II. AZ IFJÚ ASSZONYSÁG.
II. AZ IFJÚ ASSZONYSÁG.
6. MALÁCZKA. FERENCZIEK ZÁRDÁJA.
Forgách Zsuzsánna a szklabinyai várban. Révay Gáborné Thurzó Katalin temetése. Bakics Péter első látogatása. A Szklabinyán töltött napok. A Révayak elköltözése Szklabinyáról. A Bocskay mozgalom kezdete s annak hatása. Első perlekedések Forgách Zs. s férje közt. A család élete Szent-Jánoson. Révay Ferencz térítvénye. Bakics látogatása Szent-Jánoson.
MIKOR évek előtt a kis-selmeczi vén kastély legrégibb lakosztályában először olvastam Forgách Zsuzsánnának három százados leveleit, mikor láttam mily derűlt gondolatok közt ír férjének, anyjának, rokonainak, – mikor esténként az egykor fényes vár romjai alatt, a mezei virágok közt az ő régi kertjében keresgéltem a tarka cserepeket, melyek míg épek voltak az ő szobáit is díszítették: azt hittem, hogy kedvenczem boldog is volt Szklabinya várában; pár évi kutatás azonban egészen más gondolatokra térített és most leginkább azt a lelki erőt bámulom, melylyel rettenetes sorsát a világ előtt s különösen szerető édes atyja és jó nevelő anyja előtt titkolni tudta. Nézzük csak végig leveleit s hallgassuk meg a tanukat, hogy mint folytak napjai s látni fogjuk, hogy ártatlanabb életet senki sem folytatott, mint ő, mind addig míg csak hordozni tudta szenvedéseit. 1599-ben így ír férjének « Éltig való szolgálatomat ajánlom Kdnek mint szerelmes uramnak, az hatalmas úr Istentől kívánok Kdnek jó egészséget, hosszú életet és minden kívánta javait nagy boldogul megadatni. Szerelmes uram az Kd levelét én nekem megadták, kiből megértettem, hogy Kd jó egészségben vagyon, kit nagy szivem szerint akarom, én es hála az Úristennek egészségben vagyok. Én édes szerelmes uram egyebet nem írhatok Kdnek, hanem, az nap, mely nap megadák az Kd levelét, érkezett uram atyám levele is, kiben tudakozik az mi egészségünk felől. Én megírtam, hogy Kd nincsen itten, valami kevés cseresznyét küldtem, neki és valami kevés szarvasgombát. Azt is írja, hogy beteg, azért kérem Kdet, mint szerelmes uramat Kd viszszajövet térjen be hozzá és látogassa meg, Komjátin vagyon. Én édes szerelmes uram Kdet igen kérem semmit el ne felejtse az vásárlás dolgába és Kd irjon énnekem minden képen az Kd állapotját. Asszonyom néném is szolgálatját ajánlja Kdnek és azon kér Kdet, hogy Kd kalapos-süveget vegyen, feketét ő magának, az kis úrnak és az Klazsonkának valami szebb színűt, nem feketét. Ezzel a hatalmas Úristen tartsa Kdet jó egészségben és adja, hogy hamar időben láthassuk egymást jó egészségben. Költ Szernyiczén 3. julii anno 1599». Egy évvel utóbb nevelő anyja Soos Kalárának irja: «Az Kd küldte rózsabokrokat elhozák, kiket ha Isten éltet megszolgálom, bizony mindjárást az mint elhozták én is magam és az én leányasszonyim elültettük és ha az Isten adja érnünk, hogy virágozni fog az én szerelmes uram az Kd egészségére meg akarja az virágát viselni. »
Hozzá pedig leveleket intéz édes atyja, testvérnénje Osztrosits Borbála, nevelő anyja özv. Zay Péterné, Soos Kalára stb. melyek mind atyai, testvéri, rokoni gyöngédséggel, szeretettel vannak írva, de senkinek még csak sejtelme sincs az ő sorsáról.
