1. Ferenczy 1847–1856. – A rimaszombati tűzvész. – Építési biztosnak választják. – Az 1848/49-iki események. – Az utolsó évek.
1. Ferenczy 1847–1856. – A rimaszombati tűzvész. – Építési biztosnak választják. – Az 1848/49-iki események. – Az utolsó évek.
96. FERENCZI RIMASZOMBATI LAKÓHÁZA*
Ferenczy rimaszombati lakóháza. (345. l.) Sándy Gyula úr amateur-fölvétele, ki azt e czélra szíves volt átengedni.
Ferenczy 1847 nagyhetén elindult Budáról és nagypéntek előtt való este megérkezett Rimaszombatba. Utközben elveszett utipodgyásza; benne – a mit legjobban sajnált – ifjúkora óta vezetett naplója. Zsuzsi nénje házába szállott, melynek külsején azóta sem történt változás (96. ábra). Szobrait ellenben az utcza végén levő kerti házban helyezte el. Május 18-ikán visszatért Budára «némely dolgai bevégzésére». A tudományos Akadémia a tél folyamán megrendelte nála Kazinczy és Kölcsey mellszobrait; s ő a fővárosban akarta azokat legalább kinagyolni. Bizonyára volt itt hozzá való márványa.
Négy nappal eljövetele után, május 22-én, nagy tűzvész támadt Rimaszombatban, mely a kerti házra is átcsapott. «Ezen szerény, nem szemrevaló házba, – írja öcscsének, – volt lerakva 100, szóval száz ércz és márványszobrok, részént gyűjteményem, részént magam készítménye, holmi dísz márvány munkálatokat s egyéb készületeket nem is számítva. Habár az épület nem a legnagyobb tűz elleni soliditással volt is építve, de elég bátorságot láttam annak magány és fákkal körülvett helyzetén, melynek másképeni alakításán már gondoskodtam és rendelkeztem is. Káposztás sógorom levele szerint a ház derekát ugyan valamennyire megmentették, de a kamara, pincze, konyha és folyosón levő dolgok egészen elpusztúltak, ezek közt van az utolsó művem, az haldokló Euridice, mely szétpattogott és calcinálódott. Verschlagjából még ki sem volt pakkolva.»*
Budáról, 1847 június 4-ikén.
A művész szinte fásultan fogadta a sorsnak ez ujabb csapását. Hazulról csak egy héttel a tűz után kapott értesítést, – s tovább is Budán maradt, dolgát végzendő. «Méltán gondolhattam, ugymond, hogy a már megtörtént, a minek meg kellete történni; inkább dolgom végzem, mint ismét visszajöjjek.»*
U. o.
Őszig maradt a fővárosban. Az utolsó napokban Pesten lakott, Fáy Andrásnál, s itt búcsúzott el végleg Budapesttől, baráti körétől, multjától. Szeptember 22-én megérkezett szülővárosába, öregségének kénytelen menedékhelyére. Most érzi csak, hogy uj életet kezd, egyhangú, kilátástalan, küzdelem nélküli életet. Mély megilletődéssel értesíti József öcscsét:
«Vedd a szülött földről forró üdvözletemet, és legyen jövendő sorsom oly kedves és örvendetes, mint ezen első foglalatosságom kedves, hogy te néked írok.
«Röviden tehát tudósítalak, hogy Buda Pesten minden dolgaimat bevégeztem és utolsó mindenemmel tegnap itt Rimaszombatba megérkeztem. Buda Pesti barátimba nagyobb megilletődést okozott tőlök elválásom, mint ők azt eleinte gondolták. Nevezetesen Fáy nagyon meg volt indulva.»*
1847 szeptember 23-ikán.
Rimaszombatban lassankint elhelyezkedett. Zsuzsi nénje házában csinos lakást kapott, a hol egész haláláig megmaradt. Első dolga volt biztos helyre rakni szobrait, melyeket a tűzvész megkimélt. A mellszobor sorozatnak szerencsére nem lett bántódása; az Eurydicét is meg lehetett volna mentem, ha a dologhoz nem értő emberek az áthevült szobrot hideg vizzel le nem locsolják. Úgy látszik, főkép a szobormásolatok gyűjteménye esett a tűznek áldozatul.
