I. GYERMEKKORA ÉS TANULÓÉVEI.
I. GYERMEKKORA ÉS TANULÓÉVEI.
2. Horváth Mihály szülőháza Szentesen.*
A Horváth Mihály szülőháza Szentesen (3. l.) cz. fejléczünket egykori fametszet után Manz festőművész rajzolta.
MAGYARORSZÁG nemes családai közül háromszázötvennél több viseli a Horváth nevet.* Bethlenfalvi Thurzó Szaniszló gróf, az ország nádora, a maga udvari bejáróját (aulae nostrae familiaris), Horváth Istvánt, hűsége és szolgálatai jutalmául s mások kérésére, 1622 augusztus 12-én Sempte várában az Esztergom megyében nemes Bikly János halálával gazdátlanul maradt Biköl pusztával* ajándékozta meg. Parancsa következtében az esztergomi káptalan Ujváry János kanonokot küldte ki a beiktatásra, a ki maga mellé vette Czeteny Jánost mint homo regiust, de 1623 június 16-án nem Bikölben szállt ki, mert «a keresztény név ellenségének, a töröknek félelmetessége és zsarnoksága miatt» azt a helyet nem tartotta elég bátorságosnak, hanem a szomszédos Zödény* mezővárosban gyűjtötte egybe az érdekelteket; ezek közül azonban Dekán János esztergommegyei alispán a beiktatás ellen tiltakozott, mert Benech Mátyás a maga biköli udvarházát és sessióját 1517 márczius 12-én eladván Karvai Sikesdy Bertalannénak, ezt a birtokot Porochay Ferencz az összes okiratokkal együtt nála elzálogosította.*
Nagy Iván (Magyarország Családai v. 141–174.) 87-et, Kempelen (Magyar Nemes Családok, v. 91–125) 350-nél többet sorol fel.
Ma Bikol, Süttő pusztája, 87 lakossal.
Magyar- és Német-Zödény mezővárosok azóta elpusztultak.
Az esztergomi főkáptalanban (14. térhely, 2. csomag, 24. és 25. sz. a.) levő eredetiekről vett hiteles másolatok Horváth Lajos alezredesnél.
A nádor azonban az eléje került ügyben Horváth István javára döntött s a vármegye* 1643-ban meghirdetvén Horváth, másképen Eötvös Mátyás nemeslevelét, be is fogadta őt a nemesek sorába, de úgy, hogy a vármegye minden terhében részt vegyen. Bikölből a törökök csakhamar kiszorították a Horváthokat, s a pusztát utóbb a Reviczkyek foglalták el, a mi pörre vezetett.* Horváth István ekkor a pozsonyvármegyei Deákiba telepedett át s őt 1650-ben Pozsony vármegye ezen helység nemesei közt említi. Istvánnak a fia, Tamás, alkalmasint atyja halála után, Dunaszeg faluba, de nem a győri, hanem a pozsonyi oldalra költözött át, a hol Tonkháza egyik pusztáját most is «Dunaszegi malomházak» néven ismerik. Ottan élt utódainak nemességét Pozsony vármegye 1735. újból elismerte s hogy nemességökkel más vármegyékben is élhessenek, néhai Horváth Tamás fiainak, Tamásnak és Andrásnak, valamint Horváth István fiainak, Ferencznek és Mihálynak kérésére 1770 februárius 11-én Pozsonyban tartott igen népes közgyűlésen újabb bizonyságlevéllel igazolta.*
56. jksz., de nincs jelezve, melyik vármegye. Az 1623-i beiktatólevél felzetén, irón-jegyzet.
A pöriratok Győr vármegye levéltárában.
Pozsony vármegye 1770 februárius 11. bizonyságlevele. 1774. évi nagyon megrongált másolata Horváth Lajos alezredesnél.
A család egy része valóban áttelepedett ekkor Győr vármegyébe, a Szigetközbe, a hol Dunaszentpálon az 1785. évi nemesi összeírás Horváth Józsefet mint malomtulajdonost említi. A rávonatkozó pontosabb adatok elvesztek, mert az 1793. évi árvíz a dunaszentpáli anyakönyveket elvitte.* Horváth József egyik fia, János, folytatta apja mesterségét s leszármazottjai Győr vármegyében ma is dunai molnárok. Másik fia, József, a pesti egyetemen végzett tanulmányai után chirurgus lett s így, akkori felfogás szerint, szintén a mesteremberek közé tartozott, mint a gyógyszerészek is. Pestről Szentesre, Csongrád vármegyébe költözött, mint chirurgus* és a Hadzsi-házban nagyon szerény viszonyok közt élt. Feleségével, Werner Erzsébettel kötött házasságát Isten tizenhét gyermekkel áldotta meg. Szentes városa utóbb emléktáblával örökítette meg a Hadzsi-házon azt az eseményt, hogy 1809 október 22-én* ott született negyedik gyermekök, Horváth Mihály, a nemzet koszorús történetírója.
Horváth Lajos alezredes följegyzése.
Wurczbach (Biogr. Lexikon, IX. 320. l.) s néhány más életrajz szerint borbély. Marczali utalt rá először (Budap. Szemle, 1910, 398. sz. 162.) hogy egyetemi oklevéllel volt sebész.
A keresztlevél szerint. Így írta Pesty Frigyes is (Világtört. Napjai, II, 502.) és Moenich-Vutkovich (Magyar Írók Névtára, 318). Maga Horváth Mihály a M. T. Akadémiához 1840. beadott önéletrajzában október 20-át mondja születésnapjának; de már 1868 augusztus 28-án azt írta Toldynak (Toldy Levéltárczája a M. T. Akadémiában, LIII. 123.), hogy bizonyosan nem tudja, október 20-án vagy 21-én született-e. Életrajzai, még a csanádi egyházmegye 1900. évi Schematismusa is (52. l.) Ferenczi-Danielik (Magyar Írók, I. 204.) példájára szintén október 20-át fogadják el születése napjául; csak Hoefer (Nouvelle Biographie générale, XXV. 206.) ír október 30-át, talán sajtóhibából. Felületesség jele, hogy 1851 szeptember 22-én kelt haditörvényszéki ítélete őt 47 évesnek mondja s így születése évét 1804-re teszi.
