit reménylenem és ennek következménye lesz műhelyem szétütése (zerschlagen), azért kérem ezekre nekem segédkezet nyujtani; itt elszámolám a kész részeket a Mátyás emlékbe. Először: mi történjen az emléki fragmentumokkal, másodszor: ajánlom a tiz öl hosszúságú barilievokat a Museum épületébe befalazni, melynek helye úgy is ki van hagyva. Ő pedig közbevág: «én hiszem, hogy annyira nem fog kerülni.» Erre én felelém: «Herczegem, ezen szó, melyet hallék, ha csak gondolatjába fordult volna is meg, engem egész lecsendesít és nyugodtabbá tész». En pedig csak folytatám a mondandókat, mely kezembe egy kis papirosra voltak jegyezve: harmadszor a régi Museumból kivettem két emléket, a Ferencz császárét és a Virág Benedekét, ezeknek a helyét az új Museumba, hogy mig még embereim, magam, szerszámom rendbe van, felállíthassam, – ezenkívül negyedszer: két új emlékek is nálam készen állanak, a Kisfaludy és Kölcsey emlékek, mely az udvaron levő parkba jönnek, azoknak is a helyét. – Közbevág: «az udvar még nincs planirozva» én pedig «Semmi, csak a pont mutatódjon ki, én oda teszem az emléket, s később is ki lehet planirozni.» «No de ennyire nem jöhet, hogy ez szükség legyen.» «Ötödször: van tulajdonomba egy régi, egész az újabb időkig tartó érczszobrok gyűjteménye, valami 80 numerusból állók; közbenjárása által a Museum számára megvétetni, ha már azon czélt nem érhet, melyet én adni gondoltam.» «Azt megnézetem.» Zárólág még vannak a Mátyás emlékhez márvány gránit munkálatok, érczöntetek, ezekről is valamit gondolni … Én creditiroztam, mint egy nagy hitelező, nem iratra, hanem csupa puszta szóra; atyámtul is még gyermekkoromba s azólta ebbe neveltettem, mondván, egy jó polgárnak hazája s polgártársai jóléte a legfőbb czél és hogy így tettem, azt most sem bánom, hanem már több tőlem nem telik, ich muss mich auf Gnad und Ungnad ergeben. Hogy ki menjek a külföldre, az az idő elmult, itt maradni Pest Budán nem akarok s mint mondám nem lehet, hanem alkalmasint visszavonulok rokonimhoz, és kis körbe igyekezem feltalálni azon örömet, melyet nem valék szerencsés nagyba feltalálni és kevés kis körbe osztom meg azon tapasztalásimat, melylyel nem valék szerencsés a tömegre hatni. «Csak menjek el a megyéhez, hogy küldjék be s ha nem küldik, majd írok én, mert az így soká nem, maradhat; vagy vagy.» Innen elmenvén, másnap elmentem Dobroviczky alispánhoz, csak annyit mondottam, hogy a Palatinusnál voltam abbeli panaszomat kijelenteni, hogy én tovább nem győzöm, hanem azt mondotta, hogy jőjjek ide és mondjam, hogy adjanak feleletet a helytartó tanácsnak, hogy elébb menjen s a t. Ennyit mondék Nyárinak is, és még azon hétbe elkészíték és áltadák a helytartó tanácsnak. Ekkor ismét a Palatinusnál valék a dolgot ajánlani, ő tudott felőle és igéré, hogy még ezen hétbe, úgy tetszik 19-ik február, felvetetődik. Mi történt a gyűlésbe, azt nem tudhatom meg, hanem 2-ik Martz. ismét a herczegnél valék; midőn mondám, no most tehát a helytartósági ülésbe is jól vagy rosszul átment és a maga útján majd csak fel fog menni Bécsbe, azt tartom legnagyobb szerencsétlenségemnek, hogy ily megtódulásába a munkálatoknak (anheifung der Geschefte) nem lehet időt venni, hogy igazságos legyen az, a ki felette ítél s igy nem nézhetvén meg annak minden oldalát, kénytelenek talán egy nagyobb kérdésű tárgy felett néhány minutum alatt ítélni. «A legkisebb, mint a legnagyobb egyenlő fontosságú»: a herczeg felelete. Hanem azt kérdém, nem volna-e jó, ha majd felmén, ha magam személyesen is felmennék Bécsbe? Erre felele: biz az nem ártana, hanem még két hét beletelik, míg registrálódik, expediáltatik s a t. Erre kérdém, mindig mindig közelebb vonulván a herczeghez: Ugyan, ha az történne tehát, hogy én felmennék, nem számolhatnék-e reá, mivel engem s életem odafel kevesen vagy senki sem esmérik, ha herczegségétől valami ajánló leveleket kaphatnék? Azokat az urakat is sorba járván s a t. Erre ő főintéssel és némely nem tisztán articulált szavakkal felelvén, én kértem, hogy ebbeli ügybe tehát később, a maga idején fogok megjelenni. – Így áll tehát eddig is ebbeli dolgom, melyből okos lehetsz s nem lehetsz, de mindenesetre a herczegnek gondja s magaviselete köszönetet érdemel; ha Machiavel szerint áll is, hogy egy herczeg szavát megtartani nem köteles.» Ferenczy azonban már okult a multon s nem nagyon bízott a jó eredményben. Egy hónap mulva ír Zsuzsi nénjének Rimaszombatba:
