I. GVADÁNYI VERSE AZ ERDÉLYI NYELVMÍVELŐ TÁRSASÁGHOZ.
I.
GVADÁNYI VERSE AZ ERDÉLYI NYELVMÍVELŐ TÁRSASÁGHOZ.
GVADÁNYI VERSE AZ ERDÉLYI NYELVMÍVELŐ TÁRSASÁGHOZ.
Az erdélyi nagyherczegségben lévő nagyérdemű és különös tiszteletre méltó Magyar Nyelvmívelő Társasághoz.
Más kézzel: Válaszoltam 25. Martii ddo 21. Januarii.
Más kézzel: Válaszoltam 25. Martii ddo 21. Januarii.
Múzsám vedd szárnyaid kölcsön Pegazusnak,
Verd meg őszi szelét tömlős Eolusnak.
Repülj sietségbe te azon országba,
Melybe Decebalus rég élt királyságba,
De utazásodban vigyázz, és légy szemes,
Hogy te a tordai nyilásba bé ne ess,
Béérvén már abba, őt fel nem találod,
Megyéit, székeit bár miként visgálod,
Mert Trajánus őtet innet kikergette
És e szép országot magáévá tette;
Hét hegyei között Trajánust se keresd;
Hanem szemed némely romladékokra vesd.
Ezek a szépségnek remeki valának,
Melyek e császártól felállíttatának,
Hogy így ez országot még szebbnek tehesse,
Melyeken szemeit népe legelhesse.
Talán Phydiásnak művei valának,
Mert földi csudáknak ezek tartatának.
De valamint Trója városa elmúla,
Darabokra ezen szépség is úgy húla,
Mivel ama kemény s vitéz scytha nemzet,
Melyet tán maga Mars, Bellonával nemzett,
Mćotis tavától a mint kiindúla,
Ez országba jutván kegyetlenűl dúla.
Nem csuda, hogy ők ily szörnyen pusztítottak,
Márvány oszlopokat s várakat rontottak,
Mert pogányok lévén, vad volt természetek,
Azért nem is vala más igyekezetek;
Hanem csak hogy mindent elpusztíthassanak,
Valamerre mennek, zsákmányozhassanak.
Ők ronták el azon sok drága szépséget,
Mert mást nem esmértek csak a vitézséget;
De bár fenék voltak, még is észre vették,
Hogy ez áldott ország, ezt meg is szerették.
Azért megszállottak itten Dáciába,
De nagyobb rész méne bé Pannóniába.
E két rész egy nemzet, egy vér s magyar neve,
A vitézségben is egyarányú heve,
Sok idegen nemzet kezeket érzette,
Kardjok ormányokat leginkább vérzette;
Ők e két országot máskép keresztelték,
Pannóniát Magyarországnak nevezték,
Dáciát pediglen nevezték Erdélynek,
Tarthatja is magát mindenkép kevélynek,
Mert erdős hegyei mintegy koronázzák,
És mint annyi várak őrzik és bástyázzák.
E vitéz nemzetnek vagyunk maradéki,
Nem egy bátortalan népnek fanyaréki.
De pogányok lévén, tudjuk bálványoztak,
És hogy Mars istennek leginkább áldoztak;
Éppen nem esmérték a tudományokat,
Természet ösztöne hajtá kormányokat.
Első szent királyunk mihelyest bévette
A keresztény hitet, és népünk követte,
Mingyárt vadságából nemünk kivetkezett,
Hogy előmehessen azon igyekezett.
Külföldről hozott be tudós tanítókat,
Mesterségekre is sok jó oktatókat.
Minden első dolog szokott lenni gyenge,
A tudománynak is kezdete csak zsenge,
De hogy ha serényen ez gyakoroltatik,
Tökéletességre nagyra hozattatik,
Köztük is eleint ez gyengén csirázott,
Mivel tehetségek még sokba hibázott.
Időknek multával hogy erősbek lettek,
Mindenekbe nagyobb lépéseket tettek,
Minden tudományok kezdtek virágozni,
Mert mindenre lehet a magyart ráhozni.
Most virágjainak látszik is gyümölcse,
Mert a két hazának vagyon már sok bölcse.
Menj hát tovább múzsám, járd bé e tartományt,
Keresd fel azokat a kik a tudományt
Gyakorolják s magyar nyelvünket mívelik,
Melylyel nemzetünket egekig emelik.