Akkor mult egy hete, hogy Ferencz császár és király negyedszer is békét kötött Napoleonnal, a ki ebben a háborúban a magyarokat függetlenségök kivívására buzdította. «Ki tudná megmondani, – tünődött Horváth Mihály* – mily fordulatot vett volna Európa történelme, ha Magyarország ezen ajánlatot elfogadván, Ausztriától akkoron elszakad?» Negyven év mulva elszakadt s a függetlenségi nyilatkozatot szerkesztő bizottságnak s a függetlenségért negyedfél hónapig küzdő kormánynak Horváth Mihály is tagja volt. A születése esztendejétől minisztersége és hazája elvesztéséig eltelt negyven esztendő történetét először ő írta meg egy majdnem hét kötetre terjedő munkában, melyben kifejtette, hogy az a korszak, a melylyel együtt növekedett, «a maga küzdelmeivel s erőfeszítéseivel s a mi ezeknek gyümölcse lőn: a maga meglepőleg gyors fejleményeivel, haladásával s nemesbülésével, úgy a politikai és erkölcsi, mint a szellemi s anyagi élet mezején, a nemzetnek összes életében legszebb, legdicsőbb korszakává, az igazán szabadelvű eszmék alapján fejlődő alkotmányosság s öntudatos nemzeti kultura korszakává lett; annál dicsőbb reá nézve, minthogy a polczra, melyen e korszak végén állott, csak magára hagyott s felülről nem támogatott erejével, sőt daczára az elejébe vetett számtalan akadályoknak, küzdötte fel magát.»*
Horváth, Magyarország Tört. Új dolg., 2. kiadás, VIII. 371, hatvannégy esztendős korában.
U. o. VIII. 538.
3. Kiss Bálint.*
Kiss Bálint arczképe (6. l.) a «Protestáns Képes Naptár 1860. sz. évre» 22. lapján közölt metszet után készült.
Saját szülővárosa szintén haladt és fejlődött.Tizenötezerről húszra emekedett lakossága, melynek egyharmada katholikus, kétharmada református volt. Horváthék a szép katholikus templomba jártak fiacskáikkal, de polgári büszkeséggel nézték, hogyan épül a reformátusok nagy temploma, melynek alapját Mihály születése előtt három esztendővel vetették meg s éppen akkor (1825) készültek el vele, mikor Mihály váczi kispap lett. A református pap, Kiss Bálint,* buzgó histórikus volt, a ki utóbb nagy könyvet írt a magyar régiségekről, de csak a fiatal Horváthtal egyszerre lett a M. T. Akadémia tagja.* Szentesi papságának ötvennégy éve (1799–1853) alatt hasznos újításokat hozott be otthon. Éppen Horváth Mihály születése esztendejében kezdték nemesítni Szentesen a gyümölcsfákat s minden udvarba akáczfákat ültettek;* nemsokára már országos nevezetesség lett a szentesi vaseke, a melynek leírásával* a nagytiszteletű úr épp oly gondolkodóba ejtette a faekékhez szokott gazdákat, mint annak elmagyarázásával,* milyen hasznos a cserépzsindely s milyen könnyen készítik azt Szentesen. Része volt abban is, hogy a város 1836-ban 1,368.202 ezüstforintért és 47 krajczárért örökösen megváltotta magát a gróf Károlyiak földesuraságától.* A Huszonötév Történetében szülővárosának erről a tettéről Horváth még a számüzetésben is bizonyos büszkeséggel emlékezett meg.
Életrajza Szinnyeinél, Magyar Írók, VI. 269–272.
M. Tud. Társ. Évkönyvei, V. 32.
Fényes, Magyarországnak mostani állapotja (1839), IV. 164–8.
A Nemzeti Gazdában 1817.
A Tud. Gyüjteményben 1820. X. füzet.
Fényes, IV. 168.
A játékon kívül egyébbel sem törődő ötesztendős gyermek volt, mikor 1814-ben szülei Szegedre költözködtek, hogy majdnem évről-évre szaporodó családjukat jobban eltarthassák; s a Szegeden 1743 óta működő Coetus Chirurgorumnak mostan Horváth József is tagja lett. Közönségesen borbélyoknak hítták a chirurgusokat, de a szegediek 1780 óta még a czéhbeli inasokat is mint «az orvosi tudomány elkezdésére beszegődtetett ifjakat» tartották nyilván.*
Reizner, Szeged Tört. III. 452–4.
A Szegedre került kis fiú emlékei elevenedtek meg abban a képben, a melyet Horváth utóbb az ezen korbeli városokról festett. Úgy találta,* hogy a városok külső tekintete is elárulta a lakosság műveltségének csekély fokát. Vályogból rakott, vagy földből vert alacsony, földszintes zsindelyes, vagy nádfedelű házaik közt a tűz gyakran pusztított. A hol poros, hol sáros utczákat nem világították; kövezet helyett keskeny pallókon jártak. Parkokat, mulatóhelyeket nem tartottak a közönség szórakoztatására, üdülésére. Csínosságra, városszépítésre, a lakosság kényelmére, egészségére, személy- és vagyonbiztonságára alig gondoltak. De, legalább a közegészségügyre nézve, Horváth ebből az általánosításból mégis kivehette volna Szegedet, hol hazánkban a gőzfürdők használatát először éppen az ő édesapja ajánlta.* A város nagy fia, Dugonics András pedig éppen akkor lelkesedett legjobban Szeged fejlődéséért.* A várost tudós hazafiak kormányozzák, sőt máshová is juttat értelmes papokat, földmérőket, orvosokat, katonatiszteket. Jól tanult mesteremberekkel, legényekkel nemcsak maga bővelkedik, hanem más városokat is segít. A legszebb, leghíresebb gálya-hajókat itt építik. Száraz- és vízimalmokkal megrakja a Bánátot és Bácskát; zsindelyt, léczet, deszkát milliószámra készít és ad el; szekeresei az ausztriai tartományokba is eljárnak. 1801 óta nyomdája is van s 1815-ben új épületbe költöztették a kegyesrendi gimnáziumot, a mintegy 30.000 főnyi * lakosság szellemi tűzhelyét.