«Néhány nap mulva esztendeje lesz, hogy Rimaszombatba lehettem és édes nénémnek s többi rokonimnak panaszkodhattam is: szájukból sok nyugtató vigasztalást hallottam. Mely nagy idő; és én mégis oly keveset végezhettem ezen szerencsétlen nemzettel: csak a Palatinusnál voltam már vagy négyszer, de ez is nem akar arról hallani, hogy én Budát elhagyva Rimaszombati lakos legyek, még ott is pedig csak szükségből és néném akaratjából, mert megmondottam neki is, hogy van még egy apámtól hagyott krumplis kertem és mindenekfelett engem szerető testvérim, kik tudják, hogy én jól és becsületesen viseltem magam.
« Jövendőre pedig az én nézetem mégis az, hogy én csakugyan mindennel fel fogok hagyni, Rimaszombatba menvén csendességbe néhány munkás esztendőt élni, de most nem akarom azt tenni, hogy engem türedelmetlenséggel vádoljanak a késő világ előtt. Mert ha már meg nem nyertem azt a földi boldogságot, a melyet érdemeltem volna, legalább a később maradék előtt maradjon fel azon becsületem, hogy én ezen néppel úgy bántam, mint egy jó atya, ki gyermekei tudatlanságából ejtett hibáit csak gyenge szóval feddi meg. Különben dolgom most Bécsbe van, kivárnom a választ köteles vagyok, de én tökéletes jót a Budán maradhatásra nem várok.»*
1845 április 8-ikán. A levél csak másolatban maradt meg.
Sejtelme valósult. «Már csakugyan utóljára is meg kell adnom magamat – írja öcscsének szept. 10-ikén, – és lemondani azon szent és szép törekvésekről, melyek egész életembe melegítettek, le kell mondanom egy fővárosi életről és visszahúznom magamat egy kis csendes körbe és kevesekkel osztani azon több évtizedek alatt gyűjtött tapasztalásokat – ha nem valék szerencsés a tömegre hasznos lenni. Most kell bánnom s egész hátralevő életembe, hogy házat vettem, hogy építkeztem, hogy lehetőleg instruáltam s a t., hogy így a bontakozás is könnyebben és kevesebb kárral esne, de már akármint történt, azt az Istennek sem hozhatjuk vissza. Hogy pedig ezt az introductiót jobban érthesd, rövid vázlatba elmondom e nyáron rajtam történteket.
«Én e folyó esztendőnek április hónapjába Bécsben voltam, hogy a Mátyás ügyet a Cancellárián sürgessem. Voltam sorba azon uraknál, úgy hogy néhány nap alatt már idehaza is voltam s csakhamar kapok Kis ágenstől egy levelet, melybe tudósít, hogy «a Cancellária suspendálta ezen ügyet addig, míg a felség a Magyarországon létező társulatok felett nem határoz.» No ez mikor lesz, egy év vagy ötven év mulva, – egyszóval én ebbe egy nyilvános negativumot láttam és sorsom eldülését.»
«A mint mondám tehát feljebb, hogy magamra vagyok hagyva, most már csak ki kell mondanom, hogy én nekem mindenem árúba kell bocsátanom, melyre felette rosz vásárt remélek és minek előtte ezt teszem, még téged tudósítani foglak; az is nagy alkalmatlanságom, hogy még előbb a Virág, Kisfaludy, Kölcsey, Halász és gróf Károlyi emlékeket fel kell állítanom, de kivált a Museumba jövendőknek mai napig sem tudják kimutatni a helyet, míg pedig ezek fel nincsenek állítva, addig nem adhatom el köteleimet, lánczokat, a házat, – nem bocsájthatom el embereimet, de nem adhatom el kocsim, lovam; a mindennapi életre pedig pénz kell, melyet, ha volna is, nem volna szabad többé feláldozni. Susi néném ugyan meghítt, magunk közt mondva, hogy éljek nála, még neki van egy darab kenyere és mostani időmbe már megvallom, csak örvendetes meghívás; nyárba valamit rajta segíthetnék, télen pedig holmi irkálásokkal s fordításokkal tölthetném időmet, végre a rimaszombati temető elég csendes helyet adhatna átnyugodni.