Ő pedig folytatja életét türelmesen s látszólag néha vígan is a mint az emberek mondják. Kertészkedik nagy szorgalommal, saját kezeivel ülteti a káposztát, a rózsabokrokat; puszpánkát, birsalmát, baraczkot, veresfái mogyorót. Úgy látszik nagy gondot fejt ki, hogy a későre tavaszodó s korán fagyos Szklabinyán szép kertet tartson; őszönként néha annyi veteménye van, hogy másoknak is bővön adhat s valamelyik verőfényes déli oldalon még a szőlőtermesztéssel is kísérletet tett. Varrogatott, emellett s nagy tökélyre vitte hímzési ügyességét, mert a patyolatra selyemszálakkal képet tudott írni. Néha elment a szomszédos kisebb jószágokba is gazdasszonykodni. Aztán megtörtént hogy a félórányira fekvő Szucsánnál a Vág vizén szálakra ült (tutaj) s elvitette magát Illaváig nénjéhez Osztrositsnéhoz s onnan pár napi pihenés után Zay-Ugróczra nevelő anyjához a jó Poltári Soos Kalárához ment, hová mindig nagyon vágyott s hol egy pár boldog napot szokott tölteni. Vajjon neki sem tárta fel szívét s nem mondta-e el állapotját?
Máskor elővette vergináját s ha nem volt más, maga verte, valamelyik asszonynyal énekelt hozzá s az ifjú leányok járták a tánczot. Elment a várnagynéhoz vagy az udvarbírónéhoz, magával vitte leányait, kerítettek valami hegedüst, néha sípost is s éjfélig is eltánczoltak. Általában a zenét, éneket, tánczot igen szerette, különben ha volt kivel, örömest kártyázott is.
Ez idő tájban történt hogy Révay Gáborné született Thurzó Katalin, Forgách Zsuzsánnának anyáról testvére, 1600 nov. 28-án elhalálozott és a végtisztesség tételére nagy temetést rendeztek, meghívták a közeli s távoli rokonokat, barátokat ismerősöket ország szerte. Határozott czélzásokat találunk az okiratokban, hogy Bakics Péter, kivel Révay Ferencz első unokatestvér volt, e temetés alkalmával jött először mint felnőtt ember Szklabinyára, és volt szálláson Révay Ferenczéknél; valószínűleg Péteréknél öregebb urak voltak s különben is ott már nehány gyermek is lévén, nem volt annyi tér, hogy mindenki elférhetett volná. Forgách Zsuzsánna férjének közeli rokonát az érdekes ifjú Bakics Pétert nagyon szívesen látta. Bensőségteljes modora, igaz őszinte szavai, közvetlenséget mutató megjegyzései, elpalástolhatlan rokonszenve a szép asszony iránt teljesen megnyerték számára Forgách Zsuzsánnát. Annyival inkább mert ez ifjú nő mind ez ideig soha senkit sem szeretett s még igaz bizodalmat, vonzódást sem érzett soha senki iránt. E férfi volt az első ki egész lényét elfoglalta, keblét betöltötte, képzelődését teljesen lebilincselte még pedig úgy, hogy az a tisztelet és becsülés, melylyel iránta az első naptól fogva viseltetett, megtartott az élet utolsó órájáig, mikor a sír választotta el őket.
Hát még Révay Ferencz milyen boldog volt, hogy Bakics a temetés után is ott maradt egy pár napig. Az asztalra sokkal több és jobb ételek kerültek, társaságban sokkal többet lehetett inni s még feleségének is igazán derült arczát láthatta. Aztán Bakics világot látott, tapasztalt ember volt, ki tudott jól társalogni azaz beszélni is, hallgatni is; érdekesen szólt utazásairól, csatáiról s jó kedvvel hallgatta Révay vadászkalandjait, gazdasági bajait s mikor aztán leitta magát akkor sem nevette ki, hanem csendesen lefektette a gyenge magyart, hogy se ne érzékenykedjék, se ne házsártoskodjék. Évek mulva is az udvari tisztek és a cselédek azt beszélték a szklabinyai életről, hogy az asszonynak csak akkor volt igazán jó kedve, ha Bakics uram jött Szklabinyára.
Ekkor jött ment minden felé, nevetett, dalolt. Ha más vendége jött Révay uramnak az asszony számba se vette, de ha Bakics uram jött mindjárt utánna nézett mindennek, ment a kamarába, konyhába, a boros pinczébe – de Révay uram is épen úgy örvendett, muzsikásokat hozatott s vígan laktanak.