Horváth, Magyarország Tört. VIII, 535–6.
Marczali a Budapesti Szemlében, 1910 398. sz. 162. De az itt feljegyzett családi hagyománynyal szemben áll Reizner adata (Szeged Tört. III. 216.), hogy az első gőzfürdőt Szegeden Petrovits Mária 1843-ban állította.
Dugonics, Magyar Példabeszédek. Szeged, 1820. 13–14. l.
Fényes (Magyarország mostani állapotja, IV. 162–4.) még 1839-ben is csak 33.000 lakost említ.
Az iskolázást Horváth Mihály Szegeden hatesztendős korában, 1815-ben kezdte meg;* tehát abban az évben, mikor – a mint utóbb ő maga megírta * – a forradalmat a huszonöt éves óriási háború valahára legyőzte ugyan, «de azon eszmék s elvek, a melyeket ez az emberi s polgári jogról, népszabadságról hirdetett, már kiirthatatlanul meggyökereztek Európa népeiben». Azonban a népiskolák nagyon is távol állottak ezektől az eszméktől. A kis Horváthot már azok a népiskolai rendszabályok kötelezték, a miket a Helytartótanács tanulmányi bizottsága éppen harmadéve adott ki. Ezek a szabályok inkább a tanítók gépies eljárásával s a tanulók magatartásával törődtek, mint értelmök kifejtésével; a tanítás jóformán csak az írás, olvasás begyakorlására s a tankönyvek bemagoltatására szorítkozott. Saját elemi iskolai éveire gondolhatott a későbbi forradalmi kultuszminiszter, mikor gyermekkora elemi iskoláinak s általán a népnevelésnek állapotáról megdöbbentő jellemzést adott.*
Az elemi iskolában, sajnos, csak 1830 óta vannak följegyzések (Dr. Kontraszti Dezső szíves értesítése.)
Horváth, Magyarorsz. Tört. VIII. 476.
U. ott. VIII. 493–5.
Sokkal több dicséretest nem mondhatott a gimnáziumról sem, a melyre a normális iskola négy osztályának elvégzése után a kegyesrendieknél 1819 októberében iratkozott be. A város csak pár héttel azelőtt, augusztus 27-én ülte meg a gimnázium alapításának századik évfordulóját s hálás volt a kegyesrendiek iránt, kik ezen száz esztendő alatt 37.000 fiút neveltek föl a hazának.* Remélni lehetett, hogy az éppen akkor jött fiatal – alig 34 éves – igazgatóval, Gubiczer Xavér Ferenczczel, új szellem költözködik a gimnáziumba. De ő is a régi, járt utakon haladt tíz esztendeig, míg a nagyon látogatott és jó hírnevű tanintézet élén állott. Német és latin alkalmi ódákon kívül utóbb, mint már kolozsvári hittanár, négy részben latin tankönyvet írt filozófiai hallgatói számára a keresztény vallás tanairól.* Az első grammatikai osztályban (1819/20) a 86 tanulót minden tantárgyból Eördögh Farkas tanította, tehát nem pap, hanem világi tanár. Az első félévben a kis Horváth II. eminens volt a hittanból, 14. a magyar nyelvből s 16. a többi tantárgyból; a második félévben a hittanból már a 6.; a többiből a 9. eminens, a magaviseletből pedig Szegeden mindenkor példás és a szorgalom tekintetében szorgalmas volt. A grammatikai II. és III. osztályban őt Lepacsek Mátyás, a IV-ikben és a humanitási I. osztályban Knapp Mihály, s a II-ban (a VI. osztályban) Vidos Innocencius kegyesrendiek tanították. Knapp különösen a történelmet, földrajzot és magyar nyelvet szerette s maga is írt latin és magyar ódákat.* A kis Horváth a II. osztálytól fogva felváltva már első vagy második eminens volt, tehetségét tehát derék tanárai csakhamar felismerték és méltányolták. Mindazonáltal a tanintézet kötelékéből 1825 júliusában nem mint első, hanem mint második eminenset bocsátották el.* Azok a vádak, a miket Horváth az akkori gimnáziumok ellen emelt,* csak részben vonatkozhattak a szegedire. Maga is a tanítás rendszerét hibáztatta, hogy a buzgóbb, tehetségesebb tanár sem vezethetett gyorsabban, mint a lomha s tehetségtelen; s a szorgalmas tehetségesebb tanuló sem haladhatott gyorsabban, mint a legbutább. A szabályzatot hibáztatta az osztályrendszerért is, melynél fogva még a felsőbb oszályokban is mindent ugyanazon professzor tanított és «ebben a ‚mindenben‘ annál kevésbbé volt képes a tudománybeli jártasság ama fokára emelkedni, melyen egy tanárnak állania kell, minthogy, daczára előkészületei gyarlóságának, minden évben más osztályba ment át tanítványaival». Sajnálta, hogy természetrajzot és természettant nem tanulhatott, hogy a történelmet és földrajzot igen szűk korlátok közé szorították s hogy – Verseghy hibás, gyarló és gyakorlatiatlan tankönyve szerint * – még a magyar nyelvet is deák nyelven kellett tanulniok. «Hogyan lehetne ott – kérdezte* – gond és törekvés az élet szépítésére, a nemesebb éldeletekre, hol a kifejlett értelem, felvilágosodás veszedelmes tulajdonságnak tartatik, tudomány, irodalom, művészet a közintézetekben czélszerű ápolásnak nem örvendhet?… Hol pedig a nemesebb, szellemiebb éldeleteknek, melyeket tudomány, irodalom, művészet nyújthatnak, módja nincs, szüksége nem éreztetik: mi természetesebb, mint hogy az embert a kéj- és éldeletvágy ösztöne érzékiségre, kevésbbé nemes, vagy éppen aljas éldeletekre ragadja.»