Járd bé ez országnak kékellő hegyeit,
Zúgó patakokkal ált’ metszett völgyeit,
Fusd a Mezőségnek fátlan kopárjait
Csík s Gyergyó székeknek hágd meg havassait.
Hogy ha te ezeken reájok nem találsz,
Jobb lesz a térségre ha azokról leszállsz,
És a Maros s Szamos vizeit vizsgálod,
Hid partjai között őket feltalálod,
Mert rá akadsz majd a dicsőség halmára,
Apollónak szentelt palladiumára.
Ebbe gyűlnek öszve, itt vagyon lakhelyek,
Itt van a magyar nyelv mívelő műhelyek.
Ez a tudományok kincseinek tára,
Itt áll a bölcsesség felszentelt oltára;
Feltalálván, menj bé, de nagy tisztelettel,
Nem lesznek felőled így balitílettel;
Nem fogják azt vélni, hogy vad Nympha volnál,
E világba tétúl hogy csak kóborolnál,
Hanem megesmérik, hogy jó járatba légy,
Azért mély főhajtást te mindnyájának tégy.
Bévezetnek, tudom, majd a musćumba,
A mely legszentebb hely e palladiumba,
Meglátod te ebben azon társaságot,
Mely szemedbe tünet oly egy méltóságot,
Ki e társaságnak nagy érdemű feje,
Kinek mindig nagy volt nemzete eleje,
Erdély országában a ki most is első,
Királyunknak pedig tanácsosa belső,
Ez nagy méltóságu született gróf Bánfi,
Kérdezzed Erdélybe, vagyon ilyen hány fi,
Mind a társaságnak, mind ország kormánya
Két keze közt vagyon, mert nagy tudománya.
Ezen társaságnak a többi tagjai,
Tudjad, Apollónak mindnyájan fiai.
Mert vessed szemeid köztük Arankára,
Személyében akadsz arany darabjára,
Mert nagy elméjének szép szüleményei,
Arany daraboknak ragyogó fényei.
A többi tagok is szint ilyen bányászok,
A tudományokban serény egy vadászok.
Mi magyar nyelvünket ezek pallérozzák,
Régi rozsdájából újabb fényre hozzák.
Kijött munkájoknak már első darabja,
Mely a magyar nyelvnek reguláit szabja.
Ebbe is Aranka sok aranyat hintett,
Melynek fénye kit-kit olvasásra kintet,
Hogy jó és szép munka, meg kell azt vallani,
Csak a kaján nyelve fogja ócsárlani,
De mindennek fel kell venni gondolóra,
Hogy ily munka roszra nem válik, de jóra.
Mert ugyan nem szebb-e ékesen szóllani,
Mint durva szavakkal valamit mondani.
Nemde Demosthenes hajdan Athénába
A görögök nyelvét így vette munkába?
Nemde Cicero is Rómába ezt tette?
Hol a deák nyelvet megékesítette.
De nem szólok azon régi esztendőkről,
Hanem mostanában folyó új időkről.
Vessük tehát szemünk elől Sorbonnára,
Nézzünk La Fonténnek az ő munkájára,
A francziák nyelvét ő mint kidolgozta,
Es mely virágzásra azt Flőrivel hozta.
Menjünk ki Párisból Teutok országába,
Jó csinált útakon érünk Lipsiába,
Meghalljuk, itt a nép mely szépen ír s beszél,
És mely válogatott német szavakkal él.
Kérdezzük, darabos nyelveket ily szépre
Ki vitte? Mutatnak Gotsedre s Gellértre.
Gyenge múzsám itt öszve kezeidet,
E társaság előtt hajtsd meg térdeidet.
Esedezzél, hogy ők el ne oszoljanak,
Mint eddig, tovább is, hogy így munkáljanak,
Emeljék nyelvünk oly tökéletességre,
Hogy kiterjedhessen a jövendőségre.
A késő maradék fogja is hálálni,
Mert megelégedést fog abba találni.
Az emlékezetnek örökös könyvébe,
De írja neveket Clio, s örvényébe
Feledékenységnek el nem temettetnek,
Sőt arany betükkel márványra metszetnek.
Mondd, úgy nézem azon tudós bölcs tagokat,
Mint magyar egünkön fénylő csillagokat.
És hogy én nem tudom, honnan érdemlettem,
Hogy első dabját munkáinak vettem,
Záloga ez a nagy magyar szivüségnek,
Bizonyos jele is szint’ ily lelküségnek.