Bakics egyik látogatásáról szemtanú* beszéli: alig hogy Révay uram szolgálatába mentem, három vagy négy hét mulva az asszony leányi közül egy szűzet választottam és a lakodalmat sürgettem. Az ngs asszony azt mondta, hogy az lakodalmat szeretné Bakics uram megjöveteleig elhalasztani, de sokáig haladván a dolog az ünneplés megtörtént: nélküle. Bakics uram későbbre csak ugyan eljött s nehány napig vígan mulatozva ott maradott. Egy este a vár ablakait kivilágították, asszonyom meghagyta nékem, hogy uramot és Somogyi Gábor uramot* ki akkor szintén vendégük volt, hívnám le a kertbe hogy nézzék meg a világítást. Maga az asszony Bakics urammal a házban maradott s együtt kártyáztak. Néki alant a csarnokba kellett volna állani és Zsuska nevű leánynak, ki az asszony ajtaja előtt ült jelt adni, hogy az úr vissza tért, de hideg lévén bementek az asszony házába, akkor is kártyáztak . . . Mikor Bakics elutazott az asszonyt megölelte, megcsókolta. Az asszony keservesen sírt, sokáig igen szomorú volt és azt mondta leányainak, hogy vagy leugrik a vár ablakából, vagy elbujdosik világúl, hogy többé hírét se hallják.
Szlünszky alias Laják György. 1607-ben Rostál János murányi kapitány szolgája; az előtt Ferencznél Révay szolgált.
Később Bakicsnak hű embere és társa.
Bakics az 1601-től 1604 végéig terjedő időben többször megfordult Szklabinyán: Révay Ferencz későbbi vádjai szerint minden ünnepen, névnapon. Bakics felelete szerint pedig négyszer-ötször, legelőször néhai Révay Gáborné temetésén, melyre hivatalos volt s azután is csak akkor, ha Révay Ferencz személyesen meghívta.
Ez idő alatt azonban Forgách Zsuzsánna és Bakics Péter között a legmélyebb s legtisztább szerelem fejlődött ki, mely valaha az emberek rokonszenvére méltó volt. Évről évre pontosan lehet követni Forgách Zs. lelki állapotát a mint azt későbbi időkben környezetének nagy része a tanúvallomásokban elbeszéli. Ő maga elég közlékeny természetű volt ugyan, de nem lévén bizodalma másikhoz, csak vén asszonyai, leányai s néha még férfi cselédei előtt is tett egy-egy igazmondó felkiáltást, egy-egy bizalmas nyilatkozatot.
Bakics mint okos ember hamar észre vette, hogy a nő szerencsétlen s lassanként minden körülményről értesült. Másfelől Révay is mind fesztelenebbül kezdte magát viselni előtte; nejével az ő jelenlétében is gorombán bánt s ha leitta magát rá is rontott az asszonyra, úgy hogy Bakis erővel tartotta vissza a tettlegességektől. És így a mit addig csak a cselédek láttak, hallottak és tudtak, a mit Révay Péter és neje s a legközelebb lakó rokonok csak a cselédek sugdosásaiból sejtettek – vagy tán tudtak is – s a mit a család tekintélye és a jó hírnév érdekében titokban kívántak tartani és tagadtak, annak Bakics gyakran szemtanúja volt s a házas feleket kibékítette, Révay Ferenczet keményen megdorgálta, megfenyegette. De úgy látszik mind ez nem sokat használt, habár Révay maga is szerette Bakicsot s a szó teljes értelmében félt tekintélyétől hatalmas erejétől: mert az is történt immár, hogy a legvérlázítóbb czivakodásban találta őket mikor megérkezett s maga is felindulván, Révay Ferenczet mint valami játékszert dobta a szoba másik szögletébe.
Természetes, hogy Forgách Zsuzsánna lénye, világnézete ez évek alatt merőben átalakult: míg azelőtt a külvilág oly pusztának, ridegnek tűnt fel és életének sem czélja, gondolatinak érzésinek semmi biztos iránya nem volt, most lassanként minden átváltozott. Házas életi reményeiben teljesen csalódván, a szenvedő türelmességet, és közönyösséget, mely csalódását követte, a szerelem tevékenysége, édes vágyai s boldogító reményei váltották fel. Most már volt igaz jó kedve is elégszer s bánatába mindig vegyült valami enyhítő reménysugár.