Reizner, Szeged Tört. II. 27., III. 317. A gimnázium népessége, Horváth ott tanulásának ideje (1819–1825.) alatt 560–730 közt hullámzott. U. o. III. 324.
Életrajza Szinnyeinél, Magyar Írók, III. 1541–2.
Életrajza Szinnyeinél, VI. 608–610.
A rá vonatkozó informatiókat a szegedi kegyesr. gimnázium 1819–1825. évi anyakönyveiből Kontraszti Dezső kegyesrendi tanár és történetíró volt szíves velem közölni.
Horváth, Magyarország Tört. VIII. 495–7.
Szegeden éppen akkor kezdték tanítani a magyar nyelvet s irodalmat (Reizner, Szeged Tört. III. 320.), mikor Horváth gimnazista lett.
Magyarország Tört. VIII. 532.
Azonban Szegeden, már V. osztályos tanuló korában, értelmes tanúja lehetett Horváth a politikai ébredésnek, a törvénytelen adó- és újonczkivetés ellen megindult megyei ellenállásnak, mely Csongrádban is megnyilatkozott. Tulajdonképpen ezzel kezdte utóbb híressé vált könyvét, a Huszonötév Történetét, a mely egyúttal az ő fiatal korának emlékirata, szerinte* Magyarország legdicsőbb korszakának története. Bár minden személyes vonatkozástól óvakodott, észre lehet venni, hogy elbeszélésében a legkomolyabb forrásokon kívűl gyermek- és ifjúkori benyomásaira és emlékeire is támaszkodott.
Horváth, Magyarország függetl. harczának tört. I. 4. A kor szép jellemzése u. o. 4–6.
4. Szeged a XIX. század első felében.*
Szeged a XIX. század első felében (11. l.) cz. képünket a Reizner János «Szeged története II. kötet 1899.» cz. művéből vettük. Az eredeti metszet az iparossegédek vándorkönyveiben (1844.) jelent meg először. Renner metszete. A kép aláírása: Nemes Szabad Királyi Szeged Városának Banát felől való Tekéntete.
Mikor az alkotmány helyreállításának esztendejében, 1825 június 13-án Szegvárt gróf Keglevich Gábort beiktatták csongrádmegyei helytartónak, a nagy családdal megáldott szülék, úgy látszik, megkérték, hogy kitünően tanuló fiukat, Mihályt, pártfogásába vegye és bejuttassa a váczi papnevelő-intézetbe.
Horváth Mihály mint I. éves bölcsészethallgató 1825 november elsején este hat órakor szent gyakorlatokkal valóban megkezdte a szemináriumi életet Váczott. Bartsay Márton kanonok, 1808 óta az intézet tanára, 1819 óta pedig rektora, szokott jóakaratával fogadta őt s mind a haminczöt papnövendéket, a kik közül 21 volt a hittan és 14 a bölcsészethallgató.* A növendékek három csoportban: Borromei Szent Károly, Aquinói Szent Tamás és Mária Mennybemenetele múzeumában voltak elhelyezve. Horváth az első évesekkel* ez utóbbiban lakott. November 5-én, a székesegyházban tartott Veni Sancte után, a szeminárium nagytermében Toppler György kanonok, püspöki főigazgató intő és buzdító beszédet tartott a hittan- és bölcsészethallgatókhoz és 7-én elkezdődtek a tanítások. A filozófus kispapok reverendában jártak át a püspöki liczeumba, melynek igazgatója – már 16 esztendeje – Strobl György volt, a 308 tanulót pedig kegyesrendiek vezették be a tudományok elemeibe. A hittant az I. éves filozófusoknak dr. Medgyessy János (később váczi kanonok), a váczi egyházmegye latin történetírója * s az algebrát és a tiszta s alkalmazott mértant az öreg dr. Sztankovits Miklós tanította, ki éppen ekkor adta ki «De adaequata numerica ratione diametri ad periferiam» czímű munkáját.* A magyar és az egyetemes történelem tanára a hírneves dr. Spányik Gliczér volt, kinek Magyarország történetéről latinul írt kompendiumai 1816–1840 közt számos kiadásban terjedtek el.* A logika és tapasztalati lélektan tanára Szűts József volt, a magyar irodalomé pedig dr. Máté Zsigmond Sándor, a szeminárium viczerektora, a ki 1820 november 13-án a liczeumban először kezdett foglalkozni magyar nyelvvel és irodalommal.* Spányik azonnal circulariussá vette maga mellé Horváthot, vagyis mint legjobb történettanulót, őt bízta meg a leczkefelmondások és ismétlések vezetésével.* Az első félévi vizsgálatokat 1826 februárius 27. és márczius 18., a második félévieket pedig augusztus 3–23. közt kitünő sikerrel tette le. Időközben, május 3-án, gróf Nádasdy Ferencz püspök a pozsonyi országgyűlésről nyolcz hónapi távollét után hazatért, másnap a papnövendékeket szívesen fogadta, 14-én, pünkösd napján, a székesegyházban Horváth Mihályt is részesítette a bérmálás szentségében, június 27-én reggel 7 órakor a ferenczrendiek templomában tíz papnövendéknek, köztük Horváthnak is a tonsura (pilis, hajkoszorú) szertartása után feladta a négy kisebb egyházi rendet.*
Diarium V. Domus huius Alumnorum ab anno 1825 continuatum II. r. 185 lapon. Az 1826–7. isk. év története a 29–59. lapon Szarka Ignácz duktortól. A Diarium két kötetét dr. Kestler István kanonok úr és mostani rektor volt szíves használatra átengedni.
Czini Sándor, Mikuska Károly, Iberall Ferencz, Mayer János konviktor, Pettenhoffer József konviktor, Horváth Mihály és Dobos Vincze.
Életrajza Szinnyeinél, Magyar Írók, VIII. 964–5. Karcsú Arzén, Vácz tört. 467.
Élete Szinnyeinél, XIII. 1122–3
Szinnyei, XII. 1335–8.
U. ott. VIII. 800–1.
Diarium, 34. l.