Felette köszönöm e tett kegyességet,
Részemről ajánlok én is oly készséget,
Hogy míg élek, magyar hív barátjok leszek,
Szolgájok is, melyre úgy segélyét teszek.
Verd meg őszi szelét tömlős Eolusnak.
Repülj sietségbe te azon országba,
Melybe Decebalus rég élt királyságba,
De utazásodban vigyázz, és légy szemes,
Hogy te a tordai nyilásba bé ne ess,
Béérvén már abba, őt fel nem találod,
Megyéit, székeit bár miként visgálod,
Mert Trajánus őtet innet kikergette
És e szép országot magáévá tette;
Hét hegyei között Trajánust se keresd;
Hanem szemed némely romladékokra vesd.
Ezek a szépségnek remeki valának,
Melyek e császártól felállíttatának,
Hogy így ez országot még szebbnek tehesse,
Melyeken szemeit népe legelhesse.
Talán Phydiásnak művei valának,
Mert földi csudáknak ezek tartatának.
De valamint Trója városa elmúla,
Darabokra ezen szépség is úgy húla,
Mivel ama kemény s vitéz scytha nemzet,
Melyet tán maga Mars, Bellonával nemzett,
Mćotis tavától a mint kiindúla,
Ez országba jutván kegyetlenűl dúla.
Nem csuda, hogy ők ily szörnyen pusztítottak,
Márvány oszlopokat s várakat rontottak,
Mert pogányok lévén, vad volt természetek,
Azért nem is vala más igyekezetek;
Hanem csak hogy mindent elpusztíthassanak,
Valamerre mennek, zsákmányozhassanak.
Ők ronták el azon sok drága szépséget,
Mert mást nem esmértek csak a vitézséget;
De bár fenék voltak, még is észre vették,
Hogy ez áldott ország, ezt meg is szerették.
Azért megszállottak itten Dáciába,
De nagyobb rész méne bé Pannóniába.
E két rész egy nemzet, egy vér s magyar neve,
A vitézségben is egyarányú heve,
Sok idegen nemzet kezeket érzette,
Kardjok ormányokat leginkább vérzette;
Ők e két országot máskép keresztelték,
Pannóniát Magyarországnak nevezték,
Dáciát pediglen nevezték Erdélynek,
Tarthatja is magát mindenkép kevélynek,
Mert erdős hegyei mintegy koronázzák,
És mint annyi várak őrzik és bástyázzák.
E vitéz nemzetnek vagyunk maradéki,
Nem egy bátortalan népnek fanyaréki.
De pogányok lévén, tudjuk bálványoztak,
És hogy Mars istennek leginkább áldoztak;
Éppen nem esmérték a tudományokat,
Természet ösztöne hajtá kormányokat.
Első szent királyunk mihelyest bévette
A keresztény hitet, és népünk követte,
Mingyárt vadságából nemünk kivetkezett,
Hogy előmehessen azon igyekezett.
Külföldről hozott be tudós tanítókat,
Mesterségekre is sok jó oktatókat.
Minden első dolog szokott lenni gyenge,
A tudománynak is kezdete csak zsenge,
De hogy ha serényen ez gyakoroltatik,
Tökéletességre nagyra hozattatik,
Köztük is eleint ez gyengén csirázott,
Mivel tehetségek még sokba hibázott.
Időknek multával hogy erősbek lettek,
Mindenekbe nagyobb lépéseket tettek,
Minden tudományok kezdtek virágozni,
Mert mindenre lehet a magyart ráhozni.
Most virágjainak látszik is gyümölcse,
Mert a két hazának vagyon már sok bölcse.
Menj hát tovább múzsám, járd bé e tartományt,
Keresd fel azokat a kik a tudományt
Gyakorolják s magyar nyelvünket mívelik,
Melylyel nemzetünket egekig emelik.
Járd bé ez országnak kékellő hegyeit,
Zúgó patakokkal ált’ metszett völgyeit,
Fusd a Mezőségnek fátlan kopárjait
Csík s Gyergyó székeknek hágd meg havassait.
Hogy ha te ezeken reájok nem találsz,
Jobb lesz a térségre ha azokról leszállsz,
És a Maros s Szamos vizeit vizsgálod,
Hid partjai között őket feltalálod,
Mert rá akadsz majd a dicsőség halmára,
Apollónak szentelt palladiumára.