«Te neked pedig addig írom azon nyilt indulattal, mint te szeretettel erántam viseltettél, hagyj fel minden kellemetes, jövendőkrőli képzeletekről, hogy te én mellettem és én te melletted boldogok lehessünk, míg én élek.»
Ferenczy még egyszer szerencsét próbált. Fölment Bécsbe és sikerült is neki ügyét újra fölvétetni. Csakhamar megérkezett a döntés, s ezzel utolsó reménye is szétfoszlott. 1845 deczember 16-ikán adja a szomorú hírt öcscse tudtára:
«Deczember 16-ikán érkezett hozzám – úgymond – Kis Lajos ágens urnak 13-dik deczember 1845. datált ily tartalmú levele:
«Ts Úr! Folyamodási ügyében Ö Felsége k. resolutiója leérkezett a főméltóságu kanczelláriára: azonban különös sajnálattal kell jelentenem, hogy ő Felsége a kérelemnek helyt adni nem méltóztatott. – Többire becses hajlamiba ajánlott teljes tisztelettel vagyok kész köteles szolgája: Kis Lajos. »
«Hát e szerint ezen is túlestem volna és szomorún kell azon esmeretre jönnöm, hogy egy nyolcz század után feltámadt komolyabb jellemű művész, ki nemcsak istállókat lovakkal, juhokkal, vagy udvart kutyákkal, barmokkal fest, hanem a nemzet életébe s történetébe működik, nincs kormányától védve, nincs pártolva . . értem, értem, mind értem … és még azt is értem, hogy ily barmok közt felneveltetett nemzettől sincs mit reménylenem.
«Házamat már vagy háromszor licitáltattam, sokan megnézték, hanem a licitátióra csak vagy kettő jelent meg s az egész ajánlat 15.500 váltó forintra – ment, tehát én 12.000-ért vévén, 3500-ért mindazt, a mit belé építettem, oda kell adnom.
«Most pedig bérekesztem levelemet, mert már több félig írt levelem van, melyet számodra elkezdettem, azzal, hogy majd holnap bevégezem s csak itt maradt.«
Így végződött a Mátyás emlék szomorújátéka. Ferenczynek nem csak becsvágya és hite pusztult el alatta, anyagilag is teljesen tönkrejutott. Az emlékhez szerzett nagy kő- és érczanyag, az öntő kemencze fölállítása, a majd hét esztendei munka adósságba keverték, melynek kiegyenlítésére nem volt elég a gyűjtésből befolyt 17.000 forintnyi pénzösszeg még fenmaradt része, – ráment arra háza s egész kis vagyona. Most már igazán nem volt más hátra, mint visszavonulni, s elbucsuzni Budától, hova huszonkét esztendővel ezelőtt annyi reménynyel, annyi nagy tervvel költözött. Deczember 24-én megírja öcscsének bucsuzó levelét:
«Valóba úgy van, hogy vannak az életbe oly környülmények, melybe ha az ember az eszét el nem veszti, úgy annak soha nem is volt esze s nem volt mit elveszteni valója. Ily környülménynyel teljes volt rám nézve ezen már-már lefolyt esztendő, melyet te még tavaszszal előre meg is írtál, midőn erőt kivántál a fátummal való megvivásra és a rám jövőkbe való kitűrésre. Meg kell vallanom, mindezek mellett is annyira megrázott, annyira megtompíta, hogy holnapok lefolytak, és nem tudtam erőt venni, hogy valamiről gondoljak, annyival inkább, hogy öszvehangzólag néhány sort írjak, s ez az oka, hogy hozzád is correspondentiám csaknem félbeszakasztottam, pedig volt volna napról-napra mit irni való, de a melynek nagy részét nem is lehetett volna papirosra bízni.
«Most pedig sokféle okoktul unszoroltatván, de mindenekfelett, hogy irásom ebből az évből a másra által ne menjen, tudósítalak legalább hol és hogylétemről.