U. o. 54.
5. A szegedi piarista gimnázium.*
A szegedi piarista gimnázium. (13. l.) Ugyanonnan. Illyés Ágoston rajza után Karacs metszete. Először Vedres István «A szegedi múzsák százados ünnepe» cz. műben jelent meg. (1820.)
Horváth 1826 november elsején tért vissza a frissen kimeszelt és rendbehozott szemináriumba és a liczeumba, melynek igazgatását a nagyérdemű Strobl elhúnytával Nagy Lipót természettudós vette át, ki a levegőről magyar nyelven írt egy könyvet. Mostan már ő lett Medgyessy mellett a hittanból az első- és másodéves bölcsészeknek, a magyar irodalomból Máté Zsigmond és a metafizikából s ethikából a Szűts helyébe jött Poleretzky Ernő mellett a másodévesek circulariusa. Az építészetet Sztankovits-tól, a természet- és embertant Markó Bélától tanulta, kiknek circulariusa Czini Sándor volt. Bölcsészeti tanulmányait 1827 július 28-án kitünően befejezvén, deczember 11-én a püspök engedelmével a bölcsészetdoktori szigorú vizsgálatok megkezdése végett Pestre ment, másnap a szigorlat első részét letette s harmadnap «az egyházmegye és a szeminárium díszére és dicsőségére teljes sikerrel tért haza.»* Második és utolsó szigorlata letétele végett, szintén a püspök engedelmével, 1828 augusztus 19-én ment Pestre,* s az egyetem őt 22-én már fel is avatta a szépművészetek és a bölcselkedés doktorának.*
Diarium, 100. l.
U. o. 118.
Szinnyei, IV. 1277.
Horváth Cyrill, a hírneves filozófus, éppen akkor jött Váczra, mikor a bölcsészeti tanfolyamot ő már elvégezte s így nemcsak nem hallgathatta, de alig is találkozott vele, mert mint theológus, ritkán járhatott ki a szemináriumból. Kora történetében utóbb nem is foglalkozott névrokonával, csak annyit ismert el róla, hogy – bár nem az egyezményes rendszer mezején – számos becses adalékkal járult honi filozófiánkhoz.* Kifejtvén nézetét kora magyar bölcsészeiről,* őszintén megvallotta, hogy Hetényi és Szontágh Gusztáv egyezményes filozófiájának a híve s attól várta irodalmunk, magán-, társas- és közéletünk nemesítését, tökéletesítését. Az iskolai tanítás azonban a skolasztikusok szellemében történt s nem elégítette ki szabadságkereső lelkét. Általában véve nagyon elégedetlen volt a liczeumi, sőt – bár csak hírből ismerte – az akkori egyetemi oktatással is, mert gépiesnek találta az egészet.* Spányikot, a ki pedig kitüntette, sohasem szerette, történeti tankönyveit károsaknak tartotta s húsz esztendő mulva azoknak kiszorítása végett írta meg magyar történeti tankönyveit. Máté, bár kora történetében utóbb sohasem említette, jobban hatott reá, mert irodalomtörténeti előadásai valamennyire mégis csak rendszerezték ismereteit. A történetírók közül tanuló korában Buday Ézsaiás és Virágh Benedek, a költők közül pedig Kisfaludy Sándor és Károly, Berzsenyi és Kölcsey hatott reá leginkább; legalább róluk ír legnagyobb kegyelettel és szeretettel a Huszonötév Történetében.
Horváth, Huszonötév tört. II. 220.
U. o. 216–235.
Magyarország Tört. VIII. 496–7.
Horváth 1827 november elsején, mint elsőéves theológus, Váczott elég nehéz körülmények közt folytatta tanulmányait, mert mint ismeretes, a bölcsészetdoktori szigorlatokra is készülnie kellett. Az első évben mindössze hatan voltak; tanulótársai közül Krebetz és Dobos elmaradtak, Muslay András pedig most jött. A tisztségek kiosztásánál Horváth lett a viceceremoniarius.* Tanárai: dr. Bartsay Márton kanonok és rektor a görög nyelvből s a hermeneutikából, Szondy János pedig a dogmatikából, november 7-én kezdték meg előadásaikat. Mint másodéves (1828/9) a hermeneutikából és a zsidó nyelvből már «Dr. Horváth Mihály» volt a theológusok circulariusa.* Az ószövetségi szentírás hermeneutikájában és a zsidó nyelvben segítségül Alber János tankönyvét használhatta, melyet a papnövendékek közt ajándékképpen osztottak szét.* Csöndes szemináriumi életének egyik eseménye volt, hogy mikor Sunnich Péter 1829 februárius 22-én a kapuczinusok templomában Bartsay rektor vezetése mellett első szentmiséjét mondotta, ő is a segédkező kispapok közt volt.*
Diarium. 94. l. A naplót ez évben Hernoegger Antal vezette, ki a jogtudományi doktorátus letétele végett ismételten együtt ment be vele Pestre.
U. 2. 10. 4.
1828 november 22. U. o. 127.
U. o. 137. l.
A harmadik évet régi társaival – Muslayt kivéve, a ki pályát változtatva, kir. táblai jegyző lett – 1829 november elsején a szokott szentgyakorlatokkal kezdte meg. Holló Mihály duktor mellett ő lett Mária mennybemenetele Múzeumának viceduktora, de már deczember 28-án mind a ketten, hasonló minőségben, Borromei Szent Károly Múzeumába mentek át.* Ebben az esztendőben theologia moralist és dogmatikát, neveléstant, lelkipásztorkodást és egyházjogot tanult s vizsgálatait kitünően letévén, a püspök engedelmével már augusztus 21-én hazamehetett szüleihez Szegedre.*
U. o. 156. és 165.
U. o. 185.
November elsején tért vissza a negyedik és utolsó évre, melyben a vele együtt hallgatók száma, Huszka Vendel jöttével, ötről hatra növekedett. Ő lett a szeminárium naplóírója,* Borromei Szent Károly Múzeumának duktora, rendes ceremoniarius, a theologia moralis circulariusa, a német nyelv mestere * és ünnepi alkalmakkor a kispapok szónoka. A tavalyi tárgyak folytatását a legnagyobb szorgalommal tanulta.