Ebbe gyűlnek öszve, itt vagyon lakhelyek,
Itt van a magyar nyelv mívelő műhelyek.
Ez a tudományok kincseinek tára,
Itt áll a bölcsesség felszentelt oltára;
Feltalálván, menj bé, de nagy tisztelettel,
Nem lesznek felőled így balitílettel;
Nem fogják azt vélni, hogy vad Nympha volnál,
E világba tétúl hogy csak kóborolnál,
Hanem megesmérik, hogy jó járatba légy,
Azért mély főhajtást te mindnyájának tégy.
Bévezetnek, tudom, majd a musćumba,
A mely legszentebb hely e palladiumba,
Meglátod te ebben azon társaságot,
Mely szemedbe tünet oly egy méltóságot,
Ki e társaságnak nagy érdemű feje,
Kinek mindig nagy volt nemzete eleje,
Erdély országában a ki most is első,
Királyunknak pedig tanácsosa belső,
Ez nagy méltóságu született gróf Bánfi,
Kérdezzed Erdélybe, vagyon ilyen hány fi,
Mind a társaságnak, mind ország kormánya
Két keze közt vagyon, mert nagy tudománya.
Ezen társaságnak a többi tagjai,
Tudjad, Apollónak mindnyájan fiai.
Mert vessed szemeid köztük Arankára,
Személyében akadsz arany darabjára,
Mert nagy elméjének szép szüleményei,
Arany daraboknak ragyogó fényei.
A többi tagok is szint ilyen bányászok,
A tudományokban serény egy vadászok.
Mi magyar nyelvünket ezek pallérozzák,
Régi rozsdájából újabb fényre hozzák.
Kijött munkájoknak már első darabja,
Mely a magyar nyelvnek reguláit szabja.
Ebbe is Aranka sok aranyat hintett,
Melynek fénye kit-kit olvasásra kintet,
Hogy jó és szép munka, meg kell azt vallani,
Csak a kaján nyelve fogja ócsárlani,
De mindennek fel kell venni gondolóra,
Hogy ily munka roszra nem válik, de jóra.
Mert ugyan nem szebb-e ékesen szóllani,
Mint durva szavakkal valamit mondani.
Nemde Demosthenes hajdan Athénába
A görögök nyelvét így vette munkába?
Nemde Cicero is Rómába ezt tette?
Hol a deák nyelvet megékesítette.
De nem szólok azon régi esztendőkről,
Hanem mostanában folyó új időkről.
Vessük tehát szemünk elől Sorbonnára,
Nézzünk La Fonténnek az ő munkájára,
A francziák nyelvét ő mint kidolgozta,
Es mely virágzásra azt Flőrivel hozta.
Menjünk ki Párisból Teutok országába,
Jó csinált útakon érünk Lipsiába,
Meghalljuk, itt a nép mely szépen ír s beszél,
És mely válogatott német szavakkal él.
Kérdezzük, darabos nyelveket ily szépre
Ki vitte? Mutatnak Gotsedre s Gellértre.
Gyenge múzsám itt öszve kezeidet,
E társaság előtt hajtsd meg térdeidet.
Esedezzél, hogy ők el ne oszoljanak,
Mint eddig, tovább is, hogy így munkáljanak,
Emeljék nyelvünk oly tökéletességre,
Hogy kiterjedhessen a jövendőségre.
A késő maradék fogja is hálálni,
Mert megelégedést fog abba találni.
Az emlékezetnek örökös könyvébe,
De írja neveket Clio, s örvényébe
Feledékenységnek el nem temettetnek,
Sőt arany betükkel márványra metszetnek.
Mondd, úgy nézem azon tudós bölcs tagokat,
Mint magyar egünkön fénylő csillagokat.
És hogy én nem tudom, honnan érdemlettem,
Hogy első dabját munkáinak vettem,
Záloga ez a nagy magyar szivüségnek,
Bizonyos jele is szint’ ily lelküségnek.
Felette köszönöm e tett kegyességet,
Részemről ajánlok én is oly készséget,
Hogy míg élek, magyar hív barátjok leszek,
Szolgájok is, melyre úgy segélyét teszek.
Szakolczán, november havának első napján, 1797-dik esztendőben.
Gróf Gvadányi József,
magyar lovas generalis, mp.
magyar lovas generalis, mp.
(A Magyar Tudományos Akadémia könyvtárában őrzött eredetiről.)