«Én tehát február vége felé házamat eladván és átiratván, kikötöttem magamnak augustus végeig való bentmaradást, mivel láttam a körülbelül 3000 mázsára rugó terhet oly könnyen ki nem vitethetni és sok egyes munkáimnak és köveimnek a Museumba kellvén bemenni, mintegy éreztem, hogy a Palatinustól lévén a helybenhagyás, még hosszabb időre terjedhet; azomba az új házi úr már május 11-én törvény elibe czitáltatott, hogy nem akarom átengedni egy részét a háznak, hogy építhessen: – gondolhadd, hogy nálam minden szerte-széjjel hevervén, nem engedhettem meg, hogy az én saját emberim, kőmives, napszámos mind össze vissza dúljanak vagyonomba, úgy hogy a város azt végezvén, hogy erőszakkal is vétessen el tőlem, kénytelen voltam a tárnokmesterhez, Keglevichhez is menni, hol csak ugyanaz végeztetett, hogy igaz, hogy az irás azt mondja, hogy augustus végeig jogszerüleg benmaradhatok, de ez nem zárja ki, hogy a házi úr is benne ne lehessen. Azonban a Museumba való kihurczolkodhatás mindig késett, míg végre úgy tetszik, júliusba megérkezett; sürgettük pedig ezt négyen, ugymint a Mátyás emlék részéről a megye, a Kölcsey emlék részéről Fáy, a Kisfaludy emlék részéről Schedel,* magam pedig, mindeniket ezzel összvekötőleg egy irásbeli kérésemmel kértem a főherczeget, hogy én egy érczgyűjteménynek birtokában lévén, óhajtanám, ha ő a Museum részére megvenné. Catalogusát hozzácsatolván, előadtam szerencsétlen helyzetemet, kinyilatkoztattam, hogy nagyon könnyebbülne rajtam a sors csapása, ha ezen, fáradsággal és költséggel szerzett gyűjteményemet a Nemzeti Museum kincsei közt képzelhetném, de ez is tőlem megtagadtatott, azon mentséggel, hogy nincs a Museumnak módja s a t. Ekkor láttam, hogy rám nézve mindaz el van veszve, a melyet egy hív polgár fejedelmétől vagy fejedelmi helytartójától reményleni jogosítva van, mindenekfelett láttam azt, hogy holmi Kazinczy s más arczképek még ajándékba sem fogadhatnának el s épen ekkoriban megjelentek Maris és Susi nénéim, pakoltak, expediáltak, kocsit fogadtak Rimaszombatba ugy, hogy mind öszve valami 16 szekér circa 26 s 20 mázsa teherrel vitetődött oda, magam pedig a Museumba hurczolóskodtam. Hanem mind e mellett is a Museumba kellett volna még menni egy 10 öl hosszuságu gips barilievnak, de már az időből kikoptam, másrészről pedig nem tartottam tanácsosnak ily értetlen nép között csak mintát és nem kész munkát kezemből kiadni, azért elhatároztam magam ezeket megsemmisíteni. – Közbevetőleg tudnod kell még azt is, hogy itt Pesten él az erdélyi Teleky családból egy igen lelkes grófkisasszony, Teleky Blanka, a ki maga is jól fest, rajzol, agyagból modelliroz, több ideig Münchenbe, Párisba élt és sok európai celebritásokkal esmeretes. Nékem is már több esztendőktől való esmerősöm és a művészeti osztályba egyedüli conversálóm. – Tudta minden környülményemet és ha sajnálva is, beleegyezett a rombolásba, azzal a hozzátétellel, csakhogy adjak neki időt, mig valami ügyes Dagerrotipistával levéteti maga számára. Azomba levétette kétszer 16–16 képekbe, az egyiket magának tartván, a másikat pedig nekem ajándékozá. Ehhez járult még, 28-dik august, mindent kiraktunk az udvarba Museum formába, mindent, a Mátyás lovagmintát, Kölcseyt, Pásztorleányt az első művet, Eurydicét az utolsót, számtalan büsztöket, oroszlánokat s magam pedig az udvar közepibe, ekként a Dagerrotipista levette az egészet egyszerre, az épületet minden bennelevökkel (61. ábra). Ez egy igen szép kép, majd minden tégla megolvasható. Ekkor ismét neki kezdénk a rombolásnak és egy óra mulva ismét leve halom olyan, mint szénagyűjtéskor Petrenczéket raknak, csupa ember vagy állat-testrészekből öszverakva.
Az iratok a Nemzeti Múzeum igazgatósági irattárában, 1846–77., 80., 116. és 117. szám alatt.