Vajjon igaz szerelem-e ez? Kérdezte magától s meg is felelt magának, hogy: az. Valjon eléri-e valaha czélját? Legalább volt reménye. Valjon nem bűnös-e e reménység? Nem, mindaddig míg ártatlan vagyok. Hát ha férjem hirtelen meghalna? A vénasszonyok s más udvari bejárók ajánlkoztak, hogy olyan italt készítenek, melytől férje örökre elalszik. Határozottan vissza utasította mind anynyiszor, pedig az ajánlás éveken át több felől megujult. De abba bele egyezett, hogy a babonás eszközök mondását megkérdezzék. Egyik sütőnéje, minden jelenlévő személy nevével bizonyos növényszálakat akasztott egy fogason végig. Egyik inas meglátván kérdezte, hogy: hát ez mire való? S egyik csacska leány elárulta, hogy azok a fűszálak mindenkinek az életét jelentik s a melyik legelőbb elszárad az fog közülök leghamarább meghalni és megállapították, hogy az úr fűszála leggyorsabban hervadott el: a rendező innepélyesen kijelentette, hogy az úr egy év alatt meg fog halni. És a leányok, asszonyok és cselédség között volt általános öröm, mely némi világot vet ama körülményre, hogy mennyire szerették urokat s mennyire asszonyukat. Egy más asszony borsószemek eregetéséből tudta olvasni a jövendőt: ezt is megkérdezték, ez is persze csak jót jövendölt. Máskor a gyertyaöntéskor maradott forró viasszat és többször bizonyos napokon az olvasztott ólmot is hideg vízbe locscsantották s az előállott alakokból szintén a férj halálát jósolták.
Történt az is, hogy valami nézőasszony hírét hallotta egyik távoli (Trencsén vármegyében fekvő) helységben s hű legényét küldte oda, hogy az asszony nézze meg (jövendölje meg), hogy férje még meddig él, mikor lesz halála? Egy másik ilyen híres asszony azt izente, hogy küldje el néki férjének inge- s alsó nadrág-kötőjét: ő megcsinálja, hogy férje félév alatt meghal. A tanú, ki ezt felemlíti, azt mondja, meg se mondtam asszonyomnak. Egyébiránt egy másik tanú vallomása szerint az ilyen étetési, elvesztési ajánlásokat mindig elutasította s undorodva monda, hogy ilyen bűnt a lelkére nem vészen.* Mikor beszélték, hogy Bakics Margit, kedves barátnéja, férjét Balassa Menyhértet megétette, semmiképen sem hitte el s lehetetlennek tartotta, hogy feleség ilyent tehessen. A minthogy ez említett eset nem is volt igaz.
Egyik tanú a 100-as esketésben, mikor az étetésről kérdezték, így felelt «Mindenkor mondotta az asszony, hogy inkább ő maga bármily halállal meghalna, hogysem az urát megétetné!»
Leányai közül a bizalmasabbaknak monda, hogy «ő mindig Bakics uramot látja, akár merre tekint, akárhová néz, mindig csak előtte áll s éjjel mikor alszik is mindig vele álmodik».
Többé nem volt oly állandóan szomorú, mint az előtt, de sokszor volt kitörő jó kedve és ellentétül sokszor valami kimagyarázhatlan bánatos hangulatba esett.
«Valjon elvehetne engem feleségül Bakics Péter, ha uram elhalna?» kérdé vénasszonyától. Épen egy év múlva pedig azt beszélte: «Bakics uram elment Rómába, majd megcsinálja, hogy feleségül vehessen».
«Vettük eszünkbe már Szklabinyán, – beszéli egyik belső cselédje – hogy ha urunk hozzája jött, melléje ült s kezét vállára tette vagy meg akarta ölelni, mondogatván: «édes Zsuzskám! édes leányom!» nem akart vele játszani, elfordult, elhúzódott: hagyj békét nekem mondá; nem kezdé szeretni az urát.» Benső harczokat is vívott magával, hosszas gondolkozás után és egész váratlanul, karon ragadta egyik asszonyát: «mondd csak, lehet-e két személy közt igaz szerelem paráznaság nélkül?» Az asz-szony megütődve felelt: Én nem tudom. «Isten úgy segéljen, lehet», tevé utánna Révayné. S e kérdést több változatban másokhoz is intézte.