Az ő ottléte alatt 1825/6-ban Szarka Ignácz, 1826/7-ben Papp József, 1827/8-ban Schubert János, 1828/9-ben Hernoegger Antal, 1829/30-ban Villiger István, 1830/1-ben Horváth Mihály vezette a naplót, melyből ez adatokat vettem.
Diarium (1830/1 – usque 1836.) 5–6.
Legkedvesebb tanárai a felsőbb tanfolyamokban dr. Csehi László és dr. Szarvas Ferencz voltak. Amarról kegyelettel emlékezett meg utóbb, mint történetíró,* mikor tíz esztendő mulva a «széles tudománya miatt nagyhírű» váczi kanonok «a theológiából s az egyházi törvényekből merített megczáfolhatatlan érvekkel mutatta ki» Lajcsák nagyváradi püspöknek a vegyes házasságok ügyében kiadott rendelete helytelenségét. Emez pedig tizennyolcz esztendő mulva, a szabadságharcz idején, büszkén emlegette, hogy a püspökké lett Horváth Mihály fejledező és szép reményekre jogosító tehetségeit fölismerte* s püspökké lett tanítványa is reá hivatkozott, hogy a forradalmi papok turai gyűlésének határozatait vele együtt ő, a káptalan vicariusa is elfogadta.* Ilyen tanárok tehát a váczi egyházmegye leendő papjait nemcsak egyházi, hanem hazafiúi tekintetben sem nevelhették másoknak, mint gondolkodó és kötelességismerő embereknek.
Huszonötév tört. II. 108.
Szarvas Ferencz Horváthhoz 1848 október 5. Nemz. Múz., Horváth-iratok, 8.
Horváth gr. Montanihoz 1848 augusztus 21. után. U. o. 21. sz.
6. Szentes.*
Szentes (17. l.) Újabb felvétel után készült.
Arról az életről, a mely a szemináriumban folyt, Horváth Mihály az általa szerkesztett naplóban hű képet fest. A napló, mint a bevezetésben maga mondta,* arra való, hogy a rendeleteket, jámbor szokásokat, nevezetesebb dolgokat, az intézettel gyakorolt jótetteket följegyezze, az ifjúságnak a szent tudományokban való haladásáról, a munka és szorgalom jutalmának elvételéről tanuskodjék, a szorgalmasakat ösztönözze, a tévedőket a büntetésekre figyelmeztesse, a jövő megalapozására szánt jámbor szokásokat megőrizze, a szeminárium törvényei és szabályai iránt a mostaniakat és a későbbieket tájékoztassa s az intézet jótevőinek emlékezetét tiszteletben tartsa és az utókornak átadja. Figyelmeztette tanulótársait, hogy a legkisebb munkát is a legnagyobb gonddal és lelkesedéssel kell végezniök. A régibb tanulók a szeminárium történetében följegyzett dolgokat fontolják meg, azoknak végrehajtására okos megválogatással törekedjenek és semmit se tartsanak kevésnek, vagy jelentéktelennek. A szertartások és az ének mestere ne csak maga tudja a szent ritusokat, szertartásokat és énekeket, hanem azokra testvéreit is irígység és csúnya fondorkodás nélkül tanítsa meg. Ő maga mint szertartásmester vállalkozott erre, mint naplóíró pedig arra, hogy könyvében a ház történetét az utódok épülésére mondja el, s a személyes dolgokban történő minden változást is följegyezzen. Hogy azonban története számára az eseményeket ne válogassa meg helytelenül, a lapokat ne töltse meg üres és a könyv komoly czéljával ellenkező fecsegésekkel és saját ítéletét ne tolja fel olvasóira: mielőtt valamit följegyezne, azt, szabály szerint, a rektor elé terjeszti bírálat és jóváhagyás végett; s könyve folytatóit is figyelmeztette, hogy nekik is ezt kell tenniök.*
Diarium 1. l.
Jó latinsággal írt praefatioja id. h. 1–2. l.
Gyanította-e a kispap, ki így kezdett első ránk maradt történelmi munkája megírásához,* hogy a czenzura, melyet most szükségesnek tartott a tévedések elkerülésére, később mennyi vesződséget és keserűséget fog okozni neki? Most azonban igazi krónikájának végére ezt a distichont írta:
Ennek terjedelme u. o. ívrétben 40 l.
«Quae assiduo calamo, sincera scribere mente
| Coepisti, ad finem continuare velis.» |
A második félévinek végére pedig ezt:
«Quae bene coepisti, merita cum laude coronas:
| En! successori, norma tenenda, tuo.»* |
U. o. amaz a 28., emez a 40. lapon, mind latinul.
A mit remek tollal, igaz lélekkel kezdett, azt valóban folytatta; s a mit jól kezdett, megérdemelt dícsérettel koszorúzta meg: mert mintát adott utódának. Első történetírói munkássága tehát elismerést aratott s azon első czenzora semmit sem változtatott.