Az 1847–48-iki telet Kassán töltötte öcscsénél. Tavaszszal hazatérvén, Rimaszombat városa építési biztosnak választotta, évi harmincz forint fizetéssel. A sok tűzvész folytán megrongált várost nagyrészt ujjá kellett építeni. Ferenczy azt ajánlotta, hogy szakaszonkint az összes házak cseréppel fedessenek; s hogy olcsón elérhető legyen, vegyék házi kezelésbe a cserépégetést. Ez valószinűleg magánérdekbe ütközött s Ferenczy csakhamar otthagyta inkább terhes, mint jövedelmező állását.
97. FERENCZY ÖREGKORI KÉPMÁSA. DAGUERROTYPIA UTÁN.*
Ferenczy öregkori képmása. (347. l.) Weinwurm A. fölvétele daguerrotypia után.
Nyár végén Pestre utazott, hol bizonyára Fáyék vendége volt. A politika viharos izgalmai lefoglalták érdeklődését. Buzgó nemzeti érzése mellett is a higgadtabb hazafiakhoz tartozott, kik féltek mindent koczkára tenni. Jó barátja, Nyáry Pál révén, megtudott egyetmást, a mi az ujságokban nem volt olvasható, s öcscsének szeptember havában szinte naplószerű értesítéseket küld Kassára:
«September 15-ikén 1848.
«Tegnap délután 2 órakor érkezett meg a borsodi első csapat Pesten, 1200 főből álló; gyönyörűség volt látni a derék nemzetőrököt, igen sokaknak arczárul lehetett látni, hogy a műveltebb osztályból valók. Ezek Budán a vizivárosi kaszárnyába quártélyoztattak, talám éppen ezek adtak okot arra, hogy az ott levő olasz Ceccopieri regementet Budáról felfelé mozdították: de a mint hallatszott, nem akartak elmenni, hanem azt mondották, hogy vagy itt maradnak vagy Horvátországba küldessenek Jellasics ellen, hogy leróhassák a horvátoknak az ő testvériken tett bosszút. Azomba hogy történt, hogy nem történt, csakugyan elmentek gőzhajón; azt mondják, hogy Pozsonyba fognak maradni.
«Ugyane nap délután öt órakor érkezett gőzösön Bécsből 420 személyből álló Frey-Chor és azt beszélik. hogy a jövő héten meg 2000-en fognak jönni; temérdek itt a kósza hír, melyet magam is csak itt-ott hiszek p. o. hogy Bécsbe egy nagyszerű Cravall ütött ki, mely czélja nem kevesebb, mint Lajos herczegnek, Franz Károly és Zsofiának fejét kéri és a császárt Magyarországra leendő lejövetelre kényszeríti, annyival inkább, hogy a császár ismét el akart szökni és a fent nevezettek voltak okai.
«A felsőbb aristocratia nagyon dolgozik, hogy Nyáry a belügyministerséget vállalja fel, alkalmasint gyanítják, hogy Batthyány benne nagy támaszt fog találni.
«Pest september 17-ikén 1848.
«15-ikén este jött Nyáryhoz egy levél aláírás nélkül Paksról körülbelül ily tartalmú németül: «Stafétán küldöttem ezen tudosítást hozzád, ha nem tartottam volna, hogy magamat nagy kellemetlenségeknek teszem ki, azért csak vaktába postán írom, talám így is eljuthat helyére. Az itt tanyázó dragonyos obesterhez két tiszt érkezett Jellasicstól, hogy mostani mozdulatát a Balaton felé tegye és annak keleti oldalán tanyázzon mindaddig, mig ő fel nem szólítja. Ez rövid foglalatja és írom te neked, hogy mit e környülménybe jónak látsz, tétesd meg és kiknek szükséges, közöld velek. Isten veled.» – Én még Nyáryt elkisértettem a Batthyány Lajos házáig és csakugyan három követet leküldöttek ezen dolgoknak elejét venni. De a mint sejdítem a publicum erről nem tud itt Pesten semmit.
«A ministerium a hét elején leköszönt és azóta a nép mondhatom rakonczátlan türedelmetlenséggel várja az ujjaknak vagy pedig egy dictatornak kinevezését, azért kivált estvéli üléseknél a terem Duna felőli oldalán öszvegyűl, kiabálván, halljuk! halljuk oly nagy’ erővel, hogy még a terembe is zavarja a képviselőket, hanem tegnap 16-ik estvéjén Nyáry kijött az erkélyre, én is, ha valamivel késő is, de ott voltam a nép között és még ezen szavakat hallottam «a ki a haza ezen perczeiben nem tud komoly lenni, az vagy reactionarius vagy könnyelmű. Az elsőkhöz nincs semmi szavam – vigye el az ördög – a másodikat pedig kérem barátságosan, Nyáry Pál, viseljék magukat csendesen és oszoljanak haza s a t.» A nép nagy éljenzés közt fogadván, mint midőn valami zápor kerekedik széjjeloszlott és mondák igazsága van.