Az 16o4-ik év végén nagy változás állott be Szkla-binya várában. A Révayak ugyan is odahagyták az ősi fészket s Péter nejével és gyermekeivel Holics várába költözött. Révay Ferencz és Forgách Zsuzsanna pedig a pozsonyvármegyei Szent-Jánosra húzódtak s Forgách Zsuzsanna aztán soha többé vissza sem tért a Révayak e nagy részben még most is fennálló ősi fészkébe. E családi vándorlást az előtérbe nyomult politikai okok tették szükségessé, s minthogy már Bocskay dolgai napvilágra kerültek volt s közte és Belgiojoso osztrák tábornok közt október hó folyamában nyílt csatákra került a dolog s a hajdúk mind messzibb és messzibb terjedő kirándulásokat tettek: az események a protestáns ugyan de aulikus hajlamú Révayakat biztosabb helyek keresésére utalták. Annyi bizonyos, hogy ez átköltözés semmi okozati összefüggésben sem állott az általunk leírt eseményekkel. Forgách Zsuzsanna azonban csak örvendhetett, hogy megvált gyermek s ifjúkori illusioinak sírjától s ama zord falaktól, melyek annyi titkos könynyének voltak tanúi. Habár a szorongattatások későbbi éveiben lehetett az emlékezetnek egy-egy szárnya lebbenése, mely gyönyörrel repítette Szklabinya várába, hol életét ártatlanságban töltötte. Most hogy az elutazás hírét meghallotta, öröme határt nem ismert s nem is lehete csodálkozni, hisz arra mentek, hol Bakics Péter lakott, ki előtte a férfiak legtökéletesebbje volt.
E Bakics Péterről történetíróink is megemlékeznek. Istvánfy, Bél Mátyás, Lehoczky, Nagy Iván stb. összezavarják nagyatyjával I. Bakics Péterrel, ki épen egy egész századdal élt unokája előtt. Egyébbiránt Bakics Péter uram egyénisége sem áll oly gondosan körvonalozva előttünk mint például a Forgách Zsuzsannáé. Harczias természetű, katonás erőszakos ember volt ép mint a többi Bakics. A győri káptalan már az 1590-es években bepanaszolja, hogy úgy a káptalan- mint a káptalan jobbágyinak marháit, lovait, juhait erőszakkal elhajtotta s a maga majorjában tartja. Miért a nádor meg is idézi;* mire egyelőre is azt felelte, hogy azok a marhák az ő birtokaikat pusztították. Azután olvassuk, hogy több csatában volt, és ő felsége végbeli kapitánnyá nevezte ki Palánkra. Jó kedvű, jó mulató czimbora volt s kalapjában vagy süvegében mindig virágot hordozott. Később a római pápa szentelt-vitézzé nevezte ki s e czímet egész életén át hordozta.
A pannonhalmi apátság levéltárának országos részében.
Úgylátszik csak lassanként kezdett vonzódni Zsuzsánnához, eleintén csak rokoni érzettel s némi rokonszenvvel volt hozzája, azután megtudva állapotát, megszánta; később jobban megismerve a szép ifjú hölgyet s látva, hogy a szerencsétlen nőnek csak ő az egyetlen pártfogója, ragaszkodott hozzá, míg végre az indulat erős szerelemmé izmosodott. Midőn őt a későbbi időkben Révay, ki egész 1605 végéig szintén ragaszkodott hozzá, gyalázatos perrel támadta meg, roppant erőfeszítéssel s nagy áldozatokkal védte magát és a szintén vád alatt álló nőt, s oly lovagias kitartást, bátor küzdelmet fejtett ki, mely ritkítja párját történetünkben.
Szent-Jánoson Forgách Zsuzsánna korábbi életét folytatta; szép keszkenőket vagy szép ingeket varrogatott, a leányokkal énekelt, muzsikált, tánczolt. Megismerkedett Balassa Menyhértnével, született Bakics Margittal, ki tán még jobb kedvű természettel bírt, együtt sétáltak, halásztak, lovagoltak, csináltattak magoknak férfi ruhát, Zsuzsánna gránát színűt, Balassáné pedig pirosat. Farsangi idő levén (1605.) bohó tarka ruhákba öltöztek, meglátogatták a falusi ismerősöket, a tisztnét, a harminczadosnét az udvarbírónét s falusi módon mulattak.
Urával gyakran összeveszett s ha ura részeg volt, tán verekedtek is, de ezt nem lehete tudni, mert rettenetesen titkolta és ha sütőnéje, mosonéja vagy más ismerőse lármát hallva, rájok nyitott, ő maga azonnal kiküldte, elutasította, hogy senki se lássa mint szemtanú az ő nyomorúságát s részeg állapotjában férjét mindig maga fektette le. Ez időről beszéli el egy szemtanú egy ily falusi bohóság történetét, hogy t. i. leányaival farsangi ruhába Ondránéhoz az udvarbírónéhoz ment, velök volt egy ifjú hegedűs és ott két órahosszáig tánczoltak, azután haza mentek és más nap egy kocsis, kit Czigánykónak is hívtak azzal kérkedett, hogy ő az éjjel az asszonnyal tánczolt.