Akkori gondolkodására nagyon jellemző az a három latin beszéd, a melyet a rektorhoz az iskolai év kezdetén (november 6.), nevenapján (november 11.) és újesztendő napján intézett.* «Ha valakit – szólt az első alkalommal – égő vágy ösztönöz a czél mielőbbi elérésére; ha valakinek lelkét főképp az a gond sarkalja, hogy kitünő, de nehéz és veszedelmes hivatalát, melynek majdani viselésére szentelte magát, az egyház és minden jók kívánsága szerint viselje s minden korban és a szükséghez képest betöltse és már ifjúságának teljes erejében annak szentelje minden tehetségét: ezt a vágyat lehetetlen éppen akkor nem éreznie, mikor Pallas várának kapui újra kinyílnak előtte.» Pallas kürtje híja őket ebbe a táborba, melyet a tudatlanság, gyávaság, erkölcstelenség és sok más ellenség készül ostromolni. Örömét fejezve ki, hogy hosszas betegségéből a rektor felgyógyult, az intézet fegyelmi törvényeinek szükséges voltát emelte ki. Azokat meg kell tartani, ha keservesen esik is; a törvényeket csak azok a szörnyű emberek nem tartják meg, a kik «minden emberi érzésből kivetkőzve, az emberi természettel ellenkező módon örömüket lelik az emberi jogok és törvények kijátszásában»; de köztük, a lélek és szív képzésére emelt intézetben, ilyenek nincsenek. Vannak azonban olyan vétkek, a mik velünk született gyarlóságból erednek; ezeket, ha még annyira lenyűgzik is, kiirtani sohasem lehet s ezek gátolják őket abban, hogy a törvényeknek s az előljárók várakozásainak mindenben eleget tegyenek. Mert tagjaikban más törvényt éreznek, mely szembeszáll eszök törvényével s őket arra biztatják, hogy vétsenek a törvény ellen; ne azt a jót tegyék, a mit akarnak, hanem azt a rosszat, a mit nem akarnak. A rektor tehát legyen elnéző velök szemben, bocsássa meg fiatalos könnyelműségeiket és meggondolatlanságaikat; hiszen olyanok, mint a gyönge hajtások, a miket addig, míg erős, a viharoknak is ellenálló fákká növekednek és meg nem izmosodnak, az ellenséges szelek ide-oda ingatnak. Tudományos törekvéseikről azonban biztosíthatta őt. Hiszen nem ösmer társai közt senkit, a ki saját sorsával és jövendő hivatásával annyira sem törődnek, hogy elfelejtkeznék a szentírás tanításáról, mely szerint a papnak ajkai őrízzék meg a tudományt és szája a törvényt hirdesse. Ha nem dolgoznának jövendő hivatalukért s nem tanulnának, fejökben hiában halmoznák fel a legüdvösebb intelmeket. Nem ritkán azonban valami nemtelen közömbösség, a munka nehézségétől való borzadás lopózik be erkölcseikbe; ilyenkor van legnagyobb szükség a tanítók atyai intelmeire.
U. o. 6–10, 11–15, és 19–21. ll.
7. A ferenczrendiek temploma Váczon.*
A ferenczrendiek temploma Váczon (21. l.) cz. képünket dr. Tragor Ignácz «Vácz vára és képei» (Vácz 1906.) cz. műben megjelent rajza után Manz festőművész rajzolta.
Más alkalommal (november 11.), névnapot köszöntve, atyai szeretetnek mondta azt az érzést, melylyel a rektor viseltetik irántuk. Nem testi, hanem lelki tekintetben hívhatják atyjuknak azt, ki dologtól, fáradságtól meg nem ijedve dolgozik javukra, a tudományokban és az erkölcsökben való haladásukért s bölcs nyájassággal, sohasem igazságtalan lélekkel tekint reájuk. Úgy van, a hogy volt tanáruk, Spányik mondta Török csanádi püspökhöz írt ódájában: hogy tisztelet, bizalom kíséri az erényt s ha födél alá akarna is rejtőzni, magasra emeli, hogy besugározza fényével a földet. Ott bizonyára nem várhatnak nagy erényt, hol mindenki egyre törekszik, egyformán cselekszik és gondolkodik. Egyik ember életének a másikétől különböznie kell; küzdők és törtetők, titkon, vagy nyilván, örökös ellentétben állnak s gyakran éppen a legeszesebbek törekvése a legellenségesebb. De jól van ez így! A természet maga ad reá példát. Sűrű erdőkből egyes fák kimagaslanak, mert szorongva lappangani, fénytől, levegőtől elzárkózni nem tudnak; ellenben a síkon, mezőkön magánosan álló fáknak fattyúhajtásaik vannak, elcsenevészesednek, ágaik formátlanok, rendetlenek. Úgy van az az emberekkel is; mert ezen a földön az együttérzésnek és nyugalomnak tökéletes boldogságát sohasem lehet elérni; ezzel már halandó természetök is ellenkezik.
«Két örvény közt állunk, – bölcselkedett újesztendő napján az ifjú; – a mult és a szintén olyan mélységes jövendő örvénye közt. Egyik a másikba szakad s a mult a jelen fölött gyors szárnyakkal repül a jövendő felé.» A lefolyt év napjai úgy eltűntek, mint a füst; eltűntek, mint az állhatatlan árnyak. De megmarad belőlük a rektor mindennapi jótettének, az ifjúság nevelésére, erkölcsi és értelmi művelésére fordított gondjainak emléke. Ha ékesen tudna beszélni, akkor sem fejezhetné ki háláját méltón gondos és fáradhatatlan őrködéséért, melynél fogva az elvetett jó magot a föld terméketlensége miatt kiveszni, az elvetemült emberek által hintett konkolylyal mérgessé tenni nem engedi. Isten előtt nincs elrejtve semmi; látja munkáját, fáradságát, a mit műveltségökre és javukra végez.
Így ítélt akkor a szemináriumi életről, a ki három évtized mulva arról nagyon is általánosítva írta,* hogy a papnövendék «ifjúsága legszebb éveit a szemináriumban, a szabadakarat minden gyakorlatát meggátló czélszerűtlen, szerzetesi fegyelem alatt, tanulmányok közt töltötte el». A kormánynak, – úgymond * – «kiváló gondja volt arra, hogy a papságot, melynek a nép szellemi s erkölcsi viszonyaira oly nagy a hatása, a maga czéljaira, saját irányában neveltesse», s e végett a püspökökhöz, a szemináriumok ügyében, számos rendeletet bocsátott ki. A szellem azonban nem volt kizárva a szemináriumokból. Pl. Horváth talán a vácziban látott először színdarabokat. Az egyik kispap, Szabó István, színdarabokat írt s három éven át minden farsangon előadtak tőle valamit; a Farsangkedvelők, A falusi nász,* A kölcsönt vissza kell fizetni,* A pálczácska és a frankfurti utazás,* A bolondok tornya és a Világ vége;* és másoktól is egynéhány színdarab, pl. A fösvény barát, Quodlibet, Az újmódi üzöncz, Az örökségre vágyódók, A hív barát bajban is, vagy a háládatosság ünnepe (Pap Ignácztól), A pártütők (Kisfaludy Károlytól) egy kis pezsgést hozott a szemináriumi életbe. A kanonokok és más papok egyszer-másszor felváltva megvendégelték a kispapokat, szívesen látták őket szőleikben, népvnapjaik alkalmával megvendégelték a kiküldött köszöntőket, vagy maguk mentek el házi ünnepeikre. Horváth följegyezte, hogy mikor András napján Cseh kanonokot felköszöntötték, öt forintot kaptak tőle s azon két malaczot, borjúhússal töltött hatalmas tortát és bort vásároltak, melyet otthon költöttek el.* Máskor meg (1831 februárius 15) a húshagyókeddi mulatságra a püspök küldött nekik kisorsolásra sétabotokat, tollkéseket, burnótszelenczéket stb., mire Horváth és társai (Rötth, Mallár, Szűts) úgy nekilelkesedtek, hogy vastag papirosból egyöles transparentet készítettek ezzel a felírással, mely Horváthnak első ismert latin verse:*
Függetl. harcz tört. I. 32.