«Teleky Ádám hogyan járt el a drávai hivatalában, azt az ujságokból tudni fogod. Két testvérei, József és Samu, a mely este megtudták, azon éjszaka egymással szemközt sírások között virrasztottak. Most, ha jól tartom, gyömrői jószágokon vannak, némelyek úgy akarják tudni, hogy írtak neki, hogy ezen mocskot a nemzetségről, ha vérébe kerülne is, mossa le, mert külömben testvérnek sem tartják.
«21-ik september.
«Azt beszélik, hogy azon huszártisztek, kik Jelasicshoz követül mentek, kérték Jelasicstól azon királyi levelet, mely őtet felhatalmazza Magyarországba bétörni s előmutatta a bánná való kineveztetését. Ezek mondák, ezen nem kételkedünk, de mi többet akarunk, ő pedig monda: ej mit, császár ide, császár oda, majd csinálok én nekik császárt – és a palatinusról per lump beszélne. Az is mondatik, hogy éppen ezen tisztek azt hallván, hogy Pesten a respublica ki volna kiáltva, azt mondák, hogy ily feltétel alatt nem harczolnak. Jó leczke holmi Petőfi s Vasvári uraiméknak.»
Szeptember 24-én visszautazott Rimaszombatba. A szabadságharcz vihara átvonult e város fölött is, s Ferenczy leveleiben a nagy események itteni töredékének képét kapjuk. «A mi a háborút illeti Rimaszombatra vonatkozólag, – ugymond – a nemzetőröknek fele elment úgy, hogy a két kapitányok sorsot húztak, és a kit ért, annak embereivel együtt menni kellett, de ment azonkívül sok önkéntesen is; úgy ösmerősink, rokonink közül elment két Plikta, apa és fiú, két Kálnay, Sándor és Miklós, Szabó, a Káposztás Borcsa férje, és Káposztás Jancsi mint dobos; Borsodi a kispap. A 30-ik october Bécs alatti csatába a Szombatiak is ott voltak, és eddigi hír szerint közülök egynek a karját szakította el a golyóbis. Harmaczit főbe találta az ágyú golyó, valami Kolman nevüt pedig, ki a Szombatiaknak kapitányok volt, egy ágyúgolyó az oldalát szakította ki és haldoklólag egy másik a fejét. Különben semmi sebesültjök nem volt, mert még csak puskalövésre sem került a dolog, annyival inkább bajonettra, hol a sebesültek száma nevekedett volna. Az említett Kolman egy fiatal, körülbelül 27 éves ifjú volt, hír szerint horvátországi születésű, a magyart egy kissé törve beszélte, németesen, valaha a sorezrednél szolgált és mint káplárt úgy küldte a ministerium Rimaszombatba a nemzetőröket tanítani szállás és 30 p. krajczár napidíj fizetéssel, melyet a város fizetett. Később a Szombatiaknak annyira megnyerte kedvöket, hogy magok recurráltak, hogy Kolman 30 p. krajczárból nem élhet, hanem a városi gyűlés emelje fel 1 p. forintra, mely meg is történt. Ismét később a kiinduláskor abba egyeztek bele, hogy ez legyen az ő kapitányok, ki őket vezesse. Ő a legnagyobb buzgósággal végezte rövid pályáját: midőn az ágyúgolyó oldalát kiszakította és földre esett, még annyit mondott Éljen a ma …»*
Öcscsének, 1848 november 14-ikén.
Közben politizál vagy elmélkedik a maga sajátságos módján, melyben európaibb látókör csudálatos naivsággal, félénk szerénység merész önérzettel párosul.
«Említést kellene még tennem – folytatja idézett levelében – hazai dolgainkról, melyek elég aggasztólag állnak. Maga a képviselőház is csak öszvegyűl meg eloszlik, Kossuth is csak vigasztalgat, hogyha itt megvernek, még amott s a t. Ha egy pár száz embert elvesztünk is, még akkor s a t. Hát az általános népfelkelés s a t. s a t.