Erről a szentjánosi életről sok tanú beszéli, hogy Bakics uram télen (1604–1605.) által háromszor, négyszer is volt ott; mindig vígan laktanak. Révay Ferencz uram maga behozta a frauenczimmerbe, és mondotta Bakics uramnak: «beszélgessen ketek, én meglátom mit főznek». « Mi – vallja Német Andrásné, Czobor Imre vén aszszonya – mind renddel ott állottunk és hon magyarúl hon németül beszélgettenek ketten az asszonnyal, hogy németül beszélgettenek én nem szerettem, elfordultam onnét»: Másik mondja: «a leányok mint ifjak, eleget tánczoltak, gyakran az asszony is velök; ha a férje volt nála, mindig haragos volt, ha csak a leányokkal volt, vigan volt». Vétetett két háti lovat, egyiket magának másikat Rajkovicsnénak. «Sokszor láttam – mondja egy harmadik tanú – hogy Révayné asszonyom lovat nyergeltete s leányaival elment egy felé lovagolni, az ura a legényeivel más felé. De ugyan ő mind jobban ingadozott. Egy év előtt Szklabinyán a tiszta szerelemre esküdt s itt már azt mondogatta: « Bár Isten ne adta volna, hogy Bakicsot megismerjem, lám nem élhetek nála nélkül.» Egy öregebb asszony férjéré emlékeztette, ő pedig férjét tuskónak, bolondnak nevezte, később mindig ő is, meg a lányok is máskép soha se emlegették.
«Elmegyek, itt hagyom, világul megyek a meddig a szememmel látok!» kiáltott fel kétségbeesetten; mire az asszony fájdalmasan felelte: «Nám Ngs asszonyom milyen alázatos voltál, mikor ifjú leány valál!,» «Bizony úgy vagyon, de nem tudom mi bolondíta most meg engemet!»
Szent-Jánoson azonban oly események fordultak elő, melyeknek Forgách Zsuzsánnára nézve nagy fontosságú következéséi voltak. Mennél jobb kedvű lett ő annál szeszélyesebb és mérgesebb lett férje, a házi egyenetlenkedések s a férj kitörései mind sűrűbben fordúltak elő. Egybek közt egyszer april hó 24-én jött oda Bakics s a mint megérkezett, a cselédséget rémületben találta s a szobákból lárma, szitkozódás és sikoltozás hallatszott, – Bakics berohant s Forgách Zsuzsánnát letiporva találta: részegen ordítozó férje meg akarta fojtani.
Bakics szétválasztotta a dühöngőket s kijelentette, hogy ez tovább nem tűrhető s ő az asszonyt viszi a nagyszombati vagy a pozsonyi zárdába és az asszony megkezdi a válópert. Révay e szavakra kijózanult s megrémült. Egész hatalmával támadt fel őrült szerelme és az az iszonyú gondolat hogy nejét örökre elvesztheti. Kérte is Bakicsot, hogy ne tegye, mert ő megőrül ha ezt teszik s különben is esküszik a mennyre, földre, hogy megjavítja magát. Bakics nem tágított s az asszony készülődött. Révay ismét csak könyörgésre, esküvésekre, erős ígéretekre fogta. Elégszer ígérted, mondá Bakics, soha se tartottad meg. De ha igéreted megtartása komoly szándékod, add írásba, hogy viselted magádat eddig elő miket tettél, tégy fogadást, esküt, hogy többé nem teszed és tégy bele erős feltételt, hogy ha ismét elfelejtkeznél magadról, feleségednek joga van itt hagyni téged s oda menni, a hová neki tetszik. Ez az írás pedig nálam lesz eltéve, különben nincs biztosítva az asszony élete. Révay elkészítette a megalázó íratot s másnap Bakics kezébe adta, elvetvén ezzel a koczkát mind hármuk jövendő sorsa felett.