«29-edik august pedig odahagyám a házat és átköltöztem a Fortuna vendégfogadóba, úgy tartom, talám épen azon szobába, melybe te laktál az akadémiákra való meneteled előtt. October hónapot Nagy Kőrösön töltöttem Czegléd mellett, Halász Józsefné a férjének állíttatott egy emléket; azóta a Museumba bajlakodtam, most pedig ismét egy Mátyás mintát csinálok piedestalostól együtt, csak azért, hogy a Dagerrotipozó együtt az egészet levehesse; négy láb magas (X. melléklet). A miket pedig itt irok, ámbár nem bűn, de az Isten előtt is hallgass. Ezen dagernyomatoknak az a czélja, hogy Teleki Blanka segítségével Párisba küldessen, kimetszessen, biografiámmal és Mátyás emlék történetével kinyomtattasson s ez az ok, mely engem még most is Budán tart, különben én már november végivel legfeljebb is haza verekedhettem volna, hanem midőn mindeneket így elvesztenem kintelenséggé vált, nem látod-e szükségesnek, hogy legalább hiuságom becsületemnek áldozzak. Még vagy hat hétig fog vele dolgom lenni.
X. A MÁTYÁS-EMLÉK UTOLSÓ GIPSZMINTÁJA. (Daguerrotypia után).*
A Mátyás emlék utolsó gipszmintája. (337. l.) Daguerrotypia után nagyítva. E daguerrotypiát, valamint a 62., 71., 74–85. és 95. sz. ábrák eredetijét Góla budai daguerrotypista vette föl 1846-ban és kiállította 1847-ben. L.: A pesti műegyesület által 1847-ik évben a városi tánczterem épületben kiállított művek lajstroma. 18. l. 185. és 186. sz. A dagnerrotypiák fényképfelvételeit Weimwurm A. készítette.
«Zárólag adom tudtodra, hogy bukásomnak egyedüli oka a kormány; azon ellenségi nyilatkozások ellenem, voltak kormány emissariusi; hogy ezen ellenségi nyilatkozásoknak fület adott a nemzet, megint a kormány az oka, igyekezvén ezen népet már régtől a buta és ostobaságba nevelni s ekkép történeti életétől megfosztani. – Csak arra láttatik, hogy nem volt kész a kormány, hogy Rimaszombatba megyek. Jobb szerette volna, ha London, Páris, Kóma, vagy akárhova; én pedig még megvolnék a rimaszombati menetellel. Csak rokonim engem érthetnének, mert félek tőle, hogy úgy fogadtatom, mint valami obsitos katona, ki családjának nagy unalmára, nagy terhire szokott lenni.
«Igy vagyok; ily elmélkedésekbe végződik rám nézve az 1846-odik év.»
94. MEDENCETÖREDÉK MÁTYÁS BUDAI PALOTÁJÁBÓL. MÁRVÁNY. SZÉPMŰVÉSZETI MÚZEUM.
A Mátyás emlékből semmi egyéb nem maradt ránk, mint Mátyás márvány mellszobra, a két érczdombormű, és a daguerrotypiák. A talapzat elkészült darabjai, így a hollós friz – melynek diszítését Ferenczy Mátyás budai palotájából származó medencze-töredék (94-ik ábra) nyomán készítette, – régebben a Nemzeti Múzeum kertjében voltak, később azonban elkallódtak. Mátyás márvány mellszobra, jelenleg a kassai museumban, arra vall, hogy az eredeti gipszminta (95. ábra) finomsága a kimunkálásnál veszendőbe ment. A két ércz relief pedig az emléknek határozottan legkevésbbé sikerült, csak utólag belétoldott részlete; s újabb birálók, kik a tervből semmi mást nem ismertek, ezek alapján itélték el az egész Mátyás emléket. A daguerrotypiák 1847-ben ki voltak állítva a pesti műegylet tárlatán; azóta a család birtokában rejtőztek s csak újabban kerültek a Szépművészeti Múzeum tulajdonába. Segítségükkel helyreigazíthatjuk a téves itéleteket. A Mátyás emlék, mint láttuk, a részletek minden formai naivsága mellett monumentális alkotás volt s tönkremenetele kétségtelen művészeti veszteség.
A Mátyás emlék bukása anyagi okokból származott s csak anyagi természetű. Így érthető, hogy Ferenczy, bár anyagilag tönkretéve s tört lélekkel, de töretlen művészi öntudattal távozik a szintérről, hol az ő tragikai bűne csupán «némi művészi fenhéjázás» volt.