MO. Tört. VIII. 498. jegyz.
Mind a kettő 1829 márczius 1. Diarium, 131.
1829 márczius 2. és 3. U. o.
1830 februárius 22. U. o. 171.
1831 februárius 13. és 14. Ugyanott, 1830/6., 24.
Diarium, 1830/6., 17. l.
U. o. 24–25.
«Munera das nobis, excellentissime praesul,
Nos tibi cor tenerum, cum pietate damus;
Coelum pulsantes, laeti, una voce, canentes:
Tu, Comitum a Nadasd, gloria! Vive diu!»
Nos tibi cor tenerum, cum pietate damus;
Coelum pulsantes, laeti, una voce, canentes:
Tu, Comitum a Nadasd, gloria! Vive diu!»
A mi magyarul ilyenformán hangzanék:
«Míg te, kegyelmes püspök urunk, sok ajándokot adsz, mi
Gyöngéd szívet adunk, nagy kegyelettel, ezért;
És az egekbe imígy tör az ének hangja örömmel:
Gróf Nádasdynak üdv! Élete hosszú legyen!»
Gyöngéd szívet adunk, nagy kegyelettel, ezért;
És az egekbe imígy tör az ének hangja örömmel:
Gróf Nádasdynak üdv! Élete hosszú legyen!»
Kispaptársai közt mindenesetre akadtak, a kiknek valóban nem tetszett a «szerzetesi fegyelem» és szabadulni vágytak tőle; így pl. éppen Horváth tanulásának utolsó évében előbb Katinsky Ágost, utóbb pedig Czini Sándor is «letette a talárt», mert nem éreztek hivatást a papságra.* De az elüljáróság a kilépéseket nem kárhoztatta; Czinit pár nap mulva már visszavette, a harmadéve kilépett Muslay András temetésére pedig (1830 deczember 6.) hat kispapot küldött Rádra, hogy megadják barátjuknak a végső tisztességet.*
Amaz 1830 november 30., emez 1831 januárius 30. U. o. 17. és 23.
U. o. 17. l.
A külső világ eseményeiről a növendékek csak keveset tudhattak meg. Horváth Mihály mint említésre méltó dolgot jegyezte föl,* hogy egy névtelen jótevő egész esztendőre megrendelte minden szemináriumi múzeum számára a pozsonyi latin politikai hírlapot. Talán maga a püspök volt ez, a ki 1830 deczember 22-én tért haza Pozsonyból s másnap fogadta a kispapok tisztelgését. November 30-án requiemet tartottak VIII. Pius pápáért, 26-án már az új pápa szerencsés megválasztásáért könyörögtek. 1831 februárius 12-én pedig hálát adtak az Istennek XVI. Gergely trónraléptéért.* Mindezekről s más országos eseményekről naplójában csak annyiban emlékezhetett meg, a menynyiben a szeminárium történetével összefüggtek. Pl. a choleráról, melyről utóbb mint történetíró is keveset szólt,* 1831 július 4-én csak annyit jegyzett föl, hogy terjedésének megakadályozása végett eltiltották a tejnek, gyümölcsnek stb. árulását a szemináriumban; 7-én ismertette a püspöknek a cholera elleni óvakodás ügyében kiadott pásztorlevelét, 10-én pedig megírta, hogy mivel a ragály már Szolnokon is fellépett s a pesti egyetemi hallgatókat ennek következtében vizsgálatok nélkül bocsátják szét, náluk is már másnap megkezdik s 16-án be is fejezik a vizsgálatokat.*
U. o. 26. l.
17–18., 23. l.
Huszonötév tört. I. 266–8. Történetét dr. Rigler Gusztávtól sajtókészen.
Diarium, 36–8. l.
Július 12-én a theologia moralisból, másnap pedig a theologia dogmaticából is letette utolsó vizsgálatait s így theológiai tanulmányait kitünő sikerrel elvégezte. Háromnapi (július 13–15.) szentgyakorlat után hitvallást tett s megfelelt Sennyei László könyve szerint* a fölszentelendő papok kötelességei iránt tett vizsgálati kérdésekre is; 16-án a szentferenczrendiek templomában a székesegyházi beteg főesperes helyett a püspöki titkár a végzett theológusokat subdiaconusokká avatta; másnap valamennyien diaconusok lettek, Horváth Mihályt kivéve, ki még nem érte el a kánonilag megállapított kort; harmadnap azonban (július 18.) csak Mikuska Károlyt szentelték föl pappá, mert a tegnap fölavatott diaconusok is mind fiatalok voltak a papságra.
U. o. 39–40. l.
8. A váczi nagytemplom.*
A váczi nagy templom (25. l.) és 10. A váczi püspöki palota (29. l.) Dr. Tragor Ignácz «Vácz története 1848–49-ben (Vácz 1908.)» cz. művéből vétetett.
«És így, – végezte naplóját és szemináriumi életét Horváth* – Isten segítségével s kegyelme is hozzájárulván, az iskolai év koronáját föltettük.»
U. o. 40. l.