Ahogy ez okiratot Révay kiadta s Bakics ládájába zárta, a viszonyok egészben átalakúltak. Ő maga elég eszes, elég alattomos és ravasz volt annak meggondolására, hogy hibát követett el, de a szerencsétlen úgy akarta ezt ellensúlyozni, hogy még gyanakodóbb, féltékenyebb s még szenvedélyesebb volt mint azelőtt. « Egyszer Révay uram – mondja Szeles Andrásné Ifiú Anna asszony – sétálni ment, az asszony otthon leányival tánczoltanak, az asszony az verginát verte, azután a trombitás legényt hivatta fel és az trombitásnak bokályával tánczot fúvatott, ő maga is tánczolt osztán, de férfi senki egyéb nem volt az trombitásnál és Danielt is nem tudom bizonyoson ha ott volt-e? Megjőve Révay Ferencz uram és izene a kis inaskájától, hogy az asszony kimenne az utczára és ott tánczoljon; kétszer vagy háromszor izené ugyanazont az inaskától. Monda az asszony: jaj bizony nem leszen jól dolgunk! Azután negyedszer hivatta, monda az aszszony: elmegyek de nem leszen jól dolgom, de bizony nem hagyom magamot.* Bemene az asszony; jöszte idébb onnan, oda ment és Ferencz uram kezéből a korbácsot kitekerte. Futva ment vissza házába az asszony és a korbácsot elkezdte metélni. Azon közben az úr is utánna jőve, kezdé a korbácsot kérni mondván: Add meg az korbácsot. Az asszony felelé: Nem versz ezzel senkit, ha kell keresd meg az ablak alatt (összemetélve). Monda ismég: de bizon megadd, mert sok embert verek még azzal; de az asszony nem adá meg s haragjában az úr az könyvet az ki kezében volt hajtá az asszonyhoz és az könyvnek az kapcsával megnyúzta az asszonynak orczáját, az asszony ragadá az kést és ha hamar el nem ugrik az gradicson mindjárást bele veri az urába. Hogy az ura elszalada, magába kezdi verni és az mint lehetett egy kezemmel erősen fogtam a késes kezét az asszonynak, mert az egyik karomon az magam gyermeke volt. Hamar futamodám az úrhoz, mondám az úrnak, hamar mert megöli magát. Az úr ugyan elhala. Oda jöve ölelte őtet, mondván: mit mívelsz édes Zsuzskám? Nagy nehezen megcsendesítők az asszonyt és ezután nem járt enni az úrhoz; sokáig, betegeskedett utánna. »
Hogy Révay az írást kiadta, többé az asszony nem tűrt s ha férje rátámadt maga is vissza adott a mit lehetett.
Így csapongott Révay egyik szélsőségből a másikba. Mig más felől Bakics és Forgách Zsuzsánna, kiket eddig az ártatlan szerelem vonszódásán kívül semmi sem kötött össze, az írás által mintegy jogot nyertek, hogy egymással mennél bizalmasabban társaloghassanak. Ez írás a hölgynek férje mellé egy felügyelő s ellenőrködő pártfogót adott, a társas élet legkényesebb viszonyaiban. Bakicsnak pedig egy védenczet adott, s mintegy kötelességévé tette a reávigyázást. Mind ez a gyakorlati életben tényleg semmivé tette Révay tekintélyét, befolyását nejére, ki ezután nem is igen engedett semmiben s mikor legdühösebb volt is, szembe szállott vele.
Az oktalan lépés következménye nem maradott el, bekövetkezett a maga rideg prózaiságában. Minthogy a hajdúk az ország nyugati vidékein is eleget kalandoztak s a Révayak különben mint jó protestansok sehol ellene nem álltak Bocskay nevének; Révay Ferencz menedéklevelet nyert s pár meghitt asszony és férfi cselédjével visszatért Túrócz vármegyébe Szklabinya várába, hogy széttekintsen az odavaló jószágokban is és hogy magával vigye az ott hagyott de jól elrejtett «ezüst szerszámokat». Útja egypár hétnyi időbe került.
Ez alatt Forgách Zsuzsánna Szent-Jánoson egyedűl maradott. És minden valószínüség szerint Bakicsnak levelet írt, mert férje távolléte alatt Bakics három napig mulatott Szent-Jánoson. E szentjánosi harmadnapos látogatásról sok tanú vallomása maradt fenn, melyből egy pár, előadásánál fogva is sajátságos. E dologról Klimkovics másként Kutsera János* Thúrócz-Szent-Mártonban lakó, 1611 febr. 25-én így beszél:
Ez a Kutsera leghívebb s legbizodalmasabb szolgája volt Bakicsnak, minden vádnál minden személy csak Kutserára hivatkozik, de később összezándorodván gazdájával e fennt írt időben 5–6 évvel az események után ő is vallomást tett ellene. Ezek a tanúk sok részben feltünők, gyakran a leghívebbnek mutatkozó cselédek (fiúk, leányok) lesznek a legádázabb tanúkká. Megtanulják a pert, betanúlják a legsúlyosbító s a leginkább minősítő nyilatkozatokat. Némely apró részletekben épen nem megbízhatók, mindig a kérdeztető szája ízére beszélnek s a mily tökéletlenek és ravaszok a míg hívek, aztán ha külső okok miatt megfordúlnak ép úgy átcsapnak a szélsőségek bizonyításába.