«Az egyik proponálja, hogy proclamatiót kellene írni, de rövidet, hatányost, a közembertől is felfoghatót, a másik felszólítja a haza elöbbkelő poétáit vagy 12-őt, mint a Krisztus apostolai, hatányos versekkel, menjenek szét, buzdítsák a népet, a haza ügyét gyámolítsák; felszólítják a musikusokat, hogy componáljanak dalokat, mely a köveket megmozdítja és a fenevadat megszelidíti. – 4-dik september volt azon beszéde Kossuthnak, melybe kimondotta, hogy a ministerium a hazát megmenteni nem képes, manifestumot kell küldeni Európa minden nemzetéhez, melybe ez meg ez ki legyen mondva; de hosszú két hónapok során egyik napról a másikra halasztódik, egyik testület a másikra, egyik személy a másikra tolja és mai napig sincs manifestum. – Igaz, hogy nem is oly könnyű dolog ennek feltétele, mert ha valahol, itt nincs helye a táblabirói stilusnak, nem elég chronologiai rendbe elbeszélni István királytól a mai napig lefolyt magyar történetet és azon törvényekre czitálni, melyek Béla, Ulászló, Leopold vagy Theresia alatt hozattak, hanem inkább a magyar föld civilisátio megbuktatását kellene tárgyul felvenni. – Be kellene vallani azon nullitást, melyben Magyarország jelenleg van, felfedezni ennek zsibbasztó okait, de ezekre hosszas tapasztalás, meg nem romlott tiszta lélek és oly egyénnek kellene ennek lenni, kinek alkalma volt, tiszta hazafisága mellett az ármány fátyola alá olykor alákukucskálni.
«Az ím itt elmondottakból méltán gyaníthatod, sőt ily rokonérzelmű testvérnek legalább itt elmondhatom, hogy az érintett manifestumnak egy főbb részét megírni magamba legnagyobb bizodalmam volna, de a már vagyonától megrabolt és sok vágyaiba meghiusított lelkem borzad közéjük tolakodni, meg lévén a felől is győződve, hogy a beleszólható túlzók Táncsics, Petőfi, Madarászok argumentumaim vad kifejezések által minden nemességéből kivetkeztetnék, vagy tán felfogni sem lennének képesek. Igy van ez s annyi csalatkozások után nem csuda, ha ennyire kétkedem és csüggedek is.»
A nagy lelki fölinduláson kívül Ferenczy a háború kisebb anyagi bajaitól sem maradt érintetlen.
«Ezen vészteljes telet is csak kihuztam valahogy, – írja öcscsének 1849 április 11-én – volt idő, hogy másokért féltem, volt idő, hogy magamért féltem, annyi csakugyan valósult, hogy a rimaszombati táborozás alkalmával minden lakosok közt a legnagyobb kárt én nekem kelle vallanom, mely is abból áll, hogy a pusztán álló Jánosdeák féle házba katonaság szállásolt, a pinczét, a hol a borom volt, feltörte és 25 akót elfecsérlett, hogy Szombat városa több utczáin még a lovat is abbul itatták, a kocsimról a posztót leszaggatták, bőrét megvagdalták, üvegét öszvetörték. Röviden az egészbe a volt szerencsétlenség, hogy négy házra kellett ügyelnem, melyből háromba senki sem lakott: mint a hol Jánosdeák lakott, második az uj ház, harmadik a kertbeli ház, negyedik, a hol magunk lakunk. És a mely házba senki sem volt, annak tulajdonosát ultra republicanusnak tartották, a ki is a seregtől való-félelmébe szökött meg.
«Mihelyt az utak még egy kicsit jobbak lesznek és a hirek nyugtatóbbak, azonnal óhajtok hozzád menni, most pedig érd be oly hosszú szünet után ezen pár sorokkal, melyet préselt szivemből irok.»
1849-ben Rimaszombat közelében a guerillák egy orosz főtisztet agyonlőttek. A városnak sikerült bebizonyítania, hogy nem lakosai követték el e tettet, s így kegyelmet kapott. Az erről szóló irással a rimaszombatiak Ferenczyt küldték a közelgő sereg elé, a ki idegen nyelveken beszélvén, az ezredessel értekezhetett. Polgártársai ezért városuk megmentőjének tekintették.*
Özv. Jánosdeák Andrásné közlése.
A nagy catastropha után érdektelen egyhangúságban teltek el napjai. Hátralevő hat évében, préselt szíve föl aligha engedett. Mélyen elszomorította a haza szerencsétlen állapota, az önérzet nélküliek aljas mosakodása, a lábrakapott vádaskodás. Megrendült hite a nemzet jövőjében, s a remény egyetlen sugara sem kísérte sírjába.