«Ennek előtte még én ebben az dologban nem voltam. Német Gergely volt inasa, ő utánna én voltam. Elsőbben ilyenképen jutottam az hűségbe, hogy ment volt Broczkira, hogy halásszon. Oda jutván, parancsolá énnekem, hogy egy levelet írjak. Lám úgy mond a te írásod hasonló húgom írásához és írd azt, hogy húgom asszony igen beteg és mennél hamarébb lehet oda menjek. Én azont cselekedtem, megírván kezében adtam, mondám neki, hogy Malaczkáról hozták. Azon órában két paripát hagyott készíteni egyiket maga alá, másikat én alám. Hogy útban voltunk monda nékem, hogy ha tudom-e hová megyünk? azt feleltem, hogy nem tudom és kére, hogy hű legyek és senkinek se mondjam és el ne áruljam. Hűségemet nekie ajánlottam, úgy mondja, hogy Szent-Jánosra megyünk. Idein érkeztünk volna alá, nem mert mennie; az szentjánosi fenyősben megállottunk és ott voltunk egész setét estig úgy indultunk el. Oda érkezvén, vetett egy követ az zsindelyre, mert az volt a jele jövetelének;* mindjárt alá jöttenek érette, de ki volt, nem tudom, mert engem a paripával elküldött, hogy szállást szerezzek magamnak, és hogy azt mondjam, ha kérdik ki szolgája vagyok, hogy a Nyáriaké; és hogy ő magok is utánam jőnek. Hajnalban az paripát az szentegyház megé vigyem, ha el nem jöhet, hogy megizeni. Azon éjjel ott háltam, másnap oda vittem az paripát parancsolatja szerint, megizöni Katuskától hogy nem jöhet. Katuska pedig parasztasszony ruhába jött hozzám, betakarván orczáját asszony ember módjára. Magam, hogy Szent-Jánosra be ne menjek, hanem Kuklóra, ott napestig voltam. Éjelre be mentem Szent-Jánosra és más szállást kerestem magamnak. Azhogy ott volt az asszonynyal harmadnapig, az szolgái Broczkin vártak; hogy idein oda érkeztünk kérdik: honnét ma? mondók: Malaczkáról. Rövid idő múlván engem oda küldött levéllel, én sem mertem nappal oda menni, éjjel oda érkezvén az felül megírt jelt megcselekedtem. Mindjárt hozzám szóla ő maga és kérdi ki vagyok, megjelentettem magamot néki és kérdé Bakics ha ott vagyon, de nem volt. Értem küldötte Katuskát, ott az magaházában jól tartott, míg az levelet elvégezte. »
Ez a vallomás főként az eleje kissé mesterkélt. Az az ál-levél csupa mese, semmivel sincs indokolva. Én azt hiszem hogy F Zs. valósággal írt, hogy ez volt első együtt létök, hogy a kődobást a zsindelyre e levélből kellett tudni, mert erre ez előtt nem volt szükség stb. stb.
A sütőné, vénasszonyok, szakács, inasok, leányok vallomásaiból a következő tényeket állíthatjuk egybe a híres szentjánosi látogatásról. Révay Ferencz uram elmenvén Szklabinyára, egyszer csak az asszony házából ki nem jőve, betegnek mondta magát. A tisztek, férfi cselédek kik máskor szabadon járhattak az asszony szobáiba, most egyszerre eltiltattak a bejárástól. Egyik inas véletlenűl (vagy tán pajkosságból) benyitott az asszony ajtaján s ott látta Bakicsot az asztal mellett; a másik látta, hogy az ágyon ült az asszony mellett. « A kész ételt – mert jó étvágyuk volt – az ajtónál elvették tőlem a leányok, mondja az étekfogó, holott máskor magam tettem ő nga elibe, de az ajtónyiláson láttam egy férfi embert, Bakics volt-e nem-e, nem tudom. »
Este jött, másnap is ott maradt s a következő hajnalban ment el. Tehát harmad napig ült ott. Ez alatt a leányok a legényekkel együtt ettek s a leányok más házban háltak. Bakics az asszonynyal ugyanazon szobában hált.
Ez a két éjszaka s a közte levő nap volt tehát az időpont 1605 őszén, midőn a vallomások szerint a csábító édes bűnt elkövették.
7. KIS-SELMECZ.
